A csodálatos vargáné bemutatója, Öt év múlva dráma (1930-1931)
Lorca Granadában majd Malagában töltötte a nyarat családjával. Egyik barátja és későbbi életrajzírója úgy találta, hogy a költőt keményebbé tette az amerikai utazás, bár Federico azt mondta neki, egyáltalán nem érzi, hogy megváltozott volna, s még több részvétet érez a gyengék és elesettek iránt, mint valaha. A Kubából való hazatérése után sok barátja észrevette azt is, hogy a költő homoszexualitása nyíltabbá vált, és néhányan nem örültek ennek.
Október elején visszautazott Madridba, ahol újra felvette a kapcsolatot régebbi szerelmével, a szobrász tanuló Emilio Aladrénnel. Első alkalommal beszélt a sajtónak A közönség című drámájáról, és néhány közeli barátjának fel is olvasta a merész művet, akik úgy ítélték meg, hogy a darab bemutatására jelenleg semmi esély nincs.
A csodálatos vargáné bemutatóját viszont együtt tervezték Cipriano Rívas Cheriffel, a Caracol kísérleti színház vezetőjével és Margarita Xirgu színésznővel. Az 1930. december 24-én rendezett premier nagy sikert aratott a Spanyol Színházban, ahol Federico maga olvasta fel komédiájának szellemes prológusát. A kritikusok azt írták, hogy az andalúziai bábhagyományok hatása érződik a művön, de egyikük csalódottan állapította meg, hogy a költő nem tudott ennél modernebb alkotással előrukkolni. Ugyanakkor Lorca is hasonló nyilatkozatot tett a bemutató napján: „Nem ez az én igazi munkám, hanem ami majd később jön.A címe: A közönség.” De az utóbbi művet soha nem tudta előadatni.
Tavasz elején ismerkedett meg a Spanyolországban is széles körű népszerűségnek örvendő Lola Membrives argentin színésznővel, aki a későbbiekben Margarita Xirguhoz hasonlóan sikerre vitte Lorca több drámáját.
Szintén ekkoriban adták ki Federico első gramofon lemezét, melyen az általa feldolgozott spanyol népdalok szólaltak meg Encarnación López Julvez, művésznevén „az Argentinita” előadásában a költő zongorakíséretével. A következő hónapokban még négy újabb lemezük jelent meg, s ezek a felvételek nem hagynak kétséget afelől, hogy Federico tehetségesen zongorázott.
1931. április 12-én tartották a választásokat, s a köztársasági tüntetőkhöz Lorca is csatlakozott aznap egyik barátjával, Rafael MartínezNadal-lal, így testközelből tapasztalta meg a tüntetők és a lövöldöző polgárőrség veszedelmes összecsapását. Ezt követően a költő olyan érzékletesen, olyan fantasztikus szókinccsel és arcjátékkal mesélte el a történteket egy kávéházban, hogy egy barátja ezt mondta az esetről: „García Lorca összes munkája nem ér fel ezzel a szóáradattal.”
A választásokon győztek a köztársaság pártiak, két nap múlva kihirdették a Második Köztársaságot, s ezzel a demokratikus Spanyolország álma valósággá vált.
Május végén került sor az Andalúz dalok kötet kiadására, melynek versei nagyrészt még tíz évvel korábban íródtak, s a könyv kedvező kritikai fogadtatásban részesült.
Federico lázas munkával töltötte a nyarat Granadában, s augusztusra elkészült az Öt év múlva című szürrealista drámával. A korai versekhez hasonlóan az elveszített szerelem témája visszhangzik a misztikus színjátékban, ahol a szerelem halogatása elkerülhetetlenül vezet a halálhoz. A költő megteremtette a hagyományos és ultramodern elemek tökéletes szintézisét, s magas fokú művészi érzékkel fejezte ki aggodalmát a jövővel, a halállal, a szexuális beteljesületlenséggel kapcsolatban. A Fiatalember alakjába valószínűleg saját heteroszexuális kudarcát vetítette bele, s a halál témája is erőteljesen jelenik meg a darabban, mely a Fiatalember meggyilkolásával zárul.
Különös módon a költőt öt év múlva pontosan azon a napon ölték meg, mikor befejezte a drámát.
Nyár végén szülőfalujában, Fuente Vaquerosban (ahol már utcát is neveztek el róla) részt vett a nyilvános könyvtár felavatásán, s beszédéből világosan kitűnt, hogy határozottan a köztársaság pártiak oldalán áll, és szilárd kapitalizmus ellenes nézeteket vall. Ezek az eszmék mélyen a gyermekkorában gyökereztek, s az amerikai útja során szilárdultak meg.
Havannában felolvasta barátainak a Yerma néhány jelenetét, és elkezdte írni a Rosita leányasszony vagy a virágnyelv című művét.
Ekkor készült A közönség címet viselő szürrealista drámájának nagy része, melyet hazaérkezése után pár hónappal fejezett be.
Ez az első homoszexuális férfiakról szóló spanyol dráma, s messze maghaladja korát az erotikus szabadság kinyilatkoztatásával és a téma feldolgozási módjával. Többféle színdarabnak (Jean Cocteau: Orfeusz, Pirandello: Hat szerep keres egy szerzőt, Shakespeare: Szentivánéji álom), a párizsi avantgárd színházaknak, a havannai Alhambra Színháznak, valamint a szürrealista elméletnek és gyakorlatnak a hatását is tükrözi.
A költő a föld alatti vagyis az őszinte színházat védelmezi benne a hagyományos és felszínes színházzal szemben, ugyanakkor a darab szenvedélyes védőbeszéd az ösztönöket követő szerelem mellett. Az egyetlen szereplő, aki mentes a kétkedéstől és a maszktól, az Első Férfi, aki Lorcával és Krisztussal azonos. „Én mások előtt nyíltan szeretlek, mert borzadok a maskarától…”
A szereplők durva vádaskodásaiban, féltékenykedéseiben a költő saját tapasztalatait fejezhette ki, s nem nehéz megérezni a műben a Dalíval és Aladrénnel kapcsolatos gyötrelmeit. De A közönség mindenekelőtt egy dühös és keserű munka az igazságtalan társadalomról, mely maszk viselésére kényszeríti az embereket.
Hasonló érzelmeket találhatunk az Óda Walt Whitmanhoz című versben is, mely egyike Lorca legkevésbé érthető írásainak, s melyet közvetlenül azután fejezett be, hogy elhagyta Kubát.
