Az istenek megteremtették a világot, már csak az volt hátra, hogy az erőt is belehelyezzék. Tanakodtak hová tegyék, hogy az ember meg ne találja. Egyikőjük azt mondta: Tegyük a föld alá. Az nem jó, mondta egy bölcsebb isten, mert az ember előbb utóbb feltúrja a földet és megtalálja, tegyük a hegy tetejére. Végül a legbölcsebb legöregebb isten szólalt meg: Nem tehetjük a hegy tetejére, az ember előbb-utóbb megmássza a hegyeket, tegyük magába az emberbe, ott sose fogja keresni.
Élt egyszer két barát. Egyikük szépen furulyázott és énekelt, a másik elmélyülten hallgatta. Amikor az egyik a hegyekről dalolt, a másik felkiáltott:
- Látom magam előtt a hegyeket!
Amikor az egyik a patakról énekelt, a másik így szólt:
- Látom magam előtt a patakot!
Aztán az az ember, aki elmélyülten tudta hallgatni társa dalait, hirtelen megbetegedett és meghalt. A muzsikus ekkor eltörte a furulyáját, és megfogadta, soha többé nem énekel.
