Halottak napja van. Az elsõ, Mióta döngve hullott Rá a hant. A Sír tövében egy-egy fénybogár Csillog. Különben sötét a határ, S hosszú az éj alant. Szívek, tilos a nagy világítás, S virág sincs annyi már, Elpazaroltuk régi ünnepen; Egy-egy szálat visz némán, könnyesen, Ki ma este a temetõbe' jár. Hiába, virág sincsen annyi már. De egy-egy szálat letenni szabad. S hallatni tompán, fojtottan szavunk, És aztán: kezet fogni halkan, loppal, Egyik halott a másik halottal: Ó, hisz' mi itt mind halottak vagyunk.
Szép dolgok ezek, biztos eljön az idő erre is, de a futás már lételemem. Szükség van rá és lelkileg is erősebbé tesz, ezt nagy biztonsággal állíthatom.
Én itt is szeretném megosztani, mert higgyétek el sokat segítetek, el se tudnám mondani, hogy hányszor adott erőt akár egy rövid mondat is. Amit le akarok írni nagy erőt kell vennem magamon, mert abban minden benne lesz, az egész folyamat.....
Amint ezt megteszem, az lesz az első igazi lépés a gyógyulás felé.
Valóban van ebben valami, valahogy húzom, halasztom a dolgokat, félek döntést hozni, mindenféle pótcselekvést választok, inkább futok 10 kilométert, minthogy leüljek beszélni a dolgokról.
Nem erted meg mindig. A gyogyulas elso lepcsofoka az, hogy ami benned van, azt megosztod masokkal. Es nem, nem a magunkfajta forumhuszarokkal, mert mi beszelni tudunk, de kozvetlenul segiteni nem.
Ahogy ígértem nemsokára leírom a teljes történetet és érhető lesz, hogy miért rekedtem meg, az okokat tudom, hátha a megoldáshoz közelebb visztek. Utána elmegyek pszichiáterhez is. Csak az a baj, hogy a környezetem előtt is titkolom a fájdalmam, tudod apukámat nagyon megviseli, ha szenvedni lát és nem akarom őt is letargiába sodorni.
Szia, igen, túl sokat halogatom a dolgot, muszáj lesz segítséget kérnem, mert önerőből nem nagyon tudok ebből kimászni, annyi pozitívumot mondhatok azért, hogy napról, napra erősebb vagyok egy picit és amikor nagyon rossz napom van akkor is találok valami kapaszkodót. Tavaly több hónapig szedtem egy depresszió elleni gyógynövény alapú idegnyugtatót, hatásos is volt, de miután elfogyott nem szereztem be újat, mert a 6 hetes szedési időt bőven túlléptem.
Jó olvasni téged, nyugodtan szidjál csak le, attól mindig észbe kapok, tavaly is rengetegszer húztál ki a mélypontról.
Ezt készséggel elhiszem, na de annyit azért megtehetne, hogy legalább a háziorvoshoz elmenjen és neki mesélje el, hogy képtelen túljutni a gyászon, és mit csináljon ez ellen, remélem az orvosnak elsül annyira az esze, hogy beutalja egy pszichiáterhez...
Annyiban viszont megertem Andrist, hogy a depresszio nagyon aljas betegseg, mert nincs kozben betegsegtudatod. Ez benne a durva, es altalaban ilyenkor jon elo a csaladi hatter felelossge - masszoval az, hogy legyen valaki, aki megfog es a fulednel fogva elrangat a dokihoz. Lehet, hogy neki nincs ilyen. Mi itt szovegelhetunk akarmennyit, ott kene lenni vele, berakni a kocsiba, aztan gyerunk.