A költemény Walt Whitman-ját őszinteség, egyszerűség, a szégyenkezéstől és szabadosságtól egyaránt mentes homoszexualitás jellemzi. A műben Federico a homoszexualitás nőies változatát támadja, ami arra utal, hogy minden erőfeszítése ellenére sem volt képes megnevezni a saját szexualitását.
Ezt igazolja az is, amit pár évvel később mondott egy bizalmas barátjának: „Mindig csak férfiakkal voltam együtt, de a „marica” szó nevetésre késztet, mert nőies férfira utal…”
A költő bölcsen úgy határozott, hogy nem jelenteti meg Spanyolországban ezt a versét, csak Mexikóban nyomtatták ki pár év múlva nagyon kevés példányszámban.
Május közepén érkezett Havannába Lorca egyik legjobb barátja, a muzeológus Adolfo Salazar előadásokat tartani, s júniusban együtt indultak haza Spanyolországba.
Federico utolsó Havannában töltött óráiról ellentmondásos beszámolók születtek, mert Antonio Quevedo és Flor Loynaz teljesen másképp mesélték el a búcsúzást. Mindkét család úgy gondolta, hogy ők voltak a költő legjobb barátai Kubában, mivel áldozatul estek Federico azon képességének, hogy ezt bárkivel el tudta hitetni.
Június 12-én indult a hajó New Yorkba, ahol Lorca a lejárt vízuma miatt nem szállhatott partra, de táviratozott több barátjának, akik meglátogatták a fedélzeten.
Az Atlanti-óceánon úgy keltek át, hogy Federico szinte egyfolytában kubai és spanyol dalokat énekelt bűntársával, a hajó zongorájával, s emiatt annyira felborult a rend és fegyelem, hogy a kapitány utólag azt mondta, már majdnem vízbe ölte magát kétségbeesésében.
Június 30-án kötöttek ki Cádizban, ahol a felszabadultan boldog költőt két testvére várta, hogy kocsival hazavigye Granadába.
Lorca már kisgyermekkora óta rajongott Kubáért, élvezettel hallgatta egyik nagynénje habanéráit (havannai dalait), és megcsodálta apja Havannából rendelt szivarjainak dobozán a képeket. 24 éves korában megismerkedett egy kubai költővel, José Chacón y Calvoval, aki sokat mesélt neki a szigetről. Még mielőtt Kuba földjére lépett volna, biztos lehetett abban, hogy nagyon jól fogja itt érezni magát.
A Kubai Hispánia Intézet képviselői várták a kikötőben, s elszállásolták egy hotelben, melynek környéke hasonlított Andalúziára, s a forró éghajlat, az emberek hangos beszéde is Spanyolországot idézte. Ott tartózkodása alatt a költő egyre inkább úgy érezte, hogy Andalúzia és Kuba vérmérséklete és kultúrája finom szállal kapcsolódik össze. Az ország szépsége, elevensége, zenéje, szokásai csodálattal töltötték el, de a csokoládébarna bőrű, szép testű mulatt fiatalok is ámulatba ejtették, s bizonyos jelek arra utalnak, hogy Havannában alaposan megváltozott Federico magánélete.
Megérkezése után felvette a kapcsolatot egy zenerajongó spanyol párral, Antonio Quevedoval és feleségével, akiket Manuel de Falla kért meg levélben, hogy gondoskodjanak Kubában az ő kedves költő barátjáról.
Lorca öt előadást tartott Havannában és párat más városokban diadalmas sikereket aratva. Többek között a Képzelet, ihlet, menekülés új változatával, Abölcsődalok, A költői kép Don Luis de Góngoránál és Acante jondo címűekkel lépett fel.
Egy Santiago de Cuba-i meghívás és az afrokubai son zene inspirálta a Kubai néger son versét. Federico szinte rabja lett ennek a zenei stílusnak, összebarátkozott a legjobb son zenészekkel, de érdeklődéssel fordult minden afrikai eredetű szokás, jelenség felé, és a fekete közösségek életéről írt újságcikkek is izgatták. A faji megkülönböztetés kérdésében a feketék pártján állt, s a diktatúrával szemben a kubai politikai ellenállókat támogatta.
Egy guatemalai költő, Luis Cardoza y Aragón révén rajongója lett az Alhambra Színháznak, mely a társadalmi igazságtalanságok ellen irányuló szatírákra specializálódott a kubai diktatúra idején. Cardoza később beszámolt Lorca lenyűgöző személyes varázsáról, a ráktól és a haláltól való rögeszmés félelméről, munkamódszeréről, hogy csak akkor írt, amikor már nem tudta elviselni azt a feszültséget, hogy nem fejezheti ki az érzelmeit.
Egymást követték az irodalmi összejövetelek, felolvasó estek, népdal éneklések, partik, tengerparti séták, és a körülrajongott költő boldognak látszott. „Ez a sziget egy paradicsom” –írta szüleinek beszámolva sikereiről, élményeiről és a kubaiak kedves vendégszeretetéről.
Összebarátkozott a bohém, művészetkedvelő, gazdag Loynaz családdal, akiknek pazar kastélyában hamarosan úgy mozgott, mintha csak otthon lenne, írt, zongorázott, olvasott, szavalt, történeteket mesélt, whiskyt ivott. Flor Loynaz-szal éjszakánként szórakozni jártak, s a költő sosem tért vissza a szállodájába hajnal előtt.
Sok anekdota keringett Havannában Federico szerelmi kalandjairól, két fiatal, jó külsejű fiúval bizonyosan volt szerelmi kapcsolata, valószínűleg a jómódú családból származó Juan Ernesto Pérez de la Ríva-val töltötte a legboldogabb pillanatait.
Miután visszatért New Yorkba, hivatalos meghívót kapott Havannába a Kubai Hispánia Intézettől a jövő év elejére.
A következő hónapokban intenzíven írt, és a versek azt sugallják, hogy lehangoltsága, az elveszített gyermekkor utáni sóvárgása és szexuális szenvedése továbbra sem csillapodott.
A kollégiumban összebarátkozott egy amerikai diákkal, akivel moziba, dzsessz klubokba járt, s a fiú későbbi beszámolója szerint Federico hajlamos volt a lényegtelen hétköznapi eseményeket dramatizálni, szeretett erőszakos halálról, művészekről, cigányokról, négerekről, abnormális emberekről beszélni, és állandóan dicsekedett a zseniális képességeivel.
