Keress most pszichiátert! Sokat segíthet, higyj nekem. Több mint húsz éve húztak ki iszonyatos gödörből. Igaz hogy azóta gyógyszereket szedek. De jól vagyok .
Nem nagyon tudok vitatkozni a leírtakkal, jól látjátok a helyzetet, de jobban meg fogtok értni, ha az elmúlt 4 és fél évet leírom részletesebben, annak minden fordulópontjával.
Pszichológushoz meg jártam (nem pénzért, mert ismerős) és sokat segített is, csak másik városban van, az utazás meg macerás volt, így utoljára júniusban voltam nála, pedig ígértem, hogy megyek.
Vannak jóbarátaim, akikre az életemet is rá merném bízni, de őket meg nem akarom zargatni, egyszerűen óriási erőt követel tőlem, hogy leüljek beszélgetni valakivel, pedig régen nem voltam ilyen. Szóval nem akarok mást terhelni a bánatommal.
nekem olyan érzésem van, mintha andrisnak CSAK az anyukája lenne a világ. ha élne, akkor is, ha megnősült volna, akkor is , mindig hazaszaladgált volna minden gonddal, és sose tudott volna érzelmileg úgy leszakadni róla, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül élvezte volna a családi életét a feleségével. vannak ilyen férfiak. lehet, már hamarabb is pszichológushoz kellett volna járnia... de persze nem biztos, hiszen nem ismerjük igazán egymást itt. minden esetre én az apukámat rettenetesen imádtam, elvitte a fele szivem, szenvedek sokat, de élek, nevetek, élvezem az életet, mert tudom, hogy a fájdalom is vele jár a léttel. andris talán nem tanulta soha fokozatosan megszokni a fájdalmat, az elválásokat, szakításokat, elmúlást, és ez volt neki az első nagy trauma. nem tudom, mi lesz vele.
Figyelj, tobbszor mondtuk mar neked, hogy szakemberre lenne szukseged. Az allapot amiben vagy nem normalis, a szuleit elobb utobb mindenki elveszti, ez az elet termeszetes resze, ezen tul kell tudni lepni.
A legtobb esetben ezt ugy tudjak megtenni, hogy van az eletuknek egy csomo olyan pontja, ami kapaszkodot nyujt. Feleseg, gyerekek, baratok, hobbik hadd ne soroljam. Ugy latom, nalad ezek a tenyezok hianyoznak, de ami meg sulyosabb, hogy annyira beleburkolozol a fajdalmadba, hogy eselyed sincs meg csak kiepiteni se a sajat kapaszkodoidat.
A depresszio klasszikus tuneteit mutatod, magadban ezt nem fogod tudni megoldani. Menj el orvoshoz, komolyan, mert kulonben nagyobb baj is lehet.
Ugyanígy vagyok ezzel én is. Én mostanában azért nem írok gyakrabban, mert olyan szakaszban vagyok, hogy menekülök magam elől, a valóság elől.
Arra most rájöttem, hogy az idő múlása semmit nem segít. Minél több nap telik el annál jobban hiányzik anyukám. Az az igazság, hogy ebben a rossz őszi időben még mélyebben, még erősebben mardos a fájdalom, hiszen tökéletesen emlékezem, hogy 2 éve, 3 éve, 4 éve és így tovább milyen jó volt hazajönni az otthon melegébe, ahol anyukám várt és beszámoltam neki mindenről. A tavalyi őszt éber kómában töltöttem, a fájdalomtól annyira megrogytam, hogy fel sem fogtam a történéseket igazán, a mostani ősz azért nagyon kemény, mert most fogja át a tudatom, hogy mindent elveszettem anyukám halálával. Egy esős őszi napon ilyenkor felkelni és csinálni akármit is felér egy kínszenvedéssel. Annyira bennem van, hogy milyen jó volt a körülményekhez képest a 2011 es év: jó ct eredmények, kiváló erőállapot, jókedv........ és aztán jött a 2012., a világvége.. szó szerint....
Úgy érzem magam, mint a Mad Max filmekben a világégés túlélői: nincs más csak a túlélés, a tartalmát vesztette az életem, mostanában már a kedvenc időtöltéseim se tudnak úgy kikapcsolni, mert az agyam mindig jelez: a háborút elveszetettem, mit sem ér a pár csatagyőzelem. Ennek ellenére van bennem egy nagyon erős tudati szint (engem is meglep, hogy mennyire erős tudok lenni néha), ami képes előre tolni és célokat adni, csak borzasztóan nehéz, hogy szinte egész nap túlélő üzemmódban kell lenni. Futásban is egyre brutálisabb mennyiségeket teljesítek, követeli a szervezetem, hogy minél többet és többet teljesítsek, ha ez sikerül, akkor aznapra ki kapcsolok és másnap újra kezdődik a küzdelem. Annyira hiányzik az otthon melege, amit anyukám teremtett meg, hogy majd belereccsenek.
