Ian Gibson egy romantikus utószóval zárta az 1980-as évek második felében kiadott életrajzi könyvét, melyben Rafael Rodriguez Rapúnnak, a költő utolsó szerelmének tragikus sorsát tárta az olvasók elé.
Rafael, miután tudomást szerzett Federico halálhíréről 1936. őszén, önként beállt a republikánus hadseregbe, és szemtanúk állítása szerint kívánta és kereste a halált, mert kedvese elvesztése után már nem akart tovább élni. 1937. augusztus 10-én súlyos sebesülést kapott, és nyolc nap múlva, pontosan Federico meggyilkolásának egyéves évfordulóján halt meg egy katonai kórházban.
Őt tartották A sötét szerelem szonettjei versciklus múzsájának egészen 2012-ig.
Idén májusban robbant a hír, hogy a 2010-ben, 93 éves korában elhunyt Juan Ramírez de Lúcasspanyol művészeti kritikus volt valójában Lorca nagy szerelme a polgárháború kitörése előtti hónapokban. Minderre a férfi naplójából derült fény, s ugyanakkor előkerült Federiconak egy mindezidáig ismeretlen szerelmeslevele és verse is, melyet a műkritikus titokban őrzött több mint 70 esztendőn keresztül.
Lorca élete utolsó évében ismerkedett meg az akkor mindössze 18-19 éves, Albacetéből származó fiúval, aki államigazgatási és színházi tanulmányokat folytatott Madridban. A szerelmesek azt tervezték, hogy együtt utaznak Mexikóba, de Juan még kiskorúnak számított, ezért szülői beleegyezésre lett volna szüksége a külföldi úthoz. 1936. júliusában Lorca azzal a szándékkal ment Granadába, hogy elbúcsúzzon családjától, és bízott benne, hogy végül ifjú szerelme is megkapja az utazáshoz nélkülözhetetlen engedélyt. De Juan konzervatív szülei hallani sem akartak erről a tervről és fiuk gyengéd kapcsolatáról a jóval idősebb költővel. Federico azért késlekedett az indulással az egyre veszedelmesebbé váló politikai helyzetben, mert semmiképp sem akarta elhagyni az országot kedvese nélkül.
Lorca tragikus végzetének okozója tehát nem csupán a brutális fasiszta terror volt, hanem bizonyos értelemben saját szerelmes szíve is. Ennek a káprázatos zseninek és elbűvölő egyéniségű embernek az életében mindig központi szerepet játszott a szerelem.
Lorcával kapcsolatban még mindig nagyon sok a megválaszolatlan kérdés. Többek között a mai napig homály fedi, hogy hol nyugszanak a földi maradványai, 2009-ben ugyanis feltárták a feltételezett sírhelyet Alfacar közelében, de nem találtak ott emberi csontokat.
Egy perui szerző nemrég megjelent könyve szerint lehetséges, hogy a költő holttestét Enrique Amorín uruguay-i milliomos, Federico egyik szeretője lopta el, aki 1953-ban nagyszabású "újratemetést" rendezett és emlékművet állíttatott az Uruguay és Argentína határát képező Salto folyó partján.
Az igazság talán sosem fog kiderülni.
Mindenestre az bizonyos, hogy az általam olvasott életrajzi mű szerzője, a jelenleg 73 éves, ír származású Ian Gibson igazán mély szerelmet táplálhatott Lorca iránt egész életén keresztül. Nem csupán számos könyvet írt szeretett költőjéről, hanem 1978-ban Spanyolországba költözött feleségével és gyerekeivel, hat évvel később felvette a spanyol állampolgárságot, és ha minden igaz, jelenleg is egy Granada környékén található faluban él, hogy közel legyen a helyhez, ahol Federico megszületett, ahol oly sok csodálatos művet alkotott és ahol a fasiszta terror következtében tragikus módon bevégezte rövid, de rendkívül sikeres, szenvedélyes életét.
Mikor Federicot letartóztatták, fegyveres katonák és rendőrök kordonjával vették körül a házat, hogy megakadályozzák az esetleges szökést. Csak a család nőtagjai voltak otthon, s Rosales asszony, aki nem akarta engedni, hogy a költőt elvigyék, felhívta telefonon az egyik falangista fiát, Miguelt. Ruiz Alonso, aki az elfogatóparancsot hozta néhány emberével együtt, ezután elment Miguelhez megbeszélni a dolgot, s együtt tértek vissza a rémült Lorcáért, akit barátja azzal próbált nyugtatni, hogy valószínűleg csak néhány kérdést fognak feltenni neki, és megígérte, hogy testvéreivel majd közbenjárnak az érdekében.
Federicot a Polgári Kormányzóság épületébe vitték autóval, ahol bezárták egy szobába. Miguel nem tudott beszélni az épp távollévő José GuzmánValdés kormányzóval.
Mikor este Luis és José Rosales felháborodva értesültek a történtekről, azonnal a Kormányzóság épületébe siettek, ahol Luis összeszólalkozott az elfogatóparancsot kiadó Ruiz Alonsoval, később pedig José szállt vitáva a visszaérkező kormányzóval, aki a vádakra hivatkozva nem volt hajlandó szabadon engedni a költőt.
A vádiratban az állt, hogy Lorca felforgató író, hogy titkos rádión keresztül kapcsolatban állt az oroszokkal (ez volt a legelképesztőbb rágalom), hogy homoszexuális és Fernando de los Ríos titkáraként dolgozott (ami szintén hazugság volt, mert csak régi barátság fűzte a baloldali politikushoz).
José aznap éjjel még egy rövid időre találkozott Federicoval, szavát adta neki, hogy másnap reggel kiviszi onnan, de soha többé nem látták egymást.
Közben a költő apja a Rosales testvérek apjával együtt megkeresett egy ügyvédet, bízva a törvényes védelem lehetőségében, de ez is hiábavalónak bizonyult.
Másnap reggel José Rosales megkapta Lorca szabadonbocsátási parancsát a Katonai Parancsnokságtól, s a Kormányzóság épületébe sietett vele, de ott Valdés azt hazudta neki, hogy már késő, mert a költőt elvitték. Valójában Guzmán Valdés kormányzó adta ki a kivégzési parancsot, s őt tartják a legfőbb felelősnek a költő meggyilkolásáért. Hogy Federico akkor még az épületben tartózkodott, azt Concha egyik szolgálójától tudjuk, aki elmesélte, hogy aznap (augusztus 17-én) délelőtt meglátogatta a fogva tartott Lorcát egy kosár élelemmel.
Valószínűleg augusztus 18-án hajnalban szállították el a költőt a kivégzés helyszínére, Víznarba, s a jelenetnek, mikor egy másik fogollyal összekötözve kilépett a Kormányzóság épületéből, szemtanúja volt Federico egy fiatal barátja. (Megjegyzés: Lorca halálának dátumaként inkább augusztus 19-ét szokták megjelölni.)
A víznari kolóniát, ahol a költő az utolsó óráit töltötte, egy gyermekek részére épített nyári lakhelyből alakították ideiglenes börtönné a falangisták. Az egyik fiatal őr, aki buzgó katolikus volt, könyörületességből azt hazudta az ideérkező raboknak, hogy másnap reggel dolgozni viszik őket, s csak az utolsó pillanatban árulta el a kegyetlen igazságot. A víznari pap általában rendelkezésére állt azoknak a foglyoknak, akik ilyenkor gyónni akartak.
Miután Lorcával közölték, hogy agyon fogják lőni, gyónni szeretett volna, de a pap már elment. Egy fiatal férfi, látva a költő mélységes kétségbeesését, biztosította őt arról, hogy ha őszintén kéri Isten bocsánatát, bűnei meg fognak bocsáttatni. Segített Federiconak elkezdeni az imát, s ezután a költő valamivel nyugodtabbnak látszott.
Lorcát egy iskolaigazgatóval és két torreádorral együtt vitték el kivégezni hajnalban. A teherautó a híres Fuente Grande (Könnyek Kútja) forrás mellett állt meg az Alfacar felé vezető úton, egy olajfákkal borított területen. Nem volt hold az égen, s Federico, a hold költője ebben sem találhatott vigasztalást.
Az első sortűz nem ölte meg azonnal, utána feltérdelt és sírva mondta: „Még életben vagyok!” A következő lövés végzett vele. Hamarosan jött a sírásó, s a testeket egy keskeny árokba lökte.
Aznap reggel az egyik gyilkos állítólag így beszélt Granadában Lorca kivégzéséről: „Két golyót kapott a buzi a fenekébe.” Ilyen volt akkor a granadai fasiszták mentalitása, s azt sem lehet kizárni, hogy a költőt megkínozták a meggyilkolása előtt.
Ugyanazon a napon még valaki megpróbálta megmenteni Federicot: Manuel de Falla, a híres zeneszerző. A félénk, szelíd és nagyon vallásos ember hallva a költő letartóztatásának hírét, személyesen ment a Kormányzóság épületébe néhány falangista ismerősével, de már elkésett. A borzalmas hírt nem volt szíve megmondani Lorca szüleinek, akik még reménykedtek fiuk megmenekülésében annál is inkább, mert megjelent a házban a fekete osztag egyik embere a következő üzenettel: „Apám, kérlek adj ennek az embernek ezer pezetát a hadsereg számára.” A költő apja odaadta a pénzt abban bízva, hogy ezzel segíthet. Valószínűleg ezek voltak Federico utolsó leírt szavai, s a papírt apja a levéltárcájában őrizte egészen haláláig, mely kilenc év múlva, a New Yorkban töltött önkéntes száműzetés alatt következett be.
A republikánus sajtó a tragédia után három héttel kezdte el terjeszteni a költő meggyilkolásának szörnyű hírét, mely hatalmas megdöbbenést váltott ki Európa és a spanyol nyelvű világ országaiban. Lorca egyik napról a másikra a köztársaság mártírja lett.
Federico szülei 1939. végén, kilenc hónappal a polgárháború befejeződése után indítottak eljárást azért, hogy fiuk halála hivatalosan is bekerüljön a polgári nyilvántartásba.
Granada a februári választások óta az állandó zavargások, provokációk, sztrájkok színterévé vált. Lorca érkezéséről a jobboldali újságok is írtak, így a költő ellenségei nagyon jól tudták, hogy bírálójuk a városban tartózkodik. Ráadásul Federico sokszor mutatkozott nyilvános helyen a barátai körében.
Július 17-én a spanyol Marokkóban elkezdődött a köztársaság elleni lázadás, mellyel Franco tábornok is nyíltan sorsközösséget vállalt, s másnap Quiepo de Lano tábornok a sevillai helyőrség élére állva megszállta a városközpontot és a rádiót. A granadai helyőrség július 20-án délután lázadt fel, elfoglalta a főbb hivatalokat a városban, a köztársasági tisztviselőket letartóztatták, köztük Manuel Fernández de Montesinos polgármestert is, Lorca idősebb húgának, Conchának a férjét. Július 23-ra egész Granada a felkelők kezére került, s ezzel kezdetét vette a terror uralma, amely sok száz ártatlan férfi és nő halálához vezetett a következő hónapokban.
Federico megpróbált egy kosár élelmet eljuttatni bebörtönzött sógorának, és könnyek között tért haza a hiábavaló útról. Augusztus 6-án egy csapat érkezett Lorcáék otthonába, a Huerta de San Vicentébe házkutatást tartani. Másnap a költő egy fiatal barátja menekült hozzájuk, aki a köztársaságiak területére akart átszökni, s ekkor ismét egy fegyveres csoport jelent meg náluk a bújkáló fiút üldözve, akinek végül sikerült átjutnia a republikánus oldalra.
Augusztus 9-én a házgondnokuk testvéreit keresték a szomszéd házban, s mikor a gondnokot korbácsolni kezdték vallatás közben, Federico közbelépett a férfi ártatlanságát bizonyítva. A csapat tagjai azonnal felismerték a költőt, a földre lökték, rugdosták, sértegették és távozásukkor figyelmeztették, hogy házi őrizetben van.
A rettegő Lorca a történtek után úgy érezte, segítséget kell kérnie valakitől. Luis Rosalest, egy fiatal költő barátját hívta fel telefonon, akinek két testvére a város falangista vezetői közé tartozott, s közösen úgy döntöttek, hogy Federico még aznap átköltözik Luis szüleinek házába. A költő rejtegetése az adott politikai helyzetben igen nagylelkű és bátor tett volt a család részéről.
Rosaleséknél Lorca pár napra kicsit visszanyerte a nyugalmát köszönhetően a család kedves hölgytagjainak, akiket amerikai élményeivel, zongorázással és népdalok éneklésével szórakoztatott, ezen kívül főleg újságok, könyvek olvasásával, rádióhallgatással töltötte az idejét, s néha beszélt a szüleivel telefonon.
Augusztus 15-én újabb csapat érkezett Lorcáék házába ezúttal letartóztatási paranccsal, s megfenyegették a családot, hogy ha nem árulják el a költő tartózkodási helyét, akkor a 77 éves apját fogják helyette elvinni. Concha, az idősebb lánytestvér ennek hatására félelmében elmondta, hogy kiknél van Federico.
Másnap hajnalban agyonlőtték Manuel Fernández de Montesinost, Concha férjét, s a szörnyű hír azonnal eljutott a költőhöz. Ugyanazon a napon, augusztus 16-án délután Lorcát letartóztatták és elvitték Rosalesék házából.
