Sajnos én is ide kerültem.Drága feleségem 35 évnyi boldog házasság után hagyott itt örökre 54 évesen.A facebookon nyitottunk egy emlék oldalt neki, mivel egy méltatlanul kigúnyolt csengő hangú, közvetlen énekesnő rajongói táborához tartozott. A rajongók táborából sokan ismerték szerették.Megdöbbentette a rossz hír őket. Folyamatosan jönnek az oldalra és hozzám a bátorító,erőt adó üzenetek.Ezek talán segítenek feldolgozni kibírhatatlan, önmarcangoló fájdalmam.
De a kérdésem kétségbe ejt:
Olvasom az üzeneteket,melyek könnyeket csalnak a szemembe.Azon gondolkodom, igazából jó férje voltam e Drágámnak.Megtettem e mindent a gyógyulása érdekében.Az utóbbi időkben minden délutánom minden szabad időm vele töltöttem.Sokszor este negyed tízkor jöttem el tőle.Nem kellett volna tovább vele maradni?Vasárnap csak egy percre ugrottam be hozzá,megláttam sírva fakadtam,s nővérével azt üzentem nem tudom végig csinálni.Minden kommunikációt megszakítottam ,magamba zárkóztam.Kedd reggel valami belső hang azt súgta,kapcsold be a telefont.Reggel fél kilenckor az orvos hívott,rossz hírt kell közölnie.Összeomlottam, rázott a sírás.A fiam jött értem a munkahelyemre.Kérdem én újra ,tényleg jó férj voltam?Nem kellett volna mégis ott lennem az utolsó percben is?Párnáját szorongatom,amiben elment,s járkálok céltalan az üres lakásban,s újra jönnek a könnyek.
Szomorú fájó szívű üdvözlettel Oláh Katalin emlékoldalról a férje Tamás
A Halottak napja körül "sikerült" teljesen megzuhannom. A vonalas telefont kihúztam de a mobilt is kikapcsoltam 3 napra (aminek a számát pár barát tudja csak, mert új számom van), vittem virágot a rokonok sírjára is (más településeken is) de egyetlen élő hozzátartozómat fel nem kerestem.
Végül 7-én jutottam el odáig, hogy már felvettem a mobilomat...
Pedig nagyon bölcsen írsz, itt valami félreértés van. Én solemare elnyűtt ruhás hasonlata és a filmbéli mondat között láttam párhuzamot, csak erről van szó. És szerintem a filmbéli mondat nem jó, mert nem szabad elfojtani a bánatot, ki kell adni, én is teszem ezt nap, mint nap, különösen, ha ide írok.
Erről a ruhás hasonlatról jut eszembe egy film mondata, ami megragadt a fülemben: "meg kell tanulni elfojtani a bánatot és a megbánást, míg egy unalmas, állandó kín nem lesz belőle."
Köszönöm, majd rákeresek a neten. Nem tudom, hogy mi van most velem, de a hétköznapi apró bosszantó dolgok annyira felgyülemlettek, hogy legszívesebben elsírnám magam, de közben ilyen apróságok miatt nem tudok sírni, közben meg úgy érzem, mintha egy kanóc befelé égne. Legszívesebben keresnék egy kietlen helyet és kiüvölteném magaból ezt a sok rosszat.
Minden nap olvaslak Benneteket, azért nem írok, mert ugyanazokat tudnám Nektek mondani, mint eddig.
Mindenki másképp éli meg és dolgozza fel a veszteség miatti bánatot.
Mindennek, ennek is két oldala van. Az egyik, hogy belemerülünk a hiányba, nem tudjuk feldolgozni, nem tudunk kilépni belőle.
DE!! Ott a másik oldala is. A legtöbben úgy veszítették el a szerettüket, hogy sokat szenvedett. Mindig úgy éreztem, hogy ez önzés, ha mindenáron itt szeretnénk tartani. El kell jutni odáig - ahogy még a kisfiamnál is eljutottam - hogy azt tudjuk mondani, menj, ha menned kell....
Itt vannak Ők velünk továbbra is, ezt hisszük, érezzük. Gondoljatok bele, akkor hogy élik meg, ha azt látják, hogy szenvedtek, hogy nem engeditek el. Ezt kellene tudni elfogadni - ha nem megy egyedül, segítséggel, hogy Miattuk is élni kell az életet tovább, soha el nem felejtve Őket. Hogy nyugodjanak békében.
Nagy erőt tud adni egy jó barát, egy jó társ és a gyerekek. Nekik is sokat mesélve, "életben" tarthatjátok az eltávozott szülőket.
Igen, és sírni is kell, megkönnyebbül a lélek.
Ha elfogadjátok a megváltozhatatlant, Rájuk gondolva a szépre, a jóra gondoltok, álmaitokban is az örömteli dolgok jönnek elő.
A fekete ruha: Sosem szerettem a feketét, amikor meghalt a kisfiam, az volt nehéz, hogy felvegyem. Sokáig nem tudtam levetni, a gyerekeim noszogatására úgy másfél év után, kezdtem valami más színnel kombinálni. De a mai napig is mindig van rajtam valami fekete.
