Az igazsággal kapcsolatban nekem csak a Szita Bence ügy jut eszembe. Azok a szörnyeteg gyilkosok elvették egy 11 éves kisfiú életét szörnyű kínokat okozva nekik, őket meg állami pénzen hízlalják a sitten életük végéig.
Vagy menjünk Afrikába: militarista vallási őrültek keresztény néger gyerekek ezreit ölik meg, sokszor élve elégetik őket, ennek mi értelme?
Nagyon remélem, hogy van valami felsőbb igazságszolgáltatás, mert annyi igazságtalan és gonosz dolog folyik ebben a világban EDDIG büntetlenül, hogy nem lehet felfogni se.
Köszönöm Mindkettőtöknek. Csak az a nagy baj, hogy előre sem nézhetek, mert a testvéremnél ott van a dög, és egyszerre siettetném és állíttatnám meg az időt, de egyiket sem lehet. A munkahelyemen is borzasztő bizonytalanság van, a saját egészségi állapotommal pedig már egyáltalán nem foglalkozom (lenne mivel). Abban bízom csak, hogy addig ki kell tartanom, amíg valakinek még igazán szüksége van rám, a többi nem érdekel.
Abban egyetertek, hogy a hit termeszete teljesen mas mint akkor. Gondolj bele: Vannak a zsidok, elnyomjak oket, felduljak Izraelt a romai legiok. Tartja bennuk a lelket a profecia, hogy egyszer majd eljon egy kiraly, aki kihuzza oket a szarbol.
Aztan megjelenik egy asztalos, akinek se serege, se semmije, esze agaban nincs kikergetni a romaiakat, csak homalyos kinyilatkoztatasokat tesz valami foldon tuli kiralysagrol. Konnyu lenne? Nem hiszem :)
Tudod, szerintem mindig az osztja az észt nagy hanggal, aki nem rendelkezik kellő önkritikával, vagy vmit épp kompenzálni akar. Sokmindent megtehetünk az egészségünkért, de van, hogy egyszerűen jön egy betegség és kész. Mint ahogy az is, hogy vki mindig körülnéz, mielőtt átmegy az úttesten, aztán a járdán elüti egy sofőr, aki rosszul lett.
Van, amiről tehetünk, van, amiről nem. Sajnos ezt is el kell tudni fogadni.
Annyira féltem az első születésnapomtól, Nélküle - persze , hogy Ő volt, aki mindig először megköszöntött-, de ugyanúgy zajlott, mint mindig. (Most van, aki hülyének gondol.) Leültem a fényképe elé, ugyanúgy elmondott mindent, amit szokott, és olyan természetes volt, hogy szinte nem is fájt. TUDOM. hogy velem volt
Nekem ma van a szülinapom, az első, Anyukám nélkül... ;-( Mindig ő volt az első, aki reggel felköszöntött, és tavaly együtt ünnepeltünk. De reggel beszélgettem a fényképével. :-)
A másik topicban egy kicsit eldurvult a hangnem, igazából nem nagy kedvem volt hozzászólni: valaki kifejtette a véleményét, hogy a betegség kialakulásában milyen felelőssége van pl. a szülőknek, genetikának, életmódnak, környezetnek, stb. Nagyon sok minden nem áll össze nekem, mert nálunk én az én gyerekkoromban igazán begyűjthettem mindent, amitől esélyes lennék a rákra! Nem vagyok rá különösebben büszke (annak ellenére, hogy igen, tudom, hogy a gyerek nem felelős a sorsa, a körülményei kialakulásáért), szóval: alkoholista, goromba, durva apa, akaratgyenge anya, aki később szintén inni kezdett, koszos, fűtetlen lakás, éhezés, stb. A szoba-konyhás lakásban olyan cigarettafüst volt, hogy fel lehetett rá feküdni!!! És a testvéremmel együtt megettük a penészes kenyeret, az odaégett ételt - mindent. A szomszédok minket, gyerekeket sajnáltak, de hát érezhető volt a megvetés - mondjuk szólni senki nem mert.
