Psziché fantasztikus amit itt csinálsz ebben a topikban... Szerintem magyar nyelven ez a topik az etalon Lorca-val kapcsolatban és élvezettel olvastam végig. Tudom, nehéz lehet így mindig visszatérni hogy kevés ember ír a topikba, de gondolom sokan read onlyban vannak. Énsem most járok itt először, csak gondoltam írok hogy nagyon értékes a munkád. Respect és köszi.
Buñuel mindig elismerte, hogy milyen sokat köszönhetett Lorcának annak ellenére, hogy nehézséget okozott számára a homoszexualitás elfogadása, s hogy a költővel való barátsága viszontagságos volt. Az Utolsó leheletem című önéletrajzi könyvében, tudván, hogy már csak kevés ideje van hátra, ünnepélyes vallomást tett:
„Az összes ember közül, akit valaha is ismertem, számomra Federico ma is az első. Nem a darabjai, nem is a költészete, hanem ő maga. Ő maga, az ember volt remekmű. Még hozzá hasonlót is nehezen tudok elképzelni. Akár a zongorához ült le és Chopint játszott, akár pantomimezett, vagy valami kisebb színdarabot rögtönzött, mindig ellenállhatatlan volt. Ha felolvasott valamit, bármi is legyen az, mindig a szépség bukkant elő az ajkai közül. Áradt belőle a szenvedély, az öröm, a fiatalság. Olyan volt, mint a láng.
Amikor a Diákotthonban megismertem, én egy faragatlan, izmos, vidéki tuskó voltam. Ő a barátságunk erejével átalakított, egy új világot tárt fel előttem. Elmondhatatlanul sokat köszönhetek neki.”
Az utóbbi hónapokban került fel a youtube-ra az a hat részes spanyol tévéfilm sorozat Lorca életéről, melyet épp csak megemlítettem a nyitó hozzászólásomban.
Egy költő halála a címe, 1987-1988-ban készült Ian Gibson életrajzi könyvének felhasználásával, Juan Antonio Bardem rendezte és egy angol színész, Nicholas Grace játssza a főszerepet. Spanyolul értőknek ajánlott, felirat nincs hozzá.
Lorca képes volt nagyon nagy boldogságra is annak ellenére, hogy műveinek túlnyomó részét áthatja valami mélységes bánat. Igazán szerette az életet és az embereket.
Egyszer valaki azt kérte tőlem, hogy vidám, játékos Lorca verseket keressek neki, s akkor döbbentem rá, hogy milyen kevés ilyen hangulatú költeménye van.
A következőkben ezekből a derűsebb versekből fogok beírni néhányat többek között azért is, hogy ha véletlenül valaki idetévedne, ne meneküljön el azonnal az alábbi túlságosan részletes és személyes információkat olvasva.
Most találtam egy spanyol nyelvű cikket, melyből kiderül, hogy nem sokkal a Los amores oscuros regény megjelenése utánIan Gibson, Lorca fő életrajzírója azt nyilatkozta, hogy továbbra is Rafael Rodriguez Rapúnt tartja Federico utolsó nagy szerelmének és A sötét szerelem szonettjei versciklus címzettjének.
Véleménye szerint a 2010-ben elhunyt Juan Ramírez de Lucas, a Sötét szeretők regény főszereplője, csak egy kisebb szerelmi kaland lehetett Lorca életében, s Gibson rendkívül tájékozatlannak tartja a regény íróját, Manuel Francisco Reina-t Federico életével kapcsolatban.
Santiago Roncagliolo könyvét pedig, melyben az a feltevés található, hogy Lorca földi maradványait Enrique Amorim lopta el, s szállíttatta Uruguayba, még ennél is nagyobb képtelenségnek nevezte az ír származású irodalomtudós.
Ennek hatására egyelőre nem fogom beszerezni a Los amores oscuros regényt, inkább Ian Gibson Lorcáról írt utolsó könyvét fogom célba venni (Lorca y el mundo gay) és további cikkeket keresek a neten spanyolul. (Muszáj lesz spanyolul olvasnom.)
Ian Gibsonnak jobban hiszek, mint bárki másnak, ha Lorcáról van szó, annak ellenére, hogy nyilván neki most az az érdeke, hogy a saját korábban feltárt kutatási eredményeit bizonygassa, amit tavasszal megingattak a Juan Ramírezről kipattant információk. De nagyon bízom Ian Gibsonban, annyira megszerettem a Lorca életrajz miatt.
Kár, hogy erről magyarul senkivel nem tudok beszélgetni.
Lorca Salvador Dalí hatására kezdett szürrealista stílusú novellákat (ahogy ő nevezte, prózaverseket) írni, amint azt már az életrajzban is említettem. A szürrealista prózák időszaka nagyrészt egybeesett azzal a depressziós periódussal, amikor Federico szerelmi bánattól szenvedett, mert Emilio Aladrénnel való kapcsolata valószínűleg megromlott vagy legalábbis meglazult, s bizonyos körülmények miatt Dalíval sem volt módja személyesen találkozni.
Ha semmit nem tudnánk Lorca életéről, a szürrealista művek keletkezésének körülményeiről, akkor igen nehéz lenne bármit is megérteni ezekből az írásokból, én legalábbis így képzelem, mert még a háttér információkkal együtt sem könnyű ezeknek a műveknek az értelmezése. Viszont ha az ember ráérez egy-egy részre, akkor arra is rádöbben, hogy Federico épp az elvontnak tűnő írásaiban fejezte ki a legőszintébben a legtitkosabb érzelmeit.
Az alábbi részletek közül A fogolymadár megölte szeretők esetében egyértelmű az utalás arra, hogy a társadalmi erkölcs szempontjából nem elfogadott szerelem létjogosultságáért emel szót. Az Elmerült úszónő pedig nagy valószínűséggel az Emilio Aladrénnel való gyötrelmes viszonyt idézi, melyről sajnos nagyon keveset tudunk. A „mindketten szerették” és az "én két asszonyt szerettem” mondatokról (utóbbit nem idéztem az Elmerült úszónő-ből) nekem az jut eszembe, hogy egy időben egyszerre volt szerelmes Aladrénbe és Dalíba, s így kerültek ezek a részek a novellákba.