Május végén az újságok egy új Lorca színműről tettek említést, az Aurélia unokahúgom álmai-ról, melynek csak az első felvonása maradt fenn, és lehetséges, hogy több nem is készült el belőle. A cím a költő egyik unokatestvérére utal, s a darab nosztalgikusan idézi meg azt a gyerekkori élményt, mikor a 10-11 éves Federico szerelmes volt a nála 13 évvel idősebb lányba, aki hamarosan férjhez ment. A műben szereplő gyerek és Aurélia kapcsolatában a költő ismét csak az elveszített vagy lehetetlen szerelem érzését fejezte ki, mint oly sok más munkájában.
Nyár elején lázas eufóriában dolgozott egy másik színdarabon, és barátai szerint elégedettebb volt vele, mint bármely korábbi írásával. Ez a mestermű a Bernarda Alba háza címet kapta, s azt írta róla az egyik újság, hogy a spanyol szexualitás drámája. „Nincs benne egy csepp költészet sem! Valóság! Igazi realizmus!” – újságolta mámorosan a költő barátainak, s lelkesedésében kész volt bárkinek felolvasni a színművet, aki hajlandó volt meghallgatni.
Bernarda Alba alakját valós személy ihlette Federico gyermekkorából. Az uralkodó hajlamú asszony Lorcáék házával szemben lakott családjával Asquerosaban, de jó néhány más szereplőt is hús-vér személyekről mintázott a költő, természetesen megváltoztatva vagy eltúlozva a tényeket.
A mű nyelvezete is Asquerosa lakóinak beszédét idézi, de a darabbéli falu befelé forduló jellege, a hihetetlenül hosszú gyászidő, a függönyök mögött leselkedő szemek, a ritkaságszámba menő szexuális botrány, az aratók érkezése nyaranta, a könyörtelen hőség inkább Fuente Vaquerosra, Federico szülőfalujára utal.
A dráma témája a zsarnokság, s Bernarda a képmutatásával, inkvizítori katolicizmusával, azzal a törekvésével, hogy elnyomja más emberek szabadságát, olyan mentalitást képvisel, mely az akkori jobboldali gondolkodást jellemezte. A legkisebb lány, Adela, aki a dráma végén eltöri zsarnok anyja botját vagyis a hatalom szimbólumát, kétségtelenül Lorca legforradalmibb nőalakja. Elutasítja azt a törvényt, hogy a látszatot minden áron fenn kell tartani, hogy a férfiak felsőbbrendűek a nőknél, s határozottan kimondja, hogy joga van a saját szexualitásához. Adela szavai világos utalást tartalmaznak Jézus keresztre feszítésére: „Jöjjön ellenem akár az egész falu, csak perzseljen tűzujjával, hajszoljon minden erénycsősz: előttük veszem föl a töviskoszorút, ami kijár a házasember szeretőjének.”
A költő egész életén át azt tanácsolta az embereknek, hogy ne álljanak ellen a belső ösztöneiknek, s a dráma szintén ilyen üzenetet hordoz. A kézirat végén a június 19-i dátum szerepel, s Lorcát pontosan két hónap múlva gyilkolták meg a Bernarda Albához hasonló mentalitású falangisták.
Akkoriban készített vele interjút egy politikai karikaturista, melyben a költő éles hangon bírálta a a szélsőjobboldali provokációkért felelős granadai középosztályt. Támadta azt a mítoszt is, mely szerint a mór királyság uralmának összeomlása a kereszténység dicsőséges győzelmét jelentette volna a pogányság fölött. A fasizmussal és a kommunizmussal kapcsolatos válaszait azonban utólag töröltette, mert nem szeretett volna túl mélyen belebonyolódni a politikába, elegendőnek érezte, hogy korábban már többször állást foglalt a fasizmus kérdésében.
Nem akart csatlakozni a Kommunista Párthoz sem, hiába unszolták egyes barátai, nem volt hajlandó aláírni egy kommunista kiáltványt, és nem jelent meg a Maxim Gorkij halála alkalmából rendezett összejövetelen. „Forradalmi vagyok, mint minden igaz költő, de sosem fogok politizálni.” – hangoztatta.
Ugyanakkor nagyon aggódott a fasizmus terjedése, a köztársaság elleni katonai összeesküvésről szóló híresztelések, a kormány tehetetlensége, a növekvő zűrzavar és erőszak miatt. Egy napon becsapott madridi lakásuk ablakán egy eltévedt golyó, s a költő rettegve faggatta barátait arról, hogy mit kellene tennie ebben a kétségbeejtő helyzetben.
Végül a tanácsok ellenére úgy határozott, hogy Granadába megy a szüleihez, akik már hetekkel korábban odautaztak, s ez végzetes döntésnek bizonyult.
Július 13-án Martínez Nadal kísérte ki a vasútállomásra Federicot. A költő előtte átadott barátjának egy csomagot azzal a megbízással, hogy halála esetén semmisítse meg a tartalmát. A papírok többek között A közönség című dráma kéziratát tartalmazták, melyet Nadal megmentett az utókor számára.
Választások Spanyolországban, Margarita Xirgu amerikai sikerei (1936)
1936. elején két új kiadványa jelent meg Lorcának, a Hat gallego költemény és az Első dalok.. Egy interjúban elmondta, hogy nyomtatásra készen áll A költő New Yorkban kötet, a Tamarit kert, az ódák, a prózaversek, a szvitek, s a kiadók kérik tőle a Yermát. Ugyanakkor folyamatban volt a Vérnász kiadása is.
Január végén Federico csatlakozott Margarita XirguhozBilbaoban, mert a színésznő bemutatta a városban a Vérnászt, mielőtt Kubába indult volna színtársulatával. Lorcát annyira fájdalmasan érintette az elválás Margaritától, hogy nem akarta elbúcsúztatni őt a santanderi kikötőben, pedig akkor még azt tervezte, hogy pár hónap múlva utána fog utazni Amerikába. Soha többé nem találkoztak.
A februári politikai választásokat megelőző kampány során Spanyolország egyre inkább két kibékíthetetlen táborra szakadt, s Federico, akinek egész családja baloldali érzelmű volt, egyértelműen a Népfront oldalán állt. A választások előtti napokban az egyik kommunista lapban megjelent egy Népfrontot támogató fogalmazvány Lorca nevével az élen és több száz értelmiségi aláírásával, s a költő részt vett egy népfronti összejövetelen is Madridban.
A választásokon nagy fölénnyel győzedelmeskedett a baloldali koalíció, de a következő időszakban országszerte gyakorivá váltak a provokációk, zavargások, s erősödött a jobboldali ellenállás és a fasiszta eszmék terjedése.
Február közepén, a spanyolországi választásokkal szinte egyidőben nyitotta meg Margarita Xirguhavannai szezonját a Yermával, melyet a kubai közönség heves lelkesedéssel fogadott. Ettől kezdve a színésznő táviratokkal bombázta Federicot, hogy korábbi ígéretéhez híven csatlakozzon hozzá a mexikói turnéja alatt.
Kora tavasszal már folytak az Öt év múlva dráma próbái Madridban, Pura Maórtua de UcelayAnfistora Klubjában. A költő attól tartott, hogy a modern, szürrealista darab megbukhat, ezért rábeszélte a színésznőt, hogy majd csak a Rosita leányasszony sikeresnek ígérkező, őszre tervezett bemutatója után vigye színre a művet. De erre már nem kerülhetett sor.
Április közepén Margarita XirguMexikóban is bemutatta a Yermát, melyet a Rosita leányasszony, A csodálatos vargáné és a Vérnász diadalmenete követett. Lorcát nagyon várták Mexikóban, a sajtó már be is harangozta az érkezését.
A négy évvel korábban alapított Barraca egyetemi színház ezen a tavaszon tartotta az utolsó előadásait Barcelonában, de Federico, aki egykor a színház atyjának számított, nem volt velük, mert az utóbbi időben teljesen eltávolodott a diáktársulattól.
Közben a spanyol politikai helyzet egyre veszedelmesebbé vált, erőszakos cselekmények, gyilkos merényletek, tüntetések történtek. A költő többször hangot adott a munkásosztály iránti őszinte rokonszenvének, s bár nem volt tagja semmilyen pártnak vagy politikai szervezetnek, a spanyol jobboldal véleménye alapján mégis kommunistának, veszélyes ellenségnek számított.
Diadalmenet Barcelonában, A sötét szerelem szonettjei (1935)
Szeptemberben Margarita Xirgu nagy sikerrel vitte színre a Barcelona Színházban a Yermát, melyet a madridi bemutatóhoz hasonlóan hatalmas várakozás előzőtt meg és ellentmondásos sajtóvisszhang követett.
Szeptember végén, hét év szünet után Federico ismét együtt töltött néhány napot Dalívalés megismerkedett a festő feleségével. Egy interjúban lelkesen számolt be arról, hogy Salvadorral közös munkát terveznek, s hogy nagyobb köztük az egyetértés, mint valaha: „Lelki ikertestvérek vagyunk… Salvador Dalí egy zseni.” – nyilatkozta.
Az interjúk mellett irodalmi összejöveteleken és banketteken vett részt, versfelolvasásokat tartott, s bármit mondott vagy tett, az megjelent az újságokban. Ő volt a legfőbb beszédtéma a városban, ahogy korábban Havannában és Buenos Airesben.
Október elején villámlátogatásra utazott Madridba egy rádióközvetítés miatt, melyen újra elismételte, hogy a kortárs színháznak nagyon nagy szüksége lenne a megfiatalodásra, saját munkáival kapcsolatban pedig elmondta, hogy a Don Perlimplín-t szereti legjobban a színművei közül, s hogy forradalmian új darabokat is írt. „Az emberek félnek attól, hogy önmagukat lássák a színházban… Szeretném kifejezni annak a korszaknak a társadalmi drámáját, amelyben élünk, és próbálom megtanítani a közönséget arra, hogy ne féljen bizonyos helyzetektől és jelképektől.”
Ugyanakkor több ízben hangot adott politikai elkötelezettségének, kifejezte a fasizmussal szembeni gyűlöletét, Oroszország iránti szimpátiáját, és nevét adta egy Mussolini ellenes nyilatkozathoz.
Novemberben Margarita XirguValenciában is bemutatta néhány alkalommal a Yermát.
A költő egyik közeli barátja később elmesélte, hogy a városban Federico türelmetlenül és aggódva várta szerelme megérkezését Madridból. Ezek az érzelmek visszhangzanak néhány akkor komponált költeményben, melyek A sötét szerelem szonettjei címet viselő versciklushoz tartoznak.A szerelemre alkalmazott „sötét” jelző nyilvánvalóan a homoszexuális szerelemre, a tiltott szenvedélyre utal, mely miatt az intoleráns társadalom üldözte és zaklatta a szerelmeseket.
Lorca pár hónappal a halála előtt felolvasta e verseket bizalmas barátainak, de csak negyvenöt év múlva jelent meg nyomtatásban együtt a tizenegy költemény.
(Megjegyzés: Ian Gibson nyolcvanas években írt könyve szerint a szonettek ihletője a már többször említett Rafael Rodriguez Rapún lehetett. Csak 2012. tavaszán derült fény arra, hogy valószínűleg inkább Juan Ramírez de Lúcas-hoz, a Lorcánál majdnem húsz évvel fiatalabb egyetemi hallgatóhoz íródtak a versek, aki a költő utolsó szerelme volt.)
Valencia után Federico és Margarita visszatértek Barcelonába, ahol elkezdték próbálni a Vérnászt a Teatro Principal-ban Cipriano Rivas Cherif rendezésében. A költő maga látta el a zenével kapcsolatos feladatokat, s ő kísérte zongorán a drámában elhangzó bölcsődalt. A november 22-i premier természetesen nagy sikerrel zajlott le, s szinte az összes kritika dicsérte a darabot és az előadást.
De minden addigi várakozást felülmúlt az az izgalom, mely a soron következő Rosita leányasszonydecember 12-i bemutatóját előzte meg. A legfőbb madridi színikritikusok repülővel érkeztek Barcelonába, s a premier éjszakáján még a városközpont szórakozóhelyein is síri csönd honolt, mert a tulajdonosok, valamennyien a költő barátai, mind ott voltak a színházban.
A hatalmas siker után az újságok szinte ódákat zengtek a darabról. Leírták, hogy Lorca Csehovhoz hasonlóan mestere a kimondhatatlan kifejezésének, hogy csodálatos módon egyszerre késztette sírásra és nevetésre a közönséget, és ezzel a művével is bizonyította, ahogy előzőleg a Vérnásszal és a Yermával, hogy lehetséges magas művészi értéket hordozó darabot írni a nagyközönség számára Spanyolországban.
Decemberben még egy népdalokról szóló zenés előadásával és a Tamarit kert verseinek első nyilvános felolvasásával is ámulatba ejtette hallgatóit. Újságcikkek, vacsorák, kirándulások követték egymást, s mindezt betetőzte egy hatalmas bankett Karácsony előtt, melyen Katalónia művészeinek és értelmiségének krémje jelen volt. Valószínűleg soha, még Buenos Airesben sem kapott a költő ennyi ünneplést és szeretetet, mint ezekben az utolsó barcelonai napokban, mielőtt visszatért Madridba.
