Megvetettem Gerhard Seewann könyvét a magyarországi németek történetéről. Az létszik hogy nem a német bevándorlás érdekli őt, hanem a 1848 utáni időszak. A középkori németeket elintézi 60 oldalon. A pilisi sváb bevándorlásról szóló tartalmilag téves szöveget szó szerint kimásolta a 19.század végi Pest vármegyei monográfiából. A 1960-as években megjelent Pest megye történetében már teljesen korrekt, évekre lebontott adatok vannak a német bevándorlásról.
A Vajdaság ebből a szempontból lényegében a Bácskához tartozik, úgy is hívták régen, hogy Alsó-Bácska.
A Bánátban nem vagyok biztos, de úgy tudom, hogy ott is inkább a frank típusú nyelvjárások (rajna-frank, hesseni) domináltak, nem pedig a bajor típusú nyelvjárások, amelyek elsősorban a főváros környékén és az Észak- és Közép-Dunántúlon koncentrálódtak (Budai-hegyvidék, Pilis, Vértes, Bakony, Komárom-Esztergom vármegye további részei stb.).
Igen, nekem is megvan a könyv, szerintem pont itt ajánlották. Online antikváriumból sikerült megvennem. Szerencsére ismerem már én is a családfát a könyvből. A békés megyei Klenkek mind rokonaim, de nem sokan maradtunk, mert az itteni ág jórészt kivándorolt Argentinába és talán Ausztráliába az 1900-as évek elején.
Majd írok még a Kaspar Klenkről meg a fiáról és unokájáról.
Ennek az első bizonylatolt Kasparnak volt a dédunpkája a Konrad, aki a Ráday-gróf hívó szavára 1752. tavaszán fogta a családját és a Magyar Királyságba, azon belül Iklad községbe vándorolt ki.
Maga a szóbanforgó Klenk-család férfiágon viszont nem badeni, hanem württembergi volt.
A család első férfiőse, akit az anyakönyvekből név szerint ismerünk, egy bizonyos Kaspar Klenk volt, aki a 17 sz. elején élt a Württembergi Hercegséghez tartozó Herrenberg városkában.
Herrenberg a Svábföld, a Schwabenland szívében, Stuttgarttól kb. 30 km-re délnyugatra található.
Herrenberg ma Baden-Württemberg szövetségi tartomány Böblingeni körzetéhez tartozik.
Herrenberg a maga nemében gyönyörű sváb kisváros csodálatos történelmi városmaggal és egy impozáns evangélikus temolommal.
Én egy csomót olvastam erről a kisvárosról a neten, a történelméről, műemlékeiről meg a mai helyzetéről is.
Személyesen sajnos még nem jártam ott, de rajta van a bakancslistámon.
Keress rá Te is a neten, ebből a csodálatos württembergi kisvárosból származnak férfiágon az őseink. :-)
Az ikladi Klenk-családok történetéről, családfájáról szívesen szolgáltatok információkat, ha érdekel.
Még 2002-ben jelent meg egy családtörténeti könyv Ikladi csaaládok címmel, abban elég sok adat van.
Ami az első ikladi Klenket illeti, ő egy Konrad Klenk nevű sváb telepes volt, aki 1752. tavaszán a feleségével, Anna Maria Brüchle-lel, 3 fiával és 1 lányával érkezett Ikladra.
A Baden régió északi részén, a Karlsruhétól északra, északkeletre fekvő Kraichgau tájegységből, azon belül egy Menzingen nevű faluból érkeztek. Menzingen ma Kraichtal kisváros településrésze.
Iklad akkori földesura, gróf Ráday I. Gedeon a telepítési ágensei révén a kraichgaui falvakban, valamint a Heilbronn és Ludwigsburg környéki észak-württembergi falvakban is toborzott telepeseket ikladi birtoka benépesítéséhez.
Ez a telepescsoport 1752. kora tvaszán állt össze. A túlnyomórészben már családos telepesek pénzzé tették a csekélyke vagyonuk nagy részét és gyalog vagy ökrös szekreken indultak Ulmba, ahol hajóra, pontosabban az "ullmi skatulya" nevű folyami dereglyékre szálltak, azokon érkeztek a Dunán Bécs érintésével Magyarországra.
Kb. 30 család érkezett ezzel az első telepescsoporttal, mintegy 120-130 fő.