A szürrealista művekkel kapcsolatban biztos vagyok abban, hogy minden egyes mondatnak és szónak nagy jelentősége és konkrét jelentése van a látszólagos kuszaság és homályosság ellenére.
Elmerült úszónő – részlet (ford.: András László)
„Most már tudom, mit tesz örökre elbúcsúzni. A mindennapos ölelésben puhatestűek szellője lengedez.
Szerelmem utolsó ölelése olyan tökéletes volt, hogy az emberek lábujjhegyen zárták be az erkélyajtókat. Ne kényszerítsen, grófnő, arra, hogy beszéljek. Én szerelmes vagyok egy asszonyba, akinek félteste észak havában van. Egy asszonyba, aki a kutyák barátja, és nekem alapvetően ellenségem.
Sohasem csókolhattam őt kedvemre. Vagy elaludt a villany, vagy ő oldódott föl egy üveg whiskyben. Én akkoriban nem kedveltem az angol gint. Képzelheti, barátném, milyen mély lehetett a fájdalmam.
Egy éjjel az ördög szörnyűségessé tette a cipőmet. Hajnali három óra volt. Az én torkomon egy sebészkés állt keresztbe, az övén egy hosszú selyemszál. Hazudok. Egy ló farka volt. Annak a láthatatlan lónak a farka, amelyhez engem kötöttek, hogy majd elvonszoljon. Köszönöm, grófnő, hogy megszorítja a kezemet.
Vitatkozni kezdtünk. Én egy karcolást ejtettem a homlokomon, ő pedig nagyon ügyesen eltörte arcának üvegét. Akkor összeölelkeztünk.”
A fogolymadár megölte szeretők – részlet (ford.: András László)
„- Mindketten szerették – mondtam én. – Mind a ketten. […]
Ezért haltak meg. Ezért. Húsz folyóval és egyetlen felhasított téllel.
- Nagyon egyszerű volt. Szerették egymást az összes múzeumok ellenére. Jobb kéz a bal kézzel. Bal kéz a jobb kézzel. Jobb láb a jobb lábbal. Bal láb felhővel. Haj talppal. Talp bal orcával. Ó, az a bal orca! Ó, kis bárkák északnyugatja és higanyból való hangyák! […] Lefeküdtek. Nem volt ennél gyöngédebb látvány. Hallotta, amit mondtam? Lefeküdtek. Bal comb bal alsókarral. Lehunyt szemek nyitott körmökkel. Csípő tarkóval és tengerparttal. És a négy kis fül négy angyal volt a hókunyhóban. Akarták egymást. Szerették egymást. A nehézkedési törvény ellenére. […] Te szent isten! A kémikusok szeme láttára szerették egymást. Hát földdel, föld ánizzsal. Hold alvó vállal és a csípők az üvegek zajával keveredtek össze egymással. […] Gyakran kellett elűzniök a kutyákat, mert ott nyöszörögtek az ágy fehér borostyánjai körül. De ők szerették egymást.
Egy férfi volt és egy asszony, azaz egy férfi és egy darabka föld, egy elefánt és egy fiú, egy fiú és egy nádszál. Két ájult kamasz voltak meg egy nikkel lábszár. A dereglyések voltak ők! Igen. Ők voltak a Guadiana dereglyései, akik evezőikkel fogták körbe a világ minden rózsáját.”
„Federicót a gyermekkel kell összehasonlítani, vagy az angyallal, a vízzel, a sziklatömbbel… egyedülállónak kell látnunk, aki állandóan változott, változékony volt, mint maga a természet. […] Meseszerű és misztikus volt.” – írta róla kortársa, Vicente Aleixandre.
És ha már a Dalíval való barátság, a Dalí iránti szerelem szóba került, akkor semmiképp sem hiányozhat az Óda Salvador Dalíhoz vers bemutatása. (Azért írom le a hosszú költeményt teljes terjedelmében, mert úgy tűnik, eddig még nem került fel a netre magyarul.)
ÓDA SALVADOR DALÍHOZ
Egy rózsaszál a függőkertben, amit megáhítsz.
Egy kerék, makulátlan acél-mondattanában.
Az impresszionista ködfelhő-hegy mezítlen.
A szürkék legutolsó bástyáikon merengnek.
A festők, a modernek, tiszta műtermeikben
négyzetgyök-gyökerekből vágnak steril virágot.
A Szajna hűs vizében márvány-jéghegy fagyasztja
az ablakok üvegjét s hervasztja a borostyánt.
Csempés utcák során át keményen lép az ember.
Kikerüli a kristály a fénytörés varázsát.
Az összes illatszertárt bezáratta a Kormány.
Megörökül a mozgás a kétütemű gépben.
Erdőségek, szemöldek s válaszfalak hiánya
bolyong szerte az antik házak palatetőin.
Nagy prizmáját csiszolja a szél a tengeren,
s úgy kel a láthatár, mint órjás vízvezetékek.
Se bort, se félhomályt nem ismerő tengerészek
sellők fejét ütik le ólom-tengereken.
Az Éj, a bölcsességnek tömör fekete szobra,
a hold gömbölyű tükrét tartja kitárt kezében.
A formák és határok emésztő vágya tör ránk.
Jön az ember, ki sárga mércét tart kezében.
Afrodite vakító csendélet a sötétben
és futva menekülnek a szorgos lepkegyűjtők.
*
Cadaqués a folyó és a domb két serpenyőjén
lépcsőket egyensúlyoz, csigákat rejteget.
A szelet fafúvóknak hangjai csendesítik.
Egy vén erdei isten oszt kölyköknek gyümölcsöt.
Álomtalan alusznak fövenyen a halászok.
Nyílt tengeren egy rózsa kezükben az iránytű.
A láthatár, e szűzlány, elrongyolt keszkenőkkel
egymásba mossa holdnak és halnak tejüvegjét.
Fényes fehér fregattok könyörtelen karéja
koszorúzza fövenynek homlokát s kósza fürtjét.