Színházi sikerek, a Rosita leányasszony befejezése, Címtelen színdarab (1935)
Januárban és februárban tömegek tolongtak, hogy megnézzék Madridban a Yermát, New Yorkban pedig bemutatták a Vérnászt angolul, mely a körülményekhez képest kedvező fogadtatásban részesült.
Közben Lorca dolgozott a Rosita leányasszony című színművén és valószínűleg majdnem elkészült a merész témájú Lót lányai drámával is, melynek kéziratából sajnos csak a legelső oldal maradt fenn.
Február 28-án Lola Membrives argentin színésznő a Vérnász-szal nyitotta meg szezonját a madridi Coliseum Színházban, s az előadást nagy lelkesedéssel fogadták a nézők és a kritikusok. Ugyanaz a társulat március 18-tól a A csodálatos vargáné-t is színre vitte, s így Federico azzal büszkélkedhetett azokban a hetekben, hogy egyszerre három darabját játszották a fővárosban. Mindez nagy tekintélyt és sok pénzt hozott neki.
Tavasszal kinyomtatták Madridban a Cigány-románcok ötödik kiadását, melyet azonnal elkapkodtak, megjelent a Siratóénel Ignacio Sánchez Mejías torreádor fölött költemény, mely szintén jól fogyott, és bemutatták a Don Cristóbal bábjátékot. New Yorkban Angel del Rio közölt egy átfogó tanulmányt Lorca munkáiról.
Júniusban Pablo Neruda chílei költő kiadta az Óda Federico García Lorcához címűversét, s ez bizonyára mélyen meghatotta Federicot. Neruda még az előző nyáron érkezett a spanyol fővárosba, s a két költő barátsága ettől kezdve elmélyült, a chílei gyakran rendezett lakásán akár több napig tartó partikat is barátai részére.
Lorca ekkoriban fejezte be a Rosita leányasszony vagy a virágnyelv színdarabot, melyről később azt nyilatkozta, hogy bár pihenésképp írta a Vérnász és a Yerma után, mégis több könny van benne, mint az előző két tragédiában. A költő egyik korábbi színpadi művében sem azonosult így a főhősével, és még sosem fejezte ki ennyire árnyaltan a Granadával kapcsolatos bonyolult érzelmeit, a város iránti aggodalmát és szeretetét. A darab nagyon sok konkrét utalást tartalmaz a költő családi hátterére és személyes ismerőseire.
Az 1890-1910 között játszódó cselekmény témája az akkori Spanyolországot is tükrözi. „Dráma a spanyol ál-kifinomultságról, a képmutatásról, arról, hogy a nőknek erőszakkal el kell fojtaniuk az érzéki vágyaikat”- nyilatkozta Federico. A középosztályból származó Rositának nincs más lehetősége, csak a házasság, de vőlegénye messzire utazik, s a lány lassan elhervad a hosszú évekig tartó hiábavaló várakozásban. A főhősnő, a nagynéni és a nagybácsi képviselik Granada mozdulatlan világának kispolgárait, a dajka pedig a természetes életet, melyet Lorca mindig is az egyetlen üdvözítő lehetőségnek tartott az emberek számára.
A Rosita leányasszony-t júliusban olvasta fel Margarita Xirgunak egy avantgárd darab első felvonásával együtt, mely Az élet álma címet kapta, jelenleg pedig Címtelen színdarab néven ismert. Témájában és stílusában is A közönség drámát idézi, mert mindkét műben megjelenik a színház a színházban motívum, a forradalom és az utalás Shakespeare: Szentivánéji álom darabjára, mely azt sugallja, hogy a szerelem nem függ az egyén szabad akaratától. A Második néző szereplő a spanyol szélsőjobboldal nézeteit testesíti meg, a szerelem szabadságával és a munkásosztállyal szembenálló mentalitást.
Augusztusban elkezdődött a Barraca diákszínház újabb előadás sorozata Santanderben, de a társulat ekkor már semmilyen támogatást nem kapott a jobboldali kormánytól. Lorca úgy nyilatkozott, hogy minden hátráltató körülmény ellenére folytatni fogják a munkát, bár ettől a nyártól kezdve egyre inkább eltávolodott a csoporttól.
Szeptember elején Margarita Xirgu előadta Madridban Lope de Vega:A balga dáma című művének Federico által átírt változatát, majd elbúcsúzott a fővárostól azzal a szándékkal, hogy egy rövid barcelonai szezon után Latin-Amerikába utazik színtársulatával.
Azon a nyáron tért vissza a ringbe több éves kihagyás után Lorca egyik híres torreádor barátja, a 42 éves Ignacio Sánchez Mejías, mert hiányzott neki a veszély és az izgalom. Hat bikaviadalt vállalt el, de számos szerencsétlen véletlen összjátékának köszönhetően az utolsó megmérettetésre nagyon kimerülten érkezett Manzaranesbe. A viadalon súlyos sebesülést kapott a combján, és csak nagy késéssel tudták a madridi klinikára szállítani mentővel. Ott az orvosok már nem sokat tudtak tenni, mert elkezdődött az üszkösödés, Ignacio fokozatosan önkívületbe esett, és hosszú, szörnyű haláltusa után elhunyt.
Federico annyira rettegett a haláltól, hogy nem volt bátorsága meglátogatni a sebesült torreádort, de barátait megkérte, hogy folyamatosan tájékoztassák őt a betegállapotáról, s a haldoklás utolsó óráját percről percre követte. Meg volt arról győződve, hogy a torreádor halála sorsszerűen következett be: „A költők médiumok, és Ignacio aki költő volt, mindent megtett, hogy elmeneküljön a halála elől, de ezzel csak még szorosabbra fonta a hálót.” – mondta.
A sorsszerűségnek ez a bizonyossága hatja át a pár hónap múlva írt híres torreádorsirató verset. Federico úgy érezte, hogy barátja nemesen halt meg, egy szép, ősi szertartáson áldozta fel az életét, mely az emberi erkölcs ünnepélyes győzelmét jelképezi az alacsonyabb rendű ösztönökkel szemben.
A torreáador halálhíre után Lorca csatlakozott az éppen turnézó Barraca színház diákjaihoz, akik Tirso de Molina: A sevillai szédelgő című művét mutatták be több helyszínen, s még egy külföldi színikritikus dicséretét is kivívták az előadással.
Rafael RodriguezRapún, Federico szerelme közben színház-titkári pozíciója mellett a költő személyi titkára lett, ami azt sugallja, hogy kettejük kapcsolata mindinkább elmélyült.
A diákszínház turnéit azonban egyre nehezebb volt finanszírozni, mert az új kormány felére csökkentette az anyagi támogatást.
A nagyszabású SiratóénekIgnacio Sánchez Mejías torreádor fölött költemény novemberre készült el, s Lorca barátai biztosak voltak abban, hogy mestermű született.
Akkoriban Federico egy új színdarabon is dolgozott, a Rosita leányasszony vagy a virágnyelv címűn, melyben szelíd érzékenységgel és iróniával rajzolta meg a századforduló granadai középosztályának életstílusát.
Egy interjúban elmondta, hogy személyes ügyének tekinti a kortárs spanyol színház megújítását és ostorozta a nyereség orientált kommersz színházat. Társadalmi elkötelezettségének is hangot adott a nyilvánosság előtt az októberi szakszervezeti sztrájkok leverése utáni időszakban: „Mindig a szegények pártján álltam, és mindig is ott leszek.”-nyilatkozta egy újságírónak. Ezen kívül aláírt egy kormánynak küldött nyílt levelet, melyben értelmiségiek tiltakoztak a korábbi köztársasági miniszterelnök, Manuel Azaña igazságtalan letartóztatása ellen.
Novemberben kezdte próbálni Margarita Xirgu a Yermát a madridi Spanyol Színházban a szerző személyes irányításával, s a december 29-i bemutatót felfokozott várakozás előzte meg.
Ám alighogy elkezdődött az előadás a zsúfolásig telt színházban, szélsőjobboldali provokátorok sértő megjegyzéseket kiabáltak be Margarita Xirgunak és a színésznő közeli barátjának, a börtönből nemrég szabadult Manuel Azañanak, valamint Lorcának. A nézőtéren dulakodás tört ki, de szerencsére a zavart keltő személyeket sikerült eltávolítani, s ezután a közönség egyre nagyobb lelkesedéssel fogadta az előadást, amely végül hangos tapsviharral zárult.
A liberális sajtó lelkesedő kritikákat jelentetett meg, a jobboldali újságok viszont erkölcstelennek, spanyol ellenesnek, vallás ellenesnek és gyűlöletesnek minősítették a színdarabot, s néhány cikk még ízléstelen célozgatásokat is tett Federico homoszexualitására. A demokratikus gondolkodású emberek azonban úgy vélték, hogy a Yerma friss levegőt hozott a spanyol színházi életbe: „Ez az egészségesen realista alkotás a tisztaságával és nyíltságával döntő lépést jelent a szabadságunk kivívása felé, melyet még mindig korlátoz a középkori elmaradottság.” – írta az egyik kritikus.
Csak most láttam, hogy valaki hetekkel ezelőtt írt nekem a topicból, de mivel elfelejtettem, hogy nyilvános a címem, ezért meg sem néztem régóta azt a postafiókomat, mert amúgy másra nem használom.
Írtam is most rögtön egy válaszlevelet, de rendszerhiba miatt nem küldhető el. No majd megpróbálom újra.
Április 11-én kötött ki Barcelonában az óceánjáró, s Lorca azonnal Madridba utazott, majd a Szent Hét alkalmából Granadába. Hazatérésekor egy drasztikusan megváltozott társadalomban találta magát, ahol a haladó szellemű törvényeket kezdték eltörölni, a demokrata és antidemokrata nézeteket vallók pedig egyre élesebben elkülönültek egymástól, ahogy a német fasiszta rendszer híre terjedt.
Granadában beszámolt egy misztikus argentínai élményéről: Az egyik sikeres színházi előadás után köszönetet akart mondani Istennek az öltözőben lévő feszületnél, s ekkor megjelent előtte egy nyomorban élő, ismeretlen spanyol férfi arca, akire hosszas keresgélés után rátalált az utcán, s odaadta neki a bevétele felét.
A költő parapszichológiai hajlamai más alkalommal is megnyivánultak. Pár évvel korábban egy vidéki ház udvarán rendezett ebéden hirtelen rosszul lett, mert úgy érezte, körülvette őt a halál. Később kiderült, hogy az udvar alatt egy régi temető volt.
Lorca akkoriban készült el egy újabb verseskötetével, a Tamarit kert cíművel (a tamarit arab szó, „datolyában bővelkedő”-t jelent), melyet a granadai arab költők iránti tiszteletből alkotott, s címét egyik nagynénje gyönyörű kilátással büszkélkedő házának neve ihlette. A versek nem sok formai hasonlóságot mutatnak a mintául szolgáló arab költeményekkel, de kifejezik szerzőjük „eszelős granadaiságát”, a városról kialakított képét és a halállal, a múló idővel kapcsolatos rögeszméit.
A Szent Hét után Madridba utazott, ahol Molnár Ferenc:Liliom című darabjának próbáit irányította, melyet az Anfistora Klub adott elő június közepén a Spanyol Színházban.
Segített előkészíteni a Barraca nyári turnéját is. A diákszínházat közben egyre elképesztőbb rágalmakkal illette a jobboldali sajtó, zsidó marxistákat szolgáló homoszexuálisoknak nevezte az egyetemistákat, akik megrontják az egyszerű embereket szégyenletes szabadosságukkal és elpazarolják az állam pénzét.
Federico a névnapjára (július 18.) ismét Granadába ment. A következő hetekben itt, a Huerta de San Vicente nevű házuk békés nyugalmában sikerült befejeznie a Yermát, melynek néhány jelenete már négy évvel korábban, Kubában elkészült.
A dráma a költő azon gyerekkori emlékén alapul, mikor először hallott az évenkénti zarándoklatokról a Vegában. Ezeken a zarándoklatokon a terméketlen nők kérték az isteni segítséget a gyermekáldáshoz, s a környező falvak lakói gyakran felszarvazottaknak csúfolták tréfából a gyermekre vágyó asszonyok férjeit.
A dráma különösen nagy hangsúlyt helyez a Lorca művekben gyakran felbukkanó meddőség témára (a Yerma név meddő földet jelent), hiszen a költő, mint homoszexuális, szívbe markolóan tudatában lehetett saját terméketlenségének. A meghiúsult szerelem motívuma szintén megjelenik a darabban, mert Yerma valójában Victorhoz vonzódik kamaszkora óta, de szégyenérzete és anyagias apja miatt mégis Juanhoz megy feleségül, s ezzel végzetes hibát követ el.
Lorca ebben az erős hatású drámában egyértelműen elutasítja a spanyol katolicizmus szigorát és a férfi uralmú társadalmat, mely a nőket másodrangú állampolgároknak minősítette.
Köszönöm a verset, nem ismertem. Ezek szerint Faludy már 1935-ben (1959 előtt 24 évvel) olvasott Lorcát? Hiszen akkor még élt Federico!
Igen, reméltem, hogy talán te olvasod az életrajzot. :-) Meg aztán a google-ból is ide lehet találni.