Akkoriban rázkódtatta meg a Wall Streetet a gazdasági válság, s Lorca tanúja volt a tőzsde összeomlásának és az embereken eluralkodó pokoli pániknak, a Haláltánc című versét nem sokkal ezután írta. Miközben saját maga elfogadásával viaskodott New Yorkban, szeme elé tárultak az emberiség szenvedésének addig ismeretlen formái és méretei, és ennek következtében egyre inkább közel került a marxista nézetekhez, melyben a szocialista gondolkodású Fernando de los Ríos hatásának is szerepe volt.
Októberben lelkesen írta meg szüleinek, hogy rabja lett a beszélő mozinak, s maga is szeretne megpróbálkozni a filmkészítéssel. Utazás a Holdra címmel írt egy némafilm forgatókönyvet, melyre nagy hatást gyakorolt Az andalúziai kutya, melyet Buñuel és Dalí együtt készítettek. A szürrealista történet nem egy valódi Hold utazásról szólt, hanem egy lelki utazásról a halál felé, a szerelem hiábavaló kereséséről, s a költő kifejezte benne saját szexuális gyötrődését. Az utóbbi téma megjelent az akkoriban készített rajzain is, melyeken vérző nemiszervű alakok szerepelnek.
Federico nem sokkal New Yorkba érkezése után ráébredt, hogy drámaírói jövője szempontjából fontos lenne számára az amerikai színdarabok megismerése, ezért elkezdett óvatos célzásokat tenni szüleinek írt leveleiben arra, hogy utaljanak át több pénzt neki, mert nagyon szeretne színházba járni. Bizonyos színházak kortárs amerikai és európai darabokat mutattak be, a Harlemben pedig fekete revüműsorokat rendeztek, melyek elbűvölték a költőt. Még kínai színházat is látott, melyben szavak nélkül, csak mimikával fejezték ki a legbonyolultabb érzelmeket. Mindezek a hatások később befolyásolták drámaírói fejlődését, és megerősítették abban a törekvésében, hogy a hagyományos színház béklyóit lerázva kitaláljon egy új drámai nyelvet.
Ugyanakkor a költő nem tudta helyesen felmérni a kortárs amerikai kultúra színvonalát a szegényes nyelvtudása miatt, túlbecsülte a fekete művészet jelentőségét, és néhány nagy amerikai író elkerülte a figyelmét, mint pl. Hamingway, Fitzgerald, Faulkner.
Karácsony és újév időszakában sokat írt: Tájkép okádó tömeggel, A bogarak holdja és panorámája, Stanton, kisfiam; Kis végtelen költemény, Zsidó temető. Mindezek a versek jól tükrözik akkori zaklatott lelkiállapotát. Versfelolvasást is tartott a Spanyol Intézetben az Andalúz dalok kötetből, sőt két előadásával szintén szerepelt New Yorkban, A bölcsődalokkal és a Képzelet, ihlet, menekülés egy átdolgozott változatával.
1930. január 28-án Spanyolországban összeomlott Primo de Rivera tábornok majdnem két évig tartó diktatórikus politikai rendszere, s Lorca bizonyára nagyon örült a hírnek.
Március 4-én elindult Kubába, ahol már várták. Mivel még mindig nagyon félt a tengertől, nem akarta az egész utat hajóval megtenni, ezért Tampáig vonattal utazott, s csak ott szállt hajóra.
Március 7-én érkezett meg Havannába, ahol a sajtó lelkesen tudósított az eseményről, s azt írták, hogy a költő "még spanyolabb, még inkább andalúziai és granadai, mint valaha". Távol az otthonától, New York embertelen nagyvárosi környezetében Federico valóban kezdett tisztába jönni azzal, hogy milyen szenvedélyesen szereti a szülőföldjét.
Az első hónapok New Yorkban és kirándulás a metropoliszból (1929)
A nagy utazás előtt Federico úgy tervezte, hogy 6-7 hónapot fog Amerikában tölteni, s hogy New York után Kubába is ellátogat előadásokat és felolvasásokat tartani. Előzőleg már voltak ismeretei Amerikáról könyvekből, filmekből és néhány barátja, köztük Fernando de los Ríos elbeszéléseiből.
A hat napos hajóút kellemesen telt, Lorca elfelejtkezett a vízbe fulladástól való megrögzött félelméről, összebarátkozott egy magyar fiúval, de egyik leveléből kiderül, hogy erős honvágy vett erőt rajta, szinte már megbánta az utazást.
A hajó 1929. június 25-én érkezett meg a kikötőbe, ahol egy kis csoport várta a költőt, köztük pár spanyol ismerőssel, akik a következő hónapokban sokat segítettek neki, s bemutatták számos barátjuknak.
Federicot felvették mint diákot a Columbia Egyetem angol kurzusára, s egy manhatteni diákotthonba költözött be. Nagy hatással volt rá a Broadway és a tőzsde, a várost nagyon elevennek és barátságosnak nevezte a szüleinek írt lelkendező levelében, s csak a Philip Cummingsnak címzett leveléből tudjuk, hogy a városba érkezése után nem sokkal kétségbeesett hangulat kerítette hatalmába.
Az angol kurzust nagyon komolyan vette, de minden jószándék és baráti segítség ellenére sem boldogult igazán az angol nyelvvel, az augusztusi vizsgákat nem tette le, és a kilenc hónapos New York-i tartózkodása alatt is csak minimális nyelvtudást sikerült elsajátítania. Szívesen időzőtt az egyetem jó könyvtárral és zongorával felszerelt Spanyol Intézetében, ahol anyanyelvén társaloghatott és kedvére énekelhette a spanyol népdalokat rajongó hallgatóságának.
Augusztusban megjelent két cigány-románcának angol fordítása, s egy cikket is közöltek a költőről fotók kíséretében.
Egyik spanyol barátja kérésére kórust szervezett diákokból, akikkel augusztusban koncertet tartottak Federico vezényletével és zongorakíséretével. Zenei tehetsége idővel minden ajtót megnyitott előtte a városban, számos estélyre meghívták, ahol zongorázásával és a spanyol népdalok éneklésével mindig a figyelem középpontjába került.
New Yorkban érdeklődéssel szemlélte a sokféle vallást, a protestáns istentiszteletet különösen ellenszenvesnek találta, úgy érezte, hiányzik belőle minden emberség, vigasztalás, szépség, s annyira lelkesedett a spanyol katolicizmus méltóságáért, szívélyességéért, a szűz kultuszáért, mint még soha.