Mindent megteszel, és mindenféle kifogást felhozol, csakhogy ne kelljen szaksegítséget kérned, illetve nehogymár megfogadd a józan tanácsokat. Legalább hazudd, hogy elmentél, rohadt rossz érzés azoknak, akik akarnának segíteni, de állandóan jön egy olyan válasz, hogy "Igen DE.. az nem is egészen úgy van... igen, de ti nem ismeritek a hátterét blablabla." Mindenáron meg akarod várni, hogy komplett elmebetegnek tartson mindenki aki egy kis időt is eltöltene veled önszántából? Meg akarod várni, míg a munkahelyed is megszűnik? Mert ez lesz a vége, nem érdekel , hogy hányan nem merik megmondani, nekem már mindegy, megengedhetem magamak, hogy azt mondjam ki amit gondolok.
Azért nem szeretném, ha azt hinnétek, hogy egy napom csak megállás nélküli szenvedéssel telik. Mindig van valami elfoglaltság, ami leköti a figyelmem, legyen szó egy kis takarításról, bevásárlásról, dokumentumfilm megnézéséről, stb.
Na akkor van gond igazán, ha kifogytam a teendőkből, akkor bizony meg tudok borulni annyira, hogy megjárom a mentális pokol legmélyebb bugyrát is. Ilyenkor úgy szorongok, reszketek magamban, mint egy kisgyerek, nehéz leírni pontosan, mert valami eszméletlen rossz érzés.
Szerencsére ebből az állapotból van kiút, múltkor éppen ledermedtem, amikor megláttam a fűben egy kis szöszmötölő sünt, annyira rácsodálkoztam, hogy el is tűnt a szorongásom. EZ a kis idétlen állatka többet segített, mint egy diplomás pszichodoki.
Nekem az segítene, ha kapnék egy pozitív jelet, visszaigazálást az Égiektől, hogy van értelme gürizni, küzdeni. Sajnos nem igazán tudok hinni, pedig hiszek, de hitetlen Tamás is vagyok. Annyira kegyetlenül materiális eza világ és annyi értelmetlen dolog történik, hogy nem értek semmit.
Pl. nem értem, hogy Afrikában miért ölnek nap, mint nap keresztény vallású gyerekeket a szélsőségesek, nem értem, hogy a náci háborús tisztek legtöbbje 100 év körüli kort élt meg felelősségrevonás nélkül, nem értem, hogy miért követnek el annyi értelmetlen gonosztettet az emberek nap, mint nap.
Tökéletesen értem miről beszélsz, amikor még normális életem volt én is belefutottam ilyen periódusokba, de amiben most vagyok az rettenetesen nehéz: nincs javítási lehetőség, egyszerűen vége egy olyan életszakaszomnak, ami a lényegemet adta. És mehetek én pszichológushoz meg akárhová, attól sajnos anyukám nem fog megköszönteni a névnapomon, nem lesz otthon karácsonykor.........
Tudod abba nem tudok belenyugodni, hogy másképp is alakulhattak volna a dolgok és nem kellett volna ebben a szörnyű betegségben meghalnia. Teljesen más szituáció érzelmileg, amikor az ember egy 80 év feletti szülőt enged el, aki természetes halállal megy el, szenvedés nélkül, úgy, hogy egy teljes életet élt gyerekestül, unokástul. Nagy szenvedés az is a gyereknek, de akkora törést nem okoz, mint az idő előtti, szenvedéssel járó halál.
Egyszerűen nem tudok úgy boldog lenni, hogy elvesztettem azt, akit a legjobban és legmélyebben szerettem a világon. Amikor teljesítek valamit, akkor szomorú vagyok, hogy nem tudom elmondani neki személyesen, és azon kattog az agyam, hogy egy jó 20 évet még simán élhetett volna, főleg úgy, hogy nem volt káros szenvedélye, egy későn felfedezett hasüregi tályogból kezdődött ez az egész borzalom.
Ahogy már máskor is, most is tökéletesen egyetértek. Nyilván vannak a gyásznak fázisai, amin kisebb-nagyobb mélységgel mindenki átmegy, de ami Andrisnál van, az egész egyszerűen kóros. Apukám halála után anyukám is járt pszichiáterhez, és bár ő nem volt hajlandó gyógyszert beszedni, rengeteget segített neki a szakszerű beszélgetős "terápia" is.
