Sziasztok!:))
Ide kedvenc verseiteket írhatjátok be úgy, hogy a címük ABC sorrendben kezdődjön.
Remélem, sok-sok igazi gyöngyszemet fogunk itt olvasgatni, mindannyiunk örömére.
Jó szórakozást kívánok:)
Törjön százegyszer százszor-tört varázs: Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor, Ha hitted, hogy még mindig tartalak S hitted, hogy kell még elbocsáttatás. Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd Feledésemnek gazdag úr-palástját. Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is, Vedd magadra, mert sajnálom magunkat, Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért, Alázásodért, nem tudom, miért, Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Milyen régen és titkosan így volt már: Sorsod szépítni hányszor adatott Ámító kegyből, szépek szépiért Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár. Sohase kaptam, el hát sohse vettem: Átadtam néked szépen ál-hitét Csókoknak, kik mással csattantanak S szerelmeket, kiket mással szerettem: És köszönök ma annyi ölelést, Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát, Amennyit férfi megköszönni tud, Mikor egy unott, régi csókon lép át.
És milyen régen nem kutattalak Fövényes multban, zavaros jelenben S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján Milyen régen elbúcsuztattalak. Milyen régen csupán azt keresem, Hogy szép énemből valamid maradjon, Én csodás, verses rádfogásaimból S biztasd magad árván, szerelmesen, Hogy te is voltál, nemcsak az, aki Nem bírt magának mindent vallani S ráaggatott díszeiből egy nőre.
Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen, Akartam látni szép hullásodat S nem elhagyott némber kis bosszuját, Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben, Nem kevés, szegény magad csúfolását, Hisz rajtad van krőzusságom nyoma S hozzám tartozni lehetett hited, Kinek mulását nem szabad, hogy lássák, Kinek én úgy adtam az ölelést, Hogy neki is öröme teljék benne, Ki előttem kis kérdőjel vala S csak a jöttömmel lett beteljesedve.
Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág Rég-pihenő imakönyvből kihullva, Vagy futkározva rongyig-cipeled Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát S, mely végre méltó nőjéért rebeg, Magamimádó önmagam imáját? Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg, Csillag-sorsomba ne véljen fonódni S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak: Általam vagy, mert meg én láttalak S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
Gyakorta érzek Olyan különös Kimondhatatlan Valamit - Mikor a kezem A rózsafáról Egy szirmot halkan Leszakít, Mikor átrezeg Egy síró dallam Finom húrjain A zongorának; Mikor szívemben Harcokat vívnak Hatalmas fénnyel Hatalmas árnyak: Mikor a szó Mire se jó, Mikor szemem egy Ártatlan fényű Szempárba mélyed; Mikor álmodom S messzire elhagy A fájó élet; Mikor ujjongva Nevet a kék ég, S a szellő mégis Ezer zizegő Halott levélkét Takarít - Gyakorta érzek Olyan különös Kimondhatatlan Valamit.
S akkor előttem Áll a nagy titok, Amelynek soha Nyomára jönni Nem birok:
Miért nem szabad Azt a sejtelmes Suttogó halált, Letépett szirmot Szavakba szednem? Miért nem lehet Azt az örökös Borongó, ködös Szomorú álmot Papírra vetnem? Miért nem tudom Azt a pillantást Azt a sóhajtó, Méla akkordot, Mit a futó perc Szárnyára kapván Régen elhordott, - Megrögzíteni, S aztán őrizni Örökre, csendben? Az a sok síró Ábrándos érzés Miért nem ülhet Miért nem gyülhet Lelkem mélyére S nem tömörülhet Dalokká bennem?
Vagy ha már róluk Dalt nem is zengek, Miért nem tudom Tudtokra adni Csupán azoknak, Kiket szeretek, S akik szeretnek? Nem mondom: szóval, Csak egy mélységes Szempillantással, Egy fénylő könnyel, Egy sóhajtással, - S csupán ők tudnák, Hogy mit jelent Ez a rejtélyes Titkos beszéd...