Megismerkedett a feketék világával, színesbőrű barátokra tett szert, olyan partikon vett részt, ahol ő volt az egyetlen fehér ember, s a Harlem egyik klubjának rendszeres látogatója lett. A négerek dalai és táncai teljesen elbűvölték, felfedezte, hogy nagy hasonlóság van a fekete zene és az andalúziai népdal között.
Augusztus első felében arról tájékoztatta szüleit, hogy elkezdett írni, s az első amerikai versei közé tartozott az Óda a Harlem királyához. Az intenzív ihlet hatására készült költemény arról tanúskodik, hogy a költő észrevette a kapcsolatot a négerek és az andalúziai cigányok helyzete között, akiket az intoleráns társadalom kiközösített. A mű vad támadás a kapitalista társadalom anyagi értékei ellen és szenvedélyes védőbeszéd a feketék, sőt mindenféle elnyomott kisebbség jogaiért. A szintén akkoriban készült 1910. Közjáték című vers tartalmazza az embertelen ipari társadalom minden fő jellegzetességét a természettől eltávolodott modern ember magányával, s bepillantást nyújt Lorca érzelmeibe, aki próbált alkalmazkodni a számára új és bizonyos értelemben szörnyű világhoz.
1929. augusztus közepén véget ért a tanítás az egyetemen, s másnap Federico vonatra szállt Vermont felé, hogy meglátogassa Philip Cummings barátját, aki még a Párizsi vonatúton hívta meg őt amerikai otthonába.
A betondzsungelben töltött hetek után a friss erdővel borított, csendes vidék az Eden-tónál s a házigazdák kedvessége örömmel töltötte el a költőt, de a korán érkezett ősz, a ködös, esős idő hamarosan lehangolóan hatott rá, honvágya támadt és magányosnak érezte magát.
A tíz nap alatt barátjával bebarangolták a környéket, s Cummings feljegyezte naplójába, hogy Federico úgy csodálta az erdő növényeit és úgy játszott a kiszáradt farönkökkel, mint egy nagy gyerek.
A látogatás idején Lorca egy lezárt csomagot bízott barátjára, melyről több mint harminc év múlva derült ki, hogy keserű vádaskodásokat tartalmazott bizonyos emberek ellen, akikben megbízott, de elárulták, akik megpróbálták elpusztítani őt és a költészetét. Cummings 1961-ben, a költő kérésének eleget téve megsemmisítette a személyes papírokat a csomag felnyitását követő napon, de ezt később megbánta. Az egyetlen név, melyet azután fel tudott idézni az írásból, Dalí neve volt.
Lorca az Eden tónál írta Az Eden-tó kettős költeménye című, kétségbeesett hangulatú versét, melyben a kettős kifejezés valószínűleg a jelenlegi gyötrelmes élete és a biztonságos gyermekkor közötti különbségre utal.
Augusztus végén továbbutazott vonattal Bushnellsville-be egyik New York-i barátjának, a spanyol Angel del Río-nak és feleségének bérelt házába, ahol húsz napot töltött. (Az érkezéskor bonyodalmak adódtak, mert Federico elfelejtett táviratozni, ezért nem várták az állomáson, taxiba szállt, de nem tudta megmondani a pontos címet, majd nem tudta kifizetni a hatalmasra nőtt számlát, és félelmében egészen elveszettnek érezte magát.)
Az akkor írt versei igazolják, hogy a felszínes vidámság mögött nem enyhült a depressziója. A Stanton, kisfiam és A kútba fulladt lány című költeményekben felbukkannak a farmtulajdonos gyermekei, akikkel Lorca sokat játszott, bár mindkét műben nagyon összekeverednek a valóságos személyek és események a költő emlékképeivel. A Táj két sírral és asszír kutyávalversben pedig a farm hatalmas, öreg kutyájából és a farmtulajdonos rákos betegségéből formálódtak szokatlan víziók.
Szeptember második felében Federico egy másik New York-i spanyol barátjánál, Federico de Onís-nál is vendégeskedett pár napig Newburgban, ahol segített a spanyol és a spanyol-amerikai költészet antológiájának összeállításában.
1929. januárjában megjelent az Ártatlanok kivégzése című elbeszélés Dalí rajzaival illusztrálva.
Buňuel minden erejével próbálta aláaknázni Dalínak a költő iránti csodálatát, mikor pár hetet együtt töltöttek Figuerasban. Ekkor kezdtek bele Az andalúziai kutya film forgatókönyvének megírásába, amelynek címe Lorcára utalt, és több jelenete is az ő személyiségének legintimebb oldalát gúnyolta ki.
Februárban egy madridi kísérleti kamaraszínház műsorra tűzte a Don Perlimplín és Belisa szerelme a kertben darabot, de az utolsó pillanatban betiltották, s az eset tovább fokozta Lorca ellenszenvét Primo de Rivera tábornok rendszere iránt.
Pár hónappal később Federico a nevét adta egy kiáltványhoz, melyben sok más íróval együtt kifejezte a politikai helyzettel szembeni elégedetlenségét és egy szabadabb Spanyolország eljövetelébe vetett hitét.
Szintén februárban Madridban megtartotta a Képzelet, ihlet, meneküléselőadását, s a Dalok verseskötet ismét megjelent.
Lorca szülei észrevették, hogy fiuk rossz lelkiállapotban van, s Rafael Martínez Nadal, a költő egyik bizalmas barátja felvetette Federico apjának, hogy egy külföldi utazás bizonyára jótékony hatással lenne a fiára. Lorca nem sokkal ezután kezdte el híresztelni az ismerőseinek, hogy New Yorkba fog utazni régi barátjával és professzorával, Fernando de los Ríos-szal, akit a Columbia Egyetem hívott meg. Martínez Nadal tisztában volt vele, hogy Federico depresszióját részben Emilio Aladrén okozta, a szobrász tanuló ugyanis kezdett eltávolodni a költőtől egy lány miatt, akit később (1931. novemberében) feleségül is vett.
A költő lehangoltságát másrészt Dalí távolléte idézte elő, aki áprilisban Párizsba utazott, hogy részt vegyen Az andalúziai kutya forgatásán, majd néhány hónappal később Cadaquesben megismerkedett későbbi feleségével. Tavasszal Federico már úgy érezhette, hogy mindkét szerelme megtagadta őt.
