Egy kanállal kivájta a krokodilok szemét és rápaskolt a majmok ülepére. Egy kanállal.
Örökös tűz aludt a szikracsövekben, s az ánizstól ittas temetőbogarak elfeledték a mohos falvakat.
És ez a gombákkal borított öregember elment oda, hol sírnak a négerek, míg csikorgott a királyi kanala, s megjött a sok poshadt-vízzel-tele tartály.
Eliramlottak a rózsák, hegyén a szél utolsó hullámainak, sáfránykupacok tetején apró mókusokat tépáztak a kisgyerekek, orcáikon az önkívület izzó foltjaival.
Által kell menni a hídon, s el kell jutni a néger-pirulásig, hogy a tüdők szaga halántékomat verdesse meleg ananász-köpenyével.
Meg kell ölni a szőke pálinkamérőt, minden barátját az almának és a fövenynek, ököllel kellene verni a törpe zsidó nőket, akik buborékkal töltve remegnek, hogy Harlem királya daloljon sokaság közepette, hogy a krokodilok aludjanak hosszú sorokban a hold azbesztje alatt, és hogy ne vitassa senki, mily végtelenül szép a tollporoló, reszelő, réztrombita, konyhai lábos.
Hej Harlem! Hej Harlem! Hej Harlem! Nincs sehol annyi szorongás, mint a te hajszolt szemeidben, mint a te napfogyatkozás közepén remegő véredben, mint a homályból gránátvörösen izzó süketnéma hevedben, mint a te nagy királyodban, aki egy portás-ruha rabja!
*
Egy hasíték volt csak az éjben és nyugodalmas ivor szalamandrák. Az amerikai leányok pénzt és gyereket hordtak a hasukban, és elsétáltak az ifjak a nyújtózkodás feszületjén.
Ők azok. Ők azok, akik isszák a whisky ezüstjét tűzhányók közelében, s lakomáznak szív-cafatokkal a medvék fagyos hegyein.
Azon az éjen Harlem királya egy kemény kanállal kivájta a krokodilok szemét és rápaskolt a majmok ülepére. Egy kanállal. A négerek megzavarodva zokogtak esernyők és arany napok között, rágógumit húzgáltak a mulattok, felérni a fehérek derekáig, homályt lehelt a tükrökre a szél s megtörte a táncolók ereit.
Négerek, Négerek, Négerek, Négerek.
A vér nem lel kapukat hanyattfekvő éjeitekben. Nincs pirulás, csak a vér tajtékzik a bőrök alatt, ott él a tőr tövisében, a táj kebelében, csipeszei s rekettyéi alatt a rákos mennyei holdnak. Vér, mely ezer úton les lisztporos arcú halálra, nárdus hamujára, gémberedett egek lejtőire, hol bolygók sokasága kereng a part fövenyén gazdátlan holmik csapatában.
Vér, mely a szem sarkából lesdel lassan előre, kenderből kitilolt, földalattik nektárjából eredő vér, mely a lábnyomokat követő szellőt rozsdába borítja, s az ablaküvegre ülő pillangót semmibe oldja.
A vér, jön a vér, bizony eljön, teraszokra, tetőkre, mindenhova eljut, hogy megperzselje a szőke nők klorofillját, hogy nyöszörögjön az ágylábnál heverő mosdók álmatlansága előtt, s egy dohányszínű, sötétsárga hajnalon szertelövelljen.
Menekülni kell, menekülni a sarkokon és bezárkózni a legmagasabb emeletre, mert behatol az erdő veleje a réseken által, hogy apró napfogyatkozás-nyomokat hagyjon a testeteken, s a kifakult kesztyűk s vegytani rózsák szomorúságát.
*
A legbölcsebb csönd idejön a pincérek s a szakácsok, s mind kik a nyelvükkel nyalogatják a milliomosok sebeit, fölkeresik a királyt az úton, a salétromos zugolyokban. Fás déli szél, ferdén fúródva a fekete sárba, törött bárkákat okád, s önnön vállába veri tőrét, a déli szélben tovaúsznak napraforgók, ábécék, agyarak s egy Volta-elem, belefúlt darazsakkal.
A feledést monokli fölött három csepp tinta jelezte, s a kőlapon egy láthatatlan arc a szerelmet. Sivatagot alkottak a felhőkön a gesztek, a szirmok, szárakból, melyeken egyetlen rózsa se lángolt.
Jobbfele, balfele, északra, délre falként meredez föl a vakondok előtt a hegyes víz-tű, ridegen. Ne keressétek, négerek, a repedést, melyen által a vételen álarcra találtok. Keressétek a nagy központi napot, zümmögő ananásszá válva. A napot, mely az erdőkön tovasiklik, s bizonyos benne, hogy egy nimfa se lel, a napot, mely a számokat összetiporja, s mely az álmokat sose járta, a tetovált napot, mely a folyam mögött lebukik, és bőg, kajmánok másznak utána.
Négerek, Négerek, Négerek, Négerek!
Soha kígyó még, soha zebra, soha öszvér el nem sápadt, ha kimúlt. A favágó maga sem tudja, mikor halnak meg a zajgó fák, melyeket leterít. Várjátok királyotok növény-árnyéka alatt, hogy a végső házfedelet felverje a bogáncs, a bürök s a csalán.
Akkor, négerek, akkor, akkor őrjöngve csókolhatjátok a biciklik kerekét, mikroszkóp-párokat ültethettek a mókus-odúkba, és táncolhattok végre valóban, amíg a feszülő szárú virágok a mi Mózesünket ölik meg, csaknem az ég kákái között.
Hej, álruhás Harlem! Hej, Harlem, kit fejetlen leplekbe takart népség fenyeget! Hozzám hatol zsivajod, hozzám hatol zsivajod, törzseken át és lifteken át, szürke lemez-falon át, ahol fogakkal kirakott autómobilok lebegnek, döglött lovakon s elenyésző bűnökön át, kétségbeesett nagy királyodon át, kinek szakálla a tengerig ér.