A pontos érkezési időpontjuk nem ismert, de a házhelyeik és telkeik első kimérésére 1752. áprilisában, Szent György napján vagy annak a környékén került sor.
Egy lelkes, helyi származású kutatónak hála, jó sok információ és jórészt az érintett családok családfája is feltárásra került és a családtörténeti könyvnek köszönhetően az érdeklődők számára megismerhető.
Klenk Sámuel, dédnagyapám (Mátyás) testvére volt. Dédnagyapám családja, mint itt korábban beszéltük Ikladról házasodott Szarvasra. Az átköltözés után minden Klenk generáció szlovák származású lányt vett el. A Klenk Josephus néven anyakönyvezett szarvasi személy Sámuel és dédnagyapám apja volt szerintem, József szarvasi csimadia és kisbíró. Itt mifelénk akkoriban még a magyar családok is elszlovákosodtak, így kerültek át Békéscsabára is. Klenk Gusztáv szintén ez az ág.
"Hutzelsonntag – így hívják a hamvazószerda utáni első vasárnapot a svábok körében.Ekkor nagy tüzeket gyújtottak, majd napszállta után tüzes kereket gurítottak a közeli domboldalról. A kerék gurulási iránya megmutatta, mely földek lesznek abban az évben termékenyek. Ősi hagyomány ez, mely a mai napig él a délnémet területeken is.A gasztronómiában a tüzeskedés úgy mutatkozott meg, hogy égetett szeszt (pálinkát, rumot) sütöttek bele a fánkokba, melyeket a böjt beköszöntével ekkor sütöttek utoljára a farsangi maradékok felhasználásának céljából. Ezen a napon szárított, aszalt gyümölcsöt ettek, innen a Hutzel elnevezés, mely aszalványt/aszalt gyümölcsöt jelent.Mi, Zsámbékon, ekkor mutatjuk be vidám farsangtemetésünket (melyben minden szerepet fiú alakít), a céhlovaglást és a kakasütés hagyományát, de lesz fánksütés, harmonikazene és újbor-kóstoló is."
Forrás: a zsámbéki Lochberg Tanzgruppe Facebook-csoportja
Igen, szépen megőrizték a hagyományokat. Persze ha egy életkort elér az ember már nem változtat szívesen a megszokott dolgokon. Borzalmas tragédia volt hogy földönfutóként kerültek egy szétbombázott országba, aztán meg nem mehettek haza látogatni a 60-as évekig. Nyilván olyan szempontból jobban jártak hogy nem kellett elviselniük a Rákosi rendszer terrorját és nyomorát.
Killi Mária 1962-ben Göppingenben 60. házassági évfordulójánA kitelepítés után 23 évig, élete végéig viseletben járt. A felvétel számomra a szülőföld iránti ragaszkodás, a kiolthatatlan honvágy szimbóluma.Pettinger Szilveszter (1880) és Killi Mária (1882) 1902. január 29-én keltek egybe szülőfalujukban, Törökbálinton. Ugyanabban az évben hunytak el: 1969. január 26-án a feleség, március 16-án pedig a férje. Mindketten elűzöttként, a Baden Württemberg tartományhoz tartozó Göppingenben.A https://proficsaladfa.hu/ összeállítása:828 kilométerre otthonuktól-Törökbálinttól, vagy ahogyan ők mondták: Großturwall.Jómagam érintett volnék kissé a történetben. Mégpedig olyanformán, hogy Merkl András 1842. november 30-án született Törökbálinton Merkl György és Gauland Rozina fiaként, hogy aztán Újpest első lakói között tartsák számon.1945. december 29-én kihirdették a kitelepítésre vonatkozó rendeletet. Nyolc nappal később a szomszéd községben, Budaörsön megkezdték a kitelepítést, és a következő Budapest környéki nagyközségben, Törökbálinton folytatták a németek kiűzését. Ezt az eseményt annak idején a magyar média nagy diadallal ünnepelte. Megírták az újságok, üdvrivalgás a rádióból: „Végre megszabadulunk tőlük."A kitelepített törökbálintiak első csoportját 1946. február 7-én jégtől síkos nagy hóban, csontig hatoló dermesztő hidegben, marhavagonokba zsúfolva indították útnak, amely végtelennek tűnő ideig tartott. 