Nekünk annyira egyformák az érzéseink, álmaink, gondolataink, hogy csak ismételni tudnám soraitokat.
Biztos azért, mert a fájdalmunk, gyászunk is ugyanaz. Ugye, hogy ez nem lehet véletlen? Én is TUDOM, hogy Anyukám sokszor itt van velem. Szól hozzám, és én válaszolok, vagy ugyanúgy mondok Neki valamit, és ez olyan természetes.
Mindegy, hány évesen halt meg a testük, mindegy, menyi idő telt el azóta, a lényeg nem változik.
Ok. Meg gondolom. Van ami kedves nekem, azt megtartom. Pl a kispárna, vagy a gyapjú takaró ami rajta volt. Lehet bizarr de nekem ezek kedvesek. Apró dolgok, csecsebecsék, stb..
Muszáj megtennem, mert annyi mindent gyűjtött a Drága :-) Igazi Nő!
Meg reménykedem, hátha találok vmit amit eldugott, írt és nekem szól. Buta dolog de ez van.
:-)
Anya elvesztésnél nincs " szép kort megért" szerintem :-( De valóban, örülök, hogy eddig itt volt.
Talán az én Édesanyám sem hitte el, hogy ez a vég.. Élni akart nagyon. 20 éve küzdöttünk a kórral. 83 volt most mikor elment. Áldom a sorsot, hogy ilyen anyám volt. Várom, hogy újra lássam. Még mindig a ruháit pakolom..viszem ki a konténerekhez a tesco hoz. Nehéz..kegyetlenül nehéz.
Nem tudom fogok e még így szeretni emberi lényt.. Nemcsak anyám volt, haverom, cinkostársam :-) Kamaszkoromban biztos nehéz volt neki. De így a végére támasza voltam mindenben. Ez vigasztal. Hatalmas karma oldás volt a miénk, azt hiszem. De ez sem vigasztal.
Egyetértek veled. Annyira hozzászoktam az ápoláshoz, hogy az utolsó 3 napban mindenki tudta, hogy ez a finish, rajtam kívül. Én nem tudtam hogy most jön, a jelek ellenére sem. Anyu nem panaszkodott soha, hősiesen példa értékűen viselte a dolgot. Ami hiányzik, hogy nem beszélgettünk a félelmeiről, az elmúlásról, az én félelmeimről, stb.. Ő nem akarta. A legvégén talán igen, de akkor már nem tudott kommunikálni. Én is otthon lakom, a szülői házban. Hát nem egyszerű. Nem tudom mikor leszek képes elfogadni a tényt. Valami eltűnt, fakó minden. Végzem a dolgom. Már nem nagyon akarok semmit megváltoztatni, értetlenül szemlélődöm csak. Így, egyedül nagyon rossz. Nem mintha tett volna hozzá valamit az utolsó időkben, de a tudat, hogy még itt van jó volt nagyon. Az ápolása alatt még közelebb kerültünk egymáshoz, ami jó, de így még fájóbb.
Lelki ismeret furdalásom nincs, nem is lehet, csupán a pótolhatatlan hiány ami éget legbelül, ami értelmetlenné teszi a napokat. De tudom, hogy így kellett lennie, csak hát még élhetett volna. Gondolom mindannyian így vagyunk ezzel.
nekem június 5-én volt egy éve. annyira fura dolgok vannak velem. nehéz leírni, ha nem lenne "törölve" az agyam, tuti szenvednék non.stop, de hálistennek valami fentről " törli" a memót, és nem bírok folyton agyalni :-( de pár napja már annyira hiányzott apukám, szenvedtem magamban non-stop. és tudjátok, mi történt??? eljött álmomban. egész éjjel vele álmodtam. egy szót sem szólt, csak ott volt végig a történésben. mindig beteg, ha róla álmodom/igaz, eddg talán ez a 3. álmom vele/, de mindig mosolyog, és néz rám, és teljesen boldog vagyok, hogy ott van velem. úgy keltem, mosolyogva, mondtam azonnal a férjemnek, hogy olyan jó, itt volt velem apu, és higgyétek el, itt is volt,én tudom. szeretem, örökké ♥
Köszönöm. Egy kedves hölgy ismerős segített. De én voltam aki ápolta, szerette mindvégig. Család nincs. Majd talán egyszer. Most itthon a házban ahol felnőttem..nélküle.. Hát ti tudjátok milyen ez. Gyászoltam előre, de nem hittem,hogy így..csak ennyi..Hát kegyetlen dolog ez. Kitartást és sok erőt mindenkinek!
Nekem is 20 hónapja... És akkor még nem tudtam, hogy még 3 családtagom követi Őt. Hogy lehetnénk? Mi már sosem leszünk jól. Tegnap is nagyon sírtam a temetőben. De itthon, egyedül nagyon gyakran. Mások persze ezt nem tudják-nem is tartozik senkire. Teszem a dolgom, elvégzem a munkám, nem látszik rajtam.
Hát én február óta olvaslak titeket. Május 19 én édesanyám elment. Én ápoltam itthon meló mellett. Férfi vagyok, bár mióta senkim nincs árva érzésem van.
Olyan kis vuk érzés :-( Nem túl biztató amit írsz. Ilyen lassan gyógyul a seb :-(
Nekem sem élénkek már a színek. Még ügy-intézek, óra átíratások stb.. Talán annyival könnyebb, hogy februártól én előgyászoltam, de így is a szívem szakad ketté..
Eltelt már 20 hónap, de még mindig nagyon nehéz nélküle. visszatérő álmom, hogy anyu már nagyon beteg, de talán van egy kis remény..mindig kérdezem álmomban tőle, hogy van... az egész napomra rányomja a bélyegét ez a hangulat :(
Egyszer majd nekem is ásít a hideg anyaföld, S kitátja előttem hatalmas, fekete ajkait. Bekebelez, beszippant engem jó mélyre, Hol megpihent édesanyám majd vár, s nekem megterít. Lesz majd az asztalon jó szó s őszinte szeretet, Melyből majd haraphatok én is egy keveset...
Asztalánál boldogan ülve majd két szemébe nézek, Személyesen, tiszta szívből, húsz éve elmaradt, Saját tollból fakadt anyák napi köszöntővel élek. De addig is, szálljon a hangom a csillagos éteren át, Érjenek el hozzá szavaim szeretet bársonyos szélfuvolán. Köszönöm, hogy életet adtál, szeretettel gondolok rád!
Légy áldott, s nyugodj békében, drága édesanyám...
Szomorúan olvastam a másik topikban, melyből ide jöttünk, hogy Alíz elment. Akik olvastuk, szorítottunk neki. S mi csak sejtjük a hozzátartozók fájdalmát.
Ez a másik, ez a világosabb suhanás nem adatik csak a nádszál-rengetegben s az ingatag erdőn, amikor az ember már madár és lemondott a külön pohárról túl az eszmélkedésen, a levegő tudása nélkül űrbe meríti szárnyait.