Keresés

Ő s z u t ó

Elhagyta kéklő ruháját az ég,                                      

az úszkáló bárányfelhőket, rég.

Te merre szöktél langyos szellő?

Fázós testet, lelket melengető.

Dérrel takarózik az őszi táj,

immár a zord hideg vert itt tanyát.

Fitogtatja csípős hangulatát,

arcomat vörösre festi. Ez fáj!

Édes virágillat, ragyogó nyár,

oly messze tűntél! Hová futottál?

Tarka rét, pillangó, füttyös madár,

nélkületek minden kopott, sivár.

A tücsök hallgat, ő sem muzsikál,

homály fedi a hangszere húrját.

Kedvét szegi szürke egyhangúság,

evégett inkább pihenni vágy.

Pillájára könnyű álom röppen,

Elalszik békésen, önfeledten.

Álmában ropogós zenét szerez,

hogy elkápráztassa a kikeletet.

zaniko 2020.

Félelem

(Átdolgozás)

Váratlanul rám tör és megkötöz,
vonszol, mint favágó a cölöpöt.
Mámorosan kínoz és szorongat,
szorosan fogva tart, majd fojtogat.

Nevet rajtam, gúnyosan megaláz,
gyötrődésem élvezi a hajhász.
Tovább markol erősen, és gyaláz,
nem enged a büszke nyugtalanság.

Ó! Kelj fel világos, sugárzó napfény!

Űzd messze a rettegett félelmet,
lelhessem meg derűmet, békémet!
Élhessek aggódás, szorongás nélkül,
talán így életem újra megszépül.

zaniko  

N y á r

Csendbe burkolózott sötét éjszaka,

nem hallatja dalát az erdő madara.

Csak a zizzenő falevél susog halkan,

árnyképét nézegeti szakadatlan.

Hűsítő szellő frissen megélénkül,

kergeti a meleget könyörtelenül.

Szapora iramban menekül máshova,

maradnia a homályban kár volna.

Ám az álnok meleg ravasz,  lesben áll,

az ébredő Nappal újra visszatalál,

Fitogtatja égető forró erejét,

nehogy feledjük szigorú természetét.

2021. július  zaniko

Ö r v é n y

Valami tényleg hibádzik,

nem tudom mi, de hiányzik.

Lelkem háborog, mint a tenger,

mikor őrült hullámokat ver.

Hajó villog, a víz tükrében,

de örvény van a közelében.

Lehúzza, ha úgy tartja kedve,

nincs menekvés, minden veszve.

Egy Ilyen  hajó vagyok én is,

villogok örömben azért is.

De jaj! Lehúzhat az örvény,

ahonnan nem vezet fel ösvény.

zaniko     2020.

A  természetben

Fekszem  enyhe, puha, smaragd fűpárnán,
az ég elbűvölő, kék szemével néz le rám.
Fehér bárányfelhők simulnak egymáshoz,
mint boldogan ölelkező szerelmespárok.

 Virágok sokasága körülvesz , s nézeget,

tarka pillangó látogatja meg kezemet.
Megáll egy pillanatra,  pihenni szeretne,
majd hirtelen mozdulattal tovaszáll, messze.

A közelben kicsiny patak halkan csordogál,
átlátszó,  színében  fürdik a napsugár.
Kövek, kavicsok integetnek medréből,
lágyan mossa őket a bodros víz, ősidőktől.

Csodás, gyönyörű alkotás vagy természet!
Öröm minden perc , amit veled tölthetek.
Köszönöm  Édesanyámnak, az életem,
Istennek,  hogy mindezt a szépet átélhetem.

zaniko  2020.

Ősz végén

Levetik a fák zöldellő örömüket,
Felöltik magukra, tarka köntösüket.
A büszke nap megvonja forró melegét,
Falevelek hullnak le csendben, szerteszét.


Sodródnak, lebbennek bánatosan messze,
Mint forró sivatagban a homokszemcse.
Fecskék sokasága vonul át a tájon,
Suhannak el rajban, hetedhét határon.


Fekete felhők űzik egymást az égen,
Sűrű és nyálkás köd jelenik meg éppen.
Zúzmara készülődik hideg fehérséggel,
Csipketakarót sző rideg élvezettel.

zanikó    2020.

A helyes dátum:  2020. 10. 31.

E m l é k e z é s

A temető éjjele most nappallá változott,
gyertyák égnek értetek, kik messze távoztatok.
Testetek a földben, de lelketek ott,fenn ragyog,
halovány nesszel suhantok, hisz ez, a Ti napotok.

Megállunk sírotok felett, emlékek törnek ránk,
újra éljük a múltat, mintha visszahozhatnánk.
Az emlékek nem fakulnak, Ti itt vagytok velünk,
szerető szívünkben maradtok, soha nem feledünk.