Az évforduló alkalmából júniusban megjelent Ian Gibson életrajzi könyvének újabb, bővített, kiadása, mely a legfrissebb információkat tartalmazza. A címe: Vida, pasión y muerte de Federico García Lorca.
A legkedvesebb verseim közül néhány (magyarul már mindet beírtam korábban):
Ya viene la noche. Golpean rayos de luna sobre el yunque de la tarde.
Ya viene la noche. Un árbol grande se abriga con palabras de cantares.
Ya viene la noche. Si tú vinieras a verme por los senderos del aire.
Ya viene la noche.
Me encontrarías llorando bajo los álamos grandes. ¡Ay morena! Bajo los álamos grandes.
He cerrado mi balcón porque no quiero oír el llanto pero por detrás de los grises muros no se oye otra cosa que el llanto.
Hay muy pocos ángeles que canten, hay muy pocos perros que ladren, mil violines caben en la palma de mi mano. Pero el llanto es un perro inmenso, el llanto es un ángel inmenso, el llanto es un violín inmenso, las lágrimas amordazan al viento y no se oye otra cosa que el llanto
Empieza el llanto de la guitarra. Se rompen las copas de la madrugada. Empieza el llanto de la guitarra. Es inútil callarla. Es imposible callarla. Llora monótona como llora el agua, como llora el viento sobre la nevada Es imposible callarla, Llora por cosas lejanas. Arena del Sur caliente que pide camelias blancas. Llora flecha sin blanco, la tarde sin mañana, y el primer pájaro muerto sobre la rama ¡Oh guitarra! Corazón malherido por cinco espadas.
En el blanco infinito, nieve, nardo y salina, perdió su fantasía.
El color blanco, anda, sobre una muda alfombra de plumas de paloma.
Sin ojos ni ademán inmóvil sufre un sueño. Pero tiembla por dentro.
En el blanco infinito, ¡que pura y larga herida dejó su fantasía!
En el blanco infinito. Nieve. Nardo. Salina.
La canción, que nunca diré, se ha dormido en mis labios. La canción, que nunca diré.
Sobre las madreselvas había una luciérnaga, y la luna picaba con un rayo en el agua.
Entonces yo soñé, la canción, que nunca diré.
Canción llena de labios y de cauces lejanos.
Canción llena de horas perdidas en la sombra.
Canción de estrella viva sobre un perpetuo día.
Me miré en tus ojos pensando en tu alma. Adelfa blanca.
Me miré en tus ojos pensando en tu boca. Adelfa roja.
Me miré en tus ojos. ¡Pero estabas muerta! Adelfa negra.
Viszont az a hosszú regény, amit elkezdtem fordítani (Los amores oscuros) sajnos közel sem ilyen színvonalas. Néhány hónapja szüneteltetem is a fordítását, de majd megpróbálom folytatni és befejezni, ha már belekezdtem.
Részletek Alberto Conejero: A sötét kő című drámájából:
RAFAEL Azt akarom, hogy tudj az én bűnömről.
SEBASTIÁN Nyugodj meg!
RAFAEL Nem akarok ezzel a titokkal a szívemben meghalni.
SEBASTIÁN Nem tehetem ezt.
RAFAEL Én nem hiszek Istenben. Így aztán téged kérlek, hogy hallgass meg és azután ítélj el vagy oldozz fel.
SEBASTIÁN Rafael...
RAFAEL Magára hagytam őt.
SEBASTIÁN Kit?
RAFAEL Federicót.
SEBASTIÁN A költő barátodat?
RAFAEL Magára hagytam őt. Elmentem.
SEBASTIÁN És?
RAFAEL Talán ha Madridban maradtam volna...
SEBASTIÁN Akkor mi lett volna?
RAFAEL Akkor esetleg nem ment volna el Granadába.
SEBASTIÁN Én is ezt kérdezem magamtól. Ha nem mondtam volna anyámnak, hogy menjünk le fogadni a repülőket, ha nem lett volna ott, s nem nézte volna boldogan, ahogy azt a buta pasadoblét játszom. De a háborúban, ki tudja, a dolgok megtörténnek és...
RAFAEL Nem érted.
SEBASTIÁN Miért ne érteném? Ezt hadd döntsem el én.
RAFAEL Magára hagytam őt. A szüleim azt mondták, hogy háromszor hívott Granadából.
SEBASTIÁN De a többi barátja...
RAFAEL Nem.
SEBASTIÁN Mi az, hogy nem?
RAFAEL Én nem a barátja voltam.
SEBASTIÁN Hogyan?
RAFAEL Ezek a papírok... Tudod miről szólnak ezek a papírok?
SEBASTIÁN Már mondtad.
RAFAEL A leveleink.
SEBASTIÁN És?
RAFAEL Én nem tudtam...
SEBASTIÁN Mit?
RAFAEL Mellette maradni. Az emberek elkezdtek beszélni a fiúról, aki Lorcát kíséri. És én... én nem tudtam...
SEBASTIÁN Talán jobb, hogy nem...