Kellene majd csinálnom egy normális weboldalt neki. És ott még a hibákat is simán javíthatnám utólag meg variálhatnék, amikor csak kedvem tartja. Itt meg nem lehet, amit egyszer beküldtem, azt végleg ott eszi a fene. No nem baj, az indexre jó lesz ez is.:-) Remélem, túl sok otromba hiba azért nincs benne.
Csak annyira bánt, hogy pl. már a legelső mondatban elírtam egy számot: Nem 36 hanem 38 éves korában halt meg természetesen.
De érdekességként hozzáteszem, hogy állítólag ő is fiatalította magát két évvel, s az útlevelében 1900. szerepelt születési dátumként 1898. helyett.
Gondolkodtam egy kicsit, illik-e megszakítani egy ilyen szép életrajzi regény folyamát. Megint csak jelzem, hogy van olvasód. Véleményem szerint több is. De ez talán most nem is annyira fontos. Értéket hozol létre, hosszú időkre. Remélem, az index is jó ideig bírja még. :)
A régebbi, lovacskás altatóhoz; nyilván, akkor csak Illyés Gyula lehetett az a fordító. Saját mappáimból, régi kigyűjtésekből másoltam ide, és sajnos akkor nem írtam mellé.
~~~~~~~~~
Faludy György: Federico García Lorca
Huszonnégy éve olvastam először öt vagy hat versét. Hőmérsékletem harminchét kettőre szökött; arcomhoz két langymeleg pamacs tapadt; lihegtem az élvezettől; köröttem fénygyűrűk kezdtek keringeni; metaforái szökőkútjába ugrottam, hadd verje vállgödrömet a sok sugár; az élet s a halál elvesztették köznapi unalmukat; fülembe fekete kancák dobogták verse ritmusát patkótlan lábbal; asszonáncai zenekarát hallottam messziről; azt éreztem, hogy több lettem magamnál s oly gondtalan, mint őrült csókolódzás közben, egyszerre boldog s izgatott. Huszonnégy éve voltam így először Lorcával és még most is így vagyok.
A csodálatos vargáné, Mariana Pineda, Montevideo, búcsú Argentínától (1933-1934)
Federico már a Buenos Airesbe érkezését követő napokban megismerkedett a nála hat évvel fiatalabb Pablo Neruda chílei költővel, akinek akkoriban jelent meg az első verseskötete, és kezdett ismertté válni az irodalmi körökben. Neruda és Lorca nagyon jó barátok lettek, s egy tiszteletükre rendezett irodalmi összejövetel alkalmából különleges beszédet eszeltek ki a bikaviadalok ihletésére: Rubén Darío nicaraguai költőre emlékezve felváltva mondták a mondatokat, mint mikor a viadalon két matador egyszerre játszik a bikával. Együttműködésük és lelki összhangjuk megnyilvánulása volt az is, hogy Federico tusrajzokkal illusztrálta Neruda gyötrelmes érzelmeket kifejező verseskönyvét, melyet áthatott a halál rögeszméje és a burzsoá értékek dühös elutasítása.
December 1-jén, nem sokkal a Vérnász 100. előadása után, bemutatták A csodálatos vargáné bohózatot az Avenida Színházban Lola Membrives-szel. Lorca részt vett a próbákon felhasználva a Barraca Színházzal szerzett tapasztalatait, s ez a mű is hatalmas sikert aratott. Pár hét múlva megtoldotta az előadást egy zárószámmal, mely három dramatizált spanyol népdalból állt, s a közönség még jobban el volt bűvölve.
Év végén kiadták a Cigány-románcok verseskötetet, melynek példányait szinte egy éjszaka alatt elkapkodták. Az egyik barátjának dedikált könyv címlapjára Federico készített egy rajzot, s felírta rá azoknak a helyeknek a nevét, melyeket a legjobban szeretett a világon: Buenos Aires, Granada, Cadaques és Madrid szerepelt a lapon, valószínűleg azok a helyszínek, melyekhez valamilyen nagy szerelmi élménye fűződött.
Nem tudjuk, hogy Buenos Airesben volt-e szerelmi viszonya valakivel, csak az bizonyos, hogy nagyon vonzódott egy kommunista eszméket valló, amatőr színészként is működő, ifjú villamosvezetőhöz, de a fiú nem volt hajlandó vele testi kapcsolatra.
A színházi sikereken felbuzdulva Lola Membrives szeretett volna még mást is bemutatni a spanyol varázslótól. Mivel a Yerma még nem készült el teljesen, a Mariana Pineda tűnt a legjobb lehetőségnek. Lorca érhető módon aggódott amiatt, hogy ez az ifjúkori darabja esetleg megbukhat, január 12-én mégis megtartották az első előadást, ami valóban nem hozott sikert, csak egy érdekesség maradt a város igényes közönsége számára.
Ebben a helyzetben a színésznő próbálta rávenni Federicot, hogy minél előbb fejezze be a Yerma-t. Január végén Montevideoba utaztak pár hétre, ahol a színésznő remélte, hogy végre el fog készülni a darab utolsó felvonása, de csalódnia kellett. Lorcát szinte folyamatosan ostromolta az uruguayi sajtó, partikra hívták, felkérték, hogy tartson elóadásokat, melyekkel ismét sok pénzt keresett, így nem jutott ideje a Yerma-ra.
Ugyanakkor átdolgozta Lope de Vega: A balga dáma című színművét Eva Franco és társulata számára, és szokásos precizitásával megrendezte a zenés-táncos elemekkel színesített előadást. A Buenos Aires-i bemutató1934. márciusában nagy sikert aratott. Szintén március elején Lola Membrives egy különleges műsort szervezett a költő tiszteletére, melyen egy-egy felvonást játszottak három Lorca darabból, a szerző pedig jeleneteket olvasott fel a Yerma-ból a lelkesen ünneplő közönségnek.
A hazaindulás előtt pár héttel Federico interjút adott, melyben szokatlanul őszinte vallomások hangzottak el. Többek között azt ecsetelte, hogy ellentmondás van az emberek önmagukról kivetített képe és gyötrelmes, félelmetes belső világuk között, melyet próbálnak elrejteni, mint egy csúnya bűnt. Elárulta, hogy növekvő hírneve egyre sebezhetőbbé teszi őt: „Mintha élne bennem egy másik ember, aki kigúnyol a félénkségemért.”
Eva Franco színésznőnek egy alkalommal azt mondta, hogy szégyelli magát a nyilvánosság előtt, s mindig úgy érzi, mintha alaposan vizsgálgatnák. Már évekkel korábban Margarita Xirgunak is mesélt belső ellentmondásairól, hogy egyrészt szüksége van arra, hogy megmutassa önmagát másoknak, ugyanakkor fél attól, hogy belelátnak.
Sosem kockáztatta meg, hogy papír nélkül beszéljen a színpadon csodálatos beszédkészsége, spontaneitása, elbűvölő személyisége ellenére. A Barraca tagok tanúi voltak, mikor igazgatójuk az egyik előadás bevezető beszédéhez elfelejtette felvinni a papírját a színpadra, s zavartan elpirulva csak néhány esetlen szót volt képes improvizálni.
Az elutazása előtti napon előadta egy zártkörű közönségnek a Don Cristóbal bábjáték új változatát, melyben argentin barátait is parodizálta, s az esemény rendkívül vidám hangulatban zajlott.
Az utolsó éjszakán megkérte kedves ismerőseit, hogy másnap tegyenek úgy, mintha ő csak a közelbe utazna egy rövid időre, mert nagyon megviselik a búcsúzások.
Március 27-én hatalmas tömeg gyűlt össze a kikötőben, s az elváláskor Lorca egy csomagot nyújtott át barátainak, melyről a hajó elindulása után derült ki, hogy vastag köteg bankjegyet tartalmazott. Ez az eset is bizonyította, hogy Federico hajlamos volt nagylelkűen megajándékozni másokat.
Utazás Buenos Airesbe, előadások és a Vérnász sikere(1933)
1933. július végén Lorca értesült arról, hogy Buenos Airesben hatalmas sikert aratott Lola Membrives a Vérnászdrámával. A színésznő és menedzser férje újabb bemutatókat terveztek szeptemberre, s kitartóan próbálták rávenni a költőt, aki előadás felkéréseket is kapott az argentin fővárosból, hogy ezeken személyesen jelenjen meg.
Federico azonban egyelőre elhalasztotta az utazást, mert augusztusban egy hosszabb körúton vett részt a Barracával.
A turné során egy interjúban azt nyilatkozta, hogy a költészetben nincs helye politikai propagandának: „A művész és különösen a költő mindig lázadó, de csak a saját létezéséből fakadó hangokat szabad meghallgatnia: a halál, a szerelem és a művészet hangját.” Ugyanakkor a kortárs színműírókkal és a modern spanyol színházzal kapcsolatban lesújtó véleményt fogalmazott meg.
Szeptember 28-án végül elindult a nagy útra Madridból, ahol a diákszínház tagjai, barátai és szerelme elbúcsúztatták. Másnap lépett a hatalmas óceánjáró fedélzetére Barcelonában egy katalán díszlettervezővel, akit szintén meghívtak Buenos Airesbe. Az átkelés az óceánon kellemesen telt, a hajó Rio de Janeiroban majd Montevideoban kötött ki, az utóbbi helyen különösen lelkesen üdvözölték a költőt a fedélzetre siető újságírók, fotósok és barátok.
Lorca október 13-án lépett partra az argentin fővárosban, ahol az újságok már napok óta tele voltak az érkezésének hírével, s a spanyol nyelvű költészet és színház legnagyobb kortárs újítójának nevezték. A kikötőben nagy tömeg várta, köztük néhány régi barátjával, s a város egyik legjobb hotelében kapott szállást, közel az Avenida Színházhoz, ahol a Vérnász nemsokára folytatta argentínai diadalmenetét.
Akkoriban nagyon sok spanyol emigráns élt Argentínában, akik tárt karokkal fogadták a költőt, de legjobban a galíciaiak közössége rajongott érte, akik saját újságjukban megjelentették a gallego nyelven írt Madrigál Santiago városához verset.
Az első előadást október 20-án tartotta a duende-ről, s az egyik újságíró szerint egy csapásra meghódította vele Buenos Aires szívét.
Október 25-én gördült fel a függöny a Vérnász előtt Lola Membrives főszereplésével, s még el sem kezdődött a dráma, a költőt máris hosszú percekig állva ünnepelte a lelkes közönség. A darabot ezután hónapokig játszották hatalmas sikerrel, Lorca rengeteg pénzt keresett vele, s később egy csillagászati összegről szóló csekket küldött apjának büszkén bizonyítva, hogy a költészetből is meg lehet élni.
Októberben további előadásokat tartott tanulmányaiból, köztük egy granadai népdalokról szólót, mellyel alkalma nyílt megmutatnia kitünő ének- és zongoratudását az elbűvölt hallgatóságnak.
A nagy sikerre való tekintettel november közepén a nagy befogadó képességű Avenida Színházban megismételte Aduende előadást, ami különösen a női rajongók tömegét vonzotta.
Federico állandóan kapta a szerelmes leveleket a nőktől, s még az is előfordult, hogy egy ismeretlen lányt talált a szobájában, mikor éjszaka hazaérkezett a szállodájába.
Lorcának nagyobb sikere volt Argentínában, mint eddig bármely más írónak. Az újságokban folyamatosan lehetett róla olvasni, a fotói mindenhol megjelentek, rengeteg meghívást kapott, s az emberek felismerték az utcán. Eredetileg másfél hónaposra tervezte az argentínai tartózkodását, de végül majdnem fél év lett belőle. Anyja állandóan próbálta rávenni, hogy térjen haza, s a költőnek is gyakran támadt honvágya, de valószínűleg úgy érezte, hogy ha túl korán elhagyná az országot, nem tudná a művészi küldetését teljes mértékben teljesíteni és sok pénztől is elesne.
Közben Spanyolországban a jobboldal fölényes győzelmével zárultak a novemberi választások. A költő, aki folyamatosan követte a spanyol politikai helyzetről szóló híreket, nyilvánosan is kifejezte erős ellenszenvét a monarchia iránt. Ugyanakkor sok interjúban beszélt a színház helyzetéről, kifejtette, hogy a kortárs színháznak a jelenkori társadalom problémáit kell feltárnia, s hogy a színházak nézőterén az egyszerű munkásokat szeretné látni.
Áttörés a Vérnász drámával, Rafael Rodriguez Rapún (1933)
1933. első hónapjaiban zajlottak a Vérnász bemutatójának előkészületei Madridban, a Beatriz Színházban. Federico személyesen irányította a próbákat megtiltva minden színészi túlzást és különösen ügyelve a prózai és verses részek finom váltásaira, a jelenetek szinte matematikai pontosságú ritmusára. A Barracával való munka során bámulatra méltó rendezői gyakorlatra tett szert, melynek köszönhetően tökéletesen el tudta magyarázni a színészeknek, hogy mit vár tőlük.
A március 8-i premierre, melynek egyik főszerepét Josefina Díaz de Artigas játszotta, eljött Madrid értelmiségének krémje, művészek és liberális politikusok. A zsúfolásig megtelt színházban a siker olyan óriási volt, hogy kétszer is félbeszakadt az előadás, mert Lorcának meg kellett hajolnia.