Itt vannak a szirének, de nincsen semmi titkuk,
egy pohár édes víztől volt-nincs, már itt se voltak.
*
Ó, Salvador Dalí, te olajzöld beszédű!
Nem tökéletlen ifjú ecsetedet dícsérem,
nem is a színedet, mely korod színét kikémli,
azt dícsérem, hogy vágyad a korlátolt öröklét.
*
Higiénikus lelkeddel új márványokon élsz te.
Elfutsz a hihetetlen formák őserdejétől.
Képzeleted is ott jár mindig, hol a kezed jár,
és élvezed a tenger szonettjét ablakodban.
E világban süket zűr és félhomály honol csak
az első állomáson, hová elér az ember.
De már a csillagok fönt, tájakat rejtegetve,
kijelölik a pálya tökéletes irányát.
Az idő nagy folyója szelíden rendeződik,
eme vagy ama század szám-alakját felöltve.
És a Halál, legyőzve, remegve meghúzódik
a jelen pillanatnak összeszűkült körében.
A régi fényt idézed, mely a homlokra ülve
nem siklik le az ember szájáig, se szívéig.
Fény, amelytől remegnek a Bakkhoszért rajongók
s a rendetlen erő, mely a vizeket vezérli.
Jól teszed, hogyha jelző-zászlócskáid kitűzöd
ama titkos határon, mely éjszaka felizzik.
Festőként nem hagyod, hogy a formát szétlazítsa
a véletlen gomolygó felhők foszló gyapotja.
Hal az akváriumban, madár a ketrecében.
Miért agyalnád ki őket tengerben, levegőben?
Miután szemrevetted, másolva stilizálod
becsületes szemekkel a sok kis fürge testet.
A kézzelfogható, a biztos anyagra vágyol,
amelyet el nem lephet burjánozva a gomba.
Oly építésre vágyol, mely itt-nem-létre épít,
s merő tréfára vélsz te akármiféle zászlót.
Rugalmas, kurta verset zeng az acél-iránytű.
Nem-ismert szigetekkel takarózik a földgömb.
Magasba törve szólal hangja az egyenesnek,
s bölcs királyok dalolják ki geometriájuk.
*
És a rózsát, a rózsát, ahol te élsz, a kertben.
Mindig, újra a rózsát, delünket s északunkat!
Nyugodtan és töményen, mint vak szobor, ki mit sem
tud a maga-okozta földmélyi mozgalomról.
Tiszta rózsa, ki rajzunk s művészetünk csiszolja,
s karcsú szárnyát kitárja előttünk a mosolynak.
(Röptödön elmerengő, tűre-szúrt pillangó, te!)
Rózsa, ó, semmi kíntól meg-nem-zavart egyensúly!
Mindig a rózsa!
*
Ó, Salvador Dalí, te olajzöld beszédű!
Csak azt mondom, mit képed és személyed nekem
mond.
Nem tökéletlen, ifjú ecsetedet dícsérem,
hadd daloljam nyiladnak hibátlan-szép irányát.
Szép erőd hadd daloljam, mely csupa katalán fény,
s hogy azért lelkesedsz csak, minek nyitjára lelhetsz.
Érdekességként álljon itt pár idézet a két nagy művésztől és művészről, mely szoros barátságukat, egymás iránti csodálatukat bizonyítja.
„Egyedül García Lorca tett rám mélyebb benyomást – írta Dalí a Salvador Dalí titkos élete című művének abban a fejezetében, ahol a madridid diákrezidencián megismert társaságról mesélt - Számomra egyedül ő testesítette meg a költői jelenséget teljes egészében, hús-vér valójában, zavarodottan és véresen, sikamlósan és fennkölten, ezernyi sötét, földalatti fényben remegve, mint minden anyag, mely készen áll rátalálni eredeti formájára.
Néha végigsétáltunk a Paseo de la Castallenán egészen a kávéházig, melyben törzsvendégek lettünk. Tudtam, hogy Lorca ragyogni fog, akár egy tüzes gyémánt…”
Néhány mondat Lorca egyik Dalínak címzett leveléből, mely 1927-ben, a második cadaquesi nyaralás után íródott: „A te festett véred és fiziológiai esztétikád egész tapintható fogalma olyan konkrét, olyan kiegyensúlyozott, olyan logikus és annyira igaz és tiszta költészet, hogy már azoknak a dolgoknak a kategóriájába tartozik, amelyek nélkül egyszerűen nem lehet élni.
Most érzem csak, milyen sokat veszítek, amikor elmegyek tőled.
Úgy viselkedtem veled, mint egy otromba szamár, veled, akinél nincs jobb dolog az életemben. Ezt percről percre világosabban látom, és mérhetetlenül sajnálom. De ettől csak még kedvesebb vagy nekem, s még jobban azonosulok eszméiddel és emberi tisztességeddel.”
Részlet Dalí leveléből, melyben a Cigány-románcok verseskötetet bírálta 1928-ban: „Szeretlek azért, amilyennek a könyved mutat, milyen más ez, mint amit a rothadástól bűzlő nyárspolgárok terjesztenek rólad, hogy Lorca, a bronzbarna cigány, a fekete hajú, a gyermeteg lelkű stb. stb. Te kis állat, apró körmeiddel, testeddel, melyet néha félig birtokba vesz, vagy steril lendülettel eláraszt a halál körmeidtől a válladig! Ittam a halált válladnak dőlve a Residencián azokban a pillanatokban, amikor sorsára hagytad két hatalmas karod, hogy olyan lett, akár két gyűrött, üres hüvely, vasalt leplek érzéketlen és értelmetlen redői közt. Azon a napon, amikor megszabadulsz a félelemtől, és leszarod a világ Salináit, sutba vágod a Rímet – egyszóval a művészetet, ahogy a disznók értelmezik -, olyan szellemes, rémületes és elmélyült költészetet teremtesz majd, mint még soha egyetlen költő sem.”