2020. 11. 31.

zanikó

Csillag

Csillag ragyog fenn a magas égen,
fényt áraszt a sötét, tiszta éjben.

Nappali tündöklés elköltözött,

most a Föld feketébe öltözött.

Szürke árnyképek halkan suhannak,

élősködve, kéjjel riogatnak.

Elveszve, félhomályban bolyongunk,

utat keresve, mit nem találunk.

Mint sebzett vad néha meg-megállunk,

csillagra felnézve, imádkozunk.

S, a csillag tovább ragyog az égen,

fény áraszt a sötét, tiszta éjben.

Szórd csak tovább szikrázó csillámod,-

Vezesd, ezt az eltévedt Világot!

2020. 10. 28.  zanikó

V a d r ó z s á k

Hullatják  levelüket a vadrózsák,

tépázó szelek messze elsodorják.

Piros ruhájuk még élénken ragyog,

ám a zord fagy már lelkükbe taposott.

Dideregve, jégbe zárva várnak,

hátha majd megszánóra találnak.

Fájó tekintettel magasba lesnek,

szabadulást hiába keresnek.

Dideregnek tovább egymagukban,

kínzó zsibbadással, elhagyottan.

A télidő  hosszú álmot lehel rájuk,

álmodnak zöldet, rózsaszín virágot,- s

Ébredéssel, egy megújult világot.

2020. 08. 27.

zanikó

A n y á k  n a p j á r a    2020.

Újra eljött Édesanyák napja.

köszönti őket apraja-nagyja.

Én fájó könnyekkel szomorkodom,

drága Édesanyámat siratom.

Elment pár éve messzire tőlem,

ragyogó csillag lett Őbelőle.

Fentről mosolyog, onnan vigyáz rám,

szeretete mint a szép szivárvány.

Elment, de érzem, mindig velem van,

hiszen szívem feléje nyitva van.

Hálám köszönni egy élet kevés,

aggódó szemét, keze melegségét.

zanikó  2020. május 3.

^{A n y á k   n a p j á r a    2019.}

^{Anyák napján már nem vagy itt velem,}

^{Ölelő karod sem tárod ki nekem.}

^{Ezen a napon az ég is szürke lett,}

^{Hisz virágot csak sírodra vihetek.}

^{Hiányod most is nehezen viselem,}

^{Szereteted nem pótolja semmi sem.}

^{Ölelés helyett nevedet suttogom,}

^{Édesanyám Te ott is szeretsz nagyon.}

^{Köszönöm Isten, hogy Jó Anyát adtál,}

^{Köszönöm Édes', hogy rólam gondoskodtál.}

zanikó 2019. május 4.

B á n a t

Ha bánatos vagy valaki miatt,

Ha olyan nagyon fáj a szíved,

Ha úgy érzed, nincs miért élned,

Nézz fel a gyönyörű, kék égre.

El ne hagyjon hit és a remény,

Mert lehúz a kegyetlen, mélység.

Tátong-tátong, alkalomra vár,

Hívogat csalfán, gyere- gyere már.

Küzdj csak! Ne hagyd, mert magához ránt,

Visszatérni, már nagy kínlódás.

Nézz vidáman, bátran szemébe,

Nevess, hogy nincs mindennek vége.

Nézd tovább a tiszta kék eget,

A szikrázóan fényes napot,

A sok-sok ragyogó csillagot.

Nézd a gyönyörű messzeséget, -

Hisz valahol várnak téged, csak téged!

zaniko1

Karácsony éjjelén

Sötét éjjel csillagok ragyognak,

Az Égben, angyalok mosolyognak.

Megszületik most, egy kicsi gyermek,

Ki legnagyobb lesz, mindenek felett.

Nem fekszik selyemben és bársonyban,

Csak egy szegényes, kopott jászolban.

Nyugszik Ő meleg, puha szénában,

És anyjának ölelő karjában.

Nem azért jött el, hogy boldog legyen,

Hanem gyógyítson, csodákat tegyen.

Hit, remény, és szeretet jelszava,

Erre tanít, ki szívvel hallgatja.

Nem hozott nekünk földre kincseket,

Hozott viszont Isteni szeretetet.

Utálja gyűlöletet, szidást, bántást,

Kedvére van béke és barátság.

Nem adott aranyat, tömjént, mirhát,

Kaptuk,Tőle legnagyobb áldozatát,-

A  M E G V Á L T Á S T

zaniko1

Egy betűelütés, bocsi!

A sírból néma csend lehet,

Helyesen:  lehel

 Anyák napjára 

Kimegyek a temetőbe,

Édesanyám ünnepére.