Na Andris. Mint mar emlitettem, a depresszio tipikus tuneteit mutatod. Ez a 'Nem akarom zavarni a barataimat a banatomma, ugyis van fontosabb dolguk' pont ilyen. Ez egy nagyon aljas betegseg ugyanis a lefolyasa nagyjabol ugy nez ki, hogy van egy katalizator esemeny ami beinditja - te mindvegig azt hiszed, hogy ez az esemeny (jelen esetben Anyukad halala) ut ki, holott mindekozben kialakul az egesznek egy tenyleges biokemiai hattere, ami egesz egyszeruen megakadalyozza, hogy ebbol sajat magad ki tudj jonni.
Nekem 2006ban volt egy eleg komoly krizisem, a reszletekkel nem untatnek senkit, a lenyeg az, hogy maganeleti es szakmai vonalon egyarant godorbe kerultem. Iszonyatosan szarul ereztem magam, nem volt kedvem semmihez, a korabbi hobbijaimat elhanyagoltam, a barataimat detto, gyakorlatilag ugy nezett ki a napom, hogy a munka utan beletemetkeztem egy lineage2 nevu szamitogepes jatekba (ez nalad a futas) , es ott logtam ejfelig, aztan masnap megint. Es mindvegig azt gondoltam, hogy ez normalis, elvegre en most szornyu maganeleti es szakmai godorben vagyok, johogy szarul erzem magam.
Apukam volt az, aki rabeszelt, hogy menjek el pszichiaterhez, kaptam egy gyenge antidepresszanst, fel ev mulva mar kutya bajom se volt, es azota sincs.
Én is keverem, de utánaolvasok pontosan. Most erőt adott, hogy hosszú ideig kitartóan már közelítettem a profi hosszutávfutók átlagsebességét, iszonyatosan elfáradtam, de teljesen lenyugodtam közben és utána, most a "futás" az én pszichológusom, teljesen kikapcsolt, ahogy teliholdnál, ebben a hatalmas szélben legyőztem magam egy picikét.
Keress most pszichiátert! Sokat segíthet, higyj nekem. Több mint húsz éve húztak ki iszonyatos gödörből. Igaz hogy azóta gyógyszereket szedek. De jól vagyok .
Nem nagyon tudok vitatkozni a leírtakkal, jól látjátok a helyzetet, de jobban meg fogtok értni, ha az elmúlt 4 és fél évet leírom részletesebben, annak minden fordulópontjával.
Pszichológushoz meg jártam (nem pénzért, mert ismerős) és sokat segített is, csak másik városban van, az utazás meg macerás volt, így utoljára júniusban voltam nála, pedig ígértem, hogy megyek.
Vannak jóbarátaim, akikre az életemet is rá merném bízni, de őket meg nem akarom zargatni, egyszerűen óriási erőt követel tőlem, hogy leüljek beszélgetni valakivel, pedig régen nem voltam ilyen. Szóval nem akarok mást terhelni a bánatommal.
nekem olyan érzésem van, mintha andrisnak CSAK az anyukája lenne a világ. ha élne, akkor is, ha megnősült volna, akkor is , mindig hazaszaladgált volna minden gonddal, és sose tudott volna érzelmileg úgy leszakadni róla, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül élvezte volna a családi életét a feleségével. vannak ilyen férfiak. lehet, már hamarabb is pszichológushoz kellett volna járnia... de persze nem biztos, hiszen nem ismerjük igazán egymást itt. minden esetre én az apukámat rettenetesen imádtam, elvitte a fele szivem, szenvedek sokat, de élek, nevetek, élvezem az életet, mert tudom, hogy a fájdalom is vele jár a léttel. andris talán nem tanulta soha fokozatosan megszokni a fájdalmat, az elválásokat, szakításokat, elmúlást, és ez volt neki az első nagy trauma. nem tudom, mi lesz vele.