Megsárgult percekbe fulladt álmokon, véznacsontú, sápadt, kihűlt vágyakon botorkál búsan a haldokló remény. A megfagyott szeretet már túl kemény.
Nem fogja a perc, hiába ölelsz. Mindenütt, csak hűvös kezekre lelsz, és fojtogat a rád zúdított harag. Hallgatnak a torkodra dermedt szavak.
De csak állsz némán, már nincs mit mondanod. S kiégett tested magára hagyod, ha szárnyaló lelked, mint szabad madár, az áldott Isten féltő karjaiba száll.
Hová fajult ez a forrongó, világ? Hová lett a szeretet, a becsület? Hová lett a szavahihető kézfogás? Miért lett elvakult számtalan ember, aki önzően csak magára gondol, másokon kegyetlenül átgázol? Nem számít semmi, csak legyen kényúr, mert már a pénz, a hatalom az úr.
Ember embernek ádáz ellensége, határtalan a telhetetlensége. Alig van már a Földön emberség, a tiszteletet rég beszennyezték, nincsen már nyugalom és békesség.
Olyan ez a forrongó világ, mint kitörni készülő vulkán. Bármikor váratlanul tüzet, lávát okádhat, városokat, falvakat kegyetlenül elpusztíthat! Változz hát, ember! Vedd végre észre! A vesztedbe rohansz! Te is elpusztulhatsz!
A szépben az a legszebb, ami leírhatatlan, a vallomásban az, ami kimondhatatlan, csókban a búcsúzás vagy nyíló szerelem, egyetlen csillagban a végtelen.
Levélhullásban erdők bánata, bújócskás völgy ölében a haza, vetésben remény, moccanás a magban, kottasorokban rabul ejtett dallam, két összekulcsolt kézben az ima, remekművekben a harmónia, részekben álma az egésznek, és mindenben a lényeg, a rejtőzködő, ami sosem látszik, de a lélekhez szelídült anyagban tündöklőn ott sugárzik.
Minden kedves bekukkantónak szeretettel küldöm legújabb
versemet.
Zanner Anikó
Akrosztichon 1.
Táncol a napsugár a kék égen, Arany fénye melegít élénken. Virágok nyílnak tarkán mindenütt, A méhecskék gyűjtik a friss nedűt. Szellő fújdogál, simogat langyosan, Zenélnek a madarak boldogan.
Magasról integet lilán az orgona, Árassza bódító illatát távolra. Rigó ácsorog a smaragd falombon,
Viszi trilláját a fuvallat kacéron. Áramlik a langymeleg kellemesen, Ránk telepszik a vidámság lelkesen. Tovaszáll a rosszkedvünk nesztelen, Unalom elűzve győzedelmesen. Nincsen már itt lehangolt komolyság, Kellett már nagyon a kikeleti vígság.
Nagypénteken amint erre jártam, Ezen az udvaron sok tyúkot láttam. Volt közöttük fehér, s pöttyögetett tarka, Az egyiknek nagyon is piros volt a farka. Gondoltam magamban: lesz itt tojás bőven, Nem kell érte kimenni majd a tyúkülőbe. Szépen kifestve adják a kezembe, Mert ahol szép lány van, annak van hímezve.
Egy lélek állt az Isten közelébe' S az örök napsugárban reszketett És fázva félt, Mert érezte, hogy vonzza már a föld, És keserűn kelt ajkán a "miért", Mikor az Isten intett neki: "Készülj!
Valaki ott lenn meg akar születni, Neked szőtték e színes porhüvelyt: Pici kezeket, pici lábakat; És most hiába, le kell szállanod, Öröktől fogva te vagy kiszemelve, Hogy e testet betöltsd, Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng. Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!"
S szólt a lélek: "Én nem akarok menni! Én boldog vagyok Veled, Istenem; Mit vétettem, hogy egedből kivetsz? Mit vétettem, hogy le kell szállanom, S elhagynom búsan és reménytelen Az angyalokat, testvéreimet? Mit vétettem, hogy le kell szállanom, S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,
A meghasonlás örök köntösét, A nekem szabott hitvány rongy-ruhát? Ki bor vagyok: a Végtelennek vére, S láng, mely üveg alól is égig ér: Mit vétettem, hogy bezársz engemet Kehelybe, amely megrozsdásodik, S ampolnába, mely romlandó cserép?!"
És szólt az Isten szigorún: "Elég! A törvény ellen nincsen lázadás! Ha milliók mentek panasztalan, Talán te légy kivétel? Mint a fiókát az atyamadár: Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni, S jobban becsülni meg az örök fészket!"
S az Ige alatt meggörnyedt a lélek. Szomorún indult a kapu felé, De onnan visszafordult: "Ó Uram, Egy vágyam, egy utolsó volna még; Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt, Szerettük egymást véghetetlenül, Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet, Szeretném viszontlátni odalenn, Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot." S felelt az Úr: "Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod."
Nem akart Ő kegyelmet sem Pilátustól, sem a Barabást választó sokaságtól. Méltósággal tűrte a kínzó korbácsolást, tűrte az iszonyú fájdalmat, megalázást.