Csemete-ákác lombon át Felhő-pihék. Felhőcske-hasítékon át A kondor ég. Mi van a dombor ég fölött? A semmi űr. És mi van a semmiség fölött, És még azon fölül?
II.
Legyez a lombos pillanat, Mély-kék a csend. Mi sír a lombos szín alatt, Ha elpihent? Mi sír a lompos szív alatt, És azon is belül? Hallod, hogy nő a mély dagály, Amelyben élet és halál Cseppenként elmerül?
Lamberg szivében kés, Latour nyakán Kötél, s utánok több is jön talán, Hatalmas kezdesz lenni végre, nép! Ez mind igen jó, mind valóban szép, De még ezzel nem tettetek sokat - Akasszátok föl a királyokat!
Kaszálhatd a fűt világvégeig, Holnap kinő az, ha ma lenyesik. Tördelheted le a fa lombjait, Idő jártával újra kivirít; Tövestül kell kitépni azokat - Akasszátok föl a királyokat!
Vagy nem tanúltad még meg, oh világ, Gyülölni méltóképen a királyt? Oh, hogyha szétönthetném köztetek Azt a szilaj veszett gyülöletet, Mitől keblem, mint a tenger, dagad! - Akasszátok föl a királyokat!
Szivöknek minden porcikája rosz, Már anyja méhéből gazságot hoz, Vétek, gyalázat teljes élete, Szemétől a levegő fekete, S megromlik a föld, melyben elrohad - Akasszátok föl a királyokat!
Ezerfelé bús harcmező a hon, Arat rajt a halál irtóztatón, Itt egy falu, amott egy város ég, Százezerek jajától zúg a lég; S halál, rablás mind a király miatt - Akasszátok föl a királyokat!
Hiába ömlik, hősök, véretek, Ha a koronát el nem töritek, Fejét a szörny ismét fölemeli, S akkor megint elől kell kezdeni. Hiába lenne ennyi áldozat? - Akasszátok föl a királyokat!
Mindenkinek barátság, kegyelem, Csak a királyoknak nem, sohasem! Lantom s kardom kezembül eldobom, A hóhérságot majd én folytatom, Ha kívülem rá ember nem akad - Akasszátok föl a királyokat!
A kispap-kert szőlőszegélyes útjain Látom a nyurga fiút. Talár béklyózza ugra-bugra lábait S bölcs kezek írta szabály. Szent Miklós tornya messze kongja mély dalát, Víg teke döng amodább, A szabad-órát éli a kispapsereg. Ő maga jár föl-alá, Sietve jár, meg-megszökellve hirtelen, Lelkében zűr, akár a Hatnap hajnalán, Még ama Légyen előtt, Nagy, zengő-bongó, tánckerengő tömkeleg: Régi meg új muzsikák. Anya-imádság, furcsa dajka-zümmögés, Gyerekkacaj, iskolatréfa, bodzasíp, Görög strófák, latin szabály, kurucdalok, Recitált zsoltár, kiszámoló rigmusok, Duhaj nóták és rejtelmes gregórián: Összefoly, egybezsibog. És kél a nóta, kölcsön-versek dallamán: Mint a gyerek, kiabál, És félig-férfi nagyhiszemben harsonál:
Süvítnek napjaink, a forró sortüzek, – valamit mindennap elmulasztunk. Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn, – s valamit minden tettben elmulasztunk. Áldozódunk a szerelemben egy életen át, – s valamit minden csókban elmulasztunk.
Mert valami hiányzik minden ölelésből, – minden csókból hiányzik valami. Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta, – minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is, – a boldogságból hiányzik valami.
Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel, – az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre, – mert az emberből hiányzik valami. Hiába reménykedsz a megváltó Egészben, – mert az Egészből hiányzik valami.
