Ez is igaz. De amikor még meg sem próbálhattál felállni, mert 5 hónapon belül 2-szer löktek vissza a gödörbe (3 haláleset a legközelebbi családban), és most próbálkozik a DÖG, (nem nálam, sajnos, hanem a testvéremnél) akkor????
Eddig nekem kellett erősnek mutatkoznom, de úgy érzem, most fogytam el.
Ez mind igaz, csak ennek is van egy egeszseges meg egeszsegtelen modja. Ez utobbi az, amikor a gyasz valik az illeto eletenek kozeppontjava, nem tud kilepni belole es mellette normalis eletet elni. Van csalad, vannak baratok, vannak hobbik. Egyaltalan normalis elet. Akkor kezdodik a problema, amikor valaki ezeket kezdi hanyagolni...
A hozzászólásokhoz pillanatnyilag csak pár mondattal szeretnék reagálni.
IGEN IS, HOGY A GYÁSZT MEG-ÁT KELL ÉLNI! A SZERETETT SZEMÉLY ELVESZTÉSE MIATT ÉRZETT FÁJDALMAT, SZENVEDÉST, BÁNATOT FEL KELL DOLGOZNI! ...és ez időbe telik! Valakinek hosszabb, valakinek rövidebb idő szükséges! Nem vagyunk egyformák!
nekem ilyen közeli hozzátartozóm nem halt még meg, mint a párom. Így a gyászt saját bőrömön kell b. Már sok minden volt, kérdések pl. jól csináltuk-e, miért nem hitt benne(m).. Nyilván ezekre már sosem lesz válasz. Volt/van sok sírás, koordinálhatatlan érzelmek, most pedig napok óta üresség, tompaság.
Ti is hasonlókon mentek át?
Kék nyúl, igazad van a fotók nekem is sokat adnak, és a zenéink...
Azért később akarom leírni, mert még rá kell készülődnöm lelkiekben, mert nagyon mély sebeket tép fel az írás.
A farizeusos példát én is olvastam és tényleg...
A mi 3 dimenziós világunkban nem értjük a 4 D lényehét és így tovább, egy bogár nem úgy látja a világot, mint az ember és így tovább....
Még a materialisták sem tudják megfogni, hogy az univerzum égtelen e vagy sem, ha véges, mi van túl a határokon....
Az egyik legjobb barátom szerint (aki nem is vallásos nagyon) a lelkek fénylényekként élnek tovább és van benne valami, persze a legtöbb materialista csak azt hiszi el, amit lát, és sajnos én is ebbe a hibába esem sokszor, de az tudom, hogy a hit erőt ad.
Voltam pszichiáternél is, gyászcsoportban is, nagyon sokat segítettek, de igénybe veszek minden segítséget, jelen pillanatban az írás az egyik legjobb.
Tegnap kétszer hozzáfogtam az íráshoz, de mire elküldtem volna el tűnt. Puffogtam, nagy levegőt vettem és újra hozzáfogok. Csak remélni merem, hogy most nem felejtem el vágólapra tenni mielőtt elküldöm, biztos ami biztos. Én jól vagyok. Pénteken megvolt a temetés, megjöttek a könnyek is. Jelenleg pakolunk, felújítunk.
M-Eri: Ismerem az érzést. Az örület határán táncolást. Tudom milyen , hogy nem értem miért nem robban szét a fejem a testem a lelkem fájdalmától. Tumom mennyire hiányzik egy mozdulat hang és a megszokott lény. Azt is tudom, hogy nem szabad nekem, neked is vele halni. Nem szabad eltemetni a lelked a gyászban. Mert neked, nekem, minyájunknak menni kell tovább. világ nem veszíthet el minket is. Nekünk még dolgunk van. M-Eri, neked még fontos dolgod van, hiszen anya vagy. A lányod nem veszítheti el az anyukája mosolyát. Ő egy bölcs kislány. Nagyon szépen megfogalmazta neked a tényeket. Sok felnőtt nem képes erre.
Idővel nem felejtünk, nem a hiány múlik el, csupán a helyére kerül. Ezért lesz könyebb.
Persze enyhül együtt élek vele és muszáj elfogadni ,hogy az élet véges ezt tudomásul kell venni .Mindennap van olyan dolog amit csinálok és már rá is gondolok,hogy ezt Ő így csinálta,mondta és én ezt Ő tőle a drága anyától tanultam.