A márciusi szent hétre Granadába utazott, s nagy boldogtalanságára a vallásosságban keresett vigasztalást. Sikerült kikönyörögnie, hogy részt vehessen az Alhambra Szent Mária Egyesületének látványos körmenetében, s egy nehéz keresztet cipelve, mezítláb ment a menet élén hosszú órákon át. Májusban hivatalosan kérte felvételét az egyesületbe, de nincs feljegyzés arról, hogy valaha is részt vett volna a szervezet tevékenységeiben.
Április végén ismét Granadában volt, mert Margarita Xirgu társulata a Cervantes Színházban bemutatta a Mariana Pineda-t, mely természetesen óriási sikert aratott abban a városban, ahol Federico felnőtt. Május elején bankettet rendeztek Lorca és a színésznő tiszteletére, melyen a költő elmondta, hogy Granada formálta azzá, akivé vált, s hogy jelenleg különösen szüksége van a város csendjére és szellemére, hogy bátorítsa a pusztító szenvedély és a halál elleni küzdelmében. Két héttel később szülőfaluja, Fuente Vaqueros adott fogadást Federiconak, melyen részt vett a költő családja és számos rokona, barátja.
Június 7-én a Lorca család búcsúvacsorát tartott, s két nappal később Federico elutazott Madridba, ahol barátai szintén ünnepélyesen elbúcsúztatták egy estéllyel, s egy kis csoport a vasútállomásra is elkísérte.
Június 12-én szállt fel a párizsi vonatra Fernando de los Ríos-szal, és a professzor unokahúgával, akit az angliai Herefordba szándékoztak kísérni. Velük utazott Párizsig Philip Cummings, egy amerikai diák és költő, akivel Lorca az előző évben ismerkedett meg Madridban. Cummings visszaemlékezései szerint Federico sokat beszélt az egy napig tartó vonatúton, s ezt mondta az életről: „Az élet nevetés a halál rózsafüzérei között, a szívekben lakó szeretet. A szél és a patak fodrozódó vize. Sehonnan nem jön, sehová nem tart, de mindenütt ott van körülötted a félelmeiddel együtt.”
A francia fővárosban töltött egyetlen napon elmentek a Louvre-ba, s a beszámolók szerint Lorca visszahúzódóan viselkedett, ami arra utal, hogy szíve mélyén közel sem lekesedett annyira az utazásért, mint amennyire azt másokkal elhitette.
Másnap átkeltek a tengeren Angliába, Londonban meglátogatták a British Múzeumot és az állatkertet, ahol Federico szinte halálra rémült a hüllőktől. Elkísérték De los Ríos unokahúgát Herefordba vonattal, majd villámlátogatást tettek Oxfordban, ahol az estét az egyetem spanyol tanszékének híres professzoránál töltötték. Federico a felszínen vidámnak látszott, de a szemében szomorúság tükröződött – mondta róla később a professzor egyik vendége.
1929. június 19-én indult el a southemptoni kikötőből New York felé az SS Olympic gőzhajó, fedélzetén a két andalúziaival.
A Gallo folyóirat, Emilio Aladrén, a Cigány-románcok sikere és depresszió (1928)
1928. elejére befejezte A csodálatos vargáné darabját, dolgozott az Óda a legfölségesebb oltáriszentséghez költeményén és a spanyol bölcsődalokról szóló előadáson.
De mindenekelőtt a Gallo (Kakas) című irodalmi folyóirat megjelentetése kötötte le energiáit, melynek első számát március elején adta ki granadai barátaival együttműködve. Az európai szellemű, modern lapban olvasható volt az E kakas története című prózája és Dalí Szent Sebestyén-jének spanyol fordítása is. A folyóirat, melyet Federico madridi és katalán barátai lelkesen üdvözöltek, nagy vitákat váltott ki Granadában a nyárspolgárok és a haladó szelleműek között. A második és egyben utolsó szám május elején jött ki tartalmazva többek között a Buster Keaton sétája és A szűz, a tengerész és a diák című rövid színdarabokat. Ezután Lorca visszautazott Madridba, s nem tudott tovább foglalkozni a magazin sorsával, mert a Cigány-románcok megjelentetése vált a fő gondjává.
A Dalí iránti szenvedélyes érzelmei ellenére Federico beleszeretett egy szép arcú, fiatal szobrász tanulóba, Emilio Aladrénbe, akit 1925-ben ismert meg, de csak 1927-től lettek közeli barátok. Aladrén született lázadó volt, s féktelen viselkedése miatt állandóan bajba keveredett a Szépművészeti Akadémián. Lorca legtöbb barátja ellenszenvvel viseltetett a fiú iránt, úgy érezték, kártékony hatással van a költőre, aki azonban rendíthetetlenül magával vitte mindenhová szerelmét és úgy mutatta be, mint az egyik legígéretesebb spanyol szobrászt. Még buzgó erőfeszítéseket is tett Emilio karrierjének támogatása érdekében, a fiú azonban egyáltalán nem volt tehetséges művész. Lorca egyik bizalmas granadai barátja szerint elsősorban Aladrén miatt menekült el a költő a következő évben Amerikába.
1928. július végén jelent meg Madridban a Cigány-románcokkötet, melyet néhány hét alatt elkapkodtak, a kritikusok ódákat zengtek róla, s ezzel Lorca egy csapásra az ország leghíresebb, legkörülrajongottabb költőjévé, élő klasszikussá vált. Soha azelőtt ilyesmi nem történt Spanyolországban.
Augusztus elején visszautazott Granadába, és a siker ellenére mély depresszióba került, melyről barátainak írt levelei tanúskodnak. Félelemmel töltötte el a hirtelen jött hírnév, de elsősorban a szerelmi bánattól szenvedett Emilio Aladrén miatt. Jorge Zalamea fiatal kolumbiai írónak küldött levelében ez áll: „Mély érzelmi viszályokkal a szívemben, a szerelemtől és aljasságtól meggyötörve is kitartok, s minden áron követem a boldogság törvényeit… Épp most oldom meg az akaraterőm segítségével életem egyik legfájdalmasabb problémáját…”
Közben tovább dolgozott az Óda a legfölségesebb oltáriszentséghez költeményén, melyben az ördögöt mint a szerelem nélküli szexualitás, a hűség és felelősség nélküli élvezet jelképét ábrázolta.
Szeptemberben két szürrealista prózája jelent meg nyomtatásban, az Elmerült úszónő és az Öngyilkosság Alexandriában, melyek stílusukban és témájukban is Dalí hatását tükrözték. Federico hiába próbálta minden erejével rávenni a festőt, hogy látogassa meg őt Granadában, mert az egyre inkább Buňuel hatása alá került, aki sürgette, hogy mielőbb utazzon el Párizsba.