A Mindenségből hiányzik egy csillag, – a Mindenségből hiányzik valami. A Világból hiányzik a mi világunk, – a Világból hiányzik valami.
Az égboltról hiányzik egy sugár, – felőlünk hiányzik valami. A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld, – talpunk alól hiányzik valami.
Pedig így szólt az ígéret a múltból: – „Valahol! Valamikor! Valami!” Hitették a bölcsek, hitték a hívők, – mióta élünk, e hitetést hallani De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol! – s a mi dolgunk ezt bevallani, s keresni azt, amit már nem szabad senkinek elmulasztani.
Újra kell kezdeni mindent, – minden szót újra kimondani. Újra kezdeni minden ölelést, – minden szerelmet újra kibontani. Újra kezdeni minden művet és minden életet, – kezünket mindenkinek újra odanyújtani.
Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…
Szeretnék egy meseerdőt, olyan álommal szőtt, elérhetőt. Kis házikót patakokkal, lágyan formált dús fodrokkal. Virággal telt selymes rétet, tücsökhangút, mely dalra késztet. Elsuhanó pillangókat, szivárványon hintázósat. Magas hegyen lágy szirteket, rajta délceg törzsű fenyveseket, szélben hajló búzatáblát, mely égig nyújtja dús kalászát. Ezerszínű rózsakertet, mi illatával könnyet ejtet. Hegyoldalon zuhatagot, mely a napfénytől tükröt ragyog. Ívelt folyót sebes árral, benne halat, ezer számmal, vén tölgyfákat nagy lombokkal, hol mókus ugrál víg mosollyal. Tiszta vizű, édes tengert, melyre a nap csókot lehelt, dzsungelt, ahol sok száz állat, szabadon és büszkén járhat. Szeretnék egy jobb világot, miben mindig szépet látok, s nem lesz benne gyűlölet, csak el nem fogyó szeretet.
Rojtosra mosott abroszomon egy tányér puliszka maradéka árválkodott, s rajta legyek unottan lakmároztak. Mellette egy gyertya égett. Hunyorogva néztem himbálózó lángját. Csendben lecsukom szemem, s hallgatom lüktető agyam. Oldalra hajtom fejem, s hunyorogva kémlelem rozsdás színű falam. Bogarak törnek elő a repedésekből, csak a hangjuk ne lenne olyan erős! Fáj a fejem. Lüktetnek vöröslő szemgolyóim. Ma láttam istent, az állomáson, valami könyvet lóbált a kezében. S ahogy rám nézett, maga volt a végítélet - ordítva hirdette a megszentelt dicsőséget.
Érzem lüktető húsom, vézna csontvázam szenved, ahogy viseli kövér, hájas életem. Remegő kézzel arcomba marok, s lüktet az arcomon kéjes fájdalom, élvezem a kínt. Sóváran tenyerembe csepegtetem vérem, S megszáll a nyugalom.
Ó, furcsa társak, emberek, Köztetek járni nem merek, Idegen vagyok én, Búsan bolyongok köztetek, A jó szótól is reszketek, Fázós vagyok s szegény.
Ó, voltam én vidám s merész, Álmok gályáin tengerész, Ki boldog partokat Keresne, tündér szigetet, De nem leltem, csak szivetek, Mely rosszat tartogat...
És édes táplálék gyanánt Ettem a lomha bú-banánt...
Mind ellenségesen lohol, És jó tekintet nincs sehol...
Fáj nektek is az öntudat, A ti szemetek is kutat...
A hold ezüstös csónaka Az ég vizén evez. Oly tiszta, szép az éjszaka! A föld oly fűszeres! Az álmodó nagy orgonák Az ifjú kerten át Mintha dalolva ontanák A május illatát.
Hull, hull a zsongó halk lepel, Az illat fátyola. Az éjszakában ünnepel A teltség mámora. Illattal, csenddel telve mind, A tó, a föld, a fény, Oly csordulásig telve, mint A jó Istennel én.
