….a sötétségben, a kiúttalanságban , a reményvesztettség hitében a Világítótornyok jelentik az utolsó reményt, messziről látható fényükkel biztos pontok az óceánok és az "élet tengerén "a káoszban, vad viharokban - mind valós, mind átvitt értelemben.
Mint építmények szépek, fenségesek, sok közülük műemlék ,többnyire a partokon ,de jó néhányuk gyönyörű ,tengerből kiemelkedő szirten ,szigeteken található.
A fürkésző, kereső szemnek, a léleknek a helyes irányt, az ÉLETET jelentik.
Fényük átragyog az egész Univerzumon…
…hozhatsz képet , zenét , verset ,történetet… ha a napi teendőkben megfáradtál vagy csak szeretnél egy kis időt eltölteni egy megnyugtató helyen ,látogass el a Fény kis szigetére, hogy a csendben és fényben megfürödve , feltöltődve új erővel indulj tovább…
"A gondolat a teremtett világhoz tartozik, ahogyan az intuíció a teremtő világhoz. Az első az időnek van alávetve, a második pedig kiszabadítja onnan. A gondolat egyszerűen arra való, hogy világosan átadjuk azt, amit az intuíció sugall. "
" Minden gyermek egy ragyogó kertben él, ahol mindent közvetlenül érzékel, a gondolat közvetítése nélkül. Mindannyian "kegyvesztetté" válunk, amikor elkezdünk gondolkodni, nevet adni dolgoknak, és ismereteket szerezni. Az elme születése egy az érzékek halálával. (...) Kisgyermekké kell válnunk, hogy átléphessük a mennyország kapuját. "
Dan Millman
A Rigvéda Teremtés-himnusza
" Nem volt semminek nemléte, se léte, nem volt levegő és fölötte kék ég. Hol volt a világ? Mi takarta, védte? Hol volt a magasság és hol a mélység?
Az élet még nem vált el a haláltól, egymásban pihent a nap és az éjjel, lélekzés nélkül lélekzett magától az Egy, és magányát dobogta széjjel.
Fekete volt minden, mint mikor éj van, az idő csak készülő óceán volt, s ekkor az Egy, mely ott aludt a héjban, áttüzesedett s burkából kilángolt.
Megszületett a Szerelem, a lélek magva és ura minden ösztönöknek, nemlétig érő gyökerét a létnek ma is a vágyakban keresik a bölcsek.
És mikor a rend a határt kiszabta, mi volt alul, és mi került fölébe? Itt vak álmok, ott erők forradalma, lent bomlás, fent a formák büszkesége.
Megtudtak-e mást is akik kutattak? A titkokat bejárni volt-e szent ész? S ha istenek is csak azóta vannak, ki mondhatja meg, mi volt a teremtés?
Ő, akitől van, aki a világra őrködve néz, aki a maga őse, Ő, aki csinálta vagy nem csinálta: Ő tudja! tudja!... Vagy nem tudja ő se? "
Szabó Lőrinc fordításában
"Eljön majd az idő, amikor nem fog több kérdés felmerülni benned, és nem lesz szükség több válaszra. Csak a tiszta tudat fénye, határtalan szeretet és bölcsesség fog ragyogni benned. Nem lesz több kétség, sem dualitás, sem vágyakozás. Ez az idő nem különbözik ettől a pillanattól."
a hang... a hangot a csend szüli meg és észre talán csak úgy veszed, ha már vele-száll, vele zeng szíved...
a fényt a szem fura mágusaként úgy zárja keretbe a vaksötét, hogy élesen álljon a kép eléd!
sose bánd azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ csupa rész az egész, bánat vagy nevetés, amíg élsz, de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!
míg hazaérsz, itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén, vagy a lét peremén, hol a hang meg a fény elenyész, sosem árt, ami ér, sem a rossz sem a jó sose kész...
a csend... a csendet a hang szüli meg és észre talán csak úgy veszed, ha hozzásímulsz, s veletart szíved
sose bánd azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ csupa rész az egész, bánat vagy nevetés,amíg élsz, de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!
míg hazaérsz, itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén, vagy a lét peremén, hol a hang meg a fény elenyész, sosem árt, ami ér, sem a rossz sem a jó sose kész.
sose bánd azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ csupa rész az egész, bánat vagy nevetés, amíg élsz, de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!
Mindenkinek kívánok egészségben , sikerekben gazdag
Boldog Új Évet !
" AZ IDŐ túl lassú azoknak, akik várnak, túl gyors azoknak, akik félnek, túl hosszú azoknak, akik gyászolnak, túl rövid azoknak, akik örvendeznek. Ám azoknak, akik szeretnek, az idő nem számít."
/ Henry Van Dyke /
"Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában."
"Az Álmok Tengere sem parttalan... (igaz, hogy csupán álom-partja van); az Álmok Tengere félelmesebb, mint a szokott veszélyû tengerek; siklik a roncs? süllyed a jó hajó? - az Álom-Tenger épp erre való! Mit tesz veled és mit kezdesz vele? sorsod rád bízza Álmod Tengere. Mikor épp nem mély: magas, mint az ég! Csodáld - s úszd meg az Álmok Tengerét!"
"A karácsony a szeretet, és ádvent a várakozás megszentelése. Az a gyerek, aki az első hóesésre vár - jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé - szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár. "
Pilinszky János
Remenyik Sándor
Karácsonykor
A szent estén majd eljövök ide. Álmaim szekerébe fogatok És szólok fantáziám táltosához: Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok, És álomhintón eljövök - ide.