Lorca írta Dalíról egy közös barátjuknak, Sebastiá Gasch katalán műkritikusnak 1927. végén: „Minden nap egyre jobban meg vagyok győződve Dalí zsenialitásáról. Különlegesnek tűnik számomra, és nézeteinek derűje, tisztasága mélyen meghat. Ő eleven. Kiemelkedő intelligenciája zavarba ejtő gyerekességgel párosul, s ez tökéletesen eredetivé és vonzóvá teszi. Ami a leginkább megindít benne, az a kreatív önkívület, ahogy hihetetlen erővel és bizalommal robbantja ki a légüres térből az alkotást. Semmi sem lehetne drámaibb, mint ez az objektivitás, s hogy a boldogságot egyszerűen a boldogság kedvéért keresi. Dalí az a férfi, aki arany baltával küzd a szellemekkel. Nem engedi, hogy irányítsák, önmagát kormányozza hűen a csillag geometriához. Ugyanazt a tiszta érzelmet váltja ki bennem, mint a jászolban fekvő kis Jézus (bocsásd meg, Istenem!), aki már a keresztre feszítés csíráját hordta magában.”
Ian Gibson pedig ezekkel a szavakkal zárta a Salvador Dalí botrányos élete című könyvét: „Dalí soha nem tudta elfelejteni Lorcát, aki mindig jelen van munkáiban, s akinek a kísértete az utolsó percig vele maradt. Végeredményben talán az volt a legnagyobb tragédiája, hogy nem szerette elég gyengéden a költőt, amíg módja lett volna rá.”
Ugyanakkor Lorca feje is feltűnik sok Dalí festményen és rajzon (ezek főleg az 1920-30-as években keletkeztek) vagy összeolvadva a festő fejével vagy önállóan:
Egy kevés hamu A kép részlete Lorca fejével Kompozíció három alakkal
Arc és gyümölcstál látomása a tengerparton Végtelen talány Dajkám hátán titokzatos száj
Javaslom, hogy az általad csak "kutatónak titulált" Erzsikét keresd meg kérdéseddel. Kérlek, senkiről ne alkoss addig véleményt, amíg meg sem kerested. Én ott voltam, amikor Lorcáról írt könyvének a bemutatója volt. Maga a Lorca társaság elnöke (nem a magyar, hanem a legfőbb, nemzetközi) mondta róla: "Én nem ismerek még egy ilyen embert aki a spanyol összes nyelvjárását beszélné". Míg ő csak csendben állt, szerényen. Ha ő nem is, akkor valakit biztosan tud ajánlani, vagy meg tudja mondani, esetleg éppen ki kezdte el fordítani. Vagy esetleg vedd a fáradtságot, és menj el a Cervantes Intézetbe, mert ott keddenként megtalálod a filmklubban. Ne haragudj, de felbosszantott, hogy hogyan alkothatsz valakiről úgy véleményt, hogy abszolűt nem is ismered. Igaszságtalannak tartom megállapításodat, mert nem ő ragasztotta magára a kutató címet, hanem kollégái, akik spanyol nyelvterületen igencsak jártasak (gondolom Dobos Éva, Simor András, Benyhe János nevei semmit nem mondanak számodra) nevezik annak. Nem azért, mert felkapott, hanem azért mert körültekintő figyelemmel, alapossággal dolgozik. Arról már nem beszélve, hogy ezért a címért nem keveset kell dolgozni, hogy nemzetközi szinten elismerjenek. Ha nem találnád meg a neten elérhetőségeit, akkor szívesen segítek.
Ian Gibson egy romantikus utószóval zárta az 1980-as évek második felében kiadott életrajzi könyvét, melyben Rafael Rodriguez Rapúnnak, a költő utolsó szerelmének tragikus sorsát tárta az olvasók elé.
Rafael, miután tudomást szerzett Federico halálhíréről 1936. őszén, önként beállt a republikánus hadseregbe, és szemtanúk állítása szerint kívánta és kereste a halált, mert kedvese elvesztése után már nem akart tovább élni. 1937. augusztus 10-én súlyos sebesülést kapott, és nyolc nap múlva, pontosan Federico meggyilkolásának egyéves évfordulóján halt meg egy katonai kórházban.
Őt tartották A sötét szerelem szonettjei versciklus múzsájának egészen 2012-ig.
Idén májusban robbant a hír, hogy a 2010-ben, 93 éves korában elhunyt Juan Ramírez de Lúcasspanyol művészeti kritikus volt valójában Lorca nagy szerelme a polgárháború kitörése előtti hónapokban. Minderre a férfi naplójából derült fény, s ugyanakkor előkerült Federiconak egy mindezidáig ismeretlen szerelmeslevele és verse is, melyet a műkritikus titokban őrzött több mint 70 esztendőn keresztül.
Lorca élete utolsó évében ismerkedett meg az akkor mindössze 18-19 éves, Albacetéből származó fiúval, aki államigazgatási és színházi tanulmányokat folytatott Madridban. A szerelmesek azt tervezték, hogy együtt utaznak Mexikóba, de Juan még kiskorúnak számított, ezért szülői beleegyezésre lett volna szüksége a külföldi úthoz. 1936. júliusában Lorca azzal a szándékkal ment Granadába, hogy elbúcsúzzon családjától, és bízott benne, hogy végül ifjú szerelme is megkapja az utazáshoz nélkülözhetetlen engedélyt. De Juan konzervatív szülei hallani sem akartak erről a tervről és fiuk gyengéd kapcsolatáról a jóval idősebb költővel. Federico azért késlekedett az indulással az egyre veszedelmesebbé váló politikai helyzetben, mert semmiképp sem akarta elhagyni az országot kedvese nélkül.
Lorca tragikus végzetének okozója tehát nem csupán a brutális fasiszta terror volt, hanem bizonyos értelemben saját szerelmes szíve is. Ennek a káprázatos zseninek és elbűvölő egyéniségű embernek az életében mindig központi szerepet játszott a szerelem.
Lorcával kapcsolatban még mindig nagyon sok a megválaszolatlan kérdés. Többek között a mai napig homály fedi, hogy hol nyugszanak a földi maradványai, 2009-ben ugyanis feltárták a feltételezett sírhelyet Alfacar közelében, de nem találtak ott emberi csontokat.
