Az amazon.com-on vettem e-book formában, így csak kb. 2700 Ft volt, ha jól emlékszem, és ott letöltöttem egy ingyenes e-book olvasót is, mivel olyanom eddig még nem volt. Papírkönyvként is meg lehet venni, de úgy jóval drágább.
A színházi előadást viszont aligha tudjuk megnézni.
(A "SPANYOL topic" című topicba beírtam a drámából néhány mondatot, amelyekkel nem boldogultam.)
Szoba egy katonai kórházban, Santander közelében. Két férfi, akik nem ismerik egymást, kénytelenek együtt átélni a visszaszámlálás szörnyű óráit, mely talán az egyikük halálával végződik hajnalban. Egy bűntudattal borított titok és egy név elevenedik meg a szoba falán: Federico. Csak néhány dokumentum és kézirat őrzi a szerelem utolsó rezdülését.
A sötét kő színdarabot Rafael Rodríguez Rapún élete ihlette, aki bányamérnöknek tanult, a Barraca színház titkáraként dolgozott, és Federico García Lorca társa volt a költő életének utolsó éveiben. A vibráló dráma az emlékezetről és a megváltás szükségességéről szól az igazság eljövetelének óráján. A szövegben egyesül a drámai feszültség és a költészet, hogy kérdéseket tegyen fel a múltunkról és a történelem árkaiban elfeledettek sorsáról.
Köszi, de azt hiszem, a nehezebb mondatokba azért mindkettőnknek beletörik a bicskája. Persze ez nem is csoda, nehéz a szöveg.
Viszont a regény olvasását megszakítva azóta lefordítottam egy drámát, melynek a témája szintén Federicóhoz és az ő másik utolsó szerelméhez, Rafael Rodríguez Rapúnhoz kapcsolódik.
Alberto Conejero: La piedra oscura (A sötét kő)
2013-ban íródott ez a két szereplős kamaradráma, melyet Madridban már színre is vittek.
El kell ismernem, hogy a darab kifejezetten jó, szép és hatásos! Profi munka! Még olvasva is nagy élményt nyújt, s akkor milyen lehet színpadon, jó színészekkel.
/Sokkal könnyebb színdarabot olvasni, mint regényt, mert a mondatok egyszerűbbek, rövidebbek, hétköznapibbak. Persze ebben is akadt egy-két olyan mondatocska, amivel egyelőre nem tudok mit kezdeni./
És az én fordításom (no majd összehasonlítom mondatonként):
Lehet, hogy végül is azonosulunk azzal a képpel, amelyet mások alakítanak ki rólunk ahelyett, hogy olyanná válnánk, akik valójában vagyunk, és a saját személyiségünk felfedezése is csak az alkalmazkodás egy formája. Bár létezhet valaki, aki jobban ismer minket, mint a saját véreink, még azt az asszonyt is beleértve, aki a méhében táplált és a világra hozott minket. Létezhet egy olyan ember, aki a szerelem szemével tekint ránk, és ebben a fényben megmutatkozik mindaz, amivé válhatnánk...
La Mancha fővárosában, Albacetében születtem 1917. április 10-én. Jól tudod ezt, mert ismered a történetemet, és könnyebb megtéveszteni egy papot, mint egy orvost. Barátnőm, Olga Guillot, a kubai bolero nagyszerű énekese mesélte, hogy mindig különböző dátumokat adott meg, ha az életkoráról kérdezték, mert az volt a leghelyesebb, ha zavart keltett, egyébként titkolóznia kellett volna. Igen, merő kacérságból vagy egyszerű szórakozásból tette ezt. De már túl sok dolgot hárítottam el magamtól szinte egész életemen keresztül. Tökéletesen tudatában vagyok annak, amit most mondok, kedves doktornőm és barátnőm, hogy a legnyilvánvalóbb, legmeztelenebb igazságra van szükség. Hosszú ideig hallgattam erről a történetről, és próbáltam homályba burkolni a nyomait, mert azt hittem, hogy a szenny és a sötétség, amit a többi ember bizonygat, igaz lehet. Néha annyira elfogadtam a hazugságokat, hogy együttműködtem velük, még felül is írtam a saját igazságomat az otromba hazugságok foszlányaival. Talán összedolgozunk az ellenségeinkkel, mert miután túléljük azokat, akiket szeretünk, részben bűnösnek érezzük magunkat az igazságtalanság, a káosz és a sötétség miatt, mely nekik jutott osztályrészül, és amit ránk hagytak a becstelenség néma tanúiként. Ezért nem hallgathatok tovább. Mert a sötétség végül kioltja a saját életemet és a mások életét is.
Sosem voltam ostoba, hidd el. Csakugyan biztos vagyok abban, hogy sok csalódástól megkíméltem volna magam, ha kevésbé lettem volna eszes. Az ember nem kerülheti el azt, hogy önmaga legyen, ha pedig mégis ezt teszi, akkor hibát követ el, ahogy ez velem is megtörtént oly sok alkalommal. Az a legrosszabb, ha tudod, hogy tévedsz, és kibúvókat keresel magadnak azért, hogy következetesen kitarthass a tévedésed mellett. Nemes mentség, hogy nem okozol fájdalmat másoknak - kedves Rosa, tudod jól, miről beszélek -, de a a rövid keserűség sem jobb a hosszúnál, mert mindegyik csak ártalmas kifogás, hogy ne kerüljünk összetűzésbe a saját életünkkel. A fájdalom maró sebként éget szüntelenül, de ahogy azt egy másik jó barátnőm mondta nekem, be kell fogadnunk a fájdalmat, és azon kell lennünk, hogy az élet javára fordítsuk.
Mennyit fáradoztam azon, mint te is, hogy eltüntessem a nyomaimat, és végül háromnegyed évszázad telt el, mire előástam és beismertem azokat. Félre kellett tennem a saját felfedezéseimet az igazságról, hogy ne zavarjam össze azt. Van ami rosszabb a fájdalomnál és a félelemnél, barátnőm, az, amikor már nem félünk és nem is várunk semmit. Mikor nincs többé aggodalom sem veszély, mert nincs mit elveszítenünk, és bár az élet megtagadja tőlünk az ajándékait, viszont valami megmagyarázhatatlan okból lehetővé teszi, hogy tovább létezzünk. Az egyik ok talán az, hogy tanúságot tegyünk a múltról, és igazságot szolgáltassunk azoknak, akik velünk voltak. Elérkezett a pillanat, hogy vége legyen a színjátéknak. Federico és én rászolgáltunk erre. Az egyetlen bűnünk az volt, hogy szerettük egymást, és biztosíthatlak róla, hogy ez jobban bántja azokat az embereket, akik csak sejtik azt a távoli ragyogást és örömöt, amiben nem tudnak osztozni, amit Isten ad és vesz el. Az a mindenható atyaisten, akiben továbbra is kételkedem még ebben a pillanatban is, mikor valószínűleg közeledik az utolsó órám, de aki, ha létezik, nem ítélheti kárhozatra a fő parancsolatát, mely a szeretet.
Ha valaki idetévedne, akkor tisztázom, hogy az idézetek Manuel Francisco Reina: Los amores oscuros című regényének kezdő oldalai. A regény Federico utolsó szerelmének történetéről szól.
Ki tudja lehet, hogy jobban azonosulunk azzal a képpel, amit mások alakítottak ki rólunk, mint a saját valódi személyiségünkkel, és a többiek kitalációi egyféle módját adják a társadalomba való beilleszkedésnek. Bár vannak, akik a rokonoknál is jobban ismernek. Még annál is, aki szállást adott a méhében és világra hozott, mert a szeretet szemüvegén keresztül néz téged, aminek fényében megmutatkozik, amik lehetünk valamikor...