Másnap szinte minden újság kedvező kritikákat jelentetett meg. A legtalálóbb gondolatokat Melchor Fernández Almagro írta le, aki szerint a költő Andalúzia legmélyebb lelkét és történelmét ragadta meg, mely a Nap és a Hold ősi mítoszából ered, ahol a Hold a költői világot kifejező istenség.
Az értelmiségieknek és az egyszerű embereknek egyaránt szóló darab Lorca első igazi átütő színpadi sikerét jelentette és ráadásul kasszasikert is hozott. A költő ennek köszönhetően kezdett anyagilag függetlenedni a szüleitől.
Tavasszal már egyre jobban terjedt Spanyolországban a fasizmus eszmerendszere, melyről Lorca nyilvánosan is kifejezte elítélő véleményét, csatlakozott a Szovjetunió Barátainak Egyesületéhez, és aláírt egy fasizmus ellen tiltakozó nyilatkozatot.
A költő szülei ekkoriban vásároltak egy nagy lakást Madridban, s Federico odaköltözött hozzájuk a kis garzonból, melyet korábban közösen béreltek az öccsével.
Kapcsolatba került a Pura Maórtua de Ucelay által vezetett amatőr színházi klubbal, mely később Anfistora néven vált ismertté, s április elején színre vitte velük A csodálatos vargáné valamint a Don Perlimplín és Belisa szerelme a kertben darabokat. Utóbbinak a négy évvel azelőtt elkobzott példányát a rendőrségtől kellett visszaszerezni.
Az áprilisi Szent Hét idején a Barraca színházzal indult turnéra, ezután pedig egy újabb színművet kezdett próbálni a diákokkal, Lope de Vega: Fuente Ovejuna(A hős falu) című drámáját. A parasztok elnyomásáról, a kegyetlen, korrupt társadalomról szóló színdarab a társulat legpolitikusabb, legrepublikánusabb előadásának számított, s a Lorca által szerkesztett zenés-táncos jelenetekkel és a modern jelmezekkel vibráló érzelmi hatást váltott ki a májusi premieren Valenciában, de a jobb oldali sajtó fokozódó ellenszenvét is kivívta.
Szintén május végén Josefina Diaz de Artigas a Vérnász-szal nyitotta meg színházi évadját Barcelonában, de Federico nem utazott oda Manuel de Falla egyik balettjének Cadizban rendezett bemutatója miatt.
Cadizban már vele volt újabb nagy szerelme, Rafael Rodriguez Rapún, aki néhány hónapja csatlakozott a Barraca színházhoz, melynek titkári pozícióját nagyon lelkiismeretesen látta el. A Lorcánál 14 évvel fiatalabb, jó megjelenésű, sportos, szocialista nézeteket valló mérnök hallgatót barátai határozott, néha szemtelen és erőszakos, de elbűvölő egyéniségű fiúnak írták le. Rafael eredetileg a nőkhöz vonzódott, de annyira magával ragadta Federico személyiségének varázsa, hogy képtelen volt szabadulni ettől a szerelemtől.
A Vérnász megírása és a Barraca újabb sikerei (1932)
Lorca 1932. nyarán Granadában fejezte be a Vérnász című drámáját, melyet még az előző évben kezdett el írni. Az éjjel nappal tartó lázas munka során újra és újra egy Bach kantátát hallgatott és egy híres cante jondo énekes gramonfonlemezét.
A Vérnász történetét valós esemény ihlette. A költő pár évvel korábban egy újságban olvasott a hasonló körülmények között megtörtént gyilkosságról, de az eredeti történetet sok helyen átalakította a művészi szempontok miatt.
A dráma témáját a meghiúsult szerelem képezi, mint oly sok más Lorca mű esetében. Leonardo és a Menyasszony kamaszkorban születő szenvedélyes szerelmét a társadalom kudarcra ítéli, a lány olyan férfihoz megy hozzá, akit nem szeret, s a tragédia elkerülhetetlenül bekövetkezik, mikor a Menyasszony esküvője után a szerelmesek megszöknek.
Leonardo és a Vőlegény családja között ősi ellenségeskedés dúl, s mivel Leonardo családja korábban megölte a Vőlegény rokonait, ezért végzetszerűen neki is meg kell halnia. A két férfi késsel gyilkolja meg egymást, s a gyilkos eszköz végig jelen van a műben, mely a Menyasszonynak és az Anyának a késről énekelt rituális himnuszával zárul.
A harmadik felvonásban kilépünk a hétköznapi valóságból, a Hold beszélni kezd, és a halál is feltűnik a Koldusasszony alakjában.
A Vérnász helyszínét a költő gyermekkorának andalúziai tájáról formázta, s a hőségben perzselődő vidék a szerelmesek erotikus szomjúságát jelképezi. A zenés, táncos elemekben bővelkedő darab mélyen gyökerezik a falusi Andalúzia népköltészetében, s a párbeszédek Lorca gyerekkori emlékein alapulnak. A helyi színeket és jellegzetességeket azonban a költő minimálisra csökkentette, ezáltal időtlen drámát alkotott, melyben sikeresen tudta közvetíteni személyiségének legmélyebb alkotóelemeit, elsősorban azt az üzenetet, hogy az ember csak akkor lehet boldog, ha az ösztönei szerint él.
Nyár végén Federico újabb turnéra utazott a Barraca színházzal Galíciába és Astúriába, majd október elején a diáktársulat Granadába látogatott el, ahol a költő nagyon megindítónak találta, hogy ugyanabban a színházban szerepelhetett saját társulatával, melyben egykor az első klasszikus spanyol színműveket látta.
Novemberben és decemberben több előadást és versfelolvasást tartott különböző városokban, a New Yorkban íródott verseit Barcelonában adta elő.
Szintén decemberben történt, hogy a Barraca társulat a madridi Spanyol Színházban lépett fel diadalmas sikert aratva, ahol a közönség soraiban sok politikai vezető és híres ember foglalt helyet. Az újságok többsége magasztaló beszámolókat jelentetett meg az eseményről, csak a konzervatív sajtó fanyalgott, mely a diákszínházat a marxisták, kommunisták és zsidók propaganda gépezetének kiáltotta ki.
December utolsó napjaiban a Barraca a siker tudatával zárta az évet és azzal a meggyőződéssel, hogy megvalósították a kormánynak a színházzal kapcsolatos reményeit.
Még 1931. májusában történt, hogy a Köztársaság Ideiglenes Kormánya létrehozta az Oktatási Misszió nevű szervezetet, mely a szegény falvak, a hátrányos helyzetű emberek kulturális fejlesztését tűzte ki céljául. A Misszió Lorcát is fellelkesítette, és egy novemberi éjszakán lázas izgalommal rontott be barátaihoz azzal, hogy egy egyetemi utazó színházat szeretne létrehozni, mely klasszikus műveket mutatna be a kis falvakban.
A Barraca (barakk)névre keresztelt színház megszervezésében és működtetésében Eduardo Ugarte fiatal drámaíró segített a művészeti igazgatóvá kinevezett Federiconak, ugyanakkor Fernando de los Ríos oktatási miniszter, a költő régi barátja elérte a kormánynál, hogy a színház jelentős állami támogatást kapjon.
Az első turné előkészítése során Lorca meghallgatta a színésznek jelentkező diákokat, s kiválasztotta a színház egyéb dolgozóit. A fiúk kék overallt, a lányok egyszerű kék-fehér ruhát kaptak egyenöltözéknek, mely azt hivatott kifejezni, hogy Spanyolország a munkások demokratikus köztársasága.
Federico a szórakoztatva oktatás elvét vallva olyan klasszikus spanyol darabokat választott a repertoárba, mint Cervantes néhány rövid színműve és Calderón: Az élet álom című szentekről szóló középkori drámája, melyek véleménye szerint a spanyol vérmérséklet két különböző, földi és spirituális odalát képviselték. Az utóbbi darabban a költő magára osztotta az Árnyék vagyis a Halál szerepét, melyről pár másodpercnyi néma filmrészlet is fennmaradt.
A próbák hónapjai alatt Federico pontosan a maga elképzeléseihez alakította a színészi tapasztalattal még nem rendelkező, lelkes diákok játékát, így a Barraca olyan sajátos stílust fejlesztett ki, mely teljesen különbözött a hivatásos társulatok előadásaitól.
A turné előkészületei közben, 1932. márciusa és májusa között Lorca több városban is tartott előadásokat, s különösen örömmel utazott Santiago de Compostelaba, mert már diákkora óta lelkesedett a galíciai tájért és zenéért. Fiatal művészek és rajongók csoportja kísérte Federicot a szokásos holdfényes városnéző sétájára, melynek során a költő elkápráztatta hallgatóságát azzal, ahogyan az épületekről és terekről beszélt.
Lorcát annyira megindította Santiago, hogy később egy galíciai barátja segítségével gallego nyelven megírta a nosztalgikus hangulatú Madrigál Santiago városához versét, a Hat gallego költemény sorozat első darabját.
Akkoriban ismerkedett meg José Caballero andalúziai festővel, aki később díszleteket tervezett a Barraca számára, s akinek júniusi kiállításán Federico néhány szürrealista rajza is szerepelt. A képek egyáltalán nem nyerték el a kritikusok és a közönség tetszését.
1932. június 10-én indult első turnéjára a Barraca karavánja, mely egy teherautóból, két átalakított rabszállító kocsiból és néhány magánautóból állt. A szállítható színpadot általában a települések főterén állították fel a diákok. Az előadások előtt szokás szerint Lorca egy kis bevezető előadást tartott, melyben elmagyarázta a színház célkitűzéseit és köszönetet mondott az összegyűlt közönségnek.
Az első előadássorozat összességében sikeres volt, a kisvárosok egyszerű emberekből álló közönsége ámulattal figyelte a színjátékokat, de akadtak kellemetlenségek is. Soriaban monarchista fiatalok keltettek botrányt, az előadás gúnyolódás és kődobálás közepette szakadt félbe, még a rendőrséget is ki kellett hívni.
A jobb oldali sajtó mindent elkövetett, hogy a tények elferdítésével és hazugságok terjesztésével rossz hírét keltse a diákszínháznak és Lorcának, akit az „igaz Spanyolország” ellenségének tituláltak. Előfordult, hogy szélsőjobboldali lapban otromba célzásokat tettek Federico homoszexualitására, és a diákszínészeket erkölcstelennek nevezték minden alap nélkül.
A csodálatos vargáné bemutatója, Öt év múlva dráma (1930-1931)
Lorca Granadában majd Malagában töltötte a nyarat családjával. Egyik barátja és későbbi életrajzírója úgy találta, hogy a költőt keményebbé tette az amerikai utazás, bár Federico azt mondta neki, egyáltalán nem érzi, hogy megváltozott volna, s még több részvétet érez a gyengék és elesettek iránt, mint valaha. A Kubából való hazatérése után sok barátja észrevette azt is, hogy a költő homoszexualitása nyíltabbá vált, és néhányan nem örültek ennek.
Október elején visszautazott Madridba, ahol újra felvette a kapcsolatot régebbi szerelmével, a szobrász tanuló Emilio Aladrénnel. Első alkalommal beszélt a sajtónak A közönség című drámájáról, és néhány közeli barátjának fel is olvasta a merész művet, akik úgy ítélték meg, hogy a darab bemutatására jelenleg semmi esély nincs.
A csodálatos vargáné bemutatóját viszont együtt tervezték Cipriano Rívas Cheriffel, a Caracol kísérleti színház vezetőjével és Margarita Xirgu színésznővel. Az 1930. december 24-én rendezett premier nagy sikert aratott a Spanyol Színházban, ahol Federico maga olvasta fel komédiájának szellemes prológusát. A kritikusok azt írták, hogy az andalúziai bábhagyományok hatása érződik a művön, de egyikük csalódottan állapította meg, hogy a költő nem tudott ennél modernebb alkotással előrukkolni. Ugyanakkor Lorca is hasonló nyilatkozatot tett a bemutató napján: „Nem ez az én igazi munkám, hanem ami majd később jön.A címe: A közönség.” De az utóbbi művet soha nem tudta előadatni.
Tavasz elején ismerkedett meg a Spanyolországban is széles körű népszerűségnek örvendő Lola Membrives argentin színésznővel, aki a későbbiekben Margarita Xirguhoz hasonlóan sikerre vitte Lorca több drámáját.
Szintén ekkoriban adták ki Federico első gramofon lemezét, melyen az általa feldolgozott spanyol népdalok szólaltak meg Encarnación López Julvez, művésznevén „az Argentinita” előadásában a költő zongorakíséretével. A következő hónapokban még négy újabb lemezük jelent meg, s ezek a felvételek nem hagynak kétséget afelől, hogy Federico tehetségesen zongorázott.
1931. április 12-én tartották a választásokat, s a köztársasági tüntetőkhöz Lorca is csatlakozott aznap egyik barátjával, Rafael MartínezNadal-lal, így testközelből tapasztalta meg a tüntetők és a lövöldöző polgárőrség veszedelmes összecsapását. Ezt követően a költő olyan érzékletesen, olyan fantasztikus szókinccsel és arcjátékkal mesélte el a történteket egy kávéházban, hogy egy barátja ezt mondta az esetről: „García Lorca összes munkája nem ér fel ezzel a szóáradattal.”