Vitte keresztjét véresen, roskadozva, a mi bűneinket is vállán vonszolta. Fején töviskoszorúval lassan haladva, arcán lefolyó bíborfolyóval, botladozva. Amikor elesett, ütötték, leköpdösték, kik segíteni akartak, azokat ellökték.
Golgotára érve megfeszítették...
Csendesen kínlódott, nem jajgatott: még akkor is, ott is megbocsátott. Ott sem ítélkezett senki felett, hanem Atyjához imával esedezett.
Szenvedett, mert Ő úgy akarta, meghalt, mert Ő úgy akarta. De halál nem győzött fölötte, feltámadt fényben tündökölve, s velünk marad mindörökre.
Nagy rajongója voltam Hofi Gézának! Ezért, engedelmeddel, skanzen, beírnék ide egy "előszó helyett" irományt.
Szombat volt. 2002. április 13. A Farkasréti temetőben, frissen ásott sír körül némán, dermedten áll a tömeg. A tömeg - nem voltak ugyan kétmillióan -utolsó útjára kísérte Hoffman Gézát. A mikrofonnál a színigazgató tisztán, artikuláltan, papírról olvasta fel az elhunyt munkatársainak nevét, lemezeinek kiadóját és kitüntetéseit. Mondandója végén a kezével jelt adott, a koporsót leengedték a sírba. A tömeg megmozdult. Virágok - íriszek, szegfűk - százai hullottak alá. Virágtakaró védte az elhunytat a göröngyöktől. És akkor a hangszóróból - mint az égből - megszólalt "a Hofi". Mint egy Karinthy-novellában vagy Örkény-abszurdban. Énekelt. "A kiöregedett vadászkutya dalát". A dalt, amely egy volt vele. Az ars poeticája. A lezúduló göröngyök puhán hullottak a virágszirmokra. A tömeg könnyes szemmel, szinte csodálkozva hallgatta. Hiszen most is itt van, és énekel. Nekünk. A dal lassan, szomorúan kúszott a sírok között. "A hűséget én nem csak mutattam, emlékezz rá, érted én mennyit ugattam!" És a tömeg - nem voltak kétmillióan - emlékezett. Hiszen akik eljöttek, ezért jöttek el. Emlékezni és talán megköszönni. Azt a sok-sok felejthetetlen percet. A "röhögést". Hogy megtanított röhögni "azokon". A mindenkori azokon. Mert ő kimondta. Csak ő. A Hofi. A kőbányai haver. "Figyelj, haver!" Mert haver volt. Még tegezett is. Mindenkit. Pedig nem mindenki szerette. A hatalom pláne nem. Ezeknek nem kellett. Ide se jöttek el. Nem baj. Magunk vagyunk. Árkok vannak köztünk. Meg ez a sír. De most a sírok felett kering a dal. "A rosszban jó, hogy ugatni már szabad, ugatni már szabad." És aztán meg, hogy "ugatni MÉG szabad". A tömeg döbbenten néz maga elé. Mikor énekelte ezt "a Hofi"? Egy éve vagy öt éve? Most énekli vagy tegnap? És milyen furcsa, most nem is énekel, hanem szinte üvölt, vonít a temetői csendben, "ugatni MÉG szabad". Majd halkan így folytatja "a Hofi": "Az új kutyák frissen csaholnak". Hát igen. Frissen és máshol. Pedig ők is "a Hofin" nőttek fel. Most is a múltat idézik, miközben tagadják ezt. Ezen a napon is máshol gyülekeznek. "A Hofi" hangja meg csak száll, száll a magasban. Átrepül a temető alacsony kerítésén, át a Dunán, elszáll a Kossuth tér és Kőbánya felett, és csak száll Soprontól Záhonyig. Még a legkisebb faluban is hallani "a Hofit", aki halkan, szinte suttogva mondja ki az utolsó sort: "Az igazságból elveszett az >i<". Hoffman Géza elment örökre, de "a Hofi" itt maradt. Addig van velünk, ameddig csak akarjuk. Ameddig emlékezünk rá. És mi emlékezünk - nem szabad felejteni -, emlékezzünk!
Odaát jártam- Honfoglaló régi archívuma, és onnan hoztam. Szép estét kedves Anikó!
Van az életben egy-egy pillanat, Erősnek hisszük szerfelett magunkat. Lelkünk repül, száll, magával ragad, Bús aggodalmak mindhiába húznak. Csalóka álmok léghajóján A vihar szépen fellegekbe tüntet, Míg lenn a földön kárörvendő, Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.
Van az életben egy-egy pillanat, Hogy nem várunk már semmit a világtól, Leroskadunk bánat terhe alatt, Szivünk mindenkit megátkozva vádol. Míg porba hullva megsiratjuk, Mi porba döntött - sok keserü álmunk, Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen, Míg testet öltött fájdalmakká válunk.
*
Ez a mi sorsunk, mindörökre ez, Szivünk a vágyak tengerén evez, Hajónkat szélvész, vihar összetépi, De egy zord erő küzdelemre készti. Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva, Nincs egy reményünk, mely valóra válna, Míg sírba visz az önvád néma átka.
Ez is jó !