Rokonokhoz kerültünk, sikerült normális életet élni - hát nem volt könnyű. De ezek után miért nem halhattam meg én?! Miért nem lehettem én a beteg?! Miért a lányunk, akit annyira szerettünk, úgy vigyáztunk rá, és mindent igyekeztünk megadni neki, annyira szeretetreméltó, drága kis csiribiri volt, anyósoméknak is szemefénye.
Milyen szülői felelősségről beszélünk, akkor amikor én itt vagyok, és ő meghalt, pedig annyi terve volt, meg akart gyógyulni, családot akartak!!!
Nem, nincs ebben az életben semmiféle igazság - és hogy valaki ezt így irányítaná...
Biztosan segített a talpraállásban, hogy a gyereked is ott van Neked! Hát persze, bármilyen nagy a veszteség, a bánat, őérte, őmiatta helyt kell állni, "erősnek" kell lenni.
Azt mondod, 2 hónapja kezdtél visszakapni mindent. Nem értem.
Mi a lányunkkal tényleg mindent elvesztettünk - mindhármunk élete tönkrement, a férjemnek és nekem innen már nincs kifelé, a vejünkért (volt vejünkért) csak reménykedni tudunk, hogy fiatal ember lévén még valamikor rendbejön az élete.
Egyetértek. Hívő vagyok, néha megroggyanok, de a szemem mindig próbálom Rajta tartani, bármennyire nehéz is.
Anyu legkedvesebb irata a Bibliából Jób könyve. Amikor kiderült a betegség és halála előtt pár nappal is ezt olvastuk.
Andris olvasd el, hátha segít egy kicsit.
Jób először a szeretteit, aztán a vagyonát veszíti el, majd megbetegszik. Jönnek a "jó barátok" és őt teszik felelőssé mindenért. Jön Isten,de nem ad magyarázatot kérdéseire. Ő az Úr, ezt kell elfogadnunk. Amikor ez Jóbnak sikerült, mindent visszakap.
Tudom, hogy kemény ez így, de tényleg így van.
Anyu temetésén csak álltam és haragosan beszéltem Vele. Miért? Mindent elvett tőlem: szüleimet, családomat!, munkámat, mindent.
7 hónapig éltem így. 2 hónapja elkezdtem visszakapni mindent. Amikor már nem álltam harcban Vele.
A hit pont attól hit, hogy néha pofonokat kap. Gondolj bele, ha minden szép és jó lenne körülöttünk, csupa móka és kacagás, akkor kvázi nem kellene hinnünk, mert TUDNÁNK, hogy mondjuk van Isten. Avagy, hogy a bibliát idézzem, boldogok akik nem látnak és mégis hisznek.
Van, hogy futás közben elkalandozok én is és legszívesebben leállnék sírni, de megyek tovább, mint egy gép és csak a jóra gondolok olyankor és legszívesebben egész nap futnék, hogy ne álljak meg töprengeni.
Én hívő vagyok megroggyant hittel. Mostanában nagyon materialista módon szemlélem a dolgokat, de biztos vagyok benne, hogy kell valaminek lennie, mit túlvilágnak hívunk. Túl bonyolult, túl összetett a földi élet és még a sok értelmetlen dolog ellenére is valami összetartja a világunkat. Azt biztosan tudom állítani, hogy amikor igaz hittel imádkoztam nagyon nehéz vizsgák előtt, hogy átmenjek, mert keveset tanultam rájuk vagy nem jól osztottam be a felkészülést (lustaság, egyéb okok miatt)....átmentem és nem egy ilyen volt, túl sok lett volna véletlennek, hogy 120 tételből kb 4 et tudtam és pont abból a 4 ből húzzak...
Anyuval eddig kb. 3* álmodtam, amire emlékeszem, hogy betegen láttam az álomban és tudtam az álmon belül, hogy csak ÁLOM és nem küzdhetek már érte és ez iszonyatosan elkeserítő érzés volt.
Most van pontosan egy éve, hogy 2012 szeptember 1. hajnalán meghalt anyukám. Az elmúlt napokban újra átéltem mindent, nem tudom szavakkal leírni, hogy mennyire hiányzik.