Kedves Andris Tudom mit élsz át voltbenne részem egyedüli gyerekként minden szép és jó, de minden rossz is az enyém volt.80 éves volt az édesanyám 10 éve halt meg ,előtte 3,5 fél évig tolókocsiban volt teljes ellátásra szorult.Ápolása soha nem eset nehezemre ,édesapám napköben besegített, de Ő nem igazán értett az ápoláshoz, mindíg mondta, gyere lányom te jobban tudod, de fürdetésben mindíg kivette a részét met egyedül nem tudtam volna.Itthon halt meg a kezeim között,de felöltöztetni már nem tudtam, addigra annyira kikészültem, azóta is bánt,de aki ismert vigasztalt, hogy én mindent megtettem az életében amit csak lehetett.Tíz év után nincs olyan nap, hogy eszembe ne jutna ,idő gyógyít mondják,engem nem .Akit igazán szerettünk és viszont szeretett annak hiánya örök.Ugy, hogy Andris sok erőt kívánok, biztos van barátod vagy olyan rokonod akinek kibeszéljeted magadból a fájdalmat az segít!
Andris, ha elfogadsz egy javaslatot: ne a "történetedet" írd le a gyászév letelte közeledtével, hanem édesanyádnak írj egy levelet, amiben bármi fontosat mondj el neki. A jót, a rosszat is, ami csak eszedbe jut. A végén pedig - akármilyen kegyetlenül hangzik - köszönj el tőle, hiszen a levél végén elbúcsúzunk...Ha van erőd, ezt a levelet olvasd fel egyszer hangosan is, amikor senki nem hall Téged. Ez nem lesz könnyű, de fel tud szakítani egy gátat belül és az elköszönéssel az is kiküszöbölhető, hogy az ember a természetes fájdalom és veszteség érzéséből átcsússzon az önzőséggel határos önsajnáltatásba. Ha kemény voltam, elnézést kérek, csak a sajtát tapasztalatimat írtam le. Ha nagyon nem megy máshogy, szerintem sem árt a szakember és a gyógyszer sem szégyen, nem is ördögtől való. A google-ban nézelődve olyat is taláni, hogy "gyászcsoport". Ezt segítő foglalkozásúként tényleg jó szívvel ajánlom, lassan minden nagyobb városban szerveződik.
Miért csak majd írod le a történetedet? Miért nem most? Hidd el, a dolgok halogatása az egyik legrosszabb dolog, amit az ember tehet. Az ilyen depresszív helyzetből csak úgy lehet kilépni, ha MOST itt fogod magad és cselekszel. Most beszéled ki magadból, most kérsz segítséget, és nem tolod ki a jövőbe.
Egyébként a te problémáddal próbálták megfogni Jézust a farizeusok is, amikor nekiszegezték a kérdést, hogy ha egy nőnek élete során több férje is volt, ugyanmár melyiknek lesz a felesége a túlvilágon. Aztán azzal építette le őket, hogy az ilyen viszonyrendszerek ott nem igazán jellemzőek. Én is szoktam néha agyalni azon, hogy ha van túlvilág, akkor az milyen, de mindig oda lyukadok ki, hogy ez totálisan felesleges. Ugyanis ahhoz, hogy megérthesd ki kellene lépned a normális földi kategóriák közül, ami amíg élünk nyilvánvalóan képtelenség.
De mindenkinek a hitét tisztelem - viszont ez az én tapasztalatom, mondjuk vitatkozni nem akarnék róla. (De lehet ám, hogy csak nem tudnék, sok bennem az indulat.)
Az un. gyászév az szerintem is inkább csak szokás, társasági elvárás. A "Régimódi történet"-ben Szabó Magda pontosan leírja - nem biztos, hogy pontosan emlékszem -talán hónapokra lebontva, a viseletet illetően is: 3 (vagy 6?) hónap teljes gyász, azután félgyász, és szabott ideje volt annak is, hogy mikortól KELL társaságba menni, társaságot fogadni. (Persze azóta az un. gyászviselet is változott, talán meg is szűnt.)