Itt minden fehér lesz, - fehér, s halott. Csak egy hang lesz a halott rengetegben: A zúgó patakok.
És én fenyőtől fenyőhöz megyek És minden fenyőt megsimogatok.
És megkérdezem: virrasztotok még? És megkérdezem: hogy aludtatok?
És aztán feltűzöm a szívemet A legmagasabb fenyő tetejére, - S imába kezdek: Magány, Mi Anyánk... Néked ajánlom égő szívemet...
Olyan lesz, mint egy karácsonyfaláng.
"A társadalom zöme számára a karácsony az a három nap az évben, amikor megpróbálnak úgy tenni, mintha szeretnék egymást. Én viszont úgy gondolom, hogy ha május ötödikén vagy február másodikán, vagy akár ma reggel két ember szívből, tisztelettel és szerelemmel tud egymáshoz érni, amikor kinyitják a szemüket – az azt jelenti, karácsony van. " / Csernus Imre /
"Nem kell szeretni. Az nem akarat kérdése. Az egy olyan csoda. Ha azt érzem, hogy valakit szeretek, akkor az egy csoda. És ezt észre kell venni. Nem azt mondom, hogy szeressétek egymást, hanem akkor, amikor úgy éreztek, ismerjétek azt fel. De nem kell! Van olyan ember, akivel ez a csoda soha nem történik meg az életében." (Feldmár András)
Kívánom Mindenkinek , hogy érezze át a szeretet csodáját függetlenül ünnepektől , karácsonytól -- mindig -- , minden egyes létezés pillanatban .
Szívből kívánok Mindenkinek olyan ünnepet mely szívének kedves és kívánom , hogy
örüljünk egymásnak , egymás örömének , az ajándéknak , ami nem jutalom , hanem figyelmesség , köszönet , köszönet azért , mert VAGY ....
Békés , boldog Ünnepet !
A csend szíve
A csend szíve álmodó virág a te szíved kinyíló végtelen az én szívem remegő bogárka s a te szíved bennem a csend virága
Szeretem a tanmeséket , ma is hoztam egy tanulságost , mert oly sok oldalon olvastam mostanában , hogy " dobjuk el a múltat , mert halott , mert ....mert ...mert... "
.... meggyőződésem , hogy senki nem tudja " eldobni " a múltját , mert része a
létezésének , s bár egyéni megítélés kérdése , hogy kinek milyen az a Múlt - jó vagy rossz
- de bármilyen aspektusból tekintsünk is rá , fogadjuk el szeretettel , hiszen MI vagyunk az , öleljük szeretettel magunkhoz , mert a jövőnk a meggyógyított Múlt ...
lehet , amennyiben a múltunkban szerzett tapasztalatainkat , tudatosan , bölcsen
szeretettel használjuk ....
"A múlt találkozása a jövővel...
Sétált a Múlt a parkban. Igazából nem is sétált, inkább vonszolta magát.
Pont úgy, ahogy egy házasságra kényszeríttet menyasszony vonszolja hosszú uszályát, a Múlt, emlékeit vonta maga után a fák között, miközben a téli napsütés boldogságot hazudott az ágakra fagyott jégszikrákkal.
Nem emelte fel a fejét. Bőrén át érezte a Jelen gúnyosan kacagását.
- Én a Jelen vagyok! Fényes és ragyogó! De te... Te senki vagy!
Csak egy lidérc, ki kísért a parkban... Hordd el magad!
A tavalyi levelek már elrothadtak. Hiába is keresed őket!
Új leveleket hoz majd a tavasz, új nyár táncol lombjaim között!
Ne szomorítsd ezzel a bánatos képeddel parkom csendjét! Még elriasztod az Örömet!
A Múlt ijedten tekintett körbe. - Ó, bocsánat! Nem akartam zavarni! - és összébb húzta testetlen lelkén a fekete palástot. - Én igazán nem szeretném elriasztani az Örömet! - és maga is meglepődött, hogy még nyomorultabbul érzi magát, mint az előző pillanatban, pedig már biztosra vette, hogy ettől nyomorultabbul nem érezheti magát még egy olyan szerencsétlen teremtés sem, mint a Múlt.
Maradék erejét összeszedve kisietett a parkból.
Igyekezett úgy tenni, mintha tudná merre tart, csakhogy ne keltsen feltűnést. Nevetséges egy gondolat!
Fekete palástban testetlenül elvegyülni a tömegben...
Nem nézett se jobbra, se balra, se fel, se le.
Vakon követte lépteit. És akkor egyszer csak beleütközött valamibe.
Sűrű volt, nagy és szürke. - Hova, hova, barátocskám, ilyen sebbel-lobbal? - Bocsánat - szólt gyámoltalanul a Múlt. - Bocsánat? - és öblösen kacagni kezdett a Nagy Szürke valami.
- Te kérsz bocsánatot? Hiszen én álltam az utadba! - Bocsánat - ismételte egyre kétségbeesettebben a Múlt - nem vettem észre. - Hát hogy a ménnykűbe vehettél volna észre, ha nem nézel se balra, se jobbra se fel, se le.
De mondom neked! Én álltam utadba. - Bocsánat... - Hagyd már ezt az idétlen bocsánatot! Mi történt veled, hogy sehova se lettél?
- Mi történt velem? - kérdezett vissza zavarodottan a Múlt.
- Nem történt, kérem, velem semmi. Egyáltalán semmi.
Én vagyok a Múlt, a Jelen pedig nem én vagyok. Tehát én nem is vagyok, és épp nem lenni igyekszem. Kérem, nekem nagyon sürgős, hogy ne legyek, úgyhogy lenne szíves tovább engedni?