A választásokon győztek a köztársaság pártiak, két nap múlva kihirdették a Második Köztársaságot, s ezzel a demokratikus Spanyolország álma valósággá vált.
Május végén került sor az Andalúz dalok kötet kiadására, melynek versei nagyrészt még tíz évvel korábban íródtak, s a könyv kedvező kritikai fogadtatásban részesült.
Federico lázas munkával töltötte a nyarat Granadában, s augusztusra elkészült az Öt év múlva című szürrealista drámával. A korai versekhez hasonlóan az elveszített szerelem témája visszhangzik a misztikus színjátékban, ahol a szerelem halogatása elkerülhetetlenül vezet a halálhoz. A költő megteremtette a hagyományos és ultramodern elemek tökéletes szintézisét, s magas fokú művészi érzékkel fejezte ki aggodalmát a jövővel, a halállal, a szexuális beteljesületlenséggel kapcsolatban. A Fiatalember alakjába valószínűleg saját heteroszexuális kudarcát vetítette bele, s a halál témája is erőteljesen jelenik meg a darabban, mely a Fiatalember meggyilkolásával zárul.
Különös módon a költőt öt év múlva pontosan azon a napon ölték meg, mikor befejezte a drámát.
Nyár végén szülőfalujában, Fuente Vaquerosban (ahol már utcát is neveztek el róla) részt vett a nyilvános könyvtár felavatásán, s beszédéből világosan kitűnt, hogy határozottan a köztársaság pártiak oldalán áll, és szilárd kapitalizmus ellenes nézeteket vall. Ezek az eszmék mélyen a gyermekkorában gyökereztek, s az amerikai útja során szilárdultak meg.
Havannában felolvasta barátainak a Yerma néhány jelenetét, és elkezdte írni a Rosita leányasszony vagy a virágnyelv című művét.
Ekkor készült A közönség címet viselő szürrealista drámájának nagy része, melyet hazaérkezése után pár hónappal fejezett be.
Ez az első homoszexuális férfiakról szóló spanyol dráma, s messze maghaladja korát az erotikus szabadság kinyilatkoztatásával és a téma feldolgozási módjával. Többféle színdarabnak (Jean Cocteau: Orfeusz, Pirandello: Hat szerep keres egy szerzőt, Shakespeare: Szentivánéji álom), a párizsi avantgárd színházaknak, a havannai Alhambra Színháznak, valamint a szürrealista elméletnek és gyakorlatnak a hatását is tükrözi.
A költő a föld alatti vagyis az őszinte színházat védelmezi benne a hagyományos és felszínes színházzal szemben, ugyanakkor a darab szenvedélyes védőbeszéd az ösztönöket követő szerelem mellett. Az egyetlen szereplő, aki mentes a kétkedéstől és a maszktól, az Első Férfi, aki Lorcával és Krisztussal azonos. „Én mások előtt nyíltan szeretlek, mert borzadok a maskarától…”
A szereplők durva vádaskodásaiban, féltékenykedéseiben a költő saját tapasztalatait fejezhette ki, s nem nehéz megérezni a műben a Dalíval és Aladrénnel kapcsolatos gyötrelmeit. De A közönség mindenekelőtt egy dühös és keserű munka az igazságtalan társadalomról, mely maszk viselésére kényszeríti az embereket.
Hasonló érzelmeket találhatunk az Óda Walt Whitmanhoz című versben is, mely egyike Lorca legkevésbé érthető írásainak, s melyet közvetlenül azután fejezett be, hogy elhagyta Kubát.
A költemény Walt Whitman-ját őszinteség, egyszerűség, a szégyenkezéstől és szabadosságtól egyaránt mentes homoszexualitás jellemzi. A műben Federico a homoszexualitás nőies változatát támadja, ami arra utal, hogy minden erőfeszítése ellenére sem volt képes megnevezni a saját szexualitását.
Ezt igazolja az is, amit pár évvel később mondott egy bizalmas barátjának: „Mindig csak férfiakkal voltam együtt, de a „marica” szó nevetésre késztet, mert nőies férfira utal…”
A költő bölcsen úgy határozott, hogy nem jelenteti meg Spanyolországban ezt a versét, csak Mexikóban nyomtatták ki pár év múlva nagyon kevés példányszámban.
Május közepén érkezett Havannába Lorca egyik legjobb barátja, a muzeológus Adolfo Salazar előadásokat tartani, s júniusban együtt indultak haza Spanyolországba.
Federico utolsó Havannában töltött óráiról ellentmondásos beszámolók születtek, mert Antonio Quevedo és Flor Loynaz teljesen másképp mesélték el a búcsúzást. Mindkét család úgy gondolta, hogy ők voltak a költő legjobb barátai Kubában, mivel áldozatul estek Federico azon képességének, hogy ezt bárkivel el tudta hitetni.
Június 12-én indult a hajó New Yorkba, ahol Lorca a lejárt vízuma miatt nem szállhatott partra, de táviratozott több barátjának, akik meglátogatták a fedélzeten.
Az Atlanti-óceánon úgy keltek át, hogy Federico szinte egyfolytában kubai és spanyol dalokat énekelt bűntársával, a hajó zongorájával, s emiatt annyira felborult a rend és fegyelem, hogy a kapitány utólag azt mondta, már majdnem vízbe ölte magát kétségbeesésében.
Június 30-án kötöttek ki Cádizban, ahol a felszabadultan boldog költőt két testvére várta, hogy kocsival hazavigye Granadába.
Lorca már kisgyermekkora óta rajongott Kubáért, élvezettel hallgatta egyik nagynénje habanéráit (havannai dalait), és megcsodálta apja Havannából rendelt szivarjainak dobozán a képeket. 24 éves korában megismerkedett egy kubai költővel, José Chacón y Calvoval, aki sokat mesélt neki a szigetről. Még mielőtt Kuba földjére lépett volna, biztos lehetett abban, hogy nagyon jól fogja itt érezni magát.
A Kubai Hispánia Intézet képviselői várták a kikötőben, s elszállásolták egy hotelben, melynek környéke hasonlított Andalúziára, s a forró éghajlat, az emberek hangos beszéde is Spanyolországot idézte. Ott tartózkodása alatt a költő egyre inkább úgy érezte, hogy Andalúzia és Kuba vérmérséklete és kultúrája finom szállal kapcsolódik össze. Az ország szépsége, elevensége, zenéje, szokásai csodálattal töltötték el, de a csokoládébarna bőrű, szép testű mulatt fiatalok is ámulatba ejtették, s bizonyos jelek arra utalnak, hogy Havannában alaposan megváltozott Federico magánélete.
Megérkezése után felvette a kapcsolatot egy zenerajongó spanyol párral, Antonio Quevedoval és feleségével, akiket Manuel de Falla kért meg levélben, hogy gondoskodjanak Kubában az ő kedves költő barátjáról.
Lorca öt előadást tartott Havannában és párat más városokban diadalmas sikereket aratva. Többek között a Képzelet, ihlet, menekülés új változatával, Abölcsődalok, A költői kép Don Luis de Góngoránál és Acante jondo címűekkel lépett fel.
Egy Santiago de Cuba-i meghívás és az afrokubai son zene inspirálta a Kubai néger son versét. Federico szinte rabja lett ennek a zenei stílusnak, összebarátkozott a legjobb son zenészekkel, de érdeklődéssel fordult minden afrikai eredetű szokás, jelenség felé, és a fekete közösségek életéről írt újságcikkek is izgatták. A faji megkülönböztetés kérdésében a feketék pártján állt, s a diktatúrával szemben a kubai politikai ellenállókat támogatta.
Egy guatemalai költő, Luis Cardoza y Aragón révén rajongója lett az Alhambra Színháznak, mely a társadalmi igazságtalanságok ellen irányuló szatírákra specializálódott a kubai diktatúra idején. Cardoza később beszámolt Lorca lenyűgöző személyes varázsáról, a ráktól és a haláltól való rögeszmés félelméről, munkamódszeréről, hogy csak akkor írt, amikor már nem tudta elviselni azt a feszültséget, hogy nem fejezheti ki az érzelmeit.
Egymást követték az irodalmi összejövetelek, felolvasó estek, népdal éneklések, partik, tengerparti séták, és a körülrajongott költő boldognak látszott. „Ez a sziget egy paradicsom” –írta szüleinek beszámolva sikereiről, élményeiről és a kubaiak kedves vendégszeretetéről.
Összebarátkozott a bohém, művészetkedvelő, gazdag Loynaz családdal, akiknek pazar kastélyában hamarosan úgy mozgott, mintha csak otthon lenne, írt, zongorázott, olvasott, szavalt, történeteket mesélt, whiskyt ivott. Flor Loynaz-szal éjszakánként szórakozni jártak, s a költő sosem tért vissza a szállodájába hajnal előtt.
Sok anekdota keringett Havannában Federico szerelmi kalandjairól, két fiatal, jó külsejű fiúval bizonyosan volt szerelmi kapcsolata, valószínűleg a jómódú családból származó Juan Ernesto Pérez de la Ríva-val töltötte a legboldogabb pillanatait.
Miután visszatért New Yorkba, hivatalos meghívót kapott Havannába a Kubai Hispánia Intézettől a jövő év elejére.
A következő hónapokban intenzíven írt, és a versek azt sugallják, hogy lehangoltsága, az elveszített gyermekkor utáni sóvárgása és szexuális szenvedése továbbra sem csillapodott.
A kollégiumban összebarátkozott egy amerikai diákkal, akivel moziba, dzsessz klubokba járt, s a fiú későbbi beszámolója szerint Federico hajlamos volt a lényegtelen hétköznapi eseményeket dramatizálni, szeretett erőszakos halálról, művészekről, cigányokról, négerekről, abnormális emberekről beszélni, és állandóan dicsekedett a zseniális képességeivel.
Akkoriban rázkódtatta meg a Wall Streetet a gazdasági válság, s Lorca tanúja volt a tőzsde összeomlásának és az embereken eluralkodó pokoli pániknak, a Haláltánc című versét nem sokkal ezután írta. Miközben saját maga elfogadásával viaskodott New Yorkban, szeme elé tárultak az emberiség szenvedésének addig ismeretlen formái és méretei, és ennek következtében egyre inkább közel került a marxista nézetekhez, melyben a szocialista gondolkodású Fernando de los Ríos hatásának is szerepe volt.
Októberben lelkesen írta meg szüleinek, hogy rabja lett a beszélő mozinak, s maga is szeretne megpróbálkozni a filmkészítéssel. Utazás a Holdra címmel írt egy némafilm forgatókönyvet, melyre nagy hatást gyakorolt Az andalúziai kutya, melyet Buñuel és Dalí együtt készítettek. A szürrealista történet nem egy valódi Hold utazásról szólt, hanem egy lelki utazásról a halál felé, a szerelem hiábavaló kereséséről, s a költő kifejezte benne saját szexuális gyötrődését. Az utóbbi téma megjelent az akkoriban készített rajzain is, melyeken vérző nemiszervű alakok szerepelnek.
Federico nem sokkal New Yorkba érkezése után ráébredt, hogy drámaírói jövője szempontjából fontos lenne számára az amerikai színdarabok megismerése, ezért elkezdett óvatos célzásokat tenni szüleinek írt leveleiben arra, hogy utaljanak át több pénzt neki, mert nagyon szeretne színházba járni. Bizonyos színházak kortárs amerikai és európai darabokat mutattak be, a Harlemben pedig fekete revüműsorokat rendeztek, melyek elbűvölték a költőt. Még kínai színházat is látott, melyben szavak nélkül, csak mimikával fejezték ki a legbonyolultabb érzelmeket. Mindezek a hatások később befolyásolták drámaírói fejlődését, és megerősítették abban a törekvésében, hogy a hagyományos színház béklyóit lerázva kitaláljon egy új drámai nyelvet.
Ugyanakkor a költő nem tudta helyesen felmérni a kortárs amerikai kultúra színvonalát a szegényes nyelvtudása miatt, túlbecsülte a fekete művészet jelentőségét, és néhány nagy amerikai író elkerülte a figyelmét, mint pl. Hamingway, Fitzgerald, Faulkner.
Karácsony és újév időszakában sokat írt: Tájkép okádó tömeggel, A bogarak holdja és panorámája, Stanton, kisfiam; Kis végtelen költemény, Zsidó temető. Mindezek a versek jól tükrözik akkori zaklatott lelkiállapotát. Versfelolvasást is tartott a Spanyol Intézetben az Andalúz dalok kötetből, sőt két előadásával szintén szerepelt New Yorkban, A bölcsődalokkal és a Képzelet, ihlet, menekülés egy átdolgozott változatával.
1930. január 28-án Spanyolországban összeomlott Primo de Rivera tábornok majdnem két évig tartó diktatórikus politikai rendszere, s Lorca bizonyára nagyon örült a hírnek.
Március 4-én elindult Kubába, ahol már várták. Mivel még mindig nagyon félt a tengertől, nem akarta az egész utat hajóval megtenni, ezért Tampáig vonattal utazott, s csak ott szállt hajóra.