A gyász az nem múlik. Hiába telik le az 1 év, attól az érzéseid sajnos nem fognak változni - és felejteni sem fogsz, de ez így van jól.
De Andris, tényleg próbálj segítséget kérni - írj, beszélj ki magadból mindent, és lépj tovább - most egy "szépséges" közhely következik: még fiatal vagy, előtted az élet!
Kedves Andris! Az jó, hogy hívő vagy, de akkor hinned is kell. Kapaszkodónak kell lennie. Többen is leírták, én is azt tudom írni, hogy el kell engedni a nekünk annyira kedves embert, hogy Ő is nyugodtan el tudjon menni.
Ő is ezt szeretné......
Hidd el, éppen az a szeretet kell, hogy segítsen Neked tovább élni, ami összeköt Benneteket.
Igen, volt idő, amikor én is azt mondtam, hogy miért??? Lehet lázadni, lehet sírni, lehet ütni a falat, és belekiabálni a fájdalmadat a világba....
DE!!! Ha igazán szereted, Őt és jobban Őt, mint magadat, akkor engedd el, Ő akkor is Veled lesz, Benned és akkor talán észre is veszed, meg is hallod, hogy ott van Veled, azt kívánja, hogy éld az életedet. Emlékezz a szépre, az együtt átélt szép emlékekre. Örülj, hogy ennyi ideig Veled, Melletted élt.
Ha nem megy egyedül, kérj segítséget, de az is csak akkor segít, ha Te is túl akarsz lépni.
A gyász év, az csak egy szokás. A gyász az örökké tart, mert mindig hiányzik, de él tovább Benned, a gyermeidben, csak azt tudom mondani, állj fel, és éld az életedet tovább.
Kapaszkodj az élőkben, és őrizd lelkedben tovább Őt, a legdrágábbat, aki Neked volt.
Lehet, KELL!! tovább élni és ez nem jelent felejtést. Átéltem.....
annyi hozzászólás jött, hogy nem akarok külön reagálni mindre, de értem a lényeget és mindenkinek igazat is adok nagymértékben. A legmélyebb gödörből már sokat léptem előre és tudom, hogy csak rajtam múlik, hogy kilépek e a patthelyzetből. A társaságba járáshoz még gyenge vagyok lelkileg, régen sem voltam az a bulizós típus, de bárkivel megtaláltam a közös hangot, most ez a közösségi énem kihalt, sajnos csak egy droid vagyok egyelőre. Az 1 éves gyászidő letelte előtt le fogom írni az egész történetemet, így sokkal jobban megértitek majd, hogy miért rekedtem meg ennyire, és hátha jobban is tudtok segíteni a rálátásotokkal.
A legutolsó hozzászólásra külön reagálva: igen tudok erről, hívő vagyok, csak megroggyant a hitem és kezdtem nagyon materialista lenni, jó volt a 2000 évvel ezelőtti embereknek, nekik ott volt Jézus konkrétan, nekünk meg csak a leírások maradtak, ebben az elcseszett világban nagyon nehéz hívőnek lenni. Annyira bele tudnék merülni a vallási kérdésekbe, szívesen vitáznék a témában, a legutóbb azon gondolkodtam, hogy a túlvilágon hogyan találkoznak a lelkek, ha mindegyik nagypapa korában halt meg és erősen a nagypapa identitás jellemezte? Az unoka és a dédunoka is egyidősként fut össze, tényleg nem értem, de hiszem, hogy van ISTEN.
Kedves Andris, van egy elmélet, ami szerint a hosszú és erős gyásszal a gyászoló nem engedi az elhaltnak, hogy továbblépjen, ittfogja: erről már hallottál? Az ittragadt lélek viszont szenved, mert már nem itt volna a helye, dolga van odaát, de a gyászoló miatt nem tud abba belekezdeni. Ráadásul az ő ittléte csak erősíti, hogy a gyászoló ne is tudjon másra gondolni, tehát kölcsönösen csapdában tartják egymást.
Amíg te nem akarsz kilépni ebből a patthelyzetből, addig nincs megoldás.