- Na idefigyelj, te nyikhaj! Én meg a Jövő vagyok, és nagyon nem szeretem, mikor látom, hogy valaki úgy megy az utcán, ahogy te is!
Minden Múlt Valaki! És ha nem ejt dervis táncot örömében, hogy ő Valaki lehet, hát akkor meg sem érdemli, hogy Valaki legyen, érted?
- Értem, én, kérem, csak hát a Jelen... A jelen azt mondta, elrontom az Örömet. És az Öröm, az a legfontosabb dolog a világon, és én kérem nem akarom elrontani senki Örömét.
- Ó, a Jelen! Vonta fel szürke ködszemöldökét a nagy sűrű Jövő. Az ostoba! Nem tudja, hogy egyszer belőle is Múlt lesz.
- Kérem, az engem nem érdekel! Az a Múlt egy másik Múlt, ez a Múlt meg én vagyok. És kérem, engedjen tovább menni - nyüszögött egyre szerencsétlenebbül a Múlt.
- Nem szökhetsz meg sem a Jelen elől, sem magad elől, érted? Hallgasd, milyen gyönyörű! A szél dalolva szerelmet súg az emberek fülébe.
- Eresszen utamon, kérem! - könyörgött a palást, és kis cseppekben potyogni kezdett az ujja végén a fájdalom.
De a Jövő tovább folytatta: - Nézd! A fák is összekapaszkodnak az égben, ágaikkal simogatját egymást.
- Ne, kérem! Nagyon fáj!
- Semmi baj! - ölelte át a Jövő a Múltat, és mintha valami altatót énekelne dúdolt tovább. - Nem élünk, csak napról napra, mégis minden gondolatban hagyunk magunkból valamit egymásra.
A Múltból, mint a vulkán tört fel a fájdalom egy hangos zokogásban.
Ernyedten simult a Jövő ölébe.
S amíg könnye pergett, lelke újra testet öltött, s észre se vette, hogy lehullt palástja a vakító fehér télbe. "
Baranyi Ferenc
Elmondhatatlan vallomás
Van szerelem bevallhatatlan, vállalt nyugalmad őrzöd abban, te döntöttél ekként magadban: titok legyen. Bevallhatatlan. Azt dédelgeted ami gátol, ami megóv a kimondástól, úgy őrzöd, mint koldus a rongyát, hogy tested pucérnak ne mondják. Észrevétlenebb a fedettség, a megtagadott meztelenség, a félbenyelt döbbentő – mondat, ára behódolt nyugalomnak. elhessegetsz sok sas szerelmet ha kotlós biztonság melenget, moccanna vágyad bár: cseréld el a meleget a repüléssel. . . A szárny alatt a szárnyalás-vágy: gyutacsát vesztett bamba gránát, sorsától fél, robbanni reszket, magát alázza játékszernek. Élve maradt szomorú bomba, egykedvű csirke, puha tollban, szélárnyékban delelő koldus, vigyázatodban egyszer fölbuksz! Félelmed rongyod – óva koldul - szabályos koldus. Sose fordul senki feléd. Nincs szava, élce, nincs tetteden meghökkenése. Örülsz, ha rád se pillant senki, ha nem kényszerül észrevenni, tekintetek pergőtüzének körében kényelmetlen élned. Magaddal is hitetve vallod, hogy bőröddel egy már a rongyod, kínok nélkül letéphetetlen, benne szíved elérhetetlen. Miről titkon vallod: bolondság - őrzöd, akár koldus a rongyát, talpig beléje öltözötten lapulsz ártalmatlan közönyben. Van szerelem bevallhatatlan, vágyol rá – s benned van, magadban, ragyogását rongy alá loptad, magad előtt is letagadtad.
"Anyánk méhében köldökünkkel vagyunk a világhoz nõve.
Amikor megszületünk, szájunkkal.
A szem érzékszerveink között az absztrakt; azzal a tárggyal, amelyet lát, sohasem lép közvetlen kapcsolatba, és nem tud vele összenõni.
A fül a dolgokat valamivel közelebb ereszti. A kéz meg is fogja.
Az orr már a dolgok páráját is beszívja.
A száj, amit megkíván, magába veszi. És csak akkor tudom meg valamirõl, hogy micsoda, ha megízleltem. A száj a közvetlen tapasztalat forrása.
A kisgyerek ezt még tudja. Mikor valamivel meg akar ismerkedni, azt szájába dugja. Az ember késõbb elfelejti.
Pedig csak akkor tudom meg, ki ez az ember, ha szájamból való szóval szóltam hozzá; nõrõl csak akkor szereztem tapasztalatot, ha megcsókoltam; csak akkor tettem valamit magamévá, ha megettem.
A szemvilágnál, a fülvilágnál, sõt még a kézvilágnál is a szájvilág sokkalta közvetlenebb, éppen ezért vallásosabb, mert közelebb van a valósághoz.
Ezért van mély rokonság az evés és a tanulás között, mint Novalis mondja.
Ezért mindnyájunk anyja a föld, aki bennünket szánkon keresztül táplál, és összenövünk azzal, amit nekünk nyújt.
A szájnak három tevékenysége van: beszél, csókol és táplálkozik.
A beszédrõl most, sajnos, hallgatnom kell; a csókról is, bár nem szívesen.
Csak annyit, hogy a számmal vagyok közvetlenül a világhoz nõve, és ebben a hozzánövésben három tevékenységem lehetséges: vagy adok, vagy veszek, vagy adok is, veszek is.