Március 7-én érkezett meg Havannába, ahol a sajtó lelkesen tudósított az eseményről, s azt írták, hogy a költő "még spanyolabb, még inkább andalúziai és granadai, mint valaha". Távol az otthonától, New York embertelen nagyvárosi környezetében Federico valóban kezdett tisztába jönni azzal, hogy milyen szenvedélyesen szereti a szülőföldjét.
Az első hónapok New Yorkban és kirándulás a metropoliszból (1929)
A nagy utazás előtt Federico úgy tervezte, hogy 6-7 hónapot fog Amerikában tölteni, s hogy New York után Kubába is ellátogat előadásokat és felolvasásokat tartani. Előzőleg már voltak ismeretei Amerikáról könyvekből, filmekből és néhány barátja, köztük Fernando de los Ríos elbeszéléseiből.
A hat napos hajóút kellemesen telt, Lorca elfelejtkezett a vízbe fulladástól való megrögzött félelméről, összebarátkozott egy magyar fiúval, de egyik leveléből kiderül, hogy erős honvágy vett erőt rajta, szinte már megbánta az utazást.
A hajó 1929. június 25-én érkezett meg a kikötőbe, ahol egy kis csoport várta a költőt, köztük pár spanyol ismerőssel, akik a következő hónapokban sokat segítettek neki, s bemutatták számos barátjuknak.
Federicot felvették mint diákot a Columbia Egyetem angol kurzusára, s egy manhatteni diákotthonba költözött be. Nagy hatással volt rá a Broadway és a tőzsde, a várost nagyon elevennek és barátságosnak nevezte a szüleinek írt lelkendező levelében, s csak a Philip Cummingsnak címzett leveléből tudjuk, hogy a városba érkezése után nem sokkal kétségbeesett hangulat kerítette hatalmába.
Az angol kurzust nagyon komolyan vette, de minden jószándék és baráti segítség ellenére sem boldogult igazán az angol nyelvvel, az augusztusi vizsgákat nem tette le, és a kilenc hónapos New York-i tartózkodása alatt is csak minimális nyelvtudást sikerült elsajátítania. Szívesen időzőtt az egyetem jó könyvtárral és zongorával felszerelt Spanyol Intézetében, ahol anyanyelvén társaloghatott és kedvére énekelhette a spanyol népdalokat rajongó hallgatóságának.
Augusztusban megjelent két cigány-románcának angol fordítása, s egy cikket is közöltek a költőről fotók kíséretében.
Egyik spanyol barátja kérésére kórust szervezett diákokból, akikkel augusztusban koncertet tartottak Federico vezényletével és zongorakíséretével. Zenei tehetsége idővel minden ajtót megnyitott előtte a városban, számos estélyre meghívták, ahol zongorázásával és a spanyol népdalok éneklésével mindig a figyelem középpontjába került.
New Yorkban érdeklődéssel szemlélte a sokféle vallást, a protestáns istentiszteletet különösen ellenszenvesnek találta, úgy érezte, hiányzik belőle minden emberség, vigasztalás, szépség, s annyira lelkesedett a spanyol katolicizmus méltóságáért, szívélyességéért, a szűz kultuszáért, mint még soha.
Megismerkedett a feketék világával, színesbőrű barátokra tett szert, olyan partikon vett részt, ahol ő volt az egyetlen fehér ember, s a Harlem egyik klubjának rendszeres látogatója lett. A négerek dalai és táncai teljesen elbűvölték, felfedezte, hogy nagy hasonlóság van a fekete zene és az andalúziai népdal között.
Augusztus első felében arról tájékoztatta szüleit, hogy elkezdett írni, s az első amerikai versei közé tartozott az Óda a Harlem királyához. Az intenzív ihlet hatására készült költemény arról tanúskodik, hogy a költő észrevette a kapcsolatot a négerek és az andalúziai cigányok helyzete között, akiket az intoleráns társadalom kiközösített. A mű vad támadás a kapitalista társadalom anyagi értékei ellen és szenvedélyes védőbeszéd a feketék, sőt mindenféle elnyomott kisebbség jogaiért. A szintén akkoriban készült 1910. Közjáték című vers tartalmazza az embertelen ipari társadalom minden fő jellegzetességét a természettől eltávolodott modern ember magányával, s bepillantást nyújt Lorca érzelmeibe, aki próbált alkalmazkodni a számára új és bizonyos értelemben szörnyű világhoz.
1929. augusztus közepén véget ért a tanítás az egyetemen, s másnap Federico vonatra szállt Vermont felé, hogy meglátogassa Philip Cummings barátját, aki még a Párizsi vonatúton hívta meg őt amerikai otthonába.
A betondzsungelben töltött hetek után a friss erdővel borított, csendes vidék az Eden-tónál s a házigazdák kedvessége örömmel töltötte el a költőt, de a korán érkezett ősz, a ködös, esős idő hamarosan lehangolóan hatott rá, honvágya támadt és magányosnak érezte magát.
A tíz nap alatt barátjával bebarangolták a környéket, s Cummings feljegyezte naplójába, hogy Federico úgy csodálta az erdő növényeit és úgy játszott a kiszáradt farönkökkel, mint egy nagy gyerek.
A látogatás idején Lorca egy lezárt csomagot bízott barátjára, melyről több mint harminc év múlva derült ki, hogy keserű vádaskodásokat tartalmazott bizonyos emberek ellen, akikben megbízott, de elárulták, akik megpróbálták elpusztítani őt és a költészetét. Cummings 1961-ben, a költő kérésének eleget téve megsemmisítette a személyes papírokat a csomag felnyitását követő napon, de ezt később megbánta. Az egyetlen név, melyet azután fel tudott idézni az írásból, Dalí neve volt.
Lorca az Eden tónál írta Az Eden-tó kettős költeménye című, kétségbeesett hangulatú versét, melyben a kettős kifejezés valószínűleg a jelenlegi gyötrelmes élete és a biztonságos gyermekkor közötti különbségre utal.
Augusztus végén továbbutazott vonattal Bushnellsville-be egyik New York-i barátjának, a spanyol Angel del Río-nak és feleségének bérelt házába, ahol húsz napot töltött. (Az érkezéskor bonyodalmak adódtak, mert Federico elfelejtett táviratozni, ezért nem várták az állomáson, taxiba szállt, de nem tudta megmondani a pontos címet, majd nem tudta kifizetni a hatalmasra nőtt számlát, és félelmében egészen elveszettnek érezte magát.)
Az akkor írt versei igazolják, hogy a felszínes vidámság mögött nem enyhült a depressziója. A Stanton, kisfiam és A kútba fulladt lány című költeményekben felbukkannak a farmtulajdonos gyermekei, akikkel Lorca sokat játszott, bár mindkét műben nagyon összekeverednek a valóságos személyek és események a költő emlékképeivel. A Táj két sírral és asszír kutyávalversben pedig a farm hatalmas, öreg kutyájából és a farmtulajdonos rákos betegségéből formálódtak szokatlan víziók.
Szeptember második felében Federico egy másik New York-i spanyol barátjánál, Federico de Onís-nál is vendégeskedett pár napig Newburgban, ahol segített a spanyol és a spanyol-amerikai költészet antológiájának összeállításában.
1929. januárjában megjelent az Ártatlanok kivégzése című elbeszélés Dalí rajzaival illusztrálva.
Buňuel minden erejével próbálta aláaknázni Dalínak a költő iránti csodálatát, mikor pár hetet együtt töltöttek Figuerasban. Ekkor kezdtek bele Az andalúziai kutya film forgatókönyvének megírásába, amelynek címe Lorcára utalt, és több jelenete is az ő személyiségének legintimebb oldalát gúnyolta ki.
Februárban egy madridi kísérleti kamaraszínház műsorra tűzte a Don Perlimplín és Belisa szerelme a kertben darabot, de az utolsó pillanatban betiltották, s az eset tovább fokozta Lorca ellenszenvét Primo de Rivera tábornok rendszere iránt.
Pár hónappal később Federico a nevét adta egy kiáltványhoz, melyben sok más íróval együtt kifejezte a politikai helyzettel szembeni elégedetlenségét és egy szabadabb Spanyolország eljövetelébe vetett hitét.
Szintén februárban Madridban megtartotta a Képzelet, ihlet, meneküléselőadását, s a Dalok verseskötet ismét megjelent.
Lorca szülei észrevették, hogy fiuk rossz lelkiállapotban van, s Rafael Martínez Nadal, a költő egyik bizalmas barátja felvetette Federico apjának, hogy egy külföldi utazás bizonyára jótékony hatással lenne a fiára. Lorca nem sokkal ezután kezdte el híresztelni az ismerőseinek, hogy New Yorkba fog utazni régi barátjával és professzorával, Fernando de los Ríos-szal, akit a Columbia Egyetem hívott meg. Martínez Nadal tisztában volt vele, hogy Federico depresszióját részben Emilio Aladrén okozta, a szobrász tanuló ugyanis kezdett eltávolodni a költőtől egy lány miatt, akit később (1931. novemberében) feleségül is vett.
A költő lehangoltságát másrészt Dalí távolléte idézte elő, aki áprilisban Párizsba utazott, hogy részt vegyen Az andalúziai kutya forgatásán, majd néhány hónappal később Cadaquesben megismerkedett későbbi feleségével. Tavasszal Federico már úgy érezhette, hogy mindkét szerelme megtagadta őt.
A márciusi szent hétre Granadába utazott, s nagy boldogtalanságára a vallásosságban keresett vigasztalást. Sikerült kikönyörögnie, hogy részt vehessen az Alhambra Szent Mária Egyesületének látványos körmenetében, s egy nehéz keresztet cipelve, mezítláb ment a menet élén hosszú órákon át. Májusban hivatalosan kérte felvételét az egyesületbe, de nincs feljegyzés arról, hogy valaha is részt vett volna a szervezet tevékenységeiben.
Április végén ismét Granadában volt, mert Margarita Xirgu társulata a Cervantes Színházban bemutatta a Mariana Pineda-t, mely természetesen óriási sikert aratott abban a városban, ahol Federico felnőtt. Május elején bankettet rendeztek Lorca és a színésznő tiszteletére, melyen a költő elmondta, hogy Granada formálta azzá, akivé vált, s hogy jelenleg különösen szüksége van a város csendjére és szellemére, hogy bátorítsa a pusztító szenvedély és a halál elleni küzdelmében. Két héttel később szülőfaluja, Fuente Vaqueros adott fogadást Federiconak, melyen részt vett a költő családja és számos rokona, barátja.
Június 7-én a Lorca család búcsúvacsorát tartott, s két nappal később Federico elutazott Madridba, ahol barátai szintén ünnepélyesen elbúcsúztatták egy estéllyel, s egy kis csoport a vasútállomásra is elkísérte.
Június 12-én szállt fel a párizsi vonatra Fernando de los Ríos-szal, és a professzor unokahúgával, akit az angliai Herefordba szándékoztak kísérni. Velük utazott Párizsig Philip Cummings, egy amerikai diák és költő, akivel Lorca az előző évben ismerkedett meg Madridban. Cummings visszaemlékezései szerint Federico sokat beszélt az egy napig tartó vonatúton, s ezt mondta az életről: „Az élet nevetés a halál rózsafüzérei között, a szívekben lakó szeretet. A szél és a patak fodrozódó vize. Sehonnan nem jön, sehová nem tart, de mindenütt ott van körülötted a félelmeiddel együtt.”
A francia fővárosban töltött egyetlen napon elmentek a Louvre-ba, s a beszámolók szerint Lorca visszahúzódóan viselkedett, ami arra utal, hogy szíve mélyén közel sem lekesedett annyira az utazásért, mint amennyire azt másokkal elhitette.
Másnap átkeltek a tengeren Angliába, Londonban meglátogatták a British Múzeumot és az állatkertet, ahol Federico szinte halálra rémült a hüllőktől. Elkísérték De los Ríos unokahúgát Herefordba vonattal, majd villámlátogatást tettek Oxfordban, ahol az estét az egyetem spanyol tanszékének híres professzoránál töltötték. Federico a felszínen vidámnak látszott, de a szemében szomorúság tükröződött – mondta róla később a professzor egyik vendége.
1929. június 19-én indult el a southemptoni kikötőből New York felé az SS Olympic gőzhajó, fedélzetén a két andalúziaival.
A Gallo folyóirat, Emilio Aladrén, a Cigány-románcok sikere és depresszió (1928)
1928. elejére befejezte A csodálatos vargáné darabját, dolgozott az Óda a legfölségesebb oltáriszentséghez költeményén és a spanyol bölcsődalokról szóló előadáson.
De mindenekelőtt a Gallo (Kakas) című irodalmi folyóirat megjelentetése kötötte le energiáit, melynek első számát március elején adta ki granadai barátaival együttműködve. Az európai szellemű, modern lapban olvasható volt az E kakas története című prózája és Dalí Szent Sebestyén-jének spanyol fordítása is. A folyóirat, melyet Federico madridi és katalán barátai lelkesen üdvözöltek, nagy vitákat váltott ki Granadában a nyárspolgárok és a haladó szelleműek között. A második és egyben utolsó szám május elején jött ki tartalmazva többek között a Buster Keaton sétája és A szűz, a tengerész és a diák című rövid színdarabokat. Ezután Lorca visszautazott Madridba, s nem tudott tovább foglalkozni a magazin sorsával, mert a Cigány-románcok megjelentetése vált a fő gondjává.