Albacete-ben, Mancha székhelyén születtem 1917 április 10.-én. Jó, ha tudod ezt, mert nálad van az életrajzom, és egyszerűbb egy papot becsapni, mint egy orvost. A barátnőm, Olga Guillot, a nagy kubai boleró énekesnő szokta mondani, hogy az idő múlásával mindig más dátumokat kell adni, mert így lesz pontos: zavarosnak hat. Más körülmények között rejtettnek hat. Igen, a puszta kacérkodás vagy szórakozás miatt. Már túl sok ilyen ötletét hárítottam el életemben. Teljesen tudatában vagyok annak, hogy mit fogok neked most elmesélni kedves doktornőm és barátnőm, szükség van a legteljesebb valóságra. Hosszú időn át hallgattam erről a történetről, és a nyomát is próbáltam kitörölni emlékezetemből, mintha az a mocsok és homály, amit mások tartottak felőle, igaz lett volna. Néha annyira felvállaltam a hazugságokat, hogy együttműködtem velük, és a hazugságaik alapján írtam át a saját igazságomat. Ki tudja, talán azért működünk együtt ellenségeinkkel, mert bűntudatunk van, hogy túléltük azokat, akiket szerettünk, és az igazságtalanságnak, káosznak és homálynak ez a szelete engedi, hogy ilyen aljasságok néma tanúi legyünk. Ezért nem kell hallgatnom többé. Hogy a homály csillapodjon életem végére.
Hidd el, soha nem voltam ostoba. Igazából, az, hogy nem voltam nagyon talpraesett, sok kellemetlenségtől kímélt meg. De senki sem tud saját lényétől menekülni, és ha megpróbálja ezt tenni, hibázik, akárcsak én tettem nem egyszer. Az a legrosszabb az egészben, hogy a billog rajtad van, ezért próbálod visszafogni magadat, és így kitartani egy tévedés mellett. A kifogás, hogy nem akartam másoknak ártani, igazán nemes kedves Rosa, de te jól tudod, hogy miről beszélek, csak azért van, hogy ne menjek szembe a saját életmmel. A fájdalom olyan seb, ami folytonosan éget, de ahogy egy másik nagyszerű barátnőm mondta, meg kell ismerni, és fel kell dolgozni, hogy élni tudjunk.
Bármennyire is próbálkozom, hogy kitöröljem az emlékeimet, amiknek a felismerése és előásása háromnegyed évszázadomba kerültek. El kell felejtenem a kitalációimat, hogy ne keverjem össze a valósággal. Barátnőm, van valami rosszabb a félelemnél és a fájdalomnál, mégpedig az, ha már nem félünk semmitől, és nem várunk semmit. Nincs ennél semmi csüggesztőbb és veszélyesebb, mert ha nincs mit veszíteni, akkor az élet gondoskodik arról, hogy legyen, így biztosítja, hogy továbbra is létezzünk. Egyik ilyen ok, talán a legfájdalmasabb tanúskodik a múltról, és ítél arról, kik is voltunk valójában. És ezzel már elérkezett a pillanat, hogy leszámoljak az önáltatással. Ez kijár nekem és Federico-nak. Egyetlen bűnünk az volt, hogy szerettük egymást, és ez, biztosíthatlak róla, jobban sértette azokat, akik kívülállónak érezték magukat, az öröm, hogy nem részesei ennek, amit Isten elítélt. Ez a mindenható Atyaisten, akiben továbbra is kételkedem, még most is, mikor biztosan közeledik az utolsó órám, de ha létezik, nem büntethet a fő parancsáért, a szeretetért.
Mivel ezzel a géppel én sose szkenneltem, és lehetséges, hogy nem is tudnék, az jutott eszembe, hogy az amazon oldalon, ahol a könyvet vettem, elolvasható a regény első 28 oldala. Viszont ebből az első 24 oldal csak bevezetés, amivel egyelőre még nem foglalkoztam, s csak a Muertos de amor cím utáni szöveget kezdtem fordítani, mert ott kezdődik valójában a regény. Ebből 3-4 oldalnyi van fenn, és mivel jó néhány kérdőjeles mondatom akadt benne, ráadásul rögtön az első bekezdés már igen nehéznek bizonyult számomra, megnézhetnéd ezt a pár oldalt, ha tényleg úgy gondolod, "jól jársz" ezzel. Aztán összehasonlíthatjuk a fordításainkat, mert nálam akad bőven bizonytalanság.
Itt a link, a borítókép alatt kezdődik a szöveg, és a vége felé, a Muertos de amor alatti rész az érdekes:
A perfect azért enyhe túlzás, de fordítani tudok, és valahogy elmakogok. :-) Viszont, ha egy 5-10 oldalt átküldenél, vagy a problémásabb részeket, mindketten jól járnánk ;-)
Köszönöm, nagyon kedves vagy. :-) De mégis hány oldalt küldjek az 585 -ből? :-))
Egyébként már 125 oldalon átrágtam magam. Természetesen akadtak olyan mondatok, mondatrészek, amelyeknek bizonytalan vagyok a jelentésében, és pár mondat nem is állt össze. De azt hiszem, kb. kilencvenegypár százalékban azért megértem a szöveget. Mondjuk annak nagyon örülnék, ha találnék egy hozzám hasonló Lorca őrültet, aki mellesleg perfecto beszéli a spanyolt (mert én még alapszinten is alig).
A regényből találsz itt pár pici részletet a "Feliz Navidad" kép alatt. Azt hiszem, mint irodalmi alkotás hagy némi kívánni valót maga után. Nagyon szószátyár, néha giccsesnek tűnik, és ami Federico magánéletét illeti, bizonyos életrajzi tényeknek simán ellentmond. De mégis nagyon érdekel a könyv, remélem, sikerül végigcsinálnom a fordítást.
És az a regény, amit most én olvasok róla spanyolul, az nem érdekel? Manuel Francisco Reina: Los amores oscuros. Ráadásul itt az utolsó fiúszerelme nézőpontjából látjuk őt. Egy lány szemszögéből mégsem annyira érdekes az ő élete. :-)
Csak az a baj, hogy én szombathelyi vagyok, és sem a könyvtárban, sem a neten nem találtam meg. De nem baj, legalább gyakorolok. Az életéről tényleg nincsenek könyvek magyarul. Most egy olasz nyelvű könyv izgat, az Amor Brujo, amit Bruna Marcelli írt Federico életének epizódjairól egy lány szemszögéből, aki titokban szerelmes belé. Bruna Marcelliről olvastam, hogy filozófiát is tanul, úgyhogy nem tudom, milyen lehet a könyv, de amit a hátoldalán olvastam idézetet, az szép.
Az szép, hogy a Bernarda Albát spanyolul olvastad, de csodálkozom, hogy nem tudod, lassan 50 éve lesz, hogy kiadták magyarul majdnem az összes művét (színdarabok, versek, prózai írások, tanulmányok, stb.) Persze volt olyan dráma és versciklus, ami csak pár évtizeddel később jelent meg.
A Bernarda Albát egyébként viszonylag sokat játszották a magyar színházak, sőt még tévéjáték is készült belőle.
Szóval a munkássága majdnem teljes egészében elérhető magyarul pár kevésbé jelentős írás kivételével (pl. a lentebb említett filmforgatókönyv, egy-két befejezetlen színdarab részletei és nyilván van néhány vers is).
Az életrajzáról, a Lorcáról írt könyvekről mondtam azt, hogy nem kerültek kiadásra magyar nyelven.
De örülök, hogy rátaláltam az oldaladra, egyszerűen csodálatos, és minden elismerésem Neked. Igen, sajnos igazad van, magyarul nem nagyon elérhetőek Federico művei a versei és a Vérnász kivételével. A Bernarda Alba házát például eredetiben kellett elolvasnom. Nem volt egyszerű, de így az igazi!
