Egy sort, egy versszakot, akár az egész verset is leírhatjuk feladványnak.
A következő beírja a vers címét és a költő nevét, majd ad egy újabb idézetet.
Az áttekinthetőség érdekében külön hozzászólásban adjuk a megfejtést és a feladványt.
Dugja fejét a sok-sok pipevirág. Tavasz van megint, tavasz van újra, s az ember, az ember messzire lát.
Ó, szép tavaszom, kedvem kibontó! Annyi, de annyi bús napon át Tebenned bíztam, Tetőled vártam keserű szívem szép igazát. Bontsd ki a kedvem, bontsd ki: lobogtasd! Halovány arcom fényedhez szoktasd. Simogasson meg barkáid bolyha, sápatag vérem fesd meg pirosra. Remény-emlődből, öröm tejével szoptass meg engem - igaz igékkel.
Felparittyázza az égre magát a pacsirta. Dugja fejét a sok-sok pipevirág. Tavasz van megint, tavasz van újra, s az ember, az ember messzire lát.
Ó, szép tavaszom, kedvem kibontó! Annyi, de annyi bús napon át Tebenned bíztam, Tetőled vártam keserű szívem szép igazát. Bontsd ki a kedvem, bontsd ki: lobogtasd! Halovány arcom fényedhez szoktasd. Simogasson meg barkáid bolyha, sápatag vérem fesd meg pirosra. Remény-emlődből, öröm tejével szoptass meg engem - igaz igékkel.
Tanuld meg e leckét, barátom: Nem lenni de látszani csak! És boldog lészesz e világon, Uralkodol királyilag! Im: nyegleség, mely mitsem átall - És fénye mellett hasznai ... Gúny és nyomor, valódisággal: Válassz! - könnyű választani!
Szép élni békében, homályban, Nem lenni nagy próbák alatt; Szebb és legszebb: felkelni bátran, Gazt verni, védni igazat; De legjobb így zajongni: jellem S szilárdság mindenek felett! És nagy bölcsen mindig szél ellen Forgatni a köpenyeget.
Ez a világ egy nagy beteg-ház, Hol annyi ember képzeleg, Hőst, dúst s irót csinál az agyláz, Vannak itt grófok, hercegek; Rögeszméjénél fogd az embert, Mint ártó műszert a nyelén, S vezetheted, - ha addig nem ment, Orránál fogva könnyedén.
Csak légy törvényes: azt ki kérdi, Igazságos vagy-é vajon? A bölcs ő dolgát tudja s érti: Más otthon, más a piacon; Sok ember lett gyors fordulóban Rosz, jó, meg' rosz, amint szorult ... Hisz a világ nem ad méltóan Sem pelengért, sem koszorút.
Ha költő vagy: csak tüszkölj, tombolj, És légy üres, - hangzó az űr; Széppel, szabállyal mitse gondolj! Nem is szellem, féket ha tűr ... A patak is csekély vizével Malmot hajt és nagy zajt csinál, Mig a tengerszem mélységével Csendes a bérc szikláinál.
Mint pap, csak ezt mondd mindig: oh! oh! S forgasd az égre a szemed, Sohajts hosszúkat, mint a fúvó ... S a hívek lelkét megveszed! Csak szót, szót, lengőt, pengőt, cifrát ... Csak füstöt, nem zsarátnakot; S meglelted a hiresség nyitját S a nyegleséget áldhatod.
Bár ki s mi légy: csinálj tolongást, Dobszó mellett áruld magad! És drágán fogsz elkelni, meglásd ... Mert vak s bolond mindig akad. Közöld jól a vágást, hogy átjuss A nyaktörő uton, tetőn: Derék ember maradt Pilátus, Mig a szent felfeszítve lőn.
Tanuld meg e leckét barátom: Nem lenni, de látszani csak, És boldog lészesz a világon, Uralkodol királyilag! E tudományban nagy haszon van, Aranyat érő szók ezek; Kövesd, ha tetszik! - Én azonban Nem követem, bár elveszek!
A klinikán még egyszer (Lator László) Igen! Aktuális
A klinikán még egyszer látni kellett amit de másképp néhány napja volt csak hogy emelkedik süllyed pőre melled gép segítette hogy légszomjad oltsad simogattam kék folttal tele ványadt karodat s ingerült fájdalmam alján túlfelén a reakcióhiánynak éreztem mégis ott a fiatal lány s kívántalak iszonyú szerelemmel
Tán bolyonghatott még valami lélek- formájú benned vagy mit tudom én mi hisz rászedett szíved még egyre bírta bár koponyádból csorgott el a véred a képernyőre makacsul az élet
talán szabályos cikkcakkját írta de amiért értelme volna élni vak útján már nem volt módom beérni
Hisz tudtam én régóta öreges lett járásod lett aminek lenni kellett hogy lazult-romlott ez vagy az a részlet de öregen is szerettem a tested a mégiscsak hibátlan szép egészet történhetett s történhet még akármi tudtam húsodban ízedben szagodban megismételhetetlen alakodban marad a pusztulásnak ellenállni bevehetetlen még valami fészek ifjúságod vad édessége ott van s ha meztelennek láttalak az éhes kívánság ugyanúgy ajzotta testem a közösülés kiismerhetetlen a részletekben teljes gyönyöréhez
Rád gondolok! – Úgy indázlak közül gondolattal, mint vadszőlő a fát: nagy levelek, s a szem semmit se lát a zöldön túl, amely a törzsre ül. De értsd meg, pálmám: vágyam nem hevül gondolatért – a szebb valót magát kívánom: Téged! Jössze-, jössze-hát hozzám, de tüstént?! Mezítelenül álljon derekad, s minden ágadat zúgasd, erős fa, s lombos köteled szaggasd el s dobd a földre, mert e vad örömben: – látlak, hallak s új leget kortyol tüdőm friss árnyékod alatt! – nem gondolok Rád – itt vagyok veled.
