Író volt, a jövőben foglalkozott a ma emberével is.
Gondolkodó volt. Gondolkodott sokak helyett is.
Írásában a politikától, annak jövőjétől sem függetlenül.
Nyugodjék békében.
Fiorello sietve kapaszkodott vissza az űrhajóba. Nagyon csendesen. Fellélegzett. Mindnyájan aludtak még.
Szorosan a székre csatolta magát, és becsukta a szemét. Csendesen imádkozni kezdett.
- Istenkém, hagyd meg nekik egy hétig az illúziót. Engedd, hadd jöjjön a világűr, és vonuljon el a szemükelőtt, hadd emelkedjék hajónk elé a vörös Mars holdjaival együtt; add, hogy a színes film el ne szakadjon. Ne engedd, hogy a rövidzárlat megszakítsa a rejtett lencsék és tükrök vezérlését. Ne engedd megzavarni boldogságukat!
Felébredt.
Az űrhajó alatt a vörös Mars úszott.
- Apu, apu! - A gyerekek ficánkoltak, és azt akarták, hogy kikapcsolja őket. Fiorello kinézett, nézte a vörös Marsot, látta, hogy elképzelhetetlenül szép, és semmi színhiba, nagy foltocska nem homályosítja el. Nagyon boldog volt."
Nemcsak egy sci-fi író volt (bár az egyetlen, akit eredetiben is elolvastam), hanem igazi mesélő.
Granger a tűzbe bámult:
- Főnix.
- Micsoda?
- Valamikor réges-régen élt egy átkozottul fura madár. Főnixnek hívták. Néhány száz évenként máglyát rakott, s azon elégette önmagát. Első unokatestvére lehetett az embernek. De valahányszor elégette magát, hamvaiból újjászületett. Úgy látszik, mintha ugyanezt csinálnánk mi is, újra meg újra. De mi tudjuk, amit a főnix nem tudott. Azt ugyanis, hogy istenverte ostobaságot cselekszünk. Minden istenverte ostobaságról tudunk, amelyet sok ezer év óta véghezvittünk. Amíg pedig tudunk róla, hisz itt van körülöttünk, láthatjuk, addig van remény arra, hogy egyszer abbahagyjuk ezt az átkozott máglyarakást, s azt, hogy a közepébe ugrunk. Minden nemzedékben akad néhány ember, aki visszaemlékszik ezekre az ostobaságokra.