Egy perui szerző nemrég megjelent könyve szerint lehetséges, hogy a költő holttestét Enrique Amorín uruguay-i milliomos, Federico egyik szeretője lopta el, aki 1953-ban nagyszabású "újratemetést" rendezett és emlékművet állíttatott az Uruguay és Argentína határát képező Salto folyó partján.
Az igazság talán sosem fog kiderülni.
Mindenestre az bizonyos, hogy az általam olvasott életrajzi mű szerzője, a jelenleg 73 éves, ír származású Ian Gibson igazán mély szerelmet táplálhatott Lorca iránt egész életén keresztül. Nem csupán számos könyvet írt szeretett költőjéről, hanem 1978-ban Spanyolországba költözött feleségével és gyerekeivel, hat évvel később felvette a spanyol állampolgárságot, és ha minden igaz, jelenleg is egy Granada környékén található faluban él, hogy közel legyen a helyhez, ahol Federico megszületett, ahol oly sok csodálatos művet alkotott és ahol a fasiszta terror következtében tragikus módon bevégezte rövid, de rendkívül sikeres, szenvedélyes életét.
Mikor Federicot letartóztatták, fegyveres katonák és rendőrök kordonjával vették körül a házat, hogy megakadályozzák az esetleges szökést. Csak a család nőtagjai voltak otthon, s Rosales asszony, aki nem akarta engedni, hogy a költőt elvigyék, felhívta telefonon az egyik falangista fiát, Miguelt. Ruiz Alonso, aki az elfogatóparancsot hozta néhány emberével együtt, ezután elment Miguelhez megbeszélni a dolgot, s együtt tértek vissza a rémült Lorcáért, akit barátja azzal próbált nyugtatni, hogy valószínűleg csak néhány kérdést fognak feltenni neki, és megígérte, hogy testvéreivel majd közbenjárnak az érdekében.
Federicot a Polgári Kormányzóság épületébe vitték autóval, ahol bezárták egy szobába. Miguel nem tudott beszélni az épp távollévő José GuzmánValdés kormányzóval.
Mikor este Luis és José Rosales felháborodva értesültek a történtekről, azonnal a Kormányzóság épületébe siettek, ahol Luis összeszólalkozott az elfogatóparancsot kiadó Ruiz Alonsoval, később pedig José szállt vitáva a visszaérkező kormányzóval, aki a vádakra hivatkozva nem volt hajlandó szabadon engedni a költőt.
A vádiratban az állt, hogy Lorca felforgató író, hogy titkos rádión keresztül kapcsolatban állt az oroszokkal (ez volt a legelképesztőbb rágalom), hogy homoszexuális és Fernando de los Ríos titkáraként dolgozott (ami szintén hazugság volt, mert csak régi barátság fűzte a baloldali politikushoz).
José aznap éjjel még egy rövid időre találkozott Federicoval, szavát adta neki, hogy másnap reggel kiviszi onnan, de soha többé nem látták egymást.
Közben a költő apja a Rosales testvérek apjával együtt megkeresett egy ügyvédet, bízva a törvényes védelem lehetőségében, de ez is hiábavalónak bizonyult.
Másnap reggel José Rosales megkapta Lorca szabadonbocsátási parancsát a Katonai Parancsnokságtól, s a Kormányzóság épületébe sietett vele, de ott Valdés azt hazudta neki, hogy már késő, mert a költőt elvitték. Valójában Guzmán Valdés kormányzó adta ki a kivégzési parancsot, s őt tartják a legfőbb felelősnek a költő meggyilkolásáért. Hogy Federico akkor még az épületben tartózkodott, azt Concha egyik szolgálójától tudjuk, aki elmesélte, hogy aznap (augusztus 17-én) délelőtt meglátogatta a fogva tartott Lorcát egy kosár élelemmel.
Valószínűleg augusztus 18-án hajnalban szállították el a költőt a kivégzés helyszínére, Víznarba, s a jelenetnek, mikor egy másik fogollyal összekötözve kilépett a Kormányzóság épületéből, szemtanúja volt Federico egy fiatal barátja. (Megjegyzés: Lorca halálának dátumaként inkább augusztus 19-ét szokták megjelölni.)
A víznari kolóniát, ahol a költő az utolsó óráit töltötte, egy gyermekek részére épített nyári lakhelyből alakították ideiglenes börtönné a falangisták. Az egyik fiatal őr, aki buzgó katolikus volt, könyörületességből azt hazudta az ideérkező raboknak, hogy másnap reggel dolgozni viszik őket, s csak az utolsó pillanatban árulta el a kegyetlen igazságot. A víznari pap általában rendelkezésére állt azoknak a foglyoknak, akik ilyenkor gyónni akartak.
Miután Lorcával közölték, hogy agyon fogják lőni, gyónni szeretett volna, de a pap már elment. Egy fiatal férfi, látva a költő mélységes kétségbeesését, biztosította őt arról, hogy ha őszintén kéri Isten bocsánatát, bűnei meg fognak bocsáttatni. Segített Federiconak elkezdeni az imát, s ezután a költő valamivel nyugodtabbnak látszott.
Lorcát egy iskolaigazgatóval és két torreádorral együtt vitték el kivégezni hajnalban. A teherautó a híres Fuente Grande (Könnyek Kútja) forrás mellett állt meg az Alfacar felé vezető úton, egy olajfákkal borított területen. Nem volt hold az égen, s Federico, a hold költője ebben sem találhatott vigasztalást.
Az első sortűz nem ölte meg azonnal, utána feltérdelt és sírva mondta: „Még életben vagyok!” A következő lövés végzett vele. Hamarosan jött a sírásó, s a testeket egy keskeny árokba lökte.
Aznap reggel az egyik gyilkos állítólag így beszélt Granadában Lorca kivégzéséről: „Két golyót kapott a buzi a fenekébe.” Ilyen volt akkor a granadai fasiszták mentalitása, s azt sem lehet kizárni, hogy a költőt megkínozták a meggyilkolása előtt.