1946. február 22-én Karlsruheban ért véget a meggyötört és tulajdonukból kiforgatott földönfutóvá vált emberek exodusa. Az odavalósiak bizalmatlanul szemlélték az új jövevényeket.Számukra idegenek voltak, más népviselettel, bár németül beszéltek, de idegen országbeli kiejtéssel és nyelvjárással. Törökbálintról három, emberekkel túlzsúfolt marhavagonos szerelvényt indítottak útnak Nyugatra. Az első csoport Karlsruhéba ment, a második Göppingenbe, a harmadik Backnanba, és két évvel később, egy kisebb embercsoport Drezdába került.2143 embert lett elűzve így szülőföldjéről. Helyükre az Alföldről és a határokon túlról (székelyek) érkeztek betelepülők, ami az addig homogén, közös történelemmel rendelkező lakosságot felváltotta egy heterogén népességgel, amelyen belül a svábok mint kisebbség szerepelnek.Minden vagont máshová irányítottak. A szétszóratás megtörtént, és ezzel végérvényesen beteljesedett a törökbálintiak tragédiája. Családok szakadtak el egymástól, gyermekek a szüleiktől, a rokonok, testvérek és barátok nem látták már egymást igen hosszú ideig. Az első hónapokban sokan, nagyon sokan haltak meg az új környezetben a bánattól, az elvesztett otthon utáni sóvárgástól és a honvágytól. Az idősebbek, akik egész életükben a jövőért dolgoztak, máról holnapra ott álltak üres kézzel, nincstelenül a kilátástalanságban .„A szülőföld az, és az is marad, ahol az ember született, az otthona ott van, ahol jól és biztonságban érzi magát."Törökbálint a török uralom után a jezsuiták tulajdonába került (1693), A budai jezsuita rend, 1707. augusztus 27-én, a törökbálinti telepesekkel szerződésben rögzítette feltételeit. A jezsuita rend által Pest vármegyének megküldött, 1701. évi jelentés szerint az 1699-ben érkezett első német telepesek Bajorországból és Ausztriából jöttek Törökbálintra. Erre utal a - kitelepítésig beszélt - törökbálintiak „ui" szóvégződésű tájszólása is. Az első évtizedekben az egyházi anyakönyvekben még feljegyezték a származási helységet.Többen érkeztek az akkori Nyugat-Magyarországról (Burgenland), Ausztriából (Tirol, Stájerország stb.), Csehországból, Frankföldről, Sziléziából, a Sváb hercegségből is.Az egyéni bevándorlás a 18. század végéig folytatódott. Természetszerűen folytonos volt a be- és tovább vándorlás is. Ez mindig a gazdasági fellendüléssel, vagy hanyatlással függött össze.A képen leghangsúlyosabb női sváb kötény (schürzen, fijter) hagyományos alapanyaga sűrű szövésű lenvászon, a rumburger, rumburgi vászon. Szögletes, sötét, kék vagy zöldes-fekete, fényesre mángorolt jellegzetes ruhadarab volt. A női kötény sem szabott, a vásznat saját szélességében hagyták. Általában 90 x 90 cm anyagot vettek, alját, derekát fehér színnel felgépelték. Derékon, a két sarkától arasznyira kis bevarrást tettek és ide varrták a megkötőket. Széles volt, a szoknyát elől és oldalt teljesen takarta, és majdnem a szoknya aljáig ért.Felvevéskor megkötőjét a derekukon hátulról előre tekerték és elől kötötték meg, a csomót a korcba dugták. Mindenütt szokás volt az ünnepi kötény felső két sarkába hímezni viselője monogramját: a régebbieket gót betűkkel, két színnel (kék, zöld, fehér, sárga), egyszerű virágkoszorúval övezve a betűket, vagy kör alakot formázó névbetűkkel. Az új kötényt is összehajtogatták és hajtva mángorolták. Ha a színe megkopott, kimosták, erősen kikeményítették. Száradás után kékítővel átitatták és száradásig mángorolták.A kemény, fényes sötétkék, hajtogatott kötény volt a templomi viselet, ezt az elvárásoknak megfelelően csak a rumburger vászonból lehetett előállítani. Nagymisére, temetésre csak új, még nem mosott kötényben mentek. A mosott, újra fényesített kötényt vették fel a városba menni, ügyeket intézni, vasárnap délutáni öltözethez, a sokszor mosott, világoskékre fakultat pedig a munkavégzéshez.A kötényeket a sublótban összehajtva tárolták, megkötőjével átkötve. A hajtásvonalak felvételkor megmaradtak, így díszítették a kötényt A századforduló táján még sűrű, szinte falunként eltérő, függőleges vagy vízszintes volt a hajtogatás iránya, később ritkult.