Egyelőre vegyes érzéseim vannak a regénnyel kapcsolatban. Az viszont biztos, hogy nagyon nehéz fordítani.
Néhány részlet a könyv első tizedéből:
Talán az emlékezés csak arra jó, hogy beragyogja a szívünket mindazzal, ami boldoggá tett minket annyi boldogtalanság és félelem közepette. De ezt csak későn tanuljuk meg, és ha túl sokat nézünk vissza - bár meg kell őrizni elevenen az emlékeket - sóbálvánnyá változhatunk, mint Lót felesége. Idővel azt is megtanuljuk, kedves barátnőm, hogy akik szerettek és boldoggá tettek minket, úgy kísérnek az út végéig hátralévő napjainkon, mint gyertyák és irányjelző fények. Mintha a sorsunk egy sötét út lenne, melyen a szerelem lesz végül az egyetlen világítótorony, dacára a hajótöréseknek. Még most is csodálkozom, hogy beszélgetek azokkal, akiket szerettem, különösen Federicóval, bár sokan azt gondolhatják, hogy elment az eszem, hogy megőrültem. Federico volt az én fényem, és amikor elment, teljesen megvakulva hagyott magamra. Idővel újra képes lettem rá, hogy lássam őt homályosan, mint egy pislákoló lángot a messzeségben, mely vezérelt a legteljesebb magányban, örökkön örökké kísérve engem.
[...]
[...] számunkra, akik ott éltünk, ez az út mindig is a Gran Vía volt, amelyen a fények és a nagy épületek között ott járt a mi tekintetünk, a mi szívverésünk és a mi lélegzetünk is. Az én esetemben pedig ott közeledett a szerelem és vele a végzet. Akkor nem tudtam ezt, csak egy meghatározhatatlan előérzetem volt, mint egy sejtés, melyet nem merünk megfogalmazni. Federico élete a fővárosban egyrészt a Residencia de Estudiantes szobáiban telt a „nyárfák dombján”, ahogy a helyet a költő Juan Ramón Jiménez nevezte, másrészt a modern Madridban, melynek gerincét a Gran Vía, a Recoletos és az Alcalá utcák képezték. Ganymedeshez, az isteni pohárnokhoz hasonlóan, aki a Gran Vía 1. szám alatti épület koronája, én is Federico utolsó nevetéseinek és álmainak pohárnokává változtam. Bárcsak én lettem volna a végső vigasza, az utolsó gondolata is, mielőtt szembenézett a halállal! Csodálatos szerelmi mámor volt, biztosíthatlak róla. Szomorú, hogy annak az édes nedűnek az ízébe végül a balsors mérge vegyült, és mindenki, főleg a főhősök akaratlanul is részeseivé váltak a tragédiának, ahogy az én szeretett Federicóm drámáiban.
Hányszor gondolok vissza a gyengéd mozdulatokra a lokálokban és a teraszokon! A színház- vagy mozielőadásokra, a sok cinkos barátra, akik általa az én barátaim is voltak mindvégig. Évek múlva is gyakran meg kellett állnom, hogy a mellettem sétálókat meg tudjam különböztetni azoknak a kísérteteitől, akik már nem voltak velem. Valóságosabbnak tűnt az ő átszűrődő fény-jelenlétük, mint akiket el kellett kerülnöm az útpadkán.
[...]
Elterjedt egy sötét legenda – főleg a La Ballena Alegre irodalmi kör reakciósabb csoportja részéről – hogy Lorca megrontja az elővigyázatlan fiatal fiúkat, akik elkábulnak a hírnevétől és hajlanak a könnyű szóra. Azok között, akikre mint utolsó áldozatokra célozgattak, szerepelt egy fiatal mérnök, aki nagyon jóképű volt és sikeres futballista, a neve Rafael. Rafael Rodríguez Rapún. Nem tudom, igaz volt-e, hogy ismert szocialista vagy hogy a nők vágyakozva járnak utána, mindenesetre barátsága a költővel mindenféle tréfálkozás tárgyát képezte annak ellenére, hogy Madrid nyitottabb, haladóbb városnak számított, mint az én szülővárosom. Rapúnt Lorca menyasszonyának nevezték, de olyan megvetően, hogy bár nem ismertem egyikőjüket sem, haragra gerjedtem. A kettőjük közötti érzelmeket kényeskedő hangon gúnyolták és elképzelt intim jeleneteket adtak elő róluk a kávéházi asztaloknál, mintha olyanok lettek volna, mint két bolond nő, ahogy annak is nevezték őket. Paradox módon azoknak a férfiaknak az affektálása annyira vaskos és férfias volt, amint nevettek és a sértődöttet játszották egymással, hogy számomra ők sokkal mesterkéltebbnek tűntek, mint azok, akikre ez vonatkozott. Már akkor sejtettem, hogy a faragatlan gúnyolódás mélyén bizonytalan férfiasság, vágy vagy félelem rejtőzik, az érzelmek és vágyak törékeny határainak megismerésétől való félelem. Nem tudtam, hogy mindez milyen mértékben igaz vagy sem, nem is érdekelt, de az biztos, hogy egészen kisgyerekkorom óta azt tapasztaltam, hogy az emberek azt támadják a legádázabbul, amitől félnek vagy amire vágynak, és még inkább, ha a vágyaik tárgya [...] elérhetetlen. Hamar megértettem, hogy a félelem és az irigység több kárt okozhat, mint a gyűlölet. Hogy néhányan képesek még gyilkolni is emiatt.
[...]
Alig néhány perccel azután, hogy Federico elkezdett beszélni, már mindannyiunkat, férfiakat és nőket egyarántlebilincselt a varázsa és a bűbája, még azokat is, akik az utcára nyíló ablak túlsó oldalán voltak. A levegő nem mozdult körülötte, úgy tűnt, hogy magállt az idő és minden egyéb is, kivéve az ő sötét pillangóként vagy virágsziromként repdeső kezeit, ajkait, és a szavai kivétel nélkül mindannyiunkban szeretetet ébresztettek és rabul ejtettek minket. Naiv módon úgy éreztem, már nem is lennék képes megválni tőle, és nem tudtam, meddig marad ez így. Szinte megsebezve éreztem magam, és fájó szívvel azonnal megértettem, hogy akaratlanul is mennyi veszélynek tette ki magát Federico azok részéről, akik képtelenek voltak megérteni az ő személyiségének csodáját, és inkább támadták őt. Én magam nem tudtam teljes egészében felmérni annak a varázslónak, annak a ragyogó teremtménynek a nehéz helyzetét, aki átadta magát nekünk a tehetségével, a zenéjével, s akiről azt mondták, hogy Isten bárányaként magára vállalta a világ bűneinek megváltását.
Az apám elítélte ezt a gondolatot, ahogy később sok egyéb megnyilvánulást is elutasított vele kapcsolatban. Ami engem illet, az életem több mint felét együtt töltöttem ezekkel a komor ellentmondásokkal. Viszont abban nem volt semmi istenkáromlás, hogy az isteni létezik az emberiben is, leginkább a barátságban, a szeretetben vagy a csodálatban, és ezekből áll a nagy szerelem, nincs egyéb titka. Federicónak és ennek a szerelemnek a fénye úgy oszlatta el azt a sötétséget, melyet ránk mértek a mások bűneinek számon tartói, mint azoknak a csillagoknak a fénye, mely átszelve az univerzum sötétségét elérkezik hozzánk és még azután is sokáig él, mikor a csillag már kialudt.
Elérkezettnek láttam az időt, hogy beszerezzem végre Manuel Francisco Reina: Los amores oscuros (Sötét szerelmek) című regényét. Meglehetősen pesszimista voltam, mikor azt hittem két és fél évvel ezelőtt, hogy életem hátralévő része nem lesz elegendő az elolvasásához. Most már tudom, nem rinyálni kell, hanem tanulni, mert azt nem várhatom, hogy bárki is lefordítsa nekem ezt a 600 oldalas könyvet.