Ugyanazon a napon még valaki megpróbálta megmenteni Federicot: Manuel de Falla, a híres zeneszerző. A félénk, szelíd és nagyon vallásos ember hallva a költő letartóztatásának hírét, személyesen ment a Kormányzóság épületébe néhány falangista ismerősével, de már elkésett. A borzalmas hírt nem volt szíve megmondani Lorca szüleinek, akik még reménykedtek fiuk megmenekülésében annál is inkább, mert megjelent a házban a fekete osztag egyik embere a következő üzenettel: „Apám, kérlek adj ennek az embernek ezer pezetát a hadsereg számára.” A költő apja odaadta a pénzt abban bízva, hogy ezzel segíthet. Valószínűleg ezek voltak Federico utolsó leírt szavai, s a papírt apja a levéltárcájában őrizte egészen haláláig, mely kilenc év múlva, a New Yorkban töltött önkéntes száműzetés alatt következett be.
A republikánus sajtó a tragédia után három héttel kezdte el terjeszteni a költő meggyilkolásának szörnyű hírét, mely hatalmas megdöbbenést váltott ki Európa és a spanyol nyelvű világ országaiban. Lorca egyik napról a másikra a köztársaság mártírja lett.
Federico szülei 1939. végén, kilenc hónappal a polgárháború befejeződése után indítottak eljárást azért, hogy fiuk halála hivatalosan is bekerüljön a polgári nyilvántartásba.
Granada a februári választások óta az állandó zavargások, provokációk, sztrájkok színterévé vált. Lorca érkezéséről a jobboldali újságok is írtak, így a költő ellenségei nagyon jól tudták, hogy bírálójuk a városban tartózkodik. Ráadásul Federico sokszor mutatkozott nyilvános helyen a barátai körében.
Július 17-én a spanyol Marokkóban elkezdődött a köztársaság elleni lázadás, mellyel Franco tábornok is nyíltan sorsközösséget vállalt, s másnap Quiepo de Lano tábornok a sevillai helyőrség élére állva megszállta a városközpontot és a rádiót. A granadai helyőrség július 20-án délután lázadt fel, elfoglalta a főbb hivatalokat a városban, a köztársasági tisztviselőket letartóztatták, köztük Manuel Fernández de Montesinos polgármestert is, Lorca idősebb húgának, Conchának a férjét. Július 23-ra egész Granada a felkelők kezére került, s ezzel kezdetét vette a terror uralma, amely sok száz ártatlan férfi és nő halálához vezetett a következő hónapokban.
Federico megpróbált egy kosár élelmet eljuttatni bebörtönzött sógorának, és könnyek között tért haza a hiábavaló útról. Augusztus 6-án egy csapat érkezett Lorcáék otthonába, a Huerta de San Vicentébe házkutatást tartani. Másnap a költő egy fiatal barátja menekült hozzájuk, aki a köztársaságiak területére akart átszökni, s ekkor ismét egy fegyveres csoport jelent meg náluk a bújkáló fiút üldözve, akinek végül sikerült átjutnia a republikánus oldalra.
Augusztus 9-én a házgondnokuk testvéreit keresték a szomszéd házban, s mikor a gondnokot korbácsolni kezdték vallatás közben, Federico közbelépett a férfi ártatlanságát bizonyítva. A csapat tagjai azonnal felismerték a költőt, a földre lökték, rugdosták, sértegették és távozásukkor figyelmeztették, hogy házi őrizetben van.
A rettegő Lorca a történtek után úgy érezte, segítséget kell kérnie valakitől. Luis Rosalest, egy fiatal költő barátját hívta fel telefonon, akinek két testvére a város falangista vezetői közé tartozott, s közösen úgy döntöttek, hogy Federico még aznap átköltözik Luis szüleinek házába. A költő rejtegetése az adott politikai helyzetben igen nagylelkű és bátor tett volt a család részéről.
Rosaleséknél Lorca pár napra kicsit visszanyerte a nyugalmát köszönhetően a család kedves hölgytagjainak, akiket amerikai élményeivel, zongorázással és népdalok éneklésével szórakoztatott, ezen kívül főleg újságok, könyvek olvasásával, rádióhallgatással töltötte az idejét, s néha beszélt a szüleivel telefonon.
Augusztus 15-én újabb csapat érkezett Lorcáék házába ezúttal letartóztatási paranccsal, s megfenyegették a családot, hogy ha nem árulják el a költő tartózkodási helyét, akkor a 77 éves apját fogják helyette elvinni. Concha, az idősebb lánytestvér ennek hatására félelmében elmondta, hogy kiknél van Federico.
Másnap hajnalban agyonlőtték Manuel Fernández de Montesinost, Concha férjét, s a szörnyű hír azonnal eljutott a költőhöz. Ugyanazon a napon, augusztus 16-án délután Lorcát letartóztatták és elvitték Rosalesék házából.
Május végén az újságok egy új Lorca színműről tettek említést, az Aurélia unokahúgom álmai-ról, melynek csak az első felvonása maradt fenn, és lehetséges, hogy több nem is készült el belőle. A cím a költő egyik unokatestvérére utal, s a darab nosztalgikusan idézi meg azt a gyerekkori élményt, mikor a 10-11 éves Federico szerelmes volt a nála 13 évvel idősebb lányba, aki hamarosan férjhez ment. A műben szereplő gyerek és Aurélia kapcsolatában a költő ismét csak az elveszített vagy lehetetlen szerelem érzését fejezte ki, mint oly sok más munkájában.
Nyár elején lázas eufóriában dolgozott egy másik színdarabon, és barátai szerint elégedettebb volt vele, mint bármely korábbi írásával. Ez a mestermű a Bernarda Alba háza címet kapta, s azt írta róla az egyik újság, hogy a spanyol szexualitás drámája. „Nincs benne egy csepp költészet sem! Valóság! Igazi realizmus!” – újságolta mámorosan a költő barátainak, s lelkesedésében kész volt bárkinek felolvasni a színművet, aki hajlandó volt meghallgatni.
