Tudod, én a saját rettenetes veszteségemmel együtt is azt mondom, hogy van az a határ, aminél nekünk már nem szabadna az ottaniakat keserítenünk! Ezt próbáltam is kifejteni, nem biztos, hogy mindenkinek "átment". Biztosan lesz így is, aki azt mondja, hogy nem sok teteje van a dolognak, hiszen bárki nézegethet, olvasgathat minket is - de hát ez nem titok! és a topik címéből/nevéből úgyis kiderül, hogy mire számíthat aki benéz ide, tehát az már azért más, nem mi rakunk rá még plusz terhet.
Azért tapasztalatcserére, beszélgetésre, tájékozódásra szükség van, amit odatartozónak ítélsz, szerintem azt nyugodtan írhatod, az kell is a többieknek is. A többivel :-( gyere közénk!
Lehet, hogy segít, hogy most elmentél dolgozni (bocs, nem tudom, hogy milyen a munkád/munkahelyed), és állítólag a temetés után kicsit könnyebb, meg állítólag az ember meg is nyugszik kicsit a temetés után, de azért egérutat hagyj magadnak, hátha kell majd még egy kis idő! Bár biztosan megértik.
Jöhetek? Ugyan még nem halt meg apu, de egyértelműen haldoklik. Így a másikba már nem merek írni. Ő se itt, se ott nincsen. A gyászt már megéltem egyszer. Anyummal lélekrák azaz mániás depresszió végzett. Apum nővére a mellrák áttéteibe halt bele. Anyósomat tavaly gégerák miatt temettük. Szóval van mögöttem és sajnos előttem is szomorúság, szenvedés bőven. Néhány hónapja az egyik barátnőmnek segítettem "túlélni" édesapjának prosztatadaganat miatti halálát. Most ő próbál belém lelket önteni.
Kedves Macyyyy és Mindenki, akinek szüksége van erre a topikra.
Régóta olvasom a másik topikot is, több személyes topiktag is távozott azóta.
Én is érintett vagyok, bár a veszteség , veszteségek nem mostaniak. Az egyik 1982, a Kisfiam, 2003 pedig a Párom elvesztése. A Kisfiam daganatos betegségben halt meg. Ennyiben vagyok érintett.
Így én a gyász hosszú megéléséről tudok beszélni.
Mint mindennek, a gyásznak is megvannak a folyamatai, a tagadás, a düh és harag, a kétségbeesés, a feltörő érzelmek. De nagyon fontos eljutni az elegedés fázisáig. Valahol azt olvastam, hogy akkor nyugodhatnak békében szeretteink, ha el tudjuk engedni Őket.
A daganatos betegek legtöbbje hosszú szenvedést él át, megváltás, de ezt emberi lélekkel felfogni lehetetlen.
Ilyen hosszú idő után is azt tudom mondani, hogy a gyász megmarad bennünk, amíg élünk, hiányozni fognak, de ezt a hiányt saját szívünkbe tudjuk zárni.
Lehet még beszélni is Hozzájuk, az ember azt érzi, hogy válaszolnak is.......
DE!! Amíg idáig eljutunk hosszú az út, szükség van arra, hogy kisírjuk magunkból, vagy kikiabáljuk magunkból, hogy Isten miért tetted ezt!!
Aztán lecsillapodik a harag, csitul a kétségbeesés, de a hiány megmarad.
Sokat beszéljetek Róluk, emlékezzetek vissza a sok szép emlékre. Az is segíthet, ha fogsz egy üres füzetet és leírod a gondolataidat, érzéseidet, mert ha kiírod Magadból, már azzal is könnyebb.
Erre a leírásra alkalmas lehet ez a topik is....
-Consolatio-
Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek, Hiába szállnak árnyak, álmok, évek. Ők itt maradnak bennünk csöndesen még, Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.
Emlékük, mint a lámpafény az estben, Kitündököl és ragyog egyre szebben És melegít, mint kandalló a télben, Derűs szelíden és örök fehéren.
Szemünkben tükrözik tekintetük még S a boldog órák drága, tiszta üdvét Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt És élnek ők tovább, szűz gondolatként.
„Juhász Gyula”
Remélem, hogy nem haragszotok, hogy ennyi év után írok. Kedves Macyyyy, Téged is ölellek együttérző szeretettel.
Az én drága édesanyám 10 éve halt me és nincs olyan nap, hogy eszembe ne jutna ,idő gyógyít mondják,engem nem .Akit igazán szerettünk és viszont szeretett annak hiány örök