Ráadásul meg is szerettem nagyon a spanyol nyelv tanulását.
Nemrég olvastam el spanyolul Lorca egyetlen filmforgatókönyvét, melyet 1929-ben írt New Yorkban. A meglehetősen elvont, szürreaista stílusú forgatókönyvre nagy hatást gyakorolt Buñuelés Dalíhíresnémafilmje, Az andalúziai kutya, mely ugyanakkor nagyon sértette is a költőt a rá vonatkozó, bántó célzásai miatt.
Az Utazás a holdra címet viselő, rendkívül nyomasztó képeket felsorakoztató mű Federico akkori gyötrődő lelkiállapotát tükrözi. Mint korábban írtam az életrajzban, már a New York-i utazás előtti évben súlyos depresszióban szenvedett, mert úgy érezte, mindkét nagy szerelme, Emilio Aladrén és Salvador Dalí is elhagyta és elárulta őt. A külföldi út valójában menekülés volt, de New York embertelen légköre a gazdasági válság idején egyáltalán nem tett jót az érzékeny lelkű költőnek. Itt alkotta meg élete legkeserűbb írásait.
A forgatókönyv néhány motívuma fellelhető A költő New Yorkban kötet verseiben, A közönség drámában és Lorca akkoriban készített rajzain is. A nehezen értelmezhető írás inkább csak érzéseket közvetít, és aki nem ismeri Lorca életét, személyiségét és műveit, annak nehéz lehet bármit is kezdeni vele. Ennek ellenére úgy gondoltam, érdekességként közzéteszem, mert tudtommal soha nem jelent meg magyarul.
A forgatókönyvből végül Frederic Amat rendezett filmet, melyet 1998. nyarán, Lorca születésének 100. évfordulóján mutattak be Madridban, a Reina Sofía Múzeumban.
A neten egyelőre nem találtam meg a filmet, csak egy nagyon rövid összeállítás van róla a youtube-on, és persze igen sok olyan film létezik, mely Lorca nevét használva egyáltalán nem vagy alig követi a forgatókönyvet.
Utazás a holdra
(némafilm forgatókönyv 72 képben)
Fehér ágy szürke fallal. A takarókon a 13-as és a 22-es szám táncol. Egyre több szám jelenik meg, míg parányi hangyákként ellepik az ágyat.
Egy láthatatlan kéz letépi a takarókat.
Nagy lábak futnak gyorsan fekete-fehér rombuszmintás, túlméretezett zoknikban.
Ijedt fej figyel egy pontra, majd áttűnik rajta egy drótfej a háttérben vízzel.
A „Segítség! Segítség! Segítség!” felirat egy női nemi szerven mozog fel-le.
Hosszú folyosón fut végig a kamera.
Az éjszakai Broadway látképe ingamozgásban, majd mindez átúszik az előző képbe.
Hat láb leng nagy sebességgel.
A lábakon reszkető kezek csoportja tűnik át.
Dupla képen a reszkető kezek és egy síró kisfiú.
Kettős kép a síró kisfiúról és egy nőről, aki ütlegeli a fiút.
Ez a jelenet ismét a hosszú folyosó képébe úszik át, melyen a kamera gyorsan végigfut.
Kettős kép egy közelről fényképezett szemről és halakról, majd áttűnés.
Gyors zuhanás egy kék hullámvasúton, közben a „Segítség! Segítség!” felirat olvasható.
A „Segítség! Segítség!” felirat minden betűjén lábnyomok tűnnek át.
Minden lábnyom átalakul selyemhernyóvá falevélen, fehér háttér előtt.
A selyemhernyókból nagy halott fej lesz, a halott fejből pedig holdas égbolt.
A hold eltűnik és megjelenik egy rajzolt fej, mely hány és kinyitja, becsukja szemeit, majd a kép áttűnik.
Két kisfiú közeledik énekelve, csukott szemekkel.
Az éneklő kisfiúk feje tele van tintafoltokkal.
Fehér kép, melyre tintacseppek szóródnak. (Mindez gyors és nagyon ritmusos.) Itt megjelenik egy írás: „Nem erre van.”
Ajtó.
Kilép egy fehér köpenyes férfi. A másik oldalról egy meztelen kisfiú jön fekete-fehér nagy négyzetmintás fürdőruhában.
Közelkép a fürdőruháról és ugyanakkor egy hal képe.
A köpenyes férfi bohócruhát nyújt oda a fiúnak, de az visszautasítja. Akkor a köpenyes férfi megragadja a fiú nyakát, aki felsikolt, de a férfi betömi a száját a bohócruhával.
Közeli kép a kezekről, amint erősen fojtogatnak a bohócruhával.
Áttűnés egy kettős képbe: tengerikígyók akváriumban, rákok ugyanabban az akváriumban, majd halak ritmikus képváltással.
Közelről mutat a kamera egy eleven halat tartó kezet, míg a hal el nem pusztul, majd a nyitott szájacskára teljesen ráközelít az objektív.
Közelkép a kis száj belsejében két haldokolva ugrándozó halról. Ezek kaleidoszkóppá alakulnak át, amelyben száz hal vergődik agonizálva.
Felirat: „Utazás a holdra”
Egy szobában két fekete ruhás nő sír lehajtott fejjel ülve egy asztalnál, melyen lámpa van. Kezeiket az ég felé nyújtják. Képek a mellekről és a kezekről. A hajuk az arcukba hullik, torz kezükön drótspirálok.
A nők leengedik és az ég felé emelik a karjukat.
Egy béka esik az asztalra.
Kettős képen a hatalmasnak látszó béka, a háttérben hevesen lengő orchideák. Az orchideák eltűnnek, és megjelenik egy hányó női fejet ábrázoló, nagy rajz, melynek negatív és pozitív képe gyorsan váltakozik.
Egy ajtó durván becsukódik, majd újabb és újabb ajtók képe, miközben a karjukat felemelő és leengedő nők is láthatóak. Miután minden ajtó becsukódott előtűnik egy felirat: „Elene Helena elhena eLHeNa”.
A nők az ajtóhoz sietnek.
Kettős kép: a kamera gyors ritmusban lemegy és felmegy a lépcsőkön.
Tripla kép a fel- és lemenő lépcsőkről.
Rudak hatolnak át a Szent Radegunda halálát ábrázoló rajzon.
Egy gyászruhás nő leesik a lépcsőn.
Közelképen a nő.
Egy másik, nagyon realista kép a nőről. Spanyol stílusú kendőt visel a fején, vérzik az orra.
Dupla képen a nő feje valamint egy vérereket ábrázoló rajz, durva sószemcsékkel.
A kamera alulról fókuszál és felmegy a lépcsőn. Fent feltűnik egy fiú aktja. Olyan a feje, mint az anatómiai bábuknak, látszanak az izmok, az erek és az inak. Azután az akton kirajzolódik a vérkeringési rendszer, és az alak maga után vonszol egy bohóc ruhát.
Megjelenik a test deréktól felfelé, egyik oldalról a másikra néz. Átúszik a kép egy éjszakai utca képébe.
Az éjszakai utcán három fickó látható, a rajtuk lévő kabátok azt mutatják, hogy hideg van. A kabátgallérok felhajtva. Az egyik férfi felemeli a fejét, felnéz a holdra és előtűnik a vetítővásznon a hold. Felnéz a holdra a másik, megjelenik egy madárfej közelről, melynek addig szorítja a nyakát, míg az állat meg nem hal. Felnéz a holdra a harmadik, majd a vetítővásznon egy rajzolt hold látható fehér háttér előtt, ezután áttűnik a kép egy nemi szerv képébe, ami pedig sikoltó szájjá alakul.
A három alak futva menekül.