Amikor kicsit sikerül összekaparnom magam pont sikerül valahogy olyan TV műsorra kapcsolni, ahol azt látom, hogy nálam 2* idősebb embereknek is természetes, hogy megy meglátogatni az anyukáját. Ilyenkor annyira fáj, hogy nekem sosem adatik meg, hogy 50 + éves koromban meglátogassam anyukámat és a lehető legjobban segítsek neki. Sokan irigylik a világ leggazdagabb embereit a vagyonuk, az életmódjuk miatt, holott nem tudják, hogy mekkora kincsük van, csak nem veszik észre, mert nem becsülik meg eléggé a családjukat.
Mindemellett megemlékezem arról a soroksári kisfiúról is, akinek ma van a 11. szülinapja és az anyukája nélkül kell ezt a napot átélnie, mert valami mocsokos, embernek se nevezhető lény megölte kocogás közben. Hálát adok Istennek, hogy legalább nekem az megadatott, hogy felneveljen az anyukám és olyan életre szóló útravalót kaptam tőle, amit soha, de soha nem felejtek el. Nagyon sajnálom ezt a kisfiút, irtózatosan szenvedhet szegény, sok erőt kívánok neki.
Anyukám okt. 26-odika óta nincs velem testi valójában. Ő nem daganatos beteg volt. Gyakorlatilag 1 hét alatt történt, 3 napot volt ágyban fekvő. Veseelégtelnség volt a halál oka. Végig mellette voltam, voltunk. 1 napot volt kórházban, de éjszakára is bent maradtam vele. Másnap délben hazahoztuk, úgy örült neki!! Csodát nem ígért az orvos, de azt sem, hogy ilyen gyorsan fog megtörténni.
anyukád mikor halt meg? azt hiszem még nem írtad. daganatos beteg volt?
érdekes, de én bizonyos dolgokra nem emlékszem még tisztán, talán a tudatalattim védekezik így.
pl. az utolsó napok elmosódtak. persze vannak bizonyos képek, amiket tisztán látok, néha bele is őrülök, ha nagyon belegondolok..
anyunál is voltak olyan dolgok, hogy ha azt kezelik, könnyebb lett volna az élete:( (étvágytalanság, szájnyálkahártya gyulladás, depresszió), nagyon oda kell figyelni sajnos.
nézz utána mindennek, mert sokmindent nem mondanak maguktól.
Én is nagyon féltem anyukám első születésnapjától, de itt volt velem, ugyanúgy köszöntöttem reggel, mint mindig. (De ezt már talán meg is írtam:)
1 hónapon belül vagyunk a halála évfordulójától. Már minden napra kristálytisztán emlékszem, őrjítő.
És itt van a bátyám, akivel egy nagyon nehéz héten vagyunk túl. Most jobban van (na nem az idegsebész és az onkológusa jóvoltáből, akik "elfelejtettek" a sugár mellékhatásaként kialakuló ödémával foglalkozni). Erre a családnak kellett rájönni és gyógyszerezni. Pedig a két legnagyobb fővárosi intézményben történt a műtét és a sugárterápia, gondolhatjátok, melyekben.
Sok erőt, egy kicsit könnyebb holnapot mindenkinek, mint a tegnapi nap volt.
Az édesanya az édesanya. Anyuval én is félig velehaltam. Idővel kevésbé őrjítő. Időnként eszembe jut, hogy mennyire jó nagymamája volt a testvéremék gyerekeinek. Az én gyerkőceim nem is ismerhették. Pedig az én gyerekeim sem vennék zokon, ha egy emberrel több szeretné őket és ők rajonganának érte.
Köszönöm, most egy hajszálnyit megnyugodtam a bátyámat illetően estére. Viszont megint meggyőződtünk az egészségügy állapotáról. Most nincs erőm részletezni, de egy csöppnyi odafigyeléssel megkímélhettek volna bennünket több napos rettegéstől.
Tényleg örülök, hogy neked így könnyebb, félre ne érts!
De mikor SENKI nincs, aki csak a Tiéd, mikor olyan csaaládtagjaid, hozzátartozóid vannak, akik önmaguk is iszonyú sebekkel élnek(özvegy nővéred, daganatos bátyád, anyukájukat szintén elvesztett unokatastvérek), akkor a rettenetes aggodalom, fájdalom csak megsokszorozódik. Nemhogy enyhíthetné valaki, de még mindig nekem kell talpon maradnom. Meddig bírom????
Ma a férjem reggel azzal kelt, hogy apuval álmodott. Azt mondta, hogy visszajött. Az ő álmában is derűs volt. Tudatta, hogy jól van, minden rendben, vigyáz ránk.
Igen a Tehetetlenség és a bizonytalanság a legrosszabb. Ráadásul anyu kiment az erdőbe meghalni. Az eltűnése után tíz nappal találták meg. Akkor megéltem a poklot. Ehhez képest apumat nagyon szépen el tudtam engedni.
Itthon halhatott meg, kapott szeretetet. A maximum, amit adhatunk, adhattunk. A gyerekeim viszont visznek tovább. Most meg, hogy elkezdődött az iskola, még annyi időm sincs gondolkodni. Néha boltból hazafelé tarva bevillan a pillanat, amikor már nem lélegzett. Akkor visszejön a búcsú, az utolsó puszi. S ez valahogy jó. Olyankor mosolyog a lelkem. Szeretetben elengedni és menni tovább. Az ő útjuk véget ért, de nekünk még menni kell tovább. Átélni, megélni az új dolgokat és a mindennapokat.