Ahol annyi a szomorú És az elrontott élet, Ahol annyi a háború, És a hamis ítélet. Ahol az irigység tombol, És a pénz a hatalom, Ahol a háború rombol, Pusztul élet és vagyon. Ahol a szellem, a tudás
Egy eltévedt mozgalom Ahol a jutalom busás, Ha hazug vagy és barom. Ott kell a szeretet napja, jobban, mint akármi más, Ott kell, hogy az ember kapja Lélekben a gyógyulást. A karácsony összefogja a sok széthulló kezet. A karácsony visszahozza Az eltévedt lelkeket. Legyen ez az ünnep nekünk A szeretet virága. A karácsony legyen lelkünk Felébresztő harangja. Ahogy a harang megszólal Szent karácsony hajnalán, Úgy szökjön fel a mély sóhaj A családok asztalán Csengjen össze az emberek Karácsonyi fohásza, Hozzon reményt, szeretetet és békét a világra.
Rád gondolok! - Úgy indázlak közül gondolattal, mint vadszőlő a fát:
Szóltam, hogy jönnek a fasiszta celebek, szóltam, hogy nem lesz jó, ha a szart lenyeled, szóltam, hogy ki fogják lopni a szemedet azt mondtad, nyugalom, ezek nem ilyenek.
Szóltam, hogy nem lesz se földed se hiteled, szóltam, hogy bilincsbe verik a gyereked, Szóltam, hogy leköpnek költői esteden, azt mondtad, nem kéne ördögöt festenem.
Szóltam, hogy be fogják mocskolni apádat, szóltam, hogy elő lesz írva az alázat, szóltam, hogy nevükre íratják hazádat, azt mondtad, nem eshet meg ez a gyalázat.
Szóltam, hogy több lesz az erőszak szervezet, szóltam, hogy lapít majd minden szakszervezet, szóltam, hogy lesz majd itt bankszámla zárolás, azt mondtad, unalmas már ez a károgás.
Szóltam, hogy te leszel hibás az árvízért, szóltam, hogy nem kapsz majd gyufát se száztízért, szóltam, hogy rajtad verik le a havazást, azt mondtad, hagyjam már abba a savazást.
Szóltam hogy viszi az egyház a sulikat, szóltam hogy mérnökök helyett majd kulikat képeznek ezerrel, s bezárják a gyárat, azt mondtad, ilyen a kereslet-kínálat.
Szóltam, hogy felbontják mindegyik leveled, szóltam, hogy feltörlik a padlót teveled, szóltam, hogy nem lesz a várad a te házad, azt mondtad, béke van, nyugi, ne parázzak.
Azt mondtad, nem érint téged, ha úgy lesz se, azt mondtad, „véggye meg magát a férgesse”, azt mondtad, ráérek, elhiszem ha látom, így jártál, megszoptad, édes egy barátom.
Mint észrevétlenül álomba hull az ember, úgy hull az ifjukorból a férfikorba át; már múltja van s leül szemközt komoly szeszekkel s apányi lett körötte már egyre több barát.
Apa és kisfia most együtt látogatják, s a kisfiú lesz lassan, ki jobban érti őt, ki érti még lobos szivének sok kalandját, s kijátsszák lent a padlón a hintázó időt.
De mégis néhanap felnőttként pénzt keres már, megrendelésre fordít, eladja verseit, már szerződést bogoz, számolgat és protestál s megélni néki is csak a mellékes segít.
Sikerre nem kacsint, mert tudja, egyremegy, e hölgy kegyeltje az lesz, ki jókor érkezett; - kedvence már a mák s a bíborhúsu meggy, a bús kamaszt igéző méz és dió helyett.
És tudja, nyáron is lehullhat egy levél, hiába táncol és csal a forró emberész, s minden megméretik, ha egyszer majd nem él; sportbajnok nem lehet már, sem kóbor tengerész,
de megtanulta, hogy fegyver s szerszám a toll, s ugyancsak nyaktörő az, ha méltón peng a lant, s hogy eljut így is ő mindenhová, ahol mezítlen él a szándék és perzsel a kaland.
És míg tollára dől, a gyermekekre gondol, és nincs nehéz szivében most semmiféle gőg, mert értük dolgozik, akár a néma portól csikorgó gyárban élők s műhelyben görnyedők.
A házikót, A madáretetőt, Barátom ajándékát, - Barátomét, ki messze vándorolt - Mint minden télidőn Kifüggesztettem most is ablakomba. Kiszórtam a magot a madaraknak. Jönnek a cinkék seregestől: Széncinke, Kékcinke, Barátcinke - Barátomtól tudom a nevüket. A kopogtatásukat hallgatom csak, Nem látom őket, Nem bírok odanézni Leeresztettem a függönyt. Fekszem az ágyban s falnak fordulok. Beteg vagyok és gyulladt a szemem, S künn vakító fényes fehér világ van, Tündérvilág. Nem énnekem való. Leeresztettem a függönyt a világra. Egy kicsit mégis fáj ez a dolog. De hát mit akarok? Gyönyörűséget, két fáradt szememnek? Vagy, hogy jóllakjanak a madarak? Az etetőt barátom készítette Lombfűrésszel. A magot Isten adta. Mért gyönyörködjem én a lakomában? Elég ennyi: Egy kis kopogtatás, Jel az elveszett tündérvilágból, Egy-egy hangocska, foszlány, töredék, Madarak és angyalok kórusából, Az eljövendő Tavasz kórusából: "Dicsőség Istennek a mennyben!"