Pedig tudjuk, hogy az nem jelent semmit, hogy milyen színűben vagyunk, de számunkra mégis jelent valamit.
El kell jutnunk odáig, hogy ha Róluk beszélünk, már a vidám történéseket is felemlegessük és tudjunk nevetni - akkor megnyugodva lesznek tovább is mellettünk, akik már "csak" lélekben lehetnek ott.
Nem akartam ennyit írni, bocsássátok meg, de ahogy írtam, jöttek a gondolatok....
Sokat gondolok macyyyy-ra, aki nyitotta ezt a topikot, régen járt erre.......
Anyu erős volt, mint ahogy a tiéd is, biztos vagyok benne.
Sőt. El tudod képzelni, mennyi erő kell ahhoz, hogy az ember ne beszéljen arról, hogy igen, itt a vége, tudom hogy menni kell, hanem célokat tűzzön ki maga elé, dacolva a fekete köpenyessel, ne nézzen rá, kerülje a tekintetét, mert ha egyszer ránézel, beszippant.
Szerintem ehhez kell a lelkierő. Ahhoz, hogy tudatosan tartsa a lelket a családjában is a beteg. Amikor ő a főszereplő, mégis a többit védi. Mert tudják, mennyire fáj nekünk. Miattunk terveznek.
Amikor tudod, hogy vége, mert mindőjük tudta hogy mi a helyzet. Az elefánt is elvonul a csordától meghalni, akkor mi emberek ne tudnánk az igazat?
És még valamit.
Az orvosok nem istenek. Sokan kapnak 2 hónapot és 10 év után is élnek, mások jó prognózissal elmennek rövid időn belül. Akkor mire kell ez az "őszintén a szemedbe"?
Elég lenne talán, hogy nem a legjobb a szitu, de belehúzunk.
Ma van anyukám születésnapja. Ez a nap az egyik legfontosabb ünnep volt nekem minden évben egész életében. Sajnos már nem tudok egyik ünnepen se ünnepelni, kiégett az ünnepi érzés a szívemből, nagyon rossz, így, hogy se karácsony, se semmi, borzalmas, csak minden nap Bear Grylls túlélési program van. Ahogy Solemare tökéketesen megfogalmazta: a színek halványabbak lettek. Sajnos ezek az évfordulók nagyon megviselik az embert, ez nem depresszió, ez természetes, ha életünk egyik legfontosabb szereplőjével már nem tudjuk tartani a kapcsolatot, ami eddig természetes volt, annak az eltűnését nem lehet megszokni egyik napról a másikra.
Nekem áttételes utolsó fázisban lévő (4) tüdőrákom van, némi nyirokmirigy rákkal és mellhártya rákkal megspékelve, ja és tüdőtágulásom van, tudod az a négybetüs, most nem jut eszembe a röviditése. Pár hetet, hónapot kaptam két éve, azóta a negyedik fajta kemoterápiát kapom, a legujabb egy régi korszerűtlen, sok melléhatással járó, de érdekes módon ez használ, úgy néz ki. (Feltéve ha bele nem halok mire befejezik. Mert 3 hét kényszerpihenő után - ct időpont - kifejezetten egészségesnek éreztem magam, de most, hogy ujra kezdik (ill. folytatják) , megint gyengülök rendesen és ez csak fokozódik, ahogy halad előre a kezelés, nem adok 3 hetet és megint ki kell nyitni a kerekesszéket. ). A gyógyszert a doktornő javasolta, táplálékkiegészitőket nem javasolt, azt monmdta gyakorlatilag kidobott pénz, van amelyik tényleg használ valamit a kezelések alatti mellékhatások ellen, de sok kifejezetten árt a betegségnek. Már több refluxelleni gyógyszert kipróbáltunk, Qamateltől elkezdve valami F-el kezdődőig, ez a Dipankin az, ahol észre is veszem, hogy enyhült. De nekem nagyon lelkiismeretes orvosaim vannak, akik komolyan veszik a mellékhatsokat, és MINDEN óvitézkedést megkapok, csak hogy minél kevesebb legyen belőlük.
Míg nincsenek fájdalmaim, velem azt csinálnak amit akarnak, gondolkodni akkor fogok, ha ébren lenni már nem jó.
Közben észrevettem, hogy nem jó helxre írtam, köszönöm a választ, kifogja próbálni, csak a helyzet az, hogy semmiféle gyógyszert nem engednek, amit szed, gondolok itt immunerősitőkre azt sem tudják. Valóban a negyedik kemo után van de, mint írtam a további kettőt nem veszi fel már! Elég volt a pusztitásból! Kegyetlen dolog de egy orvos ismerős azt mondta addig adják az embereknek amig birja, hát mi ez? nép pusztitás? Magam részéről fel vagyok háborodva, ahogy bánnak a betegekkel, mint egy "odadobott hús!" Ha meg szabad kérdezni Te, hogy vagy? és milyen típusú a betegséged?