A szóval adok; a táplálékkal veszek; a csókkal adok is, veszek is.
A szó iránya kifelé, a táplálék iránya befelé, a csók iránya kifelé és befelé, vagyis a kör.
Az egyik tevékenység persze a másik kettõt nem zárja ki, sõt alátámasztja, mert amikor a föld engem táplál, akkor hozzám beszél, illetve tanít, de meg is csókol, amikor a szép nõt megcsókolom, eszem belõle és õ belõlem, és mind a ketten táplálkozunk egymásból, és tanítjuk egymást és szólunk egymáshoz, legtöbbször olyasmit, aminek mélységéhez a szó kevés."
...Hamvas Béla sorait olvashatjátok itt...szerintem zseniálisan tudott írni, egyszerû szavakkal, tisztán, érthetõen...mégis van a soraiban vami titok...valami, amin napokig lehet gondolkozni...érted, persze hogy érted a szavait, valahogy mégsem bírod elfelejteni..."
/amerika 24 /
"Rámkopogott a hajnal, gyöngéden megérintett, súgott egy-két szép szót, s én félálomban követtem, még duruzsolt fülemben álmom, még pilláim mögött képek vonultak, még lüktetett bennem valami túlvilági zene, még nehezen szakadtam el a varázslattól, még félig-meddig visszahulltam az öntudatlanságba, s akkor megéreztem az új nap illatát, akkor hűs friss szelek cirógattak, akkor felcsendült egy új dallam, akkor résnyire nyílt szemem felfedezte a felszökő fényt, a valóság színes felhőit, s jó volt megéreznem az új nap csodáit...
"Halkan szólj, különben azt fogják hinni, hogy csak figyelmet követelsz. Gyengéden szólj, hogy mindenki megismerje a szeretetet. Nyíltan beszélj, különben azt fogják hinni, hogy rejtegetnivalód van. Őszintén szólj, hogy senki se érthessen félre. Gyakran szólj, hogy szavaid eljussanak mindenkihez. Tiszteletteljesen szólj, hogy senki se fosztassék meg a tisztelettől. Szeretetteljesen szólj, hogy minden szavad gyógyíthasson. Énrólam szólj minden szavaddal. Tedd egész életedet ajándékká. Soha ne feledd, te magad vagy az ajándék. Légy ajándéka mindenkinek, aki életedbe lép, és akinek életébe te belépsz. Óvakodj attól, hogy bárkinek az életébe lépj, ha nem lehetsz ajándéka is egyben. "
-Neale Donald Walsch-
"Egyáltalán mi az a "jónak lenni"? Ki az, aki kimondhatja erről a végső szót? Ki állítja fel az irányelveket? Ki alkotja meg a szabályokat? Bizony mondom: te magad szabod meg a szabályokat. Te magad állítod fel az irányelveket, és te magad döntöd el, jól cselekedtél-e; hogy jól cselekszel-e. Te vagy az egyetlen, aki eldönti, Ki és Mi Vagy Valójában és Ki akarsz lenni. És te vagy az egyetlen, aki megítélheti, jól cselekszel-e."
A jelen perc oly sima, mint egy asztal, e mai óra, e mai nap oly üde, tiszta, mint az új poharak, mikre a múltnak pókhálója sem tapad, vegyük hát finoman ujjaink közé a percet, ok faragják ki alakját, vezessék növését, oly új és oly eleven, semmit sem oriz a menthetetlen tegnapokból a múltból, a letűntből, a mi édes gyermekünk ő, e percben is, nézd, velünk nő, homokot hord s eszik a tenyerünkből, ragadd meg, hogy ki ne csússzon, álomba vagy szavakba ne fúljon, fogd jó erősen, kösd a kezedhez, parancsold, hogy legyen engedelmes, köveztesd úttá és öntsd haranggá, géppé, könyvvé, csókká, simogatássá, vágd ki gyönyörűséges illatát a fából, ácsolj belőle széket, és fond ki nádból a karját, s nézd meg, vagy inkább csinálj belőle lépcsőt! Lépcsőt, hogy fokról fokra hághass a jelenben, feszítsd a lábad a jelen grádicsának, s menj feljebb, egyre feljebb, azért ne túl magasra, csak addig, hogy megjavíthasd a tetőn a csatornát, ne túl magasra, ne fel az éghez, csak addig, hogy az almát elérhesd, nem a felhőket, őket hagyd lengni fel az égig és szállani a múltba. Te a jelen vagy, az alma, nyúlj érte fel a fádig, fogd kezedbe, sugárzik, mint valami csillag, no. tépd le, harapj belé és vágj fütyörészve további útjaidnak.
Somlyó György fordítása
.... egy történet
" MISI
…az egykori tanítványom, aki évek óta hajléktalan….
"Mielőtt elítélsz, vedd fel a cipőmet és járd végig az utamat. Járd végig a múltamat, érezd a könnyeimet, éld át a fájdalmaimat, az örömömet... Tedd meg a lépéseket, amelyeket én megtettem és botladozz meg minden kövön, amelyen én megbotlottam..."
Egy férfi ül a házunk előtti virágágyás kőszegélyén.
Minden Isten-áldotta napon: farkasordító hidegben, fákat meghajlító szélben, embert próbáló gyilkos hőségben… Ül és vár… Nézi az embereket, várja az idő múlását. Hidegtől, széltől, naptól cserzett bőrén nem követhető nyomon az idő. Harminc?... Negyven?... Vagy ötven felé közeledik talán?
Én tudom… Emlékszem fénytől, lelkesedéstől csillogó szemére, pajkos, huncut mosolyára… Én tudom…Mert ezelőtt harminc évvel én tanítottam „betűvetésre”…vezettem be a számok hatalmas, titkos országába…És mostanában, évek óta szomorúan nézem…Hátizsákja, benne minden vagyona állandóan útra készen… Ül és néz… és vár…Hóban, esőben, szélben, fagyban, tikkasztó hőségben… Vajon mire vár?
A hátunk mögött hagyott őszt és hideg, súlyos, nehéz telet egy elvonókúrán töltötte, ahová egy irgalmas asszony ajánlotta be…Egy olyan asszony- és ez egy másik történet lehetne, ha ismerném az ő sorsát, életét- aki valaha a környék szépe volt! Lendületes, okos, szép, csinos… Bevallom, akkoriban kicsit irigykedve tekintettem rá… Majd visszaköltözve erre a környékre megláttam őt betegen, reszkető léptekkel, lesoványodva, tönkremenve… Ő pátyolgatta Misit, hozta neki naponta az ebédet, és ő ajánlotta be egy egyházi szeretet otthonba, hogy megváltozhasson, felépüljön… Misi hazajött, az irgalmas asszonyt nem látom… Ágyhoz kötve él, vagy azóta meghalt talán??...
Tavasz derekán újra megláttam Misit. Kérdésemre elmesélte, hogy hazaérkezése után egy ideig munkája és albérlete volt… Majd –zavaros, számomra érthetetlen történet- ennek is vége lett… Ismét ül a kőszegélyen, és üres, cserzett markaiban görgeti az időt…
E beszélgetés után messziről odaköszönve, kínosan kerülni kezdtem…Erősnek tűnő fiatal férfi…36 éves…Dolgozhatna…Mi mindannyian dolgozunk a mindennapi kenyerünkért…Lányaim vannak, akinek adhatnék, és helyette inkább ők segítenek…A legkisebbel, a velem élővel is bizonyos szabályok, szerint élünk... Megvonok magamtól fölösleges élvezeti cikkeket… Tavaly adtam neki ételt, zsömléket felvágottal, 2 és 5 százasokat… Meddig? Miért? Ez nem megoldás! Egy feneketlen kútba dobálni a pénzt… Hányan járnak hasonló, „lyukas cipőben…”Ne halat adj az éhezőnek, hanem tanítsd meg halászni!”-tartja a távol-keleti bölcselet… Igen. Ez így igaz? De addig, míg megtanul halászni, pusztuljon éhen? Elkerülgettem… Távolról odaköszöntem… Hisz én adtam neki egykor egy aprócska „halat”, én tanítgattam egykoron halászni…De mégis, mindig nyugtalanul zakatolt a szívem…
Pár napja megszólított: -Tanárnő, nincs egy ötvenese?
Akkor odamentem és ezt mondtam neki:
-Nincs! Nincs italra és cigarettára! Hisz mindig itt lóg a szájában!...Az élvezeti cikkeken én is spórolok! Sajnálom…
Mintha haragudtam volna rá… Mert nem sikerült… Mert visszaesett…Sietve továbbmentem… Hirtelen fenemód elégedetten, hogy megmondtam végre a véleményemet… És nem hagyott nyugton a történés... Napokig rágódtam, beszélgettem önmagammal, érveltem és védekeztem… De mindig a fejemben járt, a szemem előtt lebegett Misi alakja, szeme…
Ma is láttam őt, mikor leszaladtam a közeli boltba… Mint mindig, köszöntünk és kínosan zavaró érzésekkel tovább siettem… Majd hazatértem… Hirtelen –talán már régóta magamban lappangó ötlettől vezérelve műanyagdobozt, villát kerestem, jól kikanyarítottam a sajtos-zöldséges olasz tésztából, ráhelyezve egy kovászos uborkát fölé egy jókora szelet barna kenyeret, mindezeket szépen becsomagolva elébe toppantam… és átadtam neki… Zavar és hála fénylett mély-barna arcán. Megköszönte…
-Tanárnő! Én nem fogok magától kéregetni!- mondta.
- Misikém! Ritkán főzök, hisz meleg nyár van, de időnként azért hozok egy kis ennivalót…
Majd a kis bódéhoz siettem, és egy behűtött, dobozos sört kértem neki.Átnyújtva, még jobban zavarba jött.
-Én nem iszom, csak bort és vizet… De azért köszönöm…-mondta.
Visszavettem, és becseréltem víz híján egy üdítőre… Elfogadta… Megköszönte… És én valami nagyon jóleső melegséget éreztem a szívem tájékán… Megkönnyebbülten, dúdolva, boldogan röppentem haza…Boldog voltam, hogy adhattam, akkor is, ha csak „halat adtam horgászbot helyett”!
Furcsa érzések kavarognak néha bennem… Nem bírom nézni, ha a közelemben valaki éhes… Torkomon akad a falat, mikor eszem,… mert én ehetek…Pénzt nem adok, -eldöntöttem-, de ételt, ha lesz, ha főzök, /nyáron ritkán szoktam, amúgy is nyers-étel párti vagyok/: Igen!
Már az tervezgetem, mikor, mit vigyek neki ennivalón kívül… Ruhákat…takarókat… Lehetséges, hogy a kapott alamizsnát cigarettára és alkoholra költi…A neki adott ételemmel talán én is ehhez segítem…
Nem tudom, nem mertem megkérdezni miért jutott ilyen helyzetbe… Nem tudom, miért űzte el, tagadta ki az édesanyja, nővére… Valami nagyon borzalmas dolgot követhetett el!.. De létezik megbocsájtás! Leszületése előtt vállalta ezt a Sorsot, amelyet azóta cipel! Vállalta ezt az életet! Micsoda élet ez? Ki mer látatlanba ítélkezni? Ki cserélné sajátját ilyenre fel? Ez számomra elfogadást, megértést, részvétet, tiszteletet érdemel!...
„...Ismerős arcú hajléktalan fekszik a kopott padon
a több százéves fák alatt.
Reszketőn nyújtja felém tenyerét
Pénzt teszek bele, s közben megérintem kezét
A ködös szemekben parányi zöld csillag gyúl
S a mélyében meglátom Istent..”
/Részlet: Angyalokkal táncolok című versemből, melyet 2009-ben írtam....itt olvasható:
Egyszer, egy rádió-szerkesztőségben, egy másik hajléktalanról szóló interjúm kapcsán azt mondta a főszerkesztő:- Zsóka, nem csodálkoznék azon, ha egyszer egy padon látnálak üldögélve, és egy hajléktalan vállán sírdogálni! Egy újságíró nem lehet empatikus! Ez szabály!!! Nem is maradtam ott!!!...
Az az egykori interjúm írott formában megjelent a helyi sajtóban, leírva nem volt érzékelhető annyira a részvét… Sajnálom… Én ilyen vagyok…Vállalom... Résztvevő… Érző…Az érzéseimet nem tudom, és nem akarom rejtegetni akkor, amikor a szív szava szól! Ezért nem is dolgozom a szakmában… Dolgozom, írok „csak úgy”, magamnak, Családomnak, Barátoknak, másnak, ahol elfogadják az érzéseket, elfogadnak az érzelmeimmel együtt…
"A SZÍV ha elcsendesül csodákra képes,- megváltja ÖnMAGa részét, megérti az emberi LÉT értelmét,- s így magasabb síkra helyezve, megváltja ÖnMAGa LÉTÉT. / Csillagszülött /
"Ott vagyok a szemed tükrében Benne a szíved csendjében Ott vagyok a mosolyodban A szanaszét guruló gondolatokban" (Aliyah)
S most - elcsöndesedve az emlékezés napjaiban amikor időről – időre
elérkezünk egy olyan naphoz , melyen a legtöbb ember mélyen számot vet a múlttal....
Az elcsendesülés , a csend , az emlékezés napjai .
Emlékeztet arra , hogy az idő nem áll meg , akárhogyan is szeretnénk , emlékeztet
a lét fontos momentumaira , emlékeztet az élet szeretetére , a szeretet fontosságára és teremtő erejére.
Emlékeztet , hogy amit szeretnénk elmondani , megtenni , éreztetni , átadni szeretteinknek , embertársainknak ,
azt tegyük meg , mert az emulasztott pillanat nem hozható vissza , ne féljünk kimutatni érzéseinket , ne féljünk kimondani , hogy szeretlek és ne féljünk elfogadni a szeretetet....
– egy sír fölött mindez már haszontalan.
Akik elmentek mindig hiányoznak , de szívünkben örökké élnek....
S ezek a napok emlékeztetnek az emlékezés fontosságára , hiszen emlékek nélkül nem élhetünk…
"Az élet emlékezet nélkül nem is élet... a memóriánk tart össze minket, ez az eszünk, az érzéseink, még a cselekedeteink is innen fakadnak. Nélküle semmik vagyunk."
Csíkszentmihályi Mihály
JUHÁSZ GYULA: CONSOLATIO Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek, Hiába szállnak árnyak, álmok, évek. Ők itt maradnak bennünk csöndesen még, Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.
Emlékük, mint a lámpafény az estben, Kitündököl és ragyog egyre szebben És melegít, mint kandalló a télben, Derűs szelíden és örök fehéren.
Szemünkben tükrözik tekintetük még S a boldog órák drága, tiszta üdvét Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt És élnek ők tovább, szűz gondolatként.
Az emlékezéshez nem emlék, hanem szeretet kell, s akit igazán szeretünk, azt sosem feledjük el. (Shakespeare)
Henry Scott: A szomszéd szoba
A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog... valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába. Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk egymásnak egymás életében, ez mit sem változott. Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is beszéltél. Ne változtass a hangszíneden. Nevess ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken. Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel A nevem nap mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést. Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt, hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj.
"A szeretet nem kérdez. A növekedés és a kiterjedés jellemző rá, nem pedig az összehasonlítás és a méregetés." Gerald G. Jampolsky
Egy kis lazulás :-)))
... hmm... mindenkinek ;-)))
"A fiatalság mércéje nem az életkor, hanem a szellem és a lélek állapota: az akarat- és képzelőerő, az érzelmek intenzitása, a jókedv és a kalandvágy győzelme a lustaságon."
"Szeresd a művészetet! Ez hazudik legkevésbé minden hazugságok között."
/ Flaubert /
Kicsiből éled
Lelkem asztalát, Isten előtt terítem meg, hogy minden morzsáját magával vigye zarándokútjára a Fény, s ha holnap is a szeretet örököse lehetek, mentsváram lészen „a kicsi is éppen elég,” mert befoltozza a lét kopott lényegét.
S ha százszor is becspnak és ezerszer csalódom abban, kinek szívemet, mint álmából a rózsát, kitakartam, s ha épp az árul el, kit életemmel fedeztem én, s ha tulajdon fiam tagad meg, s ha nem harminc ezüstért, de egy rongy garasért adnak el engem barátaim, s ha megcsal a reménység, s ha kudarcaim térdre kényszerítenek és elátkozom már, hogy megszülettem, s ha csak a bosszút hízlalja a hála híveimben, s ha rágalom kerít be,- akkor se mondom,hogy nem érdemes!