Federico továbbra is gyötrelmes lelkiállapotban volt: „Minden boldogságra szükségem lenne, amit Isten tud adni, hogy a sok konfliktus súlya alatt ne omoljak össze… Kötelességünk boldognak lenni! Én mondom ezt neked, miközben életem legrosszabb, legkellemetlenebb szakaszát élem.” – írta kolumbiai barátjának.
Októberben két előadást tartott Granadában, Képzelet, ihlet, menekülés és Az új festészet körvonalai címmel, melyek szintén azt bizonyították, milyen nagy hatást gyakorolt rá Dalí.
Ekkoriban küldte el megjelentetésre az Óda a legfölségesebb oltáriszentséghezversének első két részét, melyen év eleje óta dolgozott, s mely feltárja, hogy életének ebben a nehéz időszakában visszatért a gyermekkorára jellemző vallásos hitéhez, amit persze sosem veszített el teljesen annak ellenére, hogy az egyház intézményét elutasította. A hithű olvasók számára helyenként megbotránkoztatónak tűnő művet kissé meggondolatlanul a konzervatív és nagyon katolikus Manuel de Falla zeneszerzőnek ajánlotta.
Decemberben a szívének oly kedves Spanyol bölcsődalok előadással szerepelt a madridi diákrezidencián, s egy interjúban elmesélte a kollégiumban töltött napok legmulatságosabb történetét, mellyel a Dalíhoz fűződő szoros barátságát akarta bizonyítani.
Miután Federico megbizonyosodott arról februárban, hogy a drámáját valóban elő fogja adni a híres színésznő, elkezdett aggódni a darab régimódisága és tökéletlensége miatt, de ezen a ponton már nem lehetett visszafordulni. Márciusban Madridban felolvasta a Mariana Pineda-t Margarita Xirgu színtársulatának, s Salvador Dalí örömmel elvállalta a díszletek megtervezését.
Lorca május elején érkezett Barcelonába, hogy részt vegyen a bemutató előkészítésén, s az ezt követő két hónap alatt Barcelona, valamint Dalíék otthona, Figueres és Cadaques között ingázott intenzíven élvezve a szülői felügyelet nélküli életet, örülve Dalínak és újonnan szerzett katalán barátai társaságának.
1927. június 24-én gördült fel először a függöny a Goya Színházban a Mariana Pineda előtt, mely a csalódásokkal teli évek után végre nagy sikert aratott Federico és szüleinek óriási megkönnyebbülésére. A kritikák elnézőnek voltak, s bár többnyire észrevették a Margarita Xirgu által megformált főhősnő lélektani bonyolultságát, de igazán nem látták át, hogy milyen nagy mértékben fejezi ki a dráma a Lorcára jellemző reménytelen szerelem és halál témáját.
A Mariana Pineda előadásaival nagyjából egyidőben történt, hogy a költőnek egy újdonsült katalán műkritikus barátja közbenjárásával sikerült kiállítást rendeznie a színezett rajzaiból, mely ugyan nem váltott ki különösebb visszhangot a sajtóban és a képzőművészeti életben, de Federicot elégedettséggel töltötte el.
Ugyanakkor Dalínak az ekkoriban készített rajzain és festményein állandóan felbukkant Lorca arca, s ezekből a művekből valamint a festő által írt levelekből arra lehet következtetni, hogy 1927-ben Salvador sokkal erősebben vonzódott a barátjához annál, mint amit hajlandó volt később beismerni.
A mesébe illő júliust Lorca Cadaquesben töltötte Dalíéknál, ahol Salvador húga, Ana María számos fényképet készített a sugárzóan boldog költőről, s később nosztalgiával emlegette Federico csodálatos tehetségét a gyerekekhez, akik számára különleges és kedves játékokat eszelt ki.
Közben megjelent a Dalok című verseskötet és pazar dicséretet kapott a madridi El Sol újságban. Július végén Federicot már türelmetlenül várták haza szülei, s ő nehéz szívvel mondott búcsút szerelmének és az imádott cadaquesi tájnak, melyet teljesen azonosított a festővel.
Dalí majdnem harminc évvel később mondta el egy interjúban, hogy Lorca őrülten szerelmes volt belé és két alkalommal próbálta őt rávenni sikertelenül a szexuális aktusra. A harmincas években alkotott Atmoszférikus koponya meggyaláz egy hangversenyzongorát című festménye is a csábítási kísérletre utal.
Federico a nyár hátralévő részét Granadában s egy közeli fürdőhelyen töltötte családjával. Mikor megkapta Dalí Szent Sebestyén című szürrealista írásának újságban megjelent példányát, nagyon el volt ragadtatva a prózától. A vakáció vége felé a hiperérzékenység állapotába került, valamiféle kreatív őrület szállta meg, aminek hatására elsősorban rajzolni kezdett, de dolgozott a Szent Luca és Szent Lázárcímű prózai írásán is, mellyel Dalí Szent Sebestyén-je iránti mély csodálatát akarta kifejezni.
1927. őszén visszatért Madridba, a Mariana Pinedabemutatójának előkészítése miatt. Az október 12-i premier sikeresen zajlott le, s a kritikák is többnyire kedvezően értékelték a darabot. Ezzel Lorcának végre sikerült betörnie a színházi világba Margarita Xirgu színésznő védőszárnyai alatt, s az újságok már úgy írtak róla, mint a legjobb kortárs költőről, aki a színpadon is hírnevet fog szerezni.
Federico sikereinek hatására Buñuel kezdett nagyon iriggyé válni, s szintén szálka volt a szemében a költő bizalmas kapcsolata Dalíval. Ettől kezdve mindent elkövetett, hogy a két barátot elválassza egymástól, s hogy Salvadort rávegye, menjen vele Párizsba.
Decemberben Lorca Sevillába utazott egy csoport kitűnő fiatal íróval, hogy részt vegyen a Góngora tiszteletére rendezett előadás sorozaton. Az utazás gondolatának kiötlője és mecénása Ignacio Sánches Mejías, az irodalom és színház iránt szenvedélyesen érdeklődő, ünnepelt torreádor volt.
