Még zöld lombjukkal integetnek fák, bokrok, még lágy illattal hívnak a rózsaszirmok. Még nyílnak a határban a vadvirágok, még idézik a forró, nyári világot.
A Nap még szórja a Földre meleg sugarát, de a hajnal már hozza hűvös fuvallatát. Még néha madarak hallatják hangjukat, még bizonygatják vidám hangulatukat.
Az éjjeli csöndben még tücsökraj hegedül, de pirkadatkor a szemük már elnehezül. Végül békésen, fáradtan elalszanak, a smaragd fűben rájuk titkos álmok várnak.
Ám a gólyák fészkei már üresen állnak, vándorai Afrika felé elindultak. Lassan a fecskék is mind-mind útra kelnek, délen ők is melegebb helyet keresnek.
De azért nem kell még elköszönni a nyártól, a fényes napsugár simogatásától. Előttünk van még a vénasszonyok nyara, a nappalok derűs, langymeleg időszaka.
Viszont kívánok kellemes hétvégét, jó pihenést, és ha lehet kérni egy kicsivel enyhébb időt. A versed nagyon tetszik! Mester nemsokára átutalja a nagymesteri címet:)
Lágy szellő susog a temető csöndjében, Édesapa lelke fent ragyog az égen.
Régen elment tőlem, más hazát keresett, itt maradt velem, ameddig csak lehetett.
Apa! Még mindig nagy szükségem lenne Rád, ha a jó tanácsaidat most is adnád. Úgy, mint egykor, amikor kérnem sem kellett, adtad magadtól, ha engem bánat sebzett.
Mikor rossz fát tettem tűzre, megdorgáltál, de szemeddel akkor is szelídséget szórtál. Óvtál minden bajtól, amíg csak tehetted, míg az ádáz kórral nem kellett küzdened.
Mikor beteg lettél már én vigyáztam Rád, csókkal borítottam el megfáradt orcád. Sokáig feküdtél gyötrő fájdalmak között, a paplanos ágy szinte magához kötözött.
Előttem van az a nap, mikor elmentél, s egy új, fájdalmatlan életet kerestél. Te elmentél, de hiányod velem maradt, csak álmaimban és fényképen láthatlak.
Ugye, tudod, Apa, hogy most is szeretlek, míg csak élek, soha-soha nem feledlek. Itt élsz tovább a szívemnek melegében, annak is a legmélyebb, rejtett fészkében.
Ma egy katicabogár szállt a kezemre, hozta a hírt, hogy itt az anyák ünnepe. Kicsikét még marad, majd tovarepül, viszi üzenetét tovább, szüntelenül.
De Anyukám már rég nincsen itt velem, régen nem foghatja meg a két kezem. Nem láthatom azt a könnyező két szemet, mikor elszavalom az anyák napi verset.
Kint fekszik Ő a csendes temetőben, lelke fent ragyog a csillagos égen. A mai napon belső énem még csendesebb, fáj, hogy virágot csak sírjára vihetek.
Kiviszem kertemnek legszebb liliomát, elsuttogja Neki szívemnek bánatát. Elmondja, hogy itt él tovább énbennem, azt, hogy szeretem, soha el nem feledem.
Én különben mindig elolvasom a verseidet, ha utána elfeledkezem is írásról. Azt hiszem azt senki nem mondaná Rólad, hogy amitől elkezdted itt a verseidet közölni, ne fejlődtél volna. Csak így tovább fiatalos lendülettel:)
Azúrkék ruhájában hullámzik a tenger, fürdik benne bájos fényével a napsugár, ringatja a hajókat, mint anya gyermeket, szelíd szépsége, mint az áldott reménysugár.
A Nap csodás tündöklését küldi a Földre, fényárban játszanak a fák, bokrok, virágok. Amott a távolban zöld ormok köszöntenek, a sudár fák fent a magasban ölelkeznek.
Nézzétek, gyerekek: amott, a réten nyílnak a szép vadvirágok, méheket csalogatnak nektárjukkal. Pillangók röpködnek kecsesen, ha kezetekre szállnak, ők ott megpihennek.
Hallgassátok csak: énekelnek a madarak, vidáman zengik tavaszi, kedvenc dalukat. Kicsike fácskák egymás mellett sorakoznak, a továbbiakban rátok bízzák sorsukat.
Ültessetek belőlük, hogy növekedjenek, ha majd megnőttek, vár hűvösükkel titeket. Akkor elmondhatjátok, hogy ti neveltétek, meghálálják, hogy gondoztátok, szerettétek.
Vigyázzunk a Földünk szépségére, gyerekek: soha ne dobjatok el semmilyen szemetet. Hisz ő ad nekünk éltető vizet, élelmet, ne bántsátok, mert nagyon szeret benneteket.