Bernarda Alba alakját valós személy ihlette Federico gyermekkorából. Az uralkodó hajlamú asszony Lorcáék házával szemben lakott családjával Asquerosaban, de jó néhány más szereplőt is hús-vér személyekről mintázott a költő, természetesen megváltoztatva vagy eltúlozva a tényeket.
A mű nyelvezete is Asquerosa lakóinak beszédét idézi, de a darabbéli falu befelé forduló jellege, a hihetetlenül hosszú gyászidő, a függönyök mögött leselkedő szemek, a ritkaságszámba menő szexuális botrány, az aratók érkezése nyaranta, a könyörtelen hőség inkább Fuente Vaquerosra, Federico szülőfalujára utal.
A dráma témája a zsarnokság, s Bernarda a képmutatásával, inkvizítori katolicizmusával, azzal a törekvésével, hogy elnyomja más emberek szabadságát, olyan mentalitást képvisel, mely az akkori jobboldali gondolkodást jellemezte. A legkisebb lány, Adela, aki a dráma végén eltöri zsarnok anyja botját vagyis a hatalom szimbólumát, kétségtelenül Lorca legforradalmibb nőalakja. Elutasítja azt a törvényt, hogy a látszatot minden áron fenn kell tartani, hogy a férfiak felsőbbrendűek a nőknél, s határozottan kimondja, hogy joga van a saját szexualitásához. Adela szavai világos utalást tartalmaznak Jézus keresztre feszítésére: „Jöjjön ellenem akár az egész falu, csak perzseljen tűzujjával, hajszoljon minden erénycsősz: előttük veszem föl a töviskoszorút, ami kijár a házasember szeretőjének.”
A költő egész életén át azt tanácsolta az embereknek, hogy ne álljanak ellen a belső ösztöneiknek, s a dráma szintén ilyen üzenetet hordoz. A kézirat végén a június 19-i dátum szerepel, s Lorcát pontosan két hónap múlva gyilkolták meg a Bernarda Albához hasonló mentalitású falangisták.
Akkoriban készített vele interjút egy politikai karikaturista, melyben a költő éles hangon bírálta a a szélsőjobboldali provokációkért felelős granadai középosztályt. Támadta azt a mítoszt is, mely szerint a mór királyság uralmának összeomlása a kereszténység dicsőséges győzelmét jelentette volna a pogányság fölött. A fasizmussal és a kommunizmussal kapcsolatos válaszait azonban utólag töröltette, mert nem szeretett volna túl mélyen belebonyolódni a politikába, elegendőnek érezte, hogy korábban már többször állást foglalt a fasizmus kérdésében.
Nem akart csatlakozni a Kommunista Párthoz sem, hiába unszolták egyes barátai, nem volt hajlandó aláírni egy kommunista kiáltványt, és nem jelent meg a Maxim Gorkij halála alkalmából rendezett összejövetelen. „Forradalmi vagyok, mint minden igaz költő, de sosem fogok politizálni.” – hangoztatta.
Ugyanakkor nagyon aggódott a fasizmus terjedése, a köztársaság elleni katonai összeesküvésről szóló híresztelések, a kormány tehetetlensége, a növekvő zűrzavar és erőszak miatt. Egy napon becsapott madridi lakásuk ablakán egy eltévedt golyó, s a költő rettegve faggatta barátait arról, hogy mit kellene tennie ebben a kétségbeejtő helyzetben.
Végül a tanácsok ellenére úgy határozott, hogy Granadába megy a szüleihez, akik már hetekkel korábban odautaztak, s ez végzetes döntésnek bizonyult.
Július 13-án Martínez Nadal kísérte ki a vasútállomásra Federicot. A költő előtte átadott barátjának egy csomagot azzal a megbízással, hogy halála esetén semmisítse meg a tartalmát. A papírok többek között A közönség című dráma kéziratát tartalmazták, melyet Nadal megmentett az utókor számára.
Választások Spanyolországban, Margarita Xirgu amerikai sikerei (1936)
1936. elején két új kiadványa jelent meg Lorcának, a Hat gallego költemény és az Első dalok.. Egy interjúban elmondta, hogy nyomtatásra készen áll A költő New Yorkban kötet, a Tamarit kert, az ódák, a prózaversek, a szvitek, s a kiadók kérik tőle a Yermát. Ugyanakkor folyamatban volt a Vérnász kiadása is.
Január végén Federico csatlakozott Margarita XirguhozBilbaoban, mert a színésznő bemutatta a városban a Vérnászt, mielőtt Kubába indult volna színtársulatával. Lorcát annyira fájdalmasan érintette az elválás Margaritától, hogy nem akarta elbúcsúztatni őt a santanderi kikötőben, pedig akkor még azt tervezte, hogy pár hónap múlva utána fog utazni Amerikába. Soha többé nem találkoztak.
A februári politikai választásokat megelőző kampány során Spanyolország egyre inkább két kibékíthetetlen táborra szakadt, s Federico, akinek egész családja baloldali érzelmű volt, egyértelműen a Népfront oldalán állt. A választások előtti napokban az egyik kommunista lapban megjelent egy Népfrontot támogató fogalmazvány Lorca nevével az élen és több száz értelmiségi aláírásával, s a költő részt vett egy népfronti összejövetelen is Madridban.
A választásokon nagy fölénnyel győzedelmeskedett a baloldali koalíció, de a következő időszakban országszerte gyakorivá váltak a provokációk, zavargások, s erősödött a jobboldali ellenállás és a fasiszta eszmék terjedése.
Február közepén, a spanyolországi választásokkal szinte egyidőben nyitotta meg Margarita Xirguhavannai szezonját a Yermával, melyet a kubai közönség heves lelkesedéssel fogadott. Ettől kezdve a színésznő táviratokkal bombázta Federicot, hogy korábbi ígéretéhez híven csatlakozzon hozzá a mexikói turnéja alatt.
Kora tavasszal már folytak az Öt év múlva dráma próbái Madridban, Pura Maórtua de UcelayAnfistora Klubjában. A költő attól tartott, hogy a modern, szürrealista darab megbukhat, ezért rábeszélte a színésznőt, hogy majd csak a Rosita leányasszony sikeresnek ígérkező, őszre tervezett bemutatója után vigye színre a művet. De erre már nem kerülhetett sor.