Az utcán feltűnik a véreres férfi és úgy áll széttárt karokkal, mint egy kereszt. Ugrálva előrejön.
Áttűnés után tripla képen egy útkereszteződés gyorsvonatokkal.
A vonatok kettős képpé alakulnak, melyen egy zongora billentyűzete látható és zongorázó kezek.
Egy bár képe jelenik meg néhány szmokingos fiúval. A pincér bort tölt nekik, de nem tudják azt a szájukhoz emelni. A poharak elnehezülnek, és a férfiak gyötrő álmossággal küzdenek. Belép egy majdnem teljesen meztelen lány és egy bohóc, majd lassított mozdulatokkal táncolnak. Mindenki inni próbál, de nem képesek rá. A pincér minduntalan tölt a poharakba, melyek már tele vannak.
Megjelenik a véreres férfi, aki kétségbeesett gesztusokat mutogat gyors ritmusban. Az összes férfi elalszik.
Bután bámuló fej közeledik a képen és békává alakul. A véreres férfi összenyomja ujjaival a békát.
Megjelenik egy szivacs és egy bekötözött fej.
Áttűnés után egy utca képe. A fehér ruhás lány a bohóccal szalad.
Egy hányó fej tűnik fel és rögtön utána a bár összes embere, amint hánynak.
Egy lift, amelyben egy kis néger hány. A lány és a bohóc felmennek a lifttel.
A liftben megölelik egymást.
Érzéki csók.
A fiú megharapja a lány nyakát és erőszakosan húzza a haját.
Előtűnik egy gitár. Egy kéz ollóval gyorsan elvágja a húrokat.
A lány védekezik a fiú ellen, aki nagy hévvel újra megcsókolja őt, és hüvelykujjait a lány szeméhez teszi, mintha bele akarná nyomni az ujjait a szemekbe.
A lány sikolt, a fiú leveszi a kabátját és a parókáját, s immár a véreres férfiként jelenik meg.
A lány átalakul egy giszből megformált fehér kebellé, melyet a véreres férfi szenvedélyesen megcsókol.
A kezek és szájak lenyomatait viselő gipszmell látható a képen.
Ismét megjelennek az „Elena elena elena elena” szavak.
A feliraton vízcsapok képe tűnik át, melyek hevesen ontják a vizet.
A vízcsapokon át megjelenik a véreres férfi holtteste elhagyott újságok és heringek tetején.
Egy ágy látható és néhány kéz, mely letakar egy halottat.
Egy fiú jön elő fehér köpenyben, gumikesztyűben és egy fekete ruhás lány. Tintával bajuszt rajzolnak egy halott szörnyű fejére és erősen nevetve megcsókolják azt.
Temető jelenik meg körülöttük, egy sír tetején csókolóznak.
Giccses mozi-csók jelenet több emberrel.
Végül gyorsan előtűnik a hold és a szélben lengő fák.
További részletek Ian Gibson Lorca y el mundo gay című könyvéből:
Mindenki tudja, hogy Lorca a sokasodó fenyegetések hatására Luis Rosalestől kért segítséget, akinek több testvére is „régi bútordarab” volt a Falangista Pártban, és hogy Luis és családja nagylelkűen befogadták házukba a költőt. Az is köztudott, hogy onnan hurcolták el a Polgári Kormányzóság emberei a nagyszájú Ramón Ruiz Alonso vezetésével, aki a Ceda (Autonóm Jobboldal Spanyol Konföderációja) egykori képviselője volt és a költő ellensége.
/Megjegyzés: A 99. és a 100. hsz-ban írtam Lorca utolsó napjairól./
Az már nem annyira közismert tény, hogy azokban a napokban, melyeket a Polgári Kormányzóság épületében töltött, Lorcát bántalmazták és megalázták. Nekem nem sikerült megtalálnom a borbély Benetet, akit azzal bízott meg a Falange - ahogy azt Luis Rosales mesélte nekem - hogy ételt vigyen a költőnek a rögtönzött zárkájába. Andrés Sorel viszont igenis rátalált Benetre, aki azt mondta neki, hogy Lorcát „megkínozták, főleg fenéktájékon, buzinak nevezték, és bántalmazták. Alig tudott járni.”
[… ]
José Rodríguez Contreras doktor hallott egy olyan szóbeszédet, hogy a gyilkosok szalagokkal díszítették fel a költőt, puskatussal verték és nevettek rajta, mielőtt megölték. Egy másik doktor, Francisco Vega Díez egy hasonló változatot hallott a bűntény egyik szemtanújától, akit arra kényszerítettek, hogy az egyik kocsit vezesse. Eszerint a költő halála igazi mártírhalállá vált azáltal, hogy sértegették, „vörös buzinak”, „bolsevisztának” nevezték, és hogy a fejét kegyetlenül megverték.
[… ]
Lorcát és három sorstársát – Dióscoro Galindo González iskolaigazgatót és Arcollas Cabezas valamint Galadí Melgar torreádorokat az alfacari Fuente Grande közelében ölték meg. A szép forrást a granadai mórok a „könnyek kútjának” nevezték. Figyeljük meg, mennyire összecseng ez az Álom című verssel, melyet a huszonegy éves Lorca komponált:
Hűs forrásnál pihent el a szívem szunnyadozva.
(Fonállal kergetőzve
feledés pókja, sződd be.)
Hűs forrás vize néki dalait eldúdolta.
(Fonaladon fűződve
feledés pókja, sződd be.)
Majd fölserkenve szívem szerelmeit sorolta.
/Fordítás: Nemes Nagy Ágnes/
Szintén nem nehéz visszaidézni azt a dalt /a Mariana Pineda drámából/, melyet a nép hangja énekel, s amelyet a mindenki által elhagyott Mariana hall nem sokkal azelőtt, hogy a zsarnok VII. Ferdinánd pribékjei végeznek vele a vérpadon:
A patak fövenyében,
mikor senki se látta,
elsorvadt a reményem.
/Fordítás: András László/
Vajon beszélt Lorca a lelke mélyén az ő Marianitájával abban a szörnyű pillanatban? Biztos vagyok benne, hogy így történt.
Gyorsan híre ment a bűnténynek, melyet a Fuente Grandénak nevezett hely közelében követtek el. Joaquín Romero Murube Hét románc című könyvének a kilencedik oldalán (a mű 1937-ben magánkiadásban jelent meg Sevillában, a Lorca haláláért nagyban felelős, kegyetlen Gonzalo Quiepo de Llano városában) található a következő megindító ajánlás: „Neked, aki Viznarban, a könnyek kútja közelében vagy, aki már föld vagy és az örök, titkos víz morajlása.”
Gázel a sötét halálról
Szeretném aludni az almák álmát,
eltávolodni a sötét temetőktől.
A kisfiú álmát szeretném aludni,
ki szívét készült kivágni a nyílt tengeren.
Ne gajdoljátok nekem, hogy a holtak nem veszítenek vért;
mert az elrohadt száj tovább kér vizet.
Nem akarom tudni, hogy vértanúvá tesz a fű,
s hallani sem akarom a pirkadat előtt erőlködő
kígyószájú hold sziszegését.
Csak egy keveset aludni szeretnék,
egy keveset, egy percet, századévet,
hadd tudja mindenki, hogy nem haltam meg,
hogy arany istálló nyílik ajkaim közt,
hogy a nyugati szél kis barátja voltam,
hogy saját könnyeimnek roppant árnyéka vagyok.
Teríts rám könnyű fátyolt, mire megvirrad,
mert hangyáit majd szórja rám marokszám,
és áztasd kemény vízben a cipőmet,
hogy skorpiójának ollója lecsússzon rólam.
Mert az almák álmát szeretném aludni,
hogy megtanuljam a földtől megtisztító zokogást,
mert azzal a sötét kisfiúval szeretnék élni,
ki szívét készült kivágni a nyílt tengeren.