RAFAEL Nem tudtam ellenállni neki. Odaadtam magam, ez az igazság. Éveken keresztül. Odaadtam magamból mindent, a testemet is. Mert szerettem őt. Nevetséges így kimondva. Szerettem őt. Először történt velem ilyesmi. Addig a nők testére vágytam. De Federico... Elég volt az, ahogy közeledett felém és mosolygott. Ennyi elég volt. Mikor először beszélt hozzám, úgy éreztem, mintha megrészegített volna, a testemből kiment minden erő, hogy mozdulni sem tudtam addig, amíg el nem búcsúztunk. Hazamentem és hánytam. A falat vertem és a fájdalom a csuklómban enyhítette a kínt. Azt gondoltam, hogy megőrültem, hogy megzavarodtam. Rám mosolygott a próbákon, és én azon voltam, hogy kerüljem a pillantását, s gondolatban az egyetemi feladataimra összpontosítottam. Az egyik héten kaptam tőle egy üzenetet, hogy találkozzunk kettesben. És én megtettem. Hogy is mondhattam volna neki nemet? Ha ismerted volna, ha néhány percet Federicóval töltöttél volna, megértenéd ezt. Megölelt és megcsókolt. Ez volt az első alkalom, hogy megcsókoltam egy másik férfit. Keserű ízt éreztem a számon, de nem húzódtam el tőle. És azután nem tudom, hogy történt, nem is fogtam fel. Vágytam Federicóra, aggódtam miatta, szükségem lett rá. Elkezdődtek az utazások a színtársulattal, és úgy éreztem, hogy minden vele töltött perc növeli a lelkesedésemet. Hallgattam, ahogy beszélt, és kicsivé, láthatatlanná váltam. Míg aztán eljött az éjszaka, és mi átadtuk magunkat ennek a dolognak. Szégyelltem magam ezért, szégyelltem, de végül megtetszett. (Sebastián zavartan közelebb megy az ajtóhoz.) Mikor elutazott Argentínába, azt hittem, megbolondulok. Az utolsó hónapokban szinte egy pillanatra sem váltunk el egymástól. Én mindig kísértem őt, én, „a Federico barátja”, „Rapún, a fiú, aki Federicót kíséri”. Kétségbeestem, mikor írtam neki. Próbáltam úgy írni, hogy a leveleim ne legyenek nevetségesek az ő leveleihez képest. Míg aztán nem bírtam tovább. Az emberek elkezdtek beszélni, és úgy tűnt, őt ez egyre kevésbé zavarta. Nem gondolt a szüleimre, nem gondolt arra, hogy én... Így aztán próbáltam elfelejteni őt, újra a nők felé fordultam, az ő testükhöz, de aztán mindig vissza kellett térnem Federicóhoz. De nem bírtam vele maradni. Nem akartam folytatni ezt az életet, nem akartam az árnyékává válni, s hogy az egész világ emiatt beszéljen rólam, csakis emiatt. Láttam, hogyan üdvözölnek szívélyesen az emberek, viszont a hátam mögött elmosolyodtak és összesúgtak. És zúgott a fejem ettől a szótól, hogy „buzi”. Így aztán elhatároztam, hogy útra kelek, elmegyek Madridból egyetlen szó nélkül. Akkor már beszélték, hogy a katonák puccsra készülnek. Ő aggódva kérdezett meg engem és én megnyugtattam. „Federico, most sem”, mert egyszer egy eltévedt lövés becsapódott a háza homlokzatába, és ő sírva hívott fel, s azt mondta, hogy puskalövéstől fog meghalni, s hogy Spanyolország tele lesz halottakkal. „Federico, nem lövéstől fogsz meghalni.” Így aztán mikor háborúról beszélt, azt mondtam neki: „most sem”, „most sem”. De elhagytam őt. Elhagytam és megölték. Meg tudod ezt bocsátani nekem? Meg tudja ezt nekem bocsátani bárki is? Hogyan élhettem tovább mindezek után? Ha legalább elbúcsúztam volna, ha legalább lett volna bátorságom megmondani neki, hogy én, hogy én... (Az egyenruhát keresi.) Nézd!
SEBASTIÁN Mi ez az egész? És az a lány Valenciában? Egy másik hazugság? Hagyj engem! Nem akarok tudni semmit. Nem, miután...
RAFAEL Hallgass ide!
SEBASTIÁN Nem akarlak tovább hallgatni! (Ráfogja a fegyvert.) Ez a te problémád, a te átkozott problémád. Ha megtetted, ha engedted, hogy ez az ember téged...
RAFAEL Mit tehettem volna? (Elkezdi olvasni.) „Megérteni, hogy mennyire szeretlek, sosem fogod, mert alszol, bennem alszol. Én sírva rejtelek, mert egyre hajszol egy tőrhegyű acélhang: fenyegetnek. Mellembe döf a törvény – húsnak, testnek és csillagnak is egyformán parancsol...”
SEBASTIÁN Ne olvasd ezt tovább! Hallgass! Nem akarok egyetlen szóval sem többet hallani. Mondtam neked, hogy segítek, hogy megpróbálok beszélni a nővéreddel, de ez nem volt elég. Aztán meg ilyen gondolatokkal tömöd a fejed és én...
RAFAEL „...mocskos szavait beléd marva sarcol, s tépi szárnyát szigorú szellemednek. Lovasok ugratnak a kertsövényen – testedre vágynak és agóniámra – zöld sörényű fényméneken merészen. De te, életem, szunnyadozz tovább csak. Hallgasd a hegedűkből csurgó vérem!...”
SEBASTIÁN Hallgass el, cseszd meg, hallgass el! (Ismét rászegezi a fegyvert.)
RAFAEL „...Ránk, nézd, még mindig acsarkodva várnak!”
SEBASTIÁN (Elragadja tőle a papírt.) Add ide!
RAFAEL Nem tudom elfelejteni a hangját: „testedre vágynak és agóniámra, testedre és agóniámra”.
SEBASTIÁN Elég! Nem segíthetek. Nem értek ebből semmit. Nem tudok rólad semmit, sem a barátodról, sem ezekről a könyvekről, és nem érdekel, hogy mit csináltatok ti ketten. RAFAEL Az egész világ azt mondta nekem: „Federico miattad szenved”, „Federico rosszul teszi”. „Federico, Federico, Federico” és én napról napra zsugorodtam és úgy éreztem, hogy darabokra hullok. A szüleim kérdezgették tőlem, hogy mit teszek magammal, hová jutok így. Próbáltam meggyőzni őket arról, hogy nem kell félteniük. Elmentem egy lánnyal, egy másikkal, hogy az emberek lássák ezt. És szerettem a lányokkal lenni. De mindig visszatért Federico, végül mindig ott volt Federico. Hiányzott a társasága. Úgy éreztem, nem kapok levegőt, mikor úgy telt el egy hét, hogy nem láttam őt. Hogy hívják az ilyet? De nem bírtam. Mennyi ideig folytathattuk volna így? Titkolózva, hazudozva a világon mindenkinek. És én... én nem tudtam megszokni azt a gondolatot, hogy... meg akartam nősülni, gyereket akartam, nyugalmat, nyugodt életet, igen. Bár emiatt mindenről le kellett mondanom. És elhagytam őt. Elmentem búcsú nélkül. Ha legalább megmondhattam volna neki, hogy szeretem őt egy bizonyos módon és ez soha nem fog megváltozni. De szó nélkül elmentem. És őt megölték, meggyilkolták két hónappal később. Ha vele lettem volna, ha nem megyek el Madridból, most Federico...