Sz. Tóth Judit: A németek viselete Pest megye nyugati felében. Szentendre 2004.
Törökbálint – Großturwall. Egy nagyközség története. Törökbálint 2006.
Felső-Ausztria (Oberösterreich) 4 történelmi „negyedéből”, ún. vierteljéből az egyik a Hausruckviertel, amely az alacsony Hausruck-hegységről kapta a nevét (vannak, akik az Alpokhoz szokott osztrák nézőpontból nézve csak egy magasabb dombságnak tartják).
Wels mezővárosa az akkor még dominánsan falusias jellegű Hausruckviertel egyik legjelentősebb települése volt már történetünk idején is, a 17. sz. második és a 18. sz. első felében.
Dr. BrandtnerPál ikladi születésű orvos, helytörténész és családfakutató kutatásai alapján már ebben az időszakban a Kreidlmayer-családnak több ága élt Welsben és környékén, bár a családnevet a forrásokban különböző alakokban írták, ekkorra még nem rögzült az egységes írásmódja. Dr. Brandtner kutatásai alapján a családnév eredeti, helyes formája Kreylmayer lehetett.
A 17. sz. második felében Welsben élt Andreas Grällmayr ács, akinek volt egy Martin nevű fia, aki napszámos volt. Martin 1703-ban Welsben házasodott meg az anyakönyvi adatok szerint és még ebben az évben megszületett Paul nevű fia, aki zsellér-kőműves volt a Welshez tartozó Lichtenegg Uradalomban. Ez a Paul (1703 – 1766) tekinthető a magyarországi Kreidlmayerek ősének.
Paul a feleségével és a családjával az abban a korban már igen éltes életkornak számító 57 éves korában, 1760-ban került a transzmigráció révén a Magyar Királyságba, azon belül a Pest melletti Keresztúr (Gerersdorf, ma Rákoskeresztúr) falujába.
A kivándorlásának oka - mint a transzmigránsok esetében – alapvetően az evangélikus hithez való ragaszkodása lehetett, de ennek pontos körülményeit nem ismerjük.
Az ún. titkos protestantizmus a Hausruckviertel falvaiban, kisvárosaiban is elterjedt volt a 18. sz. derekán, de Mária Terézia az egyházi és az állami szervek segítségével mindenáron ennek a felszámolására törekedett, vallásilag tiszta, római katolikus Osztrák Örökös Tartományokat akart maga után hagyni. A Magyar Királyságban viszont a református és az evangélikus megtűrt vallások voltak, ezért azoknak az osztrák protestánsoknak, akik végképp nem akartak rekatolizálni, lehetővé tették, hogy a Magyar Királyságba vagy Erdélybe vándoroljanak ki, települjenek át.
Ez volt az ún. transzmigráció, amely elsősorban 3 osztrák tartományt, Felső-Ausztriát, Stájerországot és Karintiát érintette.
Visszatérve Paulhoz és feleségéhez, mindketten 1766-ban hunytak el Keresztúron.
Holnap majd írok egy rövid hsz-t a felső-ausztriai eredetű Kreidlmayer telepesfamíliáról.
Őseim között többen is voltak ebből a nemzetségből, már csak azért is.:-)
A Kreidlmayerek is a transzmigránsok közé tartoztak, akik Mária Terézia uralkodása alatt a protestáns hitükhöz való ragaszkodás miatt voltak kénytelenek elhagyni az Osztrák Örökös Tartományokat. Akkor majd holnap.
"Szent Borbála napján búzát vetettek cserépbe. Egyes források szerint "Jézuska szamarának" zöldítették a friss hajtásokat, ami éppen Karácsonyra nőtt 10-25 centisre. Ez a szokás ma is fellelhető egyes sváb falvak családjainál.