Akkor se mondom, hogy nem érdemes hinni az emberben, akkor se mondom, hogy megélek magam is, néptelen magányban, mert irgalmatlan az élet.-
De csöndes szóval eltűnődve mondom: bizalmam sarkig kitárt kapu, nem verhet rá lakatot a gyanú; ki-bejár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére nem állítok őrséget tíz igaznak! Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt, megtisztálkodva ma betérhet újból; ki kétélű késsel jött ide ma, köszönthet holnap tiszta öleléssel!
Nem, nem a langy irgalmat hirdetem. Nem hirdetek bocsánatot a rossznak, kegyelmet a hazugnak, nem tudok mentséget a könnyes képmutatásra, s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm, akár a nyers önzés orvtámadását.
De hirdetem, hogy bűneink mulandók! Mint a mammut és az ősgyík, a múltba porlad a gyűlölet és a gyanakvás; dühünk lehűl, csak szerelmünk örök.
S halandó gyarlóságai között csupán maga az ember halhatatlan. Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen irgalmas vára bizalomból épül; s az önmagával vívott küzdelemben csak jósága szolgálhat menedékül.
Volt egyszer egy ódon kastély, melyet meseszép park vett körül. Hogy hol? Elárulom... ha keresed, nem találod meg, de miközben olvasod, vagy hallgatod a mesét, életre kel benned is. A kastélypark közepén egy fehér márványszökőkút díszelgett, melynek szabályos virágformája volt. Középpontjából hét vízsugár szökött a magasba, s táplálta mind a hét, szirom alakú medence vizét. A szökőkutat rózsabokrok koszorúja fonta körül; távolabb derékig érő sövények kacskaringóztak tarka virágágyásokkal. Itt, ebben a parkban látta meg a napvilágot egy színtelen szárnyú lepke, aki a rózsabokrok sűrűjében kelt ki a bábjából. A rózsák színforgataga volt az első látvány, ami eléje tárult, a rózsák illatát lélegezte be először. Nem is csoda, hogy egynek érezte magát velük - egy rózsasziromnak, ami képes repülni. A lepkéknél az a szokás, hogy ők adnak nevet saját maguknak: a színtelen szárnyú lepke a Rózsaszirom nevet választotta. Miközben igazi rózsák igazi szirmain szárítgatta a szárnyát, a szökőkút vízcseppjei között felderengő szivárványban gyönyörködött. Bármerre nézett, színekben tobzódott körülötte minden, az ő szárnyaira viszont nem jutott belőlük - színtelenek voltak, mint egy légyé. Nem is tűnt fel neki mindaddig, míg a rózsasövényen túlra nem merészkedett. Ott viszont alaposan megkapta a magáét, mert a kastélypark rovarjai - színesek és színtelenek egyaránt - versengve gúnyolták. Az ágyásokban hemzsegő virágok is megmosolyogták, s igyekeztek elhúzódni előle. A szökőkút körüli rózsák között viszont jól érezte magát; bársonyos színeikkel csillapították bánatát, balzsamos illatukkal betakarták. - Bárcsak nekem is ilyen szép, tüzes színű szárnyaim lennének - nézte sóvárogva a rózsák szirmait. Egyszer, amikor a szökőkút vízfüggönyére szivárványt festettek a hajnali napsugarak, Rózsaszirom egy sustorgó hangot hallott: - Kis rózsalepke, figyelj rám! - Ki szólít? - nézett körül kíváncsian. - A szökőkút vagyok, s szeretném átadni neked a rózsák üzenetét. - Hát tudnak beszélni? - Igen, de csak azok hallhatják őket, akik olyanok, mint a rózsák; akik tudják, hogy az égből szálltak alá, és vágynak visszatérni. - Ezt nem nagyon értem... de mondd csak, mit üzentek? - Azt mondták, szállj fel a színek kapujához, majd még tovább, a színeken is túl! - Hogy lehet, hogy te hallod őket? - Én rózsakút vagyok. Vízsugaraimmal az ég felé szököm, a szivárvány színkapuján túl. Neked viszont a lepkék szivárványkapuján kell átlibbenned! - Máris indulok, mert szeretnék szép színes lenni, de nem is itt, hanem az égben. - Ezt ők is tudják, ezért üzentek. Rózsalepkeként emlegetnek téged, mert befogadtak maguk közé. Rózsaszirom olyan boldog lett ennek hallatára, mint még soha. Végigröppent a rózsák gyűrűjén, s szirmaikat megérintve minden virágtól elköszönt. Búcsút vett a szökőkúttól is. A hét vízsugár fölé érve látta, hogy szépséges színek jelentek meg a szárnyain: szabályos rózsák, melyeknek minden szirma más színű volt. - Jó utat, kis Rózsalepke! - vélte hallani a rózsabokrok felől. Lenézett rájuk, s ekkor vette csak észre, hogy a rózsák színe odalett. - Csak nem? - sajdult belé szíve. Szárnyaiból illatfelhő szállt, mert a rózsák az illatukat is nekiajándékozták. - Köszönöm - suttogta, s minden eddiginél nagyobb erőt érzett magában. Felnézett, és ismét elcsodálkozott, mert a felhőtlen eget egy szépséges szivárvány ívelte át. - Mennyi szín! - csillant fel a szeme, és sebesen libbent felfelé, mint egy tollpihe, amelyet magával ragadott