A Dalí iránti szenvedélyes érzelmei ellenére Federico beleszeretett egy szép arcú, fiatal szobrász tanulóba, Emilio Aladrénbe, akit 1925-ben ismert meg, de csak 1927-től lettek közeli barátok. Aladrén született lázadó volt, s féktelen viselkedése miatt állandóan bajba keveredett a Szépművészeti Akadémián. Lorca legtöbb barátja ellenszenvvel viseltetett a fiú iránt, úgy érezték, kártékony hatással van a költőre, aki azonban rendíthetetlenül magával vitte mindenhová szerelmét és úgy mutatta be, mint az egyik legígéretesebb spanyol szobrászt. Még buzgó erőfeszítéseket is tett Emilio karrierjének támogatása érdekében, a fiú azonban egyáltalán nem volt tehetséges művész. Lorca egyik bizalmas granadai barátja szerint elsősorban Aladrén miatt menekült el a költő a következő évben Amerikába.
1928. július végén jelent meg Madridban a Cigány-románcokkötet, melyet néhány hét alatt elkapkodtak, a kritikusok ódákat zengtek róla, s ezzel Lorca egy csapásra az ország leghíresebb, legkörülrajongottabb költőjévé, élő klasszikussá vált. Soha azelőtt ilyesmi nem történt Spanyolországban.
Augusztus elején visszautazott Granadába, és a siker ellenére mély depresszióba került, melyről barátainak írt levelei tanúskodnak. Félelemmel töltötte el a hirtelen jött hírnév, de elsősorban a szerelmi bánattól szenvedett Emilio Aladrén miatt. Jorge Zalamea fiatal kolumbiai írónak küldött levelében ez áll: „Mély érzelmi viszályokkal a szívemben, a szerelemtől és aljasságtól meggyötörve is kitartok, s minden áron követem a boldogság törvényeit… Épp most oldom meg az akaraterőm segítségével életem egyik legfájdalmasabb problémáját…”
Közben tovább dolgozott az Óda a legfölségesebb oltáriszentséghez költeményén, melyben az ördögöt mint a szerelem nélküli szexualitás, a hűség és felelősség nélküli élvezet jelképét ábrázolta.
Szeptemberben két szürrealista prózája jelent meg nyomtatásban, az Elmerült úszónő és az Öngyilkosság Alexandriában, melyek stílusukban és témájukban is Dalí hatását tükrözték. Federico hiába próbálta minden erejével rávenni a festőt, hogy látogassa meg őt Granadában, mert az egyre inkább Buňuel hatása alá került, aki sürgette, hogy mielőbb utazzon el Párizsba.
Federico továbbra is gyötrelmes lelkiállapotban volt: „Minden boldogságra szükségem lenne, amit Isten tud adni, hogy a sok konfliktus súlya alatt ne omoljak össze… Kötelességünk boldognak lenni! Én mondom ezt neked, miközben életem legrosszabb, legkellemetlenebb szakaszát élem.” – írta kolumbiai barátjának.
Októberben két előadást tartott Granadában, Képzelet, ihlet, menekülés és Az új festészet körvonalai címmel, melyek szintén azt bizonyították, milyen nagy hatást gyakorolt rá Dalí.
Ekkoriban küldte el megjelentetésre az Óda a legfölségesebb oltáriszentséghezversének első két részét, melyen év eleje óta dolgozott, s mely feltárja, hogy életének ebben a nehéz időszakában visszatért a gyermekkorára jellemző vallásos hitéhez, amit persze sosem veszített el teljesen annak ellenére, hogy az egyház intézményét elutasította. A hithű olvasók számára helyenként megbotránkoztatónak tűnő művet kissé meggondolatlanul a konzervatív és nagyon katolikus Manuel de Falla zeneszerzőnek ajánlotta.
Decemberben a szívének oly kedves Spanyol bölcsődalok előadással szerepelt a madridi diákrezidencián, s egy interjúban elmesélte a kollégiumban töltött napok legmulatságosabb történetét, mellyel a Dalíhoz fűződő szoros barátságát akarta bizonyítani.
Miután Federico megbizonyosodott arról februárban, hogy a drámáját valóban elő fogja adni a híres színésznő, elkezdett aggódni a darab régimódisága és tökéletlensége miatt, de ezen a ponton már nem lehetett visszafordulni. Márciusban Madridban felolvasta a Mariana Pineda-t Margarita Xirgu színtársulatának, s Salvador Dalí örömmel elvállalta a díszletek megtervezését.
Lorca május elején érkezett Barcelonába, hogy részt vegyen a bemutató előkészítésén, s az ezt követő két hónap alatt Barcelona, valamint Dalíék otthona, Figueres és Cadaques között ingázott intenzíven élvezve a szülői felügyelet nélküli életet, örülve Dalínak és újonnan szerzett katalán barátai társaságának.
1927. június 24-én gördült fel először a függöny a Goya Színházban a Mariana Pineda előtt, mely a csalódásokkal teli évek után végre nagy sikert aratott Federico és szüleinek óriási megkönnyebbülésére. A kritikák elnézőnek voltak, s bár többnyire észrevették a Margarita Xirgu által megformált főhősnő lélektani bonyolultságát, de igazán nem látták át, hogy milyen nagy mértékben fejezi ki a dráma a Lorcára jellemző reménytelen szerelem és halál témáját.
A Mariana Pineda előadásaival nagyjából egyidőben történt, hogy a költőnek egy újdonsült katalán műkritikus barátja közbenjárásával sikerült kiállítást rendeznie a színezett rajzaiból, mely ugyan nem váltott ki különösebb visszhangot a sajtóban és a képzőművészeti életben, de Federicot elégedettséggel töltötte el.
Ugyanakkor Dalínak az ekkoriban készített rajzain és festményein állandóan felbukkant Lorca arca, s ezekből a művekből valamint a festő által írt levelekből arra lehet következtetni, hogy 1927-ben Salvador sokkal erősebben vonzódott a barátjához annál, mint amit hajlandó volt később beismerni.
A mesébe illő júliust Lorca Cadaquesben töltötte Dalíéknál, ahol Salvador húga, Ana María számos fényképet készített a sugárzóan boldog költőről, s később nosztalgiával emlegette Federico csodálatos tehetségét a gyerekekhez, akik számára különleges és kedves játékokat eszelt ki.
Közben megjelent a Dalok című verseskötet és pazar dicséretet kapott a madridi El Sol újságban. Július végén Federicot már türelmetlenül várták haza szülei, s ő nehéz szívvel mondott búcsút szerelmének és az imádott cadaquesi tájnak, melyet teljesen azonosított a festővel.
Dalí majdnem harminc évvel később mondta el egy interjúban, hogy Lorca őrülten szerelmes volt belé és két alkalommal próbálta őt rávenni sikertelenül a szexuális aktusra. A harmincas években alkotott Atmoszférikus koponya meggyaláz egy hangversenyzongorát című festménye is a csábítási kísérletre utal.
Federico a nyár hátralévő részét Granadában s egy közeli fürdőhelyen töltötte családjával. Mikor megkapta Dalí Szent Sebestyén című szürrealista írásának újságban megjelent példányát, nagyon el volt ragadtatva a prózától. A vakáció vége felé a hiperérzékenység állapotába került, valamiféle kreatív őrület szállta meg, aminek hatására elsősorban rajzolni kezdett, de dolgozott a Szent Luca és Szent Lázárcímű prózai írásán is, mellyel Dalí Szent Sebestyén-je iránti mély csodálatát akarta kifejezni.
1927. őszén visszatért Madridba, a Mariana Pinedabemutatójának előkészítése miatt. Az október 12-i premier sikeresen zajlott le, s a kritikák is többnyire kedvezően értékelték a darabot. Ezzel Lorcának végre sikerült betörnie a színházi világba Margarita Xirgu színésznő védőszárnyai alatt, s az újságok már úgy írtak róla, mint a legjobb kortárs költőről, aki a színpadon is hírnevet fog szerezni.
Federico sikereinek hatására Buñuel kezdett nagyon iriggyé válni, s szintén szálka volt a szemében a költő bizalmas kapcsolata Dalíval. Ettől kezdve mindent elkövetett, hogy a két barátot elválassza egymástól, s hogy Salvadort rávegye, menjen vele Párizsba.
Decemberben Lorca Sevillába utazott egy csoport kitűnő fiatal íróval, hogy részt vegyen a Góngora tiszteletére rendezett előadás sorozaton. Az utazás gondolatának kiötlője és mecénása Ignacio Sánches Mejías, az irodalom és színház iránt szenvedélyesen érdeklődő, ünnepelt torreádor volt.
Sevillában ismerkedett meg Federico Luis Cernuda-val, a fiatal, félénk, homoszexuális költővel, akivel néhány évvel később közeli barátok lettek. Erről az utazásról több anekdota is fennmaradt, az egyik szerint Lorca nem volt hajlandó részt venni barátaival egy éjszakai folyami hajózáson, mert pánikszerű halálfélelem fogta el a vadul hullámzó víztől.
A Karácsonyt Granadában töltötte, s az ekkoriban írt levelei elárulják, milyen gyengéd érzelmeket táplált Dalí iránt, s lelke hogyan hánykolódott a legtisztább spiritualitás és az elfojthatatlan testi vágyak között. Valójában soha nem volt képes teljesen feloldani ezt az ellentmondást önmagában, csak próbálkozott vele a művészetén keresztül.
1926. elejére már többé-kevésbé megírta a Don Perlimplín és Belisa szerelme a kertbencímet viselő, humoros és groteszk elemekkel átszőtt kis drámai mesterművét, mely a Don Cristóbal-hoz és A csodálatos vargáné-hoz hasonlóan az öregedő férj és fiatal feleség témáját dolgozza fel, de sokkal bonyolultabb módon. Don Perlimplín szüzességének és impotenciájának lelki okai vannak, melyek halott, domináns anyjával kapcsolatosak. Körmönfont öngyilkosságával nem csak saját magát váltja meg a szerelmi gyötrelemtől, hanem ifjú feleségét, Belisát is felszabadítja.
Erre az évre esett Luis de Góngora, a hosszú ideig megvetettspanyol költő halálának 300. évfordulója, s Lorca ebből az alkalomból februárban előadást tartott Granadában A költői kép Don Luis de Góngoránál címmel, mely feltárta, hogy sok ponton kapcsolatot talált Góngora művészete és a saját költészete között.
Áprilisban először jelent meg a sajtóban az Óda Salvador Dalíhozcímű nagyszabású vers, az egyik legszebb spanyol diadalének a barátságról, mely kifejezte Lorcának a festő és a kortárs festészet iránt érzett nagyrabecsülését. A külföldi kritikusok dicséretét is kivívó költemény elégedettséggel és büszkeséggel töltötte el Dalít.
Federico tavasszal örömmel költözött vissza a fővárosi diákrezidenciára, ahol végre találkozhatott szeretett barátjával, Salvadort azonban hamarosan végleg kizártak a Szépművészeti Akadémiáról.
Azon a tavaszon, mikor nagy sikerű felolvasást tartott a verseiből Kasztíliában, megismerkedett Jorge Guillén költővel és irodalom professzorral, akinek nagyon csodálta a költészetét, ugyanakkor Guillén is nagyra értékelte Lorca munkáit, és fényes jövőt jósolt a fiatal költőnek.
Madridban sikerült személyes kapcsolatba lépnie a híres Margarita Xirgu színésznővel is, aki megígérte Federiconak, hogy elolvassa a Mariana Pineda drámát.
A nyarat szokás szerint a családjával töltötte Andalúziában, tovább dolgozott a Cigány-románcok-on, és próbálta előmozdítani a Mariana Pineda ügyét, melyet Margarita Xirgu bizonyára elfelejtett elolvasni, de erőfeszítései hiábavalónak bizonyultak.
Federicot egyre inkább korholták a szülei azért, mert irodalmi ténykedésének semmilyen gyakorlati haszna nem mutatkozott, miközben öccse már szép akadémiai karrierrel dicsekedett. Ekkoriban rögeszméjévé vált, hogy muszáj megpróbálkoznia neki is az egyetemi karrierrel, és Jorge Guillén-t ostromolta levélben arra vonatkozó kérdéseivel, hogy miképp válhatna belőle irodalom tanár. Dalínak is írt elhatározásáról, aki azonban igyekezett meggyőzni a költőt arról, amit valószínűleg maga is érezhetett a szíve mélyén, hogy nem a tanári hivatásra rendelte őt a sors.
A festőt azon a nyáron kezdte el megszállottan foglalkoztatni Szent Sebestyén, aki nem csak Cadaques védőszentje volt, hanem burkoltan a homoszexuálisok és szadomazochisták jelképe is. Lorca is osztozott barátja lelkesedésén, és a mártírról vetített képes előadás sorozatot készített.
Októberben előadást tartott Granadában Pedro Soto de Rojas 17. századi granadai költőről, akit ugyanúgy csodált, mint Góngorát. Egyre türelmetlenebbül aggódott a Mariana Pineda sorsa miatt, de egy barátja, Melchor Fernández Almagro közbenjárásának köszönhetően végül Margarita Xirgu színésznő elolvasta a drámát, és novemberben ígéretet tett arra, hogy be fogja mutatni Madridban vagy Barcelonában.