Április közepén Margarita XirguMexikóban is bemutatta a Yermát, melyet a Rosita leányasszony, A csodálatos vargáné és a Vérnász diadalmenete követett. Lorcát nagyon várták Mexikóban, a sajtó már be is harangozta az érkezését.
A négy évvel korábban alapított Barraca egyetemi színház ezen a tavaszon tartotta az utolsó előadásait Barcelonában, de Federico, aki egykor a színház atyjának számított, nem volt velük, mert az utóbbi időben teljesen eltávolodott a diáktársulattól.
Közben a spanyol politikai helyzet egyre veszedelmesebbé vált, erőszakos cselekmények, gyilkos merényletek, tüntetések történtek. A költő többször hangot adott a munkásosztály iránti őszinte rokonszenvének, s bár nem volt tagja semmilyen pártnak vagy politikai szervezetnek, a spanyol jobboldal véleménye alapján mégis kommunistának, veszélyes ellenségnek számított.
Diadalmenet Barcelonában, A sötét szerelem szonettjei (1935)
Szeptemberben Margarita Xirgu nagy sikerrel vitte színre a Barcelona Színházban a Yermát, melyet a madridi bemutatóhoz hasonlóan hatalmas várakozás előzőtt meg és ellentmondásos sajtóvisszhang követett.
Szeptember végén, hét év szünet után Federico ismét együtt töltött néhány napot Dalívalés megismerkedett a festő feleségével. Egy interjúban lelkesen számolt be arról, hogy Salvadorral közös munkát terveznek, s hogy nagyobb köztük az egyetértés, mint valaha: „Lelki ikertestvérek vagyunk… Salvador Dalí egy zseni.” – nyilatkozta.
Az interjúk mellett irodalmi összejöveteleken és banketteken vett részt, versfelolvasásokat tartott, s bármit mondott vagy tett, az megjelent az újságokban. Ő volt a legfőbb beszédtéma a városban, ahogy korábban Havannában és Buenos Airesben.
Október elején villámlátogatásra utazott Madridba egy rádióközvetítés miatt, melyen újra elismételte, hogy a kortárs színháznak nagyon nagy szüksége lenne a megfiatalodásra, saját munkáival kapcsolatban pedig elmondta, hogy a Don Perlimplín-t szereti legjobban a színművei közül, s hogy forradalmian új darabokat is írt. „Az emberek félnek attól, hogy önmagukat lássák a színházban… Szeretném kifejezni annak a korszaknak a társadalmi drámáját, amelyben élünk, és próbálom megtanítani a közönséget arra, hogy ne féljen bizonyos helyzetektől és jelképektől.”
Ugyanakkor több ízben hangot adott politikai elkötelezettségének, kifejezte a fasizmussal szembeni gyűlöletét, Oroszország iránti szimpátiáját, és nevét adta egy Mussolini ellenes nyilatkozathoz.
Novemberben Margarita XirguValenciában is bemutatta néhány alkalommal a Yermát.
A költő egyik közeli barátja később elmesélte, hogy a városban Federico türelmetlenül és aggódva várta szerelme megérkezését Madridból. Ezek az érzelmek visszhangzanak néhány akkor komponált költeményben, melyek A sötét szerelem szonettjei címet viselő versciklushoz tartoznak.A szerelemre alkalmazott „sötét” jelző nyilvánvalóan a homoszexuális szerelemre, a tiltott szenvedélyre utal, mely miatt az intoleráns társadalom üldözte és zaklatta a szerelmeseket.
Lorca pár hónappal a halála előtt felolvasta e verseket bizalmas barátainak, de csak negyvenöt év múlva jelent meg nyomtatásban együtt a tizenegy költemény.
(Megjegyzés: Ian Gibson nyolcvanas években írt könyve szerint a szonettek ihletője a már többször említett Rafael Rodriguez Rapún lehetett. Csak 2012. tavaszán derült fény arra, hogy valószínűleg inkább Juan Ramírez de Lúcas-hoz, a Lorcánál majdnem húsz évvel fiatalabb egyetemi hallgatóhoz íródtak a versek, aki a költő utolsó szerelme volt.)
Valencia után Federico és Margarita visszatértek Barcelonába, ahol elkezdték próbálni a Vérnászt a Teatro Principal-ban Cipriano Rivas Cherif rendezésében. A költő maga látta el a zenével kapcsolatos feladatokat, s ő kísérte zongorán a drámában elhangzó bölcsődalt. A november 22-i premier természetesen nagy sikerrel zajlott le, s szinte az összes kritika dicsérte a darabot és az előadást.
De minden addigi várakozást felülmúlt az az izgalom, mely a soron következő Rosita leányasszonydecember 12-i bemutatóját előzte meg. A legfőbb madridi színikritikusok repülővel érkeztek Barcelonába, s a premier éjszakáján még a városközpont szórakozóhelyein is síri csönd honolt, mert a tulajdonosok, valamennyien a költő barátai, mind ott voltak a színházban.
A hatalmas siker után az újságok szinte ódákat zengtek a darabról. Leírták, hogy Lorca Csehovhoz hasonlóan mestere a kimondhatatlan kifejezésének, hogy csodálatos módon egyszerre késztette sírásra és nevetésre a közönséget, és ezzel a művével is bizonyította, ahogy előzőleg a Vérnásszal és a Yermával, hogy lehetséges magas művészi értéket hordozó darabot írni a nagyközönség számára Spanyolországban.
Decemberben még egy népdalokról szóló zenés előadásával és a Tamarit kert verseinek első nyilvános felolvasásával is ámulatba ejtette hallgatóit. Újságcikkek, vacsorák, kirándulások követték egymást, s mindezt betetőzte egy hatalmas bankett Karácsony előtt, melyen Katalónia művészeinek és értelmiségének krémje jelen volt. Valószínűleg soha, még Buenos Airesben sem kapott a költő ennyi ünneplést és szeretetet, mint ezekben az utolsó barcelonai napokban, mielőtt visszatért Madridba.