Álomszárnyán elmentél örökre,

Bánatmagot ültettél szívembe.

Bánatmagját locsolgatom,

Hozzád száll a gondolatom.

Előjönnek gyermekévek,

Felvillannak emlékképek.

Kezemet a két kezedbe fogtad,

Arcomat szeretve cirógattad.

Vidám hangod szinte hallom,

Lested minden kívánságom.

Virágcsokrot teszek Neked,

Suttogom kedves nevedet.

Érzem, kezed arcom cirógatja,

Tudom, csak a szellő simogatja.

A sírból néma csend lehet,

Édes ajkad már nem felel.

Anyák napján mit mondhatnék?

Teérted én imádkozok,

Egy könnycseppet elmorzsolok.

Köszönöm önzetlen szereteted,

Köszönöm a féltő tekinteted.

Köszönöm, hogy voltál nekem,

Köszönöm szépen, életem.

zaniko1  

2018. május 6.

Napnyugtától -  hajnalig

Becsukja vöröslő szemét a nap,

Sötétség veszi át a hatalmat.

Fekete lepelt borít a tájra,

Csöndet lehel a virágra, fára,

Álomport hint az állatvilágra.

Csillagok ragyognak fent az égen,

Fényüket szórják le, serényen.

Félhomályt küldenek éjszakára,

Árnyékágak susognak szavára.

Édesen álmodó élőlények,

Kergetik azt, amit szeretnének.

Aztán megpihennek ők békésen,

Alszanak tovább, elégedetten.

Vöröslő hajnal, tűnő sötétség,

Fekete lepelt elnyeli szépség.

Életet lehet a nap a tájra,

Sugarat hullat virágra, fára,

Ébredést hint az állatvilágra.

zaniko1   2018. 4. 24.

Már elég rég volt.  Kirándulni voltunk a családdal, és egy hegy mellett mentünk el.

Arra lettem figyelmes, hogy a hegy oldaláról hordják a hatalmas köveket.

Ez valahogy nem tetszett, ennek kapcsán született meg ez a szösszenet.

Azt hiszem túlzás, amit írtam, de azért az igazság sem mellőzendő.

A hegy kiáltása

Még zölden, élénken hívogatok,

Még kacéran és büszkén magaslok.

Fáknak, növényeknek helyet adok,

Állatnak, rovarnak, otthont nyújtok.

Még folyik tőlem le a kis patak,

Látja magát benne a fénylő nap.

Virág nyílik fűpárnámon illatosan,

Madarak éneke zeng kitartóan.

Még pillangók röpködnek felettem,

Még hangyasereg gyűjt serényen.

Kedves élőlények itt elférnek,

Társaim ők, még vidáman élnek.

Még zölden, élénken hívogatok,

Még kacéran és büszkén magaslok.

Még!   Mert,-

Megbontanak!

Hordanak!

Fák reccsenve, dőlve

jajgatnak,

madarak felröppenve

riadnak.-

Végül lassacskán, elpusztítanak!

zanikó

AKROSZTICHON

B eletúr a nyári szél hajamba,

É beren fújja azt szerteszét,

K éjjel játszik futkosva, szaladva,

E l - el csitul, majd újrakezdi tettét.

V isszaadnám én bizony, ha tudnám,

A karatom az meglenne, úgy ám!

N a de erős, hiszen ő, a természet.

S zelíd és mord, akkor mikor akar,

Z enél, majd nemsokára tombol,

Í gy mutatja erejét, s hajamba mar,

V égigszalad fejemen és nevet,

E lcsitul lassan, most szerény, kedves.

M egcirógat, mint anya gyermeket,

B ékésen, és csendesen szeretget,

E elmereng rajtam, gyönge emberen,

N em érti, miért ver szívem hevesen

zanikó

Tavasz

Elköszönt a hideg, zord tél,

Sok kicsi madárka zenél.

Elérkezett a várt pillanat,

Itt a tavasz, sok édes illat.

Beszél virág, rovart csábít,

Zárkózik a csönd és ásít.

zanikó

Rohanás

Rohanunk mi, s rohan a világ,

Sorsunk ez, és sok-sok csalódás.

Nyargalunk, csupán egy picit állunk,

Késztet a lét, és amire vágyunk.

Pihenj!-

Mondja a szívünk.

Rohanj!-

Irányít az eszünk.

A kérésre nem hallgatunk.

Testünk kínlódik,

Lelkünk háborog,

S mi, csak futunk, futunk.

Hajsza után hajsza.

Sodródunk a végzet felé,

Mint összetört, gyönge faág,

Melyet röpít, a bőszült áradás.