- A karácsony volt az egyik legjobban várt és ünnepelt esemény. A nagy szegénység ellenére is olykor ez volt a - a lehetőségekhez képest a - legpazarabb lakomák ideje. Általában dióval töltött almát, aszalt szilvát, rétest, bejglit, mákos tésztát készítettek. A halon kívül más húsételt nemigen volt szokás fogyasztani.
- Úgy tartották, hogy szenteste a víz is borrá válik a kutakban. A hordókat színültig töltötték, és amelyik hordóból a legtöbb bor szivárgott ki, abból a fajtából volt várható a legjobb termés a rákövetkező évre.
- Sötétedéskor mécsest tettek a kicsírázott búzás cserépbe és ezt egész éjjel égették, ez szimbolizálta, hogy Jézus Krisztus megszületésével fény érkezett a sötétségbe. Babonásabb vidékeken az ördög elriasztására égették. Vacsora előtt imádkoztak, várva a Kisjézust. Kilenc óra körül ételnek kellett az asztalon lennie.
- Karácsonykor pénzt, gazdagságot nem volt ildomos kérni az imában.
- A karácsonyi éjféli mise előtt jól megetették az állatokat, mert a mise ideje alatt az állatok beszélni tudnak, és hogy ne panaszkodjanak egymásnak, sok abrakot kell nekik "szolgáltatni". Ha az állatok beszédét valaki meghallaná, annak megmondanák a halála napját.
- A karácsonyi vacsoránál az édesapa felszeletelt egy almát, de vigyáznia kellett, hogy a magja ne sérüljön meg, mert az rosszat jelent. Nagyon szép szokás volt továbbá, hogy annyi részre vágta az apa az almát, ahány tagú volt a családja. Mindenki kapott egy -egy szeletkét, azért, hogy jövőre ugyanennyien együtt legyenek. A gyerekeknek diót tör, ha valamelyik dió belseje töppedt vagy avas volt, az betegséget jelentett.
- Túl korán nem volt ildomos az éjféli misére érkezni, mert előtte a halottak tartják a miséjüket, és azt aki akkor közéjük téved, magukkal vinnék. Azt is mondogatták, hogy aki a misére menet megbotlik, az a következő évben meghal.
- Ha karácsonykor csillagos az éjszaka, a következő évben jól tojnak majd a tyúkok.
- Az éjféli mise után kocsonyát kell enni, mert az szerencsét hoz. A maradék ételeket pedig kint hagyták az angyaloknak.
- A karácsonyi ünnepek idején minden fajta nehéz, vagy időigényes munkát végezni nem volt ildomos, egyes helyeken még fát vágni, ruhát mosni sem. Egyes babonák szerint ahány ruha lóg a padláson karácsonykor, annyi állat hullik el a következő évben.
- Újévkor mindig a férfiaknak kellett a jókívánságokat kezdeni, mert ha nem a férfiembertől jött a köszöntés, az balszerencsét szül.
- Ha karácsonykor valaki alamizsnáért könyörgött, annak fehér színű dolgot kellett adni, három különböző jellegűt.
- Szent János napján, december 27-én a férfiak egy üveg bort is vittek a templomba, melyet a pap megszentelt. Úgy tartották, hogy ez a bor jó a torokfájás megszűntetésére, de a szenteltvíz is jótékony hatású a torokbajra. Olykor a szenteltvízből a kútba is öntöttek, hogy ki ne apadjon a vize. A házi szenteltvizet eltették későbbre is, hiszen ha vihar közeledett, kereszt alakban az ég felé locsolva megelőzhetőnek hitték a villámcsapást. Hasonlóképpen a Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén megszentelt gyertyák meggyújtásával is lehetett űzni a bajt vihar idején.
- Aprószentek ünnepén december 28-án reggel a házigazda cirokággal megütögette, majd megdörzsölgette az istállóban lévő állatok hátát, hogy egészségesek maradjanak.
- Újév reggelén nem szabad sírni, mert akkor egész évben szomorúság lesz az osztályrésze.
- Újév napján a lencsét, vagy babot kellett főzni, mert az sok pénzt jelentett. A sárgarépa az aranyat jelképezte a levesben. Tyúkot nem szabad főzni, mert az hátrafelé kaparja, a nyúl pedig elszalad a szerencsével. Disznóhús volt a bevett szokás, mert az előre felé túr az orrával, vagyis szerencsét hoz."