/Ford.: András László/
Eleven ég
Én nem panaszkodom,
hogy nem találtam meg, amit kerestem.
A nedvtelen kövek s az üres férgek közelében
nem látom, ha a Nap siratja az eleven húsú teremtményeket.
Elindulok az első tájra az első napon,
hol a nedvekben, a zajokban, a hullámverésben
egy ma született gyermektest lebeg,
hol minden felszín nélküli mélység,
és megértem, hogy a teljesülés fehér öröm:
szállok és testem szerelem lesz és finom por.
Oda soha nem ér el a kihúnyt szemek zúzmarája,
a hernyótól megölt fa utolsó bődülése;
egymás testét betöltve építik fel a formák
a lendület egyetlen, őrült diadalívét.
Egy lépést sem tehetsz majd a virágszirmok méhrajai közt,
Részletek Ian Gibson: Lorca y el mundo gay című könyvéből:
Eduardo Rodríguez Valdivieso /Lorca barátja és egykori szerelme/ több alkalommal is meglátogatta a Huerta de San Vicentét /Lorcáék háza Granadában/ a polgárháború kitörése utáni napokban /azaz 1936. júliusának végén, augusztusának elején/ annak ellenére, hogy kapott egy névtelen üzenetet, mely arra figyelmeztette, hogy ne tegye ezt.
„Olyan fájdalom és félelem gyötörte a García Lorca családot, hogy úgy érezték magukat, mint egy zárkában – írta évekkel később. Elszigeteltnek érezték magukat.” Emellett még Manuel Fernández Montesinos /Lorca egyik húgának a férje/ miatt is aggódtak, akit a lázadás első napján letartóztattak.
Lorca általában keveset beszélt Eduardóval arról, hogy mi történt vagy mi történhet. De egy délután megnyílt előtte:
„Elkísért a huerta bejáratának ösvényén. Megálltunk. Ő eltöprengett, az égre nézett, majd tekintetét körülhordozta a bokrokon és a virágokon. Ezt mondta: „Gondolod, hogy elmenekülhetnék innen, és biztonságba kerülhetnék a republikánusoknál?” A kérdése meglepetést okozott számomra. Nem lehet elfelejteni azt a tekintetet, ami Federico szavait kísérte. Olyan elhagyatottságot, zord kétséget, annyi ártatlanságot láttam benne, hogy továbbra is megdöbbent voltam. A felmerülő nehézségek megfontolása után („ó, az én ügyetlen járásom”, ahogy ő vallotta a cigánylány Estrellának), a válaszom fájdalmasan tagadó volt. De egyértelmű, hogy Federico ellenállt a közeledő végzetének.”
Egy másik délutánon, szieszta után Federico lement a szobájából, és azt mondta, hogy épp most volt egy rendkívül nyugtalanító rémálma. Azt álmodta, hogy lefektették a földre, fekete ruhás, fekete fátylas gyászoló nők vették körül, mindegyik egy-egy fekete feszületet emelt a magasba, amelyekkel őt fenyegették. Rodríguez Valdivieso a költő anyját nézte, miközben ezt hallgatta. Az arckifejezése kimondhatatlan aggodalmat fejezett ki a hátborzongató vízió miatt.
Lorca másik szürrealista drámája az Öt év múlva címet viseli (az életrajz 16. részében, vagyis a 82. hsz-ban írtam már róla egy bekezdést).
Mivel ez a mű nem tabudöntögető és provokatív jellegű, mint a Közönség dráma, így Magyarországon is játszották egyszer 2009-2010-ben, a Merlin Színházban. Nekem nem volt szerencsém látni, csak pár rövid videorészletet találtam róla a neten, és interjúkat, kritikákat olvastam. Ezek alapján úgy tűnt, mintha a „nyilvános kísérletnek” nevezett, és rögtönzött szövegekre épülő előadásnak túl sok köze nem lett volna az eredeti darabhoz, de nem lenne szerencsés bármilyen véleményt is mondanom, mivel ugye nem láttam az előadást.
Van a darabban egy szívszorítóan fájdalmas és ugyanakkor bájosan kedves rész, amit nagyon szeretek, két mellékszereplő, a halott kisfiú és a halott macska jelenete. Úgy érzem, tökéletesen fejezi ki Federico rögeszmés halálfélelmét, gyermeki ártatlanságát és gyengéd érzelmeit.
Mint már említettem korábban, az Öt év múlva dráma a főszereplő Fiatalember meggyilkolásával zárul és a kézirat végén az 1931. augusztus 18. dátum szerepel. Öt év múlva pontosan ezen a napon ölték meg Lorcát. Hátborzongató.
A Kisfiú és a Macska jelenete az első felvonásból:
A bal oldali ajtó felől a halott Kisfiú tűnik föl a Macskával. A Kisfiún az elsőáldozók fehér ruhája, fején fehér rózsakoszorú. Viasszal festett arcából erősen rajzolódik ki a szeme és szárazliliom ajkai. Kezében csavart templomgyertyát tart, meg nagy aranyvirágos szalagot. A Macska kék, két óriási vörös vérfolttal a szürkésfehér kis mellén meg a fején. Előrejönnek a közönség felé. A Kisfiú egyik lábánál fogva vezeti a Macskát.
Macska: Miau.
Kisfiú: Csitt...
Macska: Miau.
Kisfiú: Nesze, itt a fehér kendőm. Fogd a fehér koszorúmat! Ne sírj már, na!
Macska: Megköveztek a gyerekek és nagyon fáj. Csupa seb a hátam.
Kisfiú: Énnekem is fáj a szívem.
Macska: Neked, kisfiú, mondd, miért fáj?
Kisfiú: Mert nem járhat. Tegnap nagyon lassan megállt, ágyam pici csalogánya. Nagy zaj volt. S ha láttad volna!… Lefektettek az ablaknál, és rám rakták a rózsákat.
Macska: Mit éreztél?
Kisfiú: Hogy mit? Mintha víz csobogna, méh zümmögne a szobában. A két kezem megkötötték. Nagyon rossz volt. Az ablakból a gyerekek megcsodáltak. És egy ember csillagpapírt szögellt lassan koporsómra kalapáccsal. (Keresztbe rakja a kezét.) De az angyalok nem jöttek. Bizony, macska.
Macska: Ne mondd nekem azt, hogy macska.
Kisfiú: Miért, mi vagy te?
Macska: Hát, cicácska.
Kisfiú: Cica vagy?
Macska: (cicásan) Nem látod?
Kisfiú: Miről?
Macska: Figyelj ezüst hangocskámra!
Kisfiú: (gálánsan) Foglalj helyet!
Macska: Megéheztem.
Kisfiú: Van itt egér? Hadd nézzek csak utána.
(A székek alatt nézelődik. A Macska egy zsámolyon ül és reszket.)
De nem egyszerre megenni! Beteg vagy. Ha fogok egyet, csak egy combocskát kapsz.
Macska: Tíz kővel dobtak meg a gyerekek.
Kisfiú: Pont úgy fájhat, akár a rózsák a nyakamra tekeredve tegnap este. (Leszakít egy rózsát a fején lévő koszorúról.) Akarsz egyet?
Macska: (örömmel) Igen, kérek.
Kisfiú: Tört hold szeme, viaszba öntött rózsa, ájult gazellla vagy te így fehéren,
ájult gazella üveg közé fogva. (Rátűzi a rózsát.)
[…]
(Távoli mennydörgés.)
Kisfiú: Jaj! Várj! Halgass! Nem jön senki? Reszketek. Megszöktem, tudod? Otthagytam a házat. (Sír.) Nem akarom, hogy eltemessenek.
A koporsómon üveg, s paszomány van, de én aludni jobban szeretek a parton lenn, a vizisásban. Gyerünk, nem akarom, hogy eltemessenek. (Kézen fogja a macskát.)