Nem figyelünk az intő jelekre,

Legyintünk egyet, folytatás tovább.

Szirénázik a mentőautó,-

Akkor talán minden késő lesz már…

zaniko

http://www.hegylakomagazin.hu/images/hirek/62.jpg

Szép, mint mindegyik. Sajnálom és részvétem:(

Ma írtam egy nagyon kedves költőtárs hirtelen halála kapcsán...

~fekete csillag~

(in memoriam JIR)

van kinek már nincs ideje
van aki csak nem él vele
van hogy elfogy már a cérna
a hold felhők mögött néz ma
nem tud elérni a fénye
van ki gyenge s nincs reménye
egy ölelés sokszor vigasz
s ha nem veszed észre ki az
kinek nagy most a hiánya
nélküle fut a világba
tovább ez a kínos idő
ne hagyjátok - ott vár rátok
a csend széles éles partján
fekete csillag homlokán

H.É.

Úgy érzem, hogy a remény csillan ki belőle.

Sajnálom, hogy mégsem úgy alakult, ahogyan szerettétek volna.(

Álomfutam

Félrecsúsznak, jobbra-balra hullanak a percek,
ráncolják az idő fodrát, meggyűrik a kedvet.
Holdfény sétál zöld fűágyon, szellő lebbent ágat,
éjbe egy-egy álom rándul, perdít rajtam párat.
Hajnal kócos üstökében egy-egy régi emlék:
ottragadtak, suttogják, hogy nyugalmam volt nemrég.
Most csak várok álmodozva, csillag gombol melléd,
egy kabátban álmodjuk az igazak mély csendjét.

H.É.

2015. április 14.

(Ekkor már kórházban volt Kedvesem, de még nem tudtuk, hogy nem jön ki többé...)

Jó, érzékletes sorok.

Bocsánat  a bevezető szövegemben nem Helyce, hanem helyesen H E J C E

Amint már írtam, szeretem a természetet. Amikor tehetem kirándulok, bejárom a szép helyeket.

Egy alkalommal elmentünk a családdal Helycére. Oda, ahol lezuhant koszovói békefenntartók gépe.

Maga a Borsóhegy nagyon szép, de ami hegytetőn fogadott, az bizony nagyon szomorú és megrázó volt.

Az Ő emlékükre írtam ezt a "verset".

H E J C E

(A koszovói békefenntartók emlékére)

Lépkedünk óvatosan fel a magasba,

Szinte bokáig süppedünk az avarba.

Sok-sok levél élte múlását siratja,

Számukra elmúlt a röpke lét vigasza.

Sudár fák sűrűn állnak egymás mellett,

Körülölelnek, mint jó anya gyermeket.

Egy-egy szikla előbukkan furcsa alakkal,

Szótlanok ők, fukaron bánnak a szavakkal.

Végigsimítom kezem rajtuk, talán érzik,

Láthatatlan, zárt lelkük, biztosan vérzik.

Szeretném tudni, amit átéltek, láttak,

És a természet nevében, a mától várnak.

Egyre fáradunk, lábaink nehezek, mint kő,

Azonban akaratunk nagyobb, mint az erő.

Visz bennünket tovább az elhatározott cél,

Feljutni a csúcsra, bármily kihívó a tét.

Ritkulnak a tarka színbe öltözött ágak,

Köztük elterülő, döbbenetes síkság.

A sudár fák helyett törött csonkok állnak,

Egy repülőtől letarolt, kicsiny világ.

Negyvenkettő kopjafa áll eme helyen,

Negyvenkettő élet tört itt ketté, a hegyen.

Fiatal katonák néznek képről kedvesen,

Tele életkedvvel, vidámsággal, lelkesen.

Szertefoszlott színes álmok és ábrándok,

Kettészakadt boldog, meghitt házasságok.

A célt, reményt elvitte a gonosz kaszás,

Nem repül feléjük többé a kék madár.

Csak pár méter még, csakis pár…

A hegytető szélén lejtő, ott nincsenek fák,

Lenézve, Kassa igéző látképe néz ránk.

Csak pár méter még és haza érhettek volna,

Mostoha sorsuk, azonban nem így gondolta.

Megállt szívüket az enyészet már marja,

Jég lett arcuk, testüket hideg vagdalja.

Cselekvésüket halál béklyója nyomja,

Mosolyukat a csillagok közé fonta.

Őrökre befejezték ők feladatukat,

Szerencsétlenség okozta végső útjukat.

Lényükre a nyugalom fekete álmot sző,

Ajkukra csendet lehel, a végtelen idő.

zanikó

Szia:)

Köszönöm a szép verseket és gratulálok a blogodhoz és tagságodhoz:)