Igen, szerintem is van az a pont, amikor szükség van szakemberre. És még az sem biztos, hogy ő mindenképpen a gyógyszert javasolta. Apukám halála után sikerült rávenni anyukámat, menjen el pszichiáterhez (ottmaradt egyedül, öcsém külföldön, én is 200 km-re lakom). Először nagyon tiltakozott, meg hogy ő nem hisz benne, aztán csak rájött, hogy mégis jó, hogy kibeszélheti magát egy kívülállónak, aki ráadásul szakember is. Ő a gyógyszerek ellen nagyon tiltakozott, aztán beadta a derekát, de fizikailag annyira rosszul lett tőle, hogy abbahagyta, és eldöntötte, megy ez anélkül is. Szerencsére úgy is lett. Neki is az első év volt nagyon nehéz, de aztán fokozatosan jobban lett, és el nem tudom mondani, mennyire örültem, amikor 9 hónap után elkezdett nemcsak feketét hordani.
Ismerek olyan embert is, akinek kiválóan bevált a gyógyszer, évek óta szedi, és jelentősen más lett a hangulata, érzelmi hozzáállása dolgokhoz. És nem, cseppet sincs leszedált jellege, aktív, tevékeny.
Szerintem segítséget kérni nem szégyen, sokkal inkább az erő jele, hogy mersz és akarsz gyógyulni.
A csajozast nem feltetlenul ugy kell erteni, hogy na most becsajozok, aztan ha otthagy johet a depi... Inkabb ez ilyen eljarogatok tarsasgba, ismerkedek lanyokkal, randizgatok dolog, szoval semmi komoly, csak lazan kell venni...Ez nagyon hasznos szerintem.
Viszont a szakember az talan meg hasznosabb, szerintem Andrisra meg M-Erire is boven raferne..Van egy olyan fazisa ennek az egesznek, ahonnan csak gyogyszerekkel lehet kijonni, maskepp nemigen.
(mondhatnám feltámadunk, ha nem érezném durvának, szóval nem mondom)
Banyaci : nagyon de nagyon gondolok rátok ma, és küldök erőt, meg ölelést. Gyújtottam egy mécsest is
édesapádért
Hermes keményen fogalmazott, de alapvetően igaza van.
Andris: neked már olyan hosszú ideje tart a dolog, hogy talán nem ártana elgondolkozni
egy szakember segítségén
Csajozás: alapvetően jó ötlet lenne, viszont ha nem jön össze, és szakítás csalódás fájdalom szenvedés lesz belőle, az nagyon nem használna az amúgy sem fergeteges lelkiállapotának (szerintem)
M-Eri: neked viszont (szvsz) a kislányodra kell fókuszálnod. Érte erősnek lenni, érte túlélni.
74 év azért nem olyan kevés. Apukám azt mondta, ha vele kb. 10 múlva történt volna ez a szörnyűség egy szava sem lenne, de elment 59 évesen .
oké, egyetértek. Élhetett volna még a drága édesanyád, de onnan is megközelíthető a dolog, hogy mihez képest kevés ez a 74 év ?
Én is kb. ezeket mondom a gyerekeimnek, amiket te, azzal a különbséggel, hogy nem sírom el magam közben. (max. csak belül) Mert ha én sírok, ők is sírnak. Nem akarom h. szomorúak legyenek.
Papi boldog odafenn, a mi dolgunk pedig az , h. boldogok legyünk itt.
és igen, a szülő elvesztése valahol természetes .
képzeljétek el, ott van nagymamám, apukám édesanyja.
két éven belül a 2. gyermekét temette el. (sőt fiatal korában pár hónaposan is meghalt egy gyereke, szóval gyakorlatilag már a harmadikat )
Na ez a nem gyenge.
(már csak egy lánya van életben, ráadásul pont az a gyereke aki legkevésbé törődik vele, legkevésbé szereti)
Egyet kell értsek. Az élet ajándék, és mindenkinek, aki él, hálásnak kell lennie az életéért. Annyi szép dolog van, aminek igenis lehet örülni, és kell is. Az én apukám is nagyon szeretett élni, és tudom, tisztességesen segberúgna, ha most is CSAK arról szólna az életem, hogy őt gyászolom.
Nekem momentán a nagymamám haldoklik, az egyik legfontosabb ember az életemben....nagyon fog hiányozni, de hosszú és teljes életet élt és nagyon sokat adott másoknak... tipikusan az az ember, aki körül mindenki sír, de ő mosolyog. Erre gondolok, és ez azért sokat segít.