Macska: És eltemetnek minket? Mikor?
Kisfiú: Holnap. Egy sötét gödörbe tesznek. Mind hallgatnak. Mind zokognak. De elmennek. Én már láttam. Aztán pedig...
Macska: Mit csinálnak?
Kisfiú: Jönnek és megesznek.
Macska: De kicsoda?
Kisfiú: Gyíkpapa és gyíkmamácska, meg nagyon sok gyíkgyerek.
Macska: És minket eszik meg?
Kisfiú: Az arcocskánkat, az ujjainkat (lehalkítja a hangját) meg a fütyülőnket.
Macska: (sértődötten) Nekem az nincs.
Kisfiú: (energikusan) Cica! Neked majd a lábad eszik meg s utána a bajuszkádat!
(Nagyon távolról mennydörgés.)
Menjünk innen; házról házra, eljutunk majd oda, ahol legel a víz lovacskája.
Az nem az ég. Az kemény föld, ott a tücskök danolásznak, kis fűszálak ringatóznak,
gomolyogva felhők járnak, csúzliból lövik a követ, s a szelek, mint kardok vágnak.
Én még gyerek vagyok, gyerek!
(A jobb oldali ajtó felé indul.)
Macska: Az az ajtó be van zárva. Menjünk csak a lépcső felé!
Kisfiú: Arra nem jó, ott meglátnak.
Macska: Csitt, várj csak!
Kisfiú: Már jönnek is, hogy eltemessenek.
Macska: És az ablakon kimászva?
Kisfiú: Nem látjuk már többé a fényt, nem, hogy sűrű felhők járnak,
sem a tücsköket a fűben, s hogy a szelek, mint kard vágnak.
(Keresztbe rakja a kezét.)
Napraforgó! Jaj, tűzszem, napraforgó! Napraforgó!
Macska: Jaj, nap, szegfűbimbó!
Kisfiú: Kihúnyva jár ott fenn az égen. Csak széntenger és szénhegy a világ,
egy halott galamb hever a homokban, két szárnya tört, csőrében egy virág. (Énekel.)
Olajbogyó a virágban, a bogyóban citromág.
Hogy van tovább?... Nem tudom, hogy tovább?...
Macska: Napraforgó! Jaj hajnali napraforgó!
Kisfiú: Jaj, nap, szegfűbimbó!
(A fény halovány. A Kisfiú és a Macska egymást fogva, tapogatózva járnak.)
Macska: Nincs fény. Merre, hol vagy?
Kisfiú: Hallgass!
Macska: Most jönnek majd a gyíkok, kisfiú?
Kisfiú: Nem.
Macska: Erre lehet kijárat?
(A Macska a jobb oldali ajtó közelébe lép; egy kéz nyúlik ki és belöki az ajtón.)
116 évvel ezelőtt született Federico García Lorca.
Ebből az alkalomból egy nálunk alig ismert színdarabjáról, A közönség-ről szeretnék ma írni.
A 81. hozzászólásomban, az életrajz 15. részében már említést tettem erről a szürrealista drámáról, melyet maga a költő a legjobb színpadi munkájának tartott. Bár az utókor nem osztotta ezt a véleményét, mégis kiemelkedik ez a mű abból a szempontból, hogy Lorca legmerészebb, legmodernebb és legőszintébb színpadi alkotásának tekinthetjük.
Ian Gibson Lorca és a meleg világ című könyvében érthető módon sok figyelmet szentelt A közönség drámának. Álljon itt először néhány rövid részlet az életrajz kutató gondolataiból (a fordítás nem mindenhol pontos):
„A közönség egy rendkívül bonyolult mű. Állandó átalakulások, megkettőződések, szerepváltások, szürrealista, álomszerű gondolatmenetek jellemzik, a szereplők leveszik és felveszik különféle jelmezeiket, álarcaikat az igazság spanyolfala mögött. Még nehezebb megérteni a darabot amiatt, hogy valószínűleg hiányzik az egyik jelenet (a negyedik) az általunk ismert egyetlen kéziratból, melyet Martínez Nadal őrzött meg.”
„A drámavédelmébe veszi azt az új színházat, mely a valódi emberi problémák mellett kötelezi el magát radikálisan, ugyanakkor szenvedélyesen védelmezi a melegek és a többi szexuális kisebbség jogait a szabad élethez.”
„A közönség-gel az volt a célja Lorcának, hogy elgondolkodtassa a nézőket és szembesítse őket az előítéleteikkel. Ezt nem tehette nyíltan a hétköznapi nyelv eszközeivel, de a szürrealizmus új nyelve lehetőséget biztosított számára ahhoz, hogy mégis beszélhessen arról, amiről beszélni akart, s hogy így is megérthessék mindazok az emberek, akik meg akarták, meg akarják érteni.”
„1930. decemberében mutatta be Cipriano Rivas Cherif A csodálatos vargáné-t a Spanyol Színházban. A premier előestéjén Lorca ezt nyilatkozta: „Nem, nem ez az én igazi művem. Az én művem ezután jön… Tudod, mi a címe? A közönség. Ez igenis… nagyon drámai, nagyon mély…”
Óvatos módon nem árulta el a sajtónak adott interjúban, hogy a műve nyíltan homoszexuális témájú. Lépéseket tett annak érdekében, hogy színre vigyék a drámát, főleg a második köztársaság beköszöntésétől kezdve, vagyis 1931. áprilisától, és felolvasta írását különféle alkalmakkor egyes barátainak vagy barátai bizonyos csoportjainak. De az nyivánvaló volt, hogy valóban nagyon nehezen lehetett volna előadni a darabot nem csak a „botrányos” témája miatt, hanem technikai okokból is.”
Végül csak évtizedekkel később, a 70-es években adták ki nyomtatásban A közönség-et, s az első professzionális színházi bemutatókra a 80-as években került sor Lengyelországban, Milánóban, Madridban majd Londonban.
Magyar nyelven az 1988-ban megjelentetett Színművek kötetben lehetett először elolvasni András László fordításában, a hazai színházak viszont mindez idáig nem tűzték műsorukra ezt a rendkívül modern, tabudöntögető alkotást.
Néhány fontosabb mondat a drámából:
Csörgős alak: ...én férfi vagyok. Férfi, de olyan, hogy elalélok, ha fölébrednek a vadászok. Férfi, de olyan férfi, hogy éles fájdalom hasít a fogamba, ha valaki letör egy virágszálat, bármilyen aprócskát is. Egy óriás. Olyan óriás óriás, hogy egy ma született gyerek körmére is tudok rózsát hímezni.
1. férfi:Rómeó lehet egy madár, és Júlia lehet egy kő. Rómeó lehet egy szem só, és Júlia lehet egy térkép.
1. férfi:Én mások előtt nyíltan szeretlek, mert borzadok a maskarától, és mert sikerült már rólad is letépnem.
2. diák:Végtére is feltétlenül szükséges, hogy Rómeó férfi és Júlia nő legyen? Csakis így lehet a sírjelenet eleven és húsbavágó?
1. diák:Nem feltétlenül szükséges, és éppen ezt igyekezett zseniálisan bebizonyítani a rendező.
4. diák:A megismételt felvonás csodálatos volt, mert az kétségtelen, hogy felmérhetetlen szerelemmel szerették egymást, ha én ezzel nem is értek egyet. Amikor a fülemüle dalolni kezdett, nem tudtam visszafojtani a könnyeimet.
3. diák:És mindenki így volt vele, csak aztán magasba emelték a késeket és a durungokat, mert a betű erősebb volt náluk, és amikor a doktrína kibontja hajzuhatagát, képes félelem nélkül legázolni a legártatlanabb igazságokat is.
Igazgató:Minden színház a befülledt nyirkosságból ered. Minden színházon egy poshadt hold mélységes bűze érződik. Amikor a jelmezek megszólalnak, az eleven szereplők már csak csontgonbok a Kálvária falain. Én azért ástam az alagutat, hogy birtokomba kerítsem a jelmezeket, és az ő révükön felmutathassam egy olyan titkos erő körvonalait, amely a közönséget - akarja, nem akarja – rákényszeríti, hogy csak a szellemiségre figyeljen, és alárendelje magát a cselekménynek.
Igazgató:A drámának egyetlen lehetősége van csupán, hogy önmagát igazolja: ha ledönt minden kaput, és a saját szemével bizonyosodik meg afelől, hogy a törvény olyan fal, amely a legparányibb csepp vérben is felolvad. [...] Az igazi dráma a nyitott boltívek cirkusza, ahol a szél, a hold és az emberi teremtmények ki-be járnak, és nincs egy talpalatnyi hely sem, ahol megpihenhetnének. Itt maga most olyan színházban van, ahol igazi drámákat mutattak be, és ahol olyan valóságos harc folyt, ami az összes szereplőnek az életébe került.
1. fiú: A közönség azt akarja, hogy a költőt a ló farkához kössék.
Meztelen férfi:Bocsáss meg nekik, Atyám, mert nem tudják, mit cselekszenek.
Még tavaly júniusban a végére értem Ian Gibson: Lorca és a meleg világ című könyvének, amit persze nem mindenhol sikerült tökéletesen lefordítanom. (Az eredeti spanyol idézetekbe és az elvontabb műelemzésekbe néha beletörött a bicskám.)
Tartogatott számomra kissé meglepő, új információkat is a könyv, ha nem is sokat. Most még mélyebben ismerem Federicot, a személyiségéről kialakított képem még bonyolultabbá, árnyaltabbá vált. De természetesen ugyanúgy szeretem őt továbbra is. :-)
Bemásolok ide egy részletet a könyv bevezető fejezetéből:
Laura García-Lorca de los Ríos (megjegyzés: Federico öccsének, Francisconak a lánya) az elnöke ma a Federico García Lorca Alapítványnak. Egy interjúban, melyet 2008. február 3-án a granadai Ideal újság számára készített Fuan Luis Tapia, Laura García-Lorca szégyenkezés nélkül, őszintén válaszolt egy olyan kérdésre, mely néhány évvel korábban nagyon tolakodó lett volna:
Hogy élte meg a család Federico García Lorca homoszexualitását?
Úgy gondolom, abban az időszakban, mikor az apám még élt, nem beszéltek erről. Többek között azért nem beszéltek róla, mert Federico kivégzését nem szexuális bűncselekménynek tartották. Azt akarták hangsúlyozni, hogy politikai okból gyilkolták meg. Az apám számára nehéz volt elfogadni a testvére homoszexualitását. Ennek ellenére Isabel nagynéném az utolsó éveiben nyíltan beszélt a homoszexualitásról, és végül is úgy tekintette, mint egy természetes dolgot. El tudom képzelni, hogy apám beszélt erről a barátaival, de nyilvánosan soha.
Ez egy nagyon fontos nyilatkozat volt. Mindezzel együtt nehéz elhinnem, hogy Isabel García Lorca az utolsó éveiben eljutott volna addig, hogy nyíltan beszéljen a testvére melegségéről, természetes dologként elfogadva azt. 1985-ben a homocentrikus életrajzomra elutasítással reagált. 1986 januárjában pedig, mikor az El País újságban leközöltem a Salvador Dalíval készített interjúmat, melyben a festő első alkalommal beszélt a költő által űzött fizikai szerelemről, felhívott telefonon, és megfenyegetett, hogy bíróság elé visz. Örömmel töltene el a tudat, hogy a hozzáállásában változás következett be, ahogy arra az unokahúga utalt, de az Emlékeim című könyvében (2002), mely egy hónappal a halála után jelent meg, egy szó sem esik a költő homoszexualitásáról, ahogy bátyja, Francisco korábban említett Federico és a világa (1980) című könyvében sem.
Nagyon dicséretes volt Laura García-Lorca de los Ríos részéről, hogy világosan elmondta nekünk, az apja „nehezen fogadta el a testvére homoszexualitását”. Francisco és a húga számára valójában teljesen tabunak számított a téma, és mi, Lorca-kutatók bizonyos módon a családtól függtünk a dokumentumok megszerzését illetően, melyekhez veszélyes volt nyilvánosan hozzányúlni. Többek között ezért volt csend az Abc folyóiratmellékletében megjelent írások körül.
Szeretném még elmagyarázni – és befejezem ezt az előszót – hogy volt egy öt évvel idősebb bátyám, aki elszenvedte a melegek kálváriáját az ötvenes évek elmaradott, katolikus Írországában, mikor a püspökök uralkodtak, mikor cenzúrázták a könyveket, filmeket, folyóiratokat, és az Ulysses-t csak nagyon nehezen, pult alól lehetett megszerezni. Írország akkoriban sok szempontból is kellemetlen ország volt, többek között a homofóbia miatt. A testvérem szomorú halála után, mikor Lorca-kutatásom során belebotlottam olyasvalakibe, aki makacsul tagadta Lorca homoszexualitását, Alan-re emlékeztem – akinek kiadóm és felesége mellett ezt a könyvet ajánlottam - , és az írországi melegeknek az alapvető jogaikért vívott rettenetes küzdelmére. Emlékeztem arra is, hogy milyen súlyos zavart jelentett 14-15 éves koromban a felfedezés, hogy a testvérem meleg, vagy ahogy angolul mondták akkoriban, queer(megjegyzés: bizarr, furcsa, ferde). Mert elkerülhetetlenül átvettem annak a társadalomnak a szexualitástól és különösen a homoszexualitástól való félelmét. Ezért megértem, hogy Lorca családjának és mindenekelőtt Francisconak súlyos problémát jelentett szembenézni a költő homoszexualitásával. Philip Cummings tanúsága szerint, akiről még szó lesz, Lorca érezhetett visszautasítást Francisco részéről, ami mély fájdalmat jelenthetett neki, de talán soha nem fogjuk ezt már biztosan tudni. Mindez szerintem érthető.
De már egy más, szabadabb korban élünk. Hetvenkét évvel Lorca meggyilkolása után (megjegyzés: 2008-ban) Spanyolország a világ egyik leghaladóbb társadalmává változott azzal, hogy a törvények engedélyezik a melegek házasságkötését. Ez nagyon bosszantja a püspököket, Rouco és Cañizares urakkal az élükön, akik minden észérv ellenére hiszik, hogy az ilyesféle kapcsolatok fenyegetést jelentenek a jó katolikus családok számára és úgy általában a családok számára.Büszkeséggel tölt el, hogy olyan országban élek, ahol a kormány képes volt törődni a melegek törvényes jogaival, és remélem, hogy a következő három év alatt ez megszilárdul annyira, hogy többé nem szegülhet szembe a hatalom a szolidaritásra való neveléssel, és nem folytatódhat a homofóbok általi megkülönböztetés.
Federico García Lorca forradalmi keresztény volt és meleg, aki nem hitt a bibliai Istenben. Forradalmár volt azzal a küldetéssel, hogy síkra szálljon műveivel a totális szerelemért, mindenféle szerelemért, mely mentes a puritanizmustól, a tilalmaktól, büntetéstől és pokoltól. A reakciósok meghallották az üzenetét, amit megvetettek és elítéltek. Mélységesen sértette őket. És elérkezett a perc, mikor a költőnek halállal kellett meglakolnia a merészségéért, a granadai bűntényben egyértelműen szerepet játszott a vörösök és a köztársaság pártiak iránti gyűlölet, a hírnév, siker, anyagi gyarapodás által kiváltott irigység és a homofóbia is.