SEBASTIÁN Ezt nem tudhatod.
RAFAEL Sosem szállt volna fel arra a granadai vonatra. Ki bocsátja meg ezt nekem? Miféle átkozott pap bocsátja meg nekem, amit tettem?
[…]
RAFAEL Mondd meg az apámnak, hogy jól bántak velem és végig nyugodt voltam. Az öcsémnek, Tomásnak pedig, hogy folytassa a tanulást és ne legyen olyan szétszórt, mint én, és hogy nagyon sajnálom azt, hogy nem töltöttem vele több időt. Emlékezni fogsz rá, Sebastián?
SEBASTIÁN Igen, igen.
RAFAEL És a nővéremnek, hogy ne hallgasson apára, és úgy járjon-keljen, ahogy a kedve tartja. Hogy szerezzen magának egy jó fiúbarátot, aki elkíséri őt a bálokba és a sörözőkbe, mint mikor együtt mentünk. És az anyámnak, hogy... ne szomorkodjon és vidáman emlékezzen rám. Ahogy én teszem most. SEBASTIÁN Nem tudom, hogyan mutatkozzam be nekik és hogy mondjam el, hogy én...
RAFAEL Ők meg fogják érteni. Mondd nekik, hogy boldog voltam. Hogy nem pocsékoltam el az életemet. Hogy boldog voltam, mert olyan dolgokat ismertem, ami csak nagyon kevés embernek adatik meg.
SEBASTIÁN Igen, megteszem, megteszem. (Odaadja neki a keresztet.) Kérlek, ne utasítsd vissza! RAFAEL Ne légy már ilyen, fiú! (Elveszi a keresztet és a nyakába teszi.) Ennek hamarosan vége lesz. Meglátod.
SEBASTIÁN Mihez kezdek majd? Újra egyedül.
RAFAEL Bízni kell és erősnek lenni. Ezt kell tenned, Sebastián. Bízni, erősnek lenni és előre nézni. Mint egy férfinak, hiszen férfi vagy. A háború gyorsan befejeződik, nagyon gyorsan. Bíznod kell bennem. A bűnösök meg fognak fizetni ezért, minden könnycseppért és minden halottért.
SEBASTIÁN És ha mégsem?
RAFAEL Meg fognak fizetni minden könnycseppért és minden halottért, biztosítalak róla.
SEBASTIÁN Én is?
RAFAEL Te? Hány éves vagy?
SEBASTIÁN Nemsokára betöltöm a tizennyolcat.
RAFAEL Azok, akik arra kényszerítettek téged, hogy itt legyél. Azok fizetnek meg. És életük végéig üldözni fogja őket a szégyen. Nem tudják majd felemelni a fejüket anélkül, hogy egy ujj rájuk ne mutatna: „ez temetett az árokba három ártatlant”, „ez mosolygott a falnál, ahol kivégezték őket”. „Ezek ölték meg Federicót, ezek ölték meg Federicót”. Sok ezer szem szegeződik majd rájuk és emlékezteti őket minden pillanatban a kiontott vérre. És mikor majd eltemetik Federicót, mikor kiveszik abból a lyukból, hogy egy temetőben nyugodjon, mikor ez végre megtörténik, akkor lesz jövője ennek a földnek.
Federico 117. születésnapja alkalmából beírom az egyik kedvenc versemet Weöres Sándor fordításában és eredeti nyelven is:
Kis bécsi keringő
Van Bécsben tíz leány,
egy váll, és ráborulva sóhajt a halál,
kitömött gerlékkel telt liget dermedten áll.
A hajnalból kis törmelék
a dér múzeumában látható,
egy termen ezer ablak ég,
ó, ó, ó, ó!
E dal csukott ajkadra való.
Ez a dal, ez a dal, ez a dal,
a halálra, konyakra és önmagára vall,
nedves uszályú tengeri hal.
Szeretlek, szeretlek, szeretlek,
pamlagba, holt könyvbe temetlek,
a zugoly poros bánatába,
a liliom sötét padlására,
a holdban lelünk nyoszolyára,
ez a tánc a teknősbéka álma,
jaj, jaj, jaj, jaj,
fogadd e dalt, törött derekú ez a dal.
Van Bécsben négy tükör,
hol ajkad s a visszhang egymásra tör,
hol zongorára írták a halált
és kékíti a kisfiúk haját,
a háztetőkön koldushad tolong,
a könnyeken friss koszorú borong,
ó, ó, ó, ó!
Fogadd e dalt, mely a karjaimba haló.
Mert téged imádlak, álmodlak árván,
a játszó kisfiúk padlásán,
Magyarország ódon fényére vágyva,
meleg délután lágy zsongására,
hó-bárány lépdel, hó-liliom rezdül
homlokod sima csöndjén keresztül,
jaj, jaj, jaj, jaj,
„örökre szeretlek”, enyém ez a dal.
Majd Bécsben táncolok veled, az lesz a jó,
szép maskara lesz rajtam,
álarcom nagy folyó,
partom jácintot ringató,
lábad között felejtem ajkam,
és lelkem fénykép-albumokban s liliomokban.
Lépteid sötét hullámaival,
mint hegedű és kripta,
szerelmem, ó, szerelmem,
elhal e sok-szalagú dal.
Pequeño vals Vienés
En Viena hay diez muchachas, un hombro donde solloza la muerte y un bosque de palomas disecadas. Hay un fragmento de la mañana en el museo de la escarcha. Hay un salón con mil ventanas. ¡Ay, ay, ay, ay! Toma este vals con la boca cerrada.
Este vals, este vals, este vals, de sí, de muerte y de coñac que moja su cola en el mar.
Te quiero, te quiero, te quiero, con la butaca y el libro muerto, por el melancólico pasillo, en el oscuro desván del lirio, en nuestra cama de la luna y en la danza que sueña la tortuga. ¡Ay, ay, ay, ay! Toma este vals de quebrada cintura.
En Viena hay cuatro espejos donde juegan tu boca y los ecos. Hay una muerte para piano que pinta de azul a los muchachos. Hay mendigos por los tejados. Hay frescas guirnaldas de llanto. ¡Ay, ay, ay, ay! Toma este vals que se muere en mis brazos.
Porque te quiero, te quiero, amor mío, en el desván donde juegan los niños, soñando viejas luces de Hungría por los rumores de la tarde tibia, viendo ovejas y lirios de nieve por el silencio oscuro de tu frente. ¡Ay, ay, ay, ay! Toma este vals del “Te quiero siempre”.
En Viena bailaré contigo con un disfraz que tenga cabeza de río. ¡Mira qué orilla tengo de jacintos! Dejaré mi boca entre tus piernas, mi alma en fotografías y azucenas, y en las ondas oscuras de tu andar quiero, amor mío, amor mío, dejar, violín y sepulcro, las cintas del vals.
Az amazon.com-on vettem e-book formában, így csak kb. 2700 Ft volt, ha jól emlékszem, és ott letöltöttem egy ingyenes e-book olvasót is, mivel olyanom eddig még nem volt. Papírkönyvként is meg lehet venni, de úgy jóval drágább.
A színházi előadást viszont aligha tudjuk megnézni.
(A "SPANYOL topic" című topicba beírtam a drámából néhány mondatot, amelyekkel nem boldogultam.)
Szoba egy katonai kórházban, Santander közelében. Két férfi, akik nem ismerik egymást, kénytelenek együtt átélni a visszaszámlálás szörnyű óráit, mely talán az egyikük halálával végződik hajnalban. Egy bűntudattal borított titok és egy név elevenedik meg a szoba falán: Federico. Csak néhány dokumentum és kézirat őrzi a szerelem utolsó rezdülését.
A sötét kő színdarabot Rafael Rodríguez Rapún élete ihlette, aki bányamérnöknek tanult, a Barraca színház titkáraként dolgozott, és Federico García Lorca társa volt a költő életének utolsó éveiben. A vibráló dráma az emlékezetről és a megváltás szükségességéről szól az igazság eljövetelének óráján. A szövegben egyesül a drámai feszültség és a költészet, hogy kérdéseket tegyen fel a múltunkról és a történelem árkaiban elfeledettek sorsáról.
Köszi, de azt hiszem, a nehezebb mondatokba azért mindkettőnknek beletörik a bicskája. Persze ez nem is csoda, nehéz a szöveg.
Viszont a regény olvasását megszakítva azóta lefordítottam egy drámát, melynek a témája szintén Federicóhoz és az ő másik utolsó szerelméhez, Rafael Rodríguez Rapúnhoz kapcsolódik.
Alberto Conejero: La piedra oscura (A sötét kő)
2013-ban íródott ez a két szereplős kamaradráma, melyet Madridban már színre is vittek.
El kell ismernem, hogy a darab kifejezetten jó, szép és hatásos! Profi munka! Még olvasva is nagy élményt nyújt, s akkor milyen lehet színpadon, jó színészekkel.
/Sokkal könnyebb színdarabot olvasni, mint regényt, mert a mondatok egyszerűbbek, rövidebbek, hétköznapibbak. Persze ebben is akadt egy-két olyan mondatocska, amivel egyelőre nem tudok mit kezdeni./
És az én fordításom (no majd összehasonlítom mondatonként):
Lehet, hogy végül is azonosulunk azzal a képpel, amelyet mások alakítanak ki rólunk ahelyett, hogy olyanná válnánk, akik valójában vagyunk, és a saját személyiségünk felfedezése is csak az alkalmazkodás egy formája. Bár létezhet valaki, aki jobban ismer minket, mint a saját véreink, még azt az asszonyt is beleértve, aki a méhében táplált és a világra hozott minket. Létezhet egy olyan ember, aki a szerelem szemével tekint ránk, és ebben a fényben megmutatkozik mindaz, amivé válhatnánk...
La Mancha fővárosában, Albacetében születtem 1917. április 10-én. Jól tudod ezt, mert ismered a történetemet, és könnyebb megtéveszteni egy papot, mint egy orvost. Barátnőm, Olga Guillot, a kubai bolero nagyszerű énekese mesélte, hogy mindig különböző dátumokat adott meg, ha az életkoráról kérdezték, mert az volt a leghelyesebb, ha zavart keltett, egyébként titkolóznia kellett volna. Igen, merő kacérságból vagy egyszerű szórakozásból tette ezt. De már túl sok dolgot hárítottam el magamtól szinte egész életemen keresztül. Tökéletesen tudatában vagyok annak, amit most mondok, kedves doktornőm és barátnőm, hogy a legnyilvánvalóbb, legmeztelenebb igazságra van szükség. Hosszú ideig hallgattam erről a történetről, és próbáltam homályba burkolni a nyomait, mert azt hittem, hogy a szenny és a sötétség, amit a többi ember bizonygat, igaz lehet. Néha annyira elfogadtam a hazugságokat, hogy együttműködtem velük, még felül is írtam a saját igazságomat az otromba hazugságok foszlányaival. Talán összedolgozunk az ellenségeinkkel, mert miután túléljük azokat, akiket szeretünk, részben bűnösnek érezzük magunkat az igazságtalanság, a káosz és a sötétség miatt, mely nekik jutott osztályrészül, és amit ránk hagytak a becstelenség néma tanúiként. Ezért nem hallgathatok tovább. Mert a sötétség végül kioltja a saját életemet és a mások életét is.
Sosem voltam ostoba, hidd el. Csakugyan biztos vagyok abban, hogy sok csalódástól megkíméltem volna magam, ha kevésbé lettem volna eszes. Az ember nem kerülheti el azt, hogy önmaga legyen, ha pedig mégis ezt teszi, akkor hibát követ el, ahogy ez velem is megtörtént oly sok alkalommal. Az a legrosszabb, ha tudod, hogy tévedsz, és kibúvókat keresel magadnak azért, hogy következetesen kitarthass a tévedésed mellett. Nemes mentség, hogy nem okozol fájdalmat másoknak - kedves Rosa, tudod jól, miről beszélek -, de a a rövid keserűség sem jobb a hosszúnál, mert mindegyik csak ártalmas kifogás, hogy ne kerüljünk összetűzésbe a saját életünkkel. A fájdalom maró sebként éget szüntelenül, de ahogy azt egy másik jó barátnőm mondta nekem, be kell fogadnunk a fájdalmat, és azon kell lennünk, hogy az élet javára fordítsuk.
Mennyit fáradoztam azon, mint te is, hogy eltüntessem a nyomaimat, és végül háromnegyed évszázad telt el, mire előástam és beismertem azokat. Félre kellett tennem a saját felfedezéseimet az igazságról, hogy ne zavarjam össze azt. Van ami rosszabb a fájdalomnál és a félelemnél, barátnőm, az, amikor már nem félünk és nem is várunk semmit. Mikor nincs többé aggodalom sem veszély, mert nincs mit elveszítenünk, és bár az élet megtagadja tőlünk az ajándékait, viszont valami megmagyarázhatatlan okból lehetővé teszi, hogy tovább létezzünk. Az egyik ok talán az, hogy tanúságot tegyünk a múltról, és igazságot szolgáltassunk azoknak, akik velünk voltak. Elérkezett a pillanat, hogy vége legyen a színjátéknak. Federico és én rászolgáltunk erre. Az egyetlen bűnünk az volt, hogy szerettük egymást, és biztosíthatlak róla, hogy ez jobban bántja azokat az embereket, akik csak sejtik azt a távoli ragyogást és örömöt, amiben nem tudnak osztozni, amit Isten ad és vesz el. Az a mindenható atyaisten, akiben továbbra is kételkedem még ebben a pillanatban is, mikor valószínűleg közeledik az utolsó órám, de aki, ha létezik, nem ítélheti kárhozatra a fő parancsolatát, mely a szeretet.
Ha valaki idetévedne, akkor tisztázom, hogy az idézetek Manuel Francisco Reina: Los amores oscuros című regényének kezdő oldalai. A regény Federico utolsó szerelmének történetéről szól.
Ki tudja lehet, hogy jobban azonosulunk azzal a képpel, amit mások alakítottak ki rólunk, mint a saját valódi személyiségünkkel, és a többiek kitalációi egyféle módját adják a társadalomba való beilleszkedésnek. Bár vannak, akik a rokonoknál is jobban ismernek. Még annál is, aki szállást adott a méhében és világra hozott, mert a szeretet szemüvegén keresztül néz téged, aminek fényében megmutatkozik, amik lehetünk valamikor...
Albacete-ben, Mancha székhelyén születtem 1917 április 10.-én. Jó, ha tudod ezt, mert nálad van az életrajzom, és egyszerűbb egy papot becsapni, mint egy orvost. A barátnőm, Olga Guillot, a nagy kubai boleró énekesnő szokta mondani, hogy az idő múlásával mindig más dátumokat kell adni, mert így lesz pontos: zavarosnak hat. Más körülmények között rejtettnek hat. Igen, a puszta kacérkodás vagy szórakozás miatt. Már túl sok ilyen ötletét hárítottam el életemben. Teljesen tudatában vagyok annak, hogy mit fogok neked most elmesélni kedves doktornőm és barátnőm, szükség van a legteljesebb valóságra. Hosszú időn át hallgattam erről a történetről, és a nyomát is próbáltam kitörölni emlékezetemből, mintha az a mocsok és homály, amit mások tartottak felőle, igaz lett volna. Néha annyira felvállaltam a hazugságokat, hogy együttműködtem velük, és a hazugságaik alapján írtam át a saját igazságomat. Ki tudja, talán azért működünk együtt ellenségeinkkel, mert bűntudatunk van, hogy túléltük azokat, akiket szerettünk, és az igazságtalanságnak, káosznak és homálynak ez a szelete engedi, hogy ilyen aljasságok néma tanúi legyünk. Ezért nem kell hallgatnom többé. Hogy a homály csillapodjon életem végére.
Hidd el, soha nem voltam ostoba. Igazából, az, hogy nem voltam nagyon talpraesett, sok kellemetlenségtől kímélt meg. De senki sem tud saját lényétől menekülni, és ha megpróbálja ezt tenni, hibázik, akárcsak én tettem nem egyszer. Az a legrosszabb az egészben, hogy a billog rajtad van, ezért próbálod visszafogni magadat, és így kitartani egy tévedés mellett. A kifogás, hogy nem akartam másoknak ártani, igazán nemes kedves Rosa, de te jól tudod, hogy miről beszélek, csak azért van, hogy ne menjek szembe a saját életmmel. A fájdalom olyan seb, ami folytonosan éget, de ahogy egy másik nagyszerű barátnőm mondta, meg kell ismerni, és fel kell dolgozni, hogy élni tudjunk.
Bármennyire is próbálkozom, hogy kitöröljem az emlékeimet, amiknek a felismerése és előásása háromnegyed évszázadomba kerültek. El kell felejtenem a kitalációimat, hogy ne keverjem össze a valósággal. Barátnőm, van valami rosszabb a félelemnél és a fájdalomnál, mégpedig az, ha már nem félünk semmitől, és nem várunk semmit. Nincs ennél semmi csüggesztőbb és veszélyesebb, mert ha nincs mit veszíteni, akkor az élet gondoskodik arról, hogy legyen, így biztosítja, hogy továbbra is létezzünk. Egyik ilyen ok, talán a legfájdalmasabb tanúskodik a múltról, és ítél arról, kik is voltunk valójában. És ezzel már elérkezett a pillanat, hogy leszámoljak az önáltatással. Ez kijár nekem és Federico-nak. Egyetlen bűnünk az volt, hogy szerettük egymást, és ez, biztosíthatlak róla, jobban sértette azokat, akik kívülállónak érezték magukat, az öröm, hogy nem részesei ennek, amit Isten elítélt. Ez a mindenható Atyaisten, akiben továbbra is kételkedem, még most is, mikor biztosan közeledik az utolsó órám, de ha létezik, nem büntethet a fő parancsáért, a szeretetért.