Sevillában ismerkedett meg Federico Luis Cernuda-val, a fiatal, félénk, homoszexuális költővel, akivel néhány évvel később közeli barátok lettek. Erről az utazásról több anekdota is fennmaradt, az egyik szerint Lorca nem volt hajlandó részt venni barátaival egy éjszakai folyami hajózáson, mert pánikszerű halálfélelem fogta el a vadul hullámzó víztől.
A Karácsonyt Granadában töltötte, s az ekkoriban írt levelei elárulják, milyen gyengéd érzelmeket táplált Dalí iránt, s lelke hogyan hánykolódott a legtisztább spiritualitás és az elfojthatatlan testi vágyak között. Valójában soha nem volt képes teljesen feloldani ezt az ellentmondást önmagában, csak próbálkozott vele a művészetén keresztül.
1926. elejére már többé-kevésbé megírta a Don Perlimplín és Belisa szerelme a kertbencímet viselő, humoros és groteszk elemekkel átszőtt kis drámai mesterművét, mely a Don Cristóbal-hoz és A csodálatos vargáné-hoz hasonlóan az öregedő férj és fiatal feleség témáját dolgozza fel, de sokkal bonyolultabb módon. Don Perlimplín szüzességének és impotenciájának lelki okai vannak, melyek halott, domináns anyjával kapcsolatosak. Körmönfont öngyilkosságával nem csak saját magát váltja meg a szerelmi gyötrelemtől, hanem ifjú feleségét, Belisát is felszabadítja.
Erre az évre esett Luis de Góngora, a hosszú ideig megvetettspanyol költő halálának 300. évfordulója, s Lorca ebből az alkalomból februárban előadást tartott Granadában A költői kép Don Luis de Góngoránál címmel, mely feltárta, hogy sok ponton kapcsolatot talált Góngora művészete és a saját költészete között.
Áprilisban először jelent meg a sajtóban az Óda Salvador Dalíhozcímű nagyszabású vers, az egyik legszebb spanyol diadalének a barátságról, mely kifejezte Lorcának a festő és a kortárs festészet iránt érzett nagyrabecsülését. A külföldi kritikusok dicséretét is kivívó költemény elégedettséggel és büszkeséggel töltötte el Dalít.
Federico tavasszal örömmel költözött vissza a fővárosi diákrezidenciára, ahol végre találkozhatott szeretett barátjával, Salvadort azonban hamarosan végleg kizártak a Szépművészeti Akadémiáról.
Azon a tavaszon, mikor nagy sikerű felolvasást tartott a verseiből Kasztíliában, megismerkedett Jorge Guillén költővel és irodalom professzorral, akinek nagyon csodálta a költészetét, ugyanakkor Guillén is nagyra értékelte Lorca munkáit, és fényes jövőt jósolt a fiatal költőnek.
Madridban sikerült személyes kapcsolatba lépnie a híres Margarita Xirgu színésznővel is, aki megígérte Federiconak, hogy elolvassa a Mariana Pineda drámát.
A nyarat szokás szerint a családjával töltötte Andalúziában, tovább dolgozott a Cigány-románcok-on, és próbálta előmozdítani a Mariana Pineda ügyét, melyet Margarita Xirgu bizonyára elfelejtett elolvasni, de erőfeszítései hiábavalónak bizonyultak.
Federicot egyre inkább korholták a szülei azért, mert irodalmi ténykedésének semmilyen gyakorlati haszna nem mutatkozott, miközben öccse már szép akadémiai karrierrel dicsekedett. Ekkoriban rögeszméjévé vált, hogy muszáj megpróbálkoznia neki is az egyetemi karrierrel, és Jorge Guillén-t ostromolta levélben arra vonatkozó kérdéseivel, hogy miképp válhatna belőle irodalom tanár. Dalínak is írt elhatározásáról, aki azonban igyekezett meggyőzni a költőt arról, amit valószínűleg maga is érezhetett a szíve mélyén, hogy nem a tanári hivatásra rendelte őt a sors.
A festőt azon a nyáron kezdte el megszállottan foglalkoztatni Szent Sebestyén, aki nem csak Cadaques védőszentje volt, hanem burkoltan a homoszexuálisok és szadomazochisták jelképe is. Lorca is osztozott barátja lelkesedésén, és a mártírról vetített képes előadás sorozatot készített.
Októberben előadást tartott Granadában Pedro Soto de Rojas 17. századi granadai költőről, akit ugyanúgy csodált, mint Góngorát. Egyre türelmetlenebbül aggódott a Mariana Pineda sorsa miatt, de egy barátja, Melchor Fernández Almagro közbenjárásának köszönhetően végül Margarita Xirgu színésznő elolvasta a drámát, és novemberben ígéretet tett arra, hogy be fogja mutatni Madridban vagy Barcelonában.
A Mariana Pineda átdolgozása, látogatás a Dalí családnál (1925)
Federico szokása szerint hazautazott Granadába Karácsonyra, s ott készítette el a Mariana Pinedavégleges változatát január végére.
A költő szerint a dráma egy olyan mélyebb jelentést is kapott, melyet a közönségnek csak egy szűkebb rétege érthet meg. Ezzel valószínűleg elsősorban a darab szerelmi témájára célzott annak ellenére, hogy egyértelműnek látszik a párhuzam Rivera tábornok szabadságellenes Spanyolországa és VII. Ferdinánd egykori elnyomó rendszere között. Mariana tragédiáját viszont elsősorban nem a szabadságharcosok zászlajának hímzése okozza, hanem az, hogy a lázadók kapitánya iránt táplált érzelmei nem találtak viszonzásra, pedig ebben a szerelemben látta a boldogság utolsó lehetőségét. Ugyanakkor Lorca arra is utalhatott a mélyebb jelentéssel, hogy a drámában kiábrándító képet fest a granadai arisztokráciáról és burzsoáziáról, mely egyetlen lépést sem tesz a bebörtönzött Mariana megmentése érdekében.
Ami a darab színre vitelét illeti, Lorcát továbbra is ámította Gregorio Martínez Sierra, de a költő reményei nem váltak valóra.
1925. tavaszán SalvadorDalí meghívta Federicot, hogy töltse vele és családjával a nagyhetet Cadaquesban és Figueresben. Lorca el volt ragadtatva a vidéktől, Dalí családjától, a falubeliektől, felolvasta Dalíéknak és néhány barátjuknak a Mariana Pineda-t óriási sikert aratva. A cadaquesi nyaralóban egymást követték a rögtönzött szavalatok, anekdotázások, paródiák, bűvészmutatványok, zongorázások, és Salvador családja pillanatok alatt a költő lelkes rajongója lett.