a szél. Sokkal gyorsabban suhant viszont egy hegyes csőrű madár, aki kiszemelte magának a gyanútlan lepkét. A közelébe érve azonban elbizonytalanodott; sose látott még ilyen színpompás szárnyakat, melyekből rózsaillat áradt. - Úgy látszik, tévedtem... Csak két összetapadt virágszirom, melyet felkapott a szél - gondolta a madár csalódottan, és újabb zsákmány után eredt. Rózsaszirom egyre közelebb ért a szivárványhoz, melynek színei furcsán lüktettek. Nézte, csak nézte, mi ez a szűnni nem akaró villódzás, és amikor rájött, alig akart hinni a szemének: a szivárvány milliónyi lepkéből állt, akik szárnyaik állandó csapkodásával tartották fenn magukat. Csoportokba rendeződtek, és a szivárvány hét színét festették az égre. - Gyere, állj be közénk! - hívogatták vidáman. Igen ám, de hová? Rózsaszirom szárnyán annyiféle szín volt, hogy a szivárvány egyik színéhez sem illett igazán - pontosabban mindegyikhez egy kicsit. Tanácstalanul keresgélte a helyét, de nem találta. Eközben észrevette, hogy a nagy jókedv közepette néhány pillangó szomorkodik itt-ott. - Miért vagy ilyen bánatos? - kérdezte az egyiktől. - Nem látod, hogy kifakultak a szárnyaim? - kesergett a lepke. - Tényleg... De miért olyan nagy baj? - Mert aki nem illik bele a szivárványba, annak vissza kell térnie a lenti világba, mígnem színekkel telik meg a szárnya. Én már régóta itt vagyok. Először azt hittem, örökké tart a boldogság, de aztán észrevettem, hogy akik elveszítik a színűket, azoknak menniük kell, mint ahogy... mint ahogy hamarosan nekem is - zokogta a kifakult szárnyú pillangó. - Ne sírj - mondta Rózsaszirom. - Az én szárnyaimon túl sok szín van, nem is tudom, kik közé álljak. Te a kék lepkékhez tartozol, neked adom hát a kék színemet. - Tényleg megtennéd? - kérdezte a másik, de mire kimondta, kék minták virítottak a szárnyán. - Köszönöm - kiáltotta -, te vagy a legnagyszerűbb lepke a világon! Rózsaszirom azonban ezt már nem hallotta, mert továbbrepült. Hol itt, hol ott megállt egy-egy fakón búslakodó társánál, és adott nekik a színeiből. Hamarosan színtelenül lebegett, mégis nagyon boldog volt. Lenézett a kifakult szirmú rózsákra, de nem találta őket. A szökőkutat aranyrózsák vették körül, és megannyi csengettyűként csilingelték: - Repülj túl a színek kapuján, kis Rózsalepke! - Most már te is hallod őket - sustorgott a szökőkút. - Most már igen! Köszönöm a segítségeteket - suttogta Rózsaszirom, de tudta, hogy a rózsák minden szavát értik, ismerik, sőt a gondolatait is. Vakító fény tűzött ekkor a szemébe - olyan közelről, hogy közelebbről nem is jöhetett volna. Szárnyai úgy ragyogtak immár, mint a rózsák szirmai. A szivárványban lebegő lepkék elől eltűnt az aranyszárnyú pillangó, mint ahogy azt sem láthatták, ami megjelent fölöttük a magas égen. A Nap körül aranygyűrű villódzott. Lepkék megszámlálhatatlan seregéből állt, akiknek szárnyai úgy szikráztak, mint egy égi rózsasövény szirmai. A napkorong belsejét hatalmas fénymedencék töltötték ki. Középről hét sugárnyaláb tört elő, és ragyogó fénnyel árasztotta el a világot. Rózsaszirom szívét ellenállhatatlan honvágy töltötte el, és mindent maga mögött hagyva útra kelt hazafelé. "
/ Fer-Kai /
"
Az éden a lelkiekben van, nem az anyagban. Az pedig, hogy szabadok, igaz-életűek legyünk, csak tőlünk függ. A derű a szívben lakozik. Örök tavaszunk is bensőnkben él."
"Ma úgy néztelek, hátha mégis ráég retinám lepkeszárny ívére képed, úgy néztelek, mintha utolszor látnék beszürkülő kis világomban szépet. Jobban néztelek. Mélyebben, mint máskor, néztem, ahogy egy ránc ruhádon táncol, ahogy szemed lopva szemembe fürkész, pillant és tud, és már megint csak átnéz rajtam, mert a tér is csak megszédült és tekintetem is csak véletlen hagytam ott... Neked."
Oly ismerős vagy, mintha hajdan éltél is volna már velem. Másoknál, otthon, utcazajban meglátom arcod hirtelen. Te jössz, ha halk nesz kél mögöttem, ott vagy te, bárhol is legyek. Hallom kopogni éji csöndben közelgő könnyű léptedet. Nem te suhansz el láthatatlan mellettem, ha ajtót nyitok, légből, párából szőtt alakban, te álmaimból támadott? El-eltűnődöm néha: nem te ültél a szérűskert alatt, egy sír gyöpén, a cinteremben, kartonkendődben hallgatag? Egy pillanat - még ott pihentél, s tűntél, suhantál már tova. Dalolva a patakra mentél... Az estharang szelíd szava választ zúgott dalodra messze, s én sírtam, s vártam csüggeteg, hogy hallak-e, hogy szólsz-e, jössz-e, de elhalt édes éneked. Kartonkendőd egy percre túlnan megvillan még a part felett, s eltűnsz. De érzem szomorúan, hogy még találkozom veled.