Mivel ezzel a géppel én sose szkenneltem, és lehetséges, hogy nem is tudnék, az jutott eszembe, hogy az amazon oldalon, ahol a könyvet vettem, elolvasható a regény első 28 oldala. Viszont ebből az első 24 oldal csak bevezetés, amivel egyelőre még nem foglalkoztam, s csak a Muertos de amor cím utáni szöveget kezdtem fordítani, mert ott kezdődik valójában a regény. Ebből 3-4 oldalnyi van fenn, és mivel jó néhány kérdőjeles mondatom akadt benne, ráadásul rögtön az első bekezdés már igen nehéznek bizonyult számomra, megnézhetnéd ezt a pár oldalt, ha tényleg úgy gondolod, "jól jársz" ezzel. Aztán összehasonlíthatjuk a fordításainkat, mert nálam akad bőven bizonytalanság.
Itt a link, a borítókép alatt kezdődik a szöveg, és a vége felé, a Muertos de amor alatti rész az érdekes:
A perfect azért enyhe túlzás, de fordítani tudok, és valahogy elmakogok. :-) Viszont, ha egy 5-10 oldalt átküldenél, vagy a problémásabb részeket, mindketten jól járnánk ;-)
Köszönöm, nagyon kedves vagy. :-) De mégis hány oldalt küldjek az 585 -ből? :-))
Egyébként már 125 oldalon átrágtam magam. Természetesen akadtak olyan mondatok, mondatrészek, amelyeknek bizonytalan vagyok a jelentésében, és pár mondat nem is állt össze. De azt hiszem, kb. kilencvenegypár százalékban azért megértem a szöveget. Mondjuk annak nagyon örülnék, ha találnék egy hozzám hasonló Lorca őrültet, aki mellesleg perfecto beszéli a spanyolt (mert én még alapszinten is alig).
A regényből találsz itt pár pici részletet a "Feliz Navidad" kép alatt. Azt hiszem, mint irodalmi alkotás hagy némi kívánni valót maga után. Nagyon szószátyár, néha giccsesnek tűnik, és ami Federico magánéletét illeti, bizonyos életrajzi tényeknek simán ellentmond. De mégis nagyon érdekel a könyv, remélem, sikerül végigcsinálnom a fordítást.
És az a regény, amit most én olvasok róla spanyolul, az nem érdekel? Manuel Francisco Reina: Los amores oscuros. Ráadásul itt az utolsó fiúszerelme nézőpontjából látjuk őt. Egy lány szemszögéből mégsem annyira érdekes az ő élete. :-)
Csak az a baj, hogy én szombathelyi vagyok, és sem a könyvtárban, sem a neten nem találtam meg. De nem baj, legalább gyakorolok. Az életéről tényleg nincsenek könyvek magyarul. Most egy olasz nyelvű könyv izgat, az Amor Brujo, amit Bruna Marcelli írt Federico életének epizódjairól egy lány szemszögéből, aki titokban szerelmes belé. Bruna Marcelliről olvastam, hogy filozófiát is tanul, úgyhogy nem tudom, milyen lehet a könyv, de amit a hátoldalán olvastam idézetet, az szép.
Az szép, hogy a Bernarda Albát spanyolul olvastad, de csodálkozom, hogy nem tudod, lassan 50 éve lesz, hogy kiadták magyarul majdnem az összes művét (színdarabok, versek, prózai írások, tanulmányok, stb.) Persze volt olyan dráma és versciklus, ami csak pár évtizeddel később jelent meg.
A Bernarda Albát egyébként viszonylag sokat játszották a magyar színházak, sőt még tévéjáték is készült belőle.
Szóval a munkássága majdnem teljes egészében elérhető magyarul pár kevésbé jelentős írás kivételével (pl. a lentebb említett filmforgatókönyv, egy-két befejezetlen színdarab részletei és nyilván van néhány vers is).
Az életrajzáról, a Lorcáról írt könyvekről mondtam azt, hogy nem kerültek kiadásra magyar nyelven.
De örülök, hogy rátaláltam az oldaladra, egyszerűen csodálatos, és minden elismerésem Neked. Igen, sajnos igazad van, magyarul nem nagyon elérhetőek Federico művei a versei és a Vérnász kivételével. A Bernarda Alba házát például eredetiben kellett elolvasnom. Nem volt egyszerű, de így az igazi!
Egyelőre vegyes érzéseim vannak a regénnyel kapcsolatban. Az viszont biztos, hogy nagyon nehéz fordítani.
Néhány részlet a könyv első tizedéből:
Talán az emlékezés csak arra jó, hogy beragyogja a szívünket mindazzal, ami boldoggá tett minket annyi boldogtalanság és félelem közepette. De ezt csak későn tanuljuk meg, és ha túl sokat nézünk vissza - bár meg kell őrizni elevenen az emlékeket - sóbálvánnyá változhatunk, mint Lót felesége. Idővel azt is megtanuljuk, kedves barátnőm, hogy akik szerettek és boldoggá tettek minket, úgy kísérnek az út végéig hátralévő napjainkon, mint gyertyák és irányjelző fények. Mintha a sorsunk egy sötét út lenne, melyen a szerelem lesz végül az egyetlen világítótorony, dacára a hajótöréseknek. Még most is csodálkozom, hogy beszélgetek azokkal, akiket szerettem, különösen Federicóval, bár sokan azt gondolhatják, hogy elment az eszem, hogy megőrültem. Federico volt az én fényem, és amikor elment, teljesen megvakulva hagyott magamra. Idővel újra képes lettem rá, hogy lássam őt homályosan, mint egy pislákoló lángot a messzeségben, mely vezérelt a legteljesebb magányban, örökkön örökké kísérve engem.
[...]
[...] számunkra, akik ott éltünk, ez az út mindig is a Gran Vía volt, amelyen a fények és a nagy épületek között ott járt a mi tekintetünk, a mi szívverésünk és a mi lélegzetünk is. Az én esetemben pedig ott közeledett a szerelem és vele a végzet. Akkor nem tudtam ezt, csak egy meghatározhatatlan előérzetem volt, mint egy sejtés, melyet nem merünk megfogalmazni. Federico élete a fővárosban egyrészt a Residencia de Estudiantes szobáiban telt a „nyárfák dombján”, ahogy a helyet a költő Juan Ramón Jiménez nevezte, másrészt a modern Madridban, melynek gerincét a Gran Vía, a Recoletos és az Alcalá utcák képezték. Ganymedeshez, az isteni pohárnokhoz hasonlóan, aki a Gran Vía 1. szám alatti épület koronája, én is Federico utolsó nevetéseinek és álmainak pohárnokává változtam. Bárcsak én lettem volna a végső vigasza, az utolsó gondolata is, mielőtt szembenézett a halállal! Csodálatos szerelmi mámor volt, biztosíthatlak róla. Szomorú, hogy annak az édes nedűnek az ízébe végül a balsors mérge vegyült, és mindenki, főleg a főhősök akaratlanul is részeseivé váltak a tragédiának, ahogy az én szeretett Federicóm drámáiban.
Hányszor gondolok vissza a gyengéd mozdulatokra a lokálokban és a teraszokon! A színház- vagy mozielőadásokra, a sok cinkos barátra, akik általa az én barátaim is voltak mindvégig. Évek múlva is gyakran meg kellett állnom, hogy a mellettem sétálókat meg tudjam különböztetni azoknak a kísérteteitől, akik már nem voltak velem. Valóságosabbnak tűnt az ő átszűrődő fény-jelenlétük, mint akiket el kellett kerülnöm az útpadkán.
[...]
Elterjedt egy sötét legenda – főleg a La Ballena Alegre irodalmi kör reakciósabb csoportja részéről – hogy Lorca megrontja az elővigyázatlan fiatal fiúkat, akik elkábulnak a hírnevétől és hajlanak a könnyű szóra. Azok között, akikre mint utolsó áldozatokra célozgattak, szerepelt egy fiatal mérnök, aki nagyon jóképű volt és sikeres futballista, a neve Rafael. Rafael Rodríguez Rapún. Nem tudom, igaz volt-e, hogy ismert szocialista vagy hogy a nők vágyakozva járnak utána, mindenesetre barátsága a költővel mindenféle tréfálkozás tárgyát képezte annak ellenére, hogy Madrid nyitottabb, haladóbb városnak számított, mint az én szülővárosom. Rapúnt Lorca menyasszonyának nevezték, de olyan megvetően, hogy bár nem ismertem egyikőjüket sem, haragra gerjedtem. A kettőjük közötti érzelmeket kényeskedő hangon gúnyolták és elképzelt intim jeleneteket adtak elő róluk a kávéházi asztaloknál, mintha olyanok lettek volna, mint két bolond nő, ahogy annak is nevezték őket. Paradox módon azoknak a férfiaknak az affektálása annyira vaskos és férfias volt, amint nevettek és a sértődöttet játszották egymással, hogy számomra ők sokkal mesterkéltebbnek tűntek, mint azok, akikre ez vonatkozott. Már akkor sejtettem, hogy a faragatlan gúnyolódás mélyén bizonytalan férfiasság, vágy vagy félelem rejtőzik, az érzelmek és vágyak törékeny határainak megismerésétől való félelem. Nem tudtam, hogy mindez milyen mértékben igaz vagy sem, nem is érdekelt, de az biztos, hogy egészen kisgyerekkorom óta azt tapasztaltam, hogy az emberek azt támadják a legádázabbul, amitől félnek vagy amire vágynak, és még inkább, ha a vágyaik tárgya [...] elérhetetlen. Hamar megértettem, hogy a félelem és az irigység több kárt okozhat, mint a gyűlölet. Hogy néhányan képesek még gyilkolni is emiatt.
[...]
Alig néhány perccel azután, hogy Federico elkezdett beszélni, már mindannyiunkat, férfiakat és nőket egyarántlebilincselt a varázsa és a bűbája, még azokat is, akik az utcára nyíló ablak túlsó oldalán voltak. A levegő nem mozdult körülötte, úgy tűnt, hogy magállt az idő és minden egyéb is, kivéve az ő sötét pillangóként vagy virágsziromként repdeső kezeit, ajkait, és a szavai kivétel nélkül mindannyiunkban szeretetet ébresztettek és rabul ejtettek minket. Naiv módon úgy éreztem, már nem is lennék képes megválni tőle, és nem tudtam, meddig marad ez így. Szinte megsebezve éreztem magam, és fájó szívvel azonnal megértettem, hogy akaratlanul is mennyi veszélynek tette ki magát Federico azok részéről, akik képtelenek voltak megérteni az ő személyiségének csodáját, és inkább támadták őt. Én magam nem tudtam teljes egészében felmérni annak a varázslónak, annak a ragyogó teremtménynek a nehéz helyzetét, aki átadta magát nekünk a tehetségével, a zenéjével, s akiről azt mondták, hogy Isten bárányaként magára vállalta a világ bűneinek megváltását.
Az apám elítélte ezt a gondolatot, ahogy később sok egyéb megnyilvánulást is elutasított vele kapcsolatban. Ami engem illet, az életem több mint felét együtt töltöttem ezekkel a komor ellentmondásokkal. Viszont abban nem volt semmi istenkáromlás, hogy az isteni létezik az emberiben is, leginkább a barátságban, a szeretetben vagy a csodálatban, és ezekből áll a nagy szerelem, nincs egyéb titka. Federicónak és ennek a szerelemnek a fénye úgy oszlatta el azt a sötétséget, melyet ránk mértek a mások bűneinek számon tartói, mint azoknak a csillagoknak a fénye, mely átszelve az univerzum sötétségét elérkezik hozzánk és még azután is sokáig él, mikor a csillag már kialudt.