A felejthetetlen élményt nyújtó látogatás alkalmából a festő húga készített egy olyan fotót Lorcáról, melyen a költő halottat játszik. E kép alapján kezdett hozzá Dalí az első olyan festményéhez, melyen Lorca feje szerepel, ezzel indult a festő úgynevezett Lorca-periódusa. Salvador jól ismerte barátja rögeszmés félelmét a haláltól, s különös produkcióit, mikor előadta diáktársainak a saját halálát, felbomlását és temetését.
A nagyheti ünnepségek után a két barát Barcelonába utazott pár napra, s a Madridnál európaibb, az új művészeti irányzatok felé nyitottabb város nagyon felvillanyozta a költőt, aki immár Katalónia fanatikus hívének vallotta magát, ezért az eddigieknél is erősebb megvetést érzett a katalán függetlenséget korlátozó Rivera tábornok politikai rendszere iránt.
Madridba visszatérve Lorca elkezdett dolgozni az Óda Salvador Dalíhozcímű nagyszabású költeményén. Miután elbúcsúzott Salvadortól, hogy mindketten hazautazzanak a nyári szünidőre, Federico borzasztóan hiányolni kezdte imádott barátját, aki lelkében elválaszthatatlanul összekapcsolódott a cadaquesi táj kristályos szépségével és harmóniájával.
Asquerosaban, a Lorca család szokásos nyaralóhelyén fogott bele azokba a műveibe, melyek első ízben tükrözték a szürrealista mozgalom és a szürrealista Dalí hatását. Ekkor írta A szűz, a tengerész és a diákvalamint a Buster Keaton sétájacímű rövid színdarabokat, melyek előhírnökei voltak a későbbi jelentős szürrealista drámáknak és verseknek.
Federico ebben az időszakban depresszióban szenvedett, reménytelenül vágyott arra, hogy szerelmét minél előbb láthassa, ugyanakkor szeretett volna elutazni a fullasztó légkörű Spanyolországból egy liberálisabb európai országba, de mivel anyagilag a szüleitől függött, mindez elérhetetlen volt számára.
Ősszel ismét eredménytelenül próbálkozott a Mariana Pineda és A csodálatos vargáné darabok előadatásával, valamint az Andalúz dalok, Szvitek és Dalok javított verseinek megjelentetésével.
Cigány-románcok és A csodálatos vargáné elkezdése (1924)
Lorca 1924. nyarán, Asquerosaban kezdte el írni a Cigány-románcok sorozat első költeményeit, melyek közvetlen folytatását képezték az Andalúz dalok versciklusnak.
A költő számára egyre inkább a cigányok kezdték szimbolizálni az andalúz lélek legmélyebb sajátságait. A balladák főszereplője valójában maga Granada, a nagy, sötét Gyötrelem, a láthatatlan Andalúzia, s a versek káprázatos felszíne és lüktető elevensége mögött felsejlik a költő saját végzetének, erotikus kudarcának megjelenítése. Federico mint született vándorénekes, különös tehetséggel adta elő ezeket a műveket.
Az 1927-ig megírt összesen 18 cigány-románc a spanyol irodalom legnépszerűbb kötetének számít, s alig van olyan eleme, mely ne foglalkoztatta volna a spanyol és külföldi irodalomtudósokat, kritikusokat.
Ugyanezen a nyáron belekezdett A csodálatos vargáné című bohózat megalkotásába, mely szintén az andalúz néphagyományokhoz kapcsolódik, s számos jelenetét a költő gyermekkori emlékei ihlették. A tökéletes egyensúllyal és szimmetriával rendelkező darabban Lorca szülőföldjének metaforikus nyelvezete szólal meg, s a bohózatot átható humor ellenére ismét feltűnik a szerelmi kudarc és a meddőség témája, Federico állandóan visszatérő rögeszméi.
1924. őszétől ismét a madridi Residencia de Estudiantes-ben lakott. Felújította kapcsolatát Gregorio Martínez Sierra színházigazgatóval, akire nagy hatást gyakorolt A csodálatos vargáné, s főleg a Mariana Pineda, ezértFederico nagyon bízott abban, hogy hamarosan mindkét darabját be fogják mutatni, de csalódnia kellett. A Mariana Pineda csak három évvel később, A csodálatos vargáné pedig csak hat év múlva került színpadra.
Ezen az őszön kezdődött barátsága Rafael Alberti-vel, a fiatal, jóképűandalúziai költővel, aki akkor már kezdett hírnevet szerezni magának Madridban, és hamarosan rendszeres látogatója lett a diákrezidenciának, ahol részt vett Federico baráti körének hóbortos játékaiban.
Lorca 1921-1924 között sok olyan verset alkotott, melyek a diákszálló hangulatát idézik. Ezek a költemények pár évvel később Dalok címmel jelentek meg.
Szintén 1924. őszén történt, hogy Federico egyik barátja egy 19. század eleji francia könyvben szereplő különleges rózsáról mesélt a költőnek, mely csak egy napig él és napszakonként változtatja a színét. Az elmúló időt, a szerelem végességét szimbolizáló virág adta az ötletet Lorcának a későbbi Rosita leányasszony vagy a virágnyelv című színdarabjához.
Bábszínház, Salvador Dalí és a Mariana Pineda ötlete (1922-1923)
1922. augusztusában Lorca befejezte a Don Cristóbal és Doňa Rositatragikomédiája darabot, melyhez Manuel de Falla komponáltzenét. Az andalúziai hagyományokat felelevenítő, s a későbbiekben jelentősen átdolgozott mű figyelemre méltó fejlődést mutat első drámájához képest, és már tartalmazza az érett alkotások néhány jellemzőjét: az egyéni szabadság társadalmi elnyomásának témáját, s a falusi nép nyelvének alkalmazását a szellemes párbeszédekben.
1923. január 6-án, Három Királyok Napján, mikor a spanyol gyerekek ajándékot szoktak kapni, Fallával együttbábelőadást szerveztek Lorcáék házában, mely gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt felejthetetlen élményt nyújtott.
Január végén sikerült végre Federiconak befejeznie jogi tanulmányait a Granadai Egyetemen szülei nagy megkönnyebbülésére. Ezután szeretett volna Rómába utazni Fallához, de apja nem engedte el, viszont tavasszal visszamehetett a madridi Residencia de Estudiantesbe, s ekkor ismerkedett meg Salvador Dalíval.
A 18 éves Dalí még ősszel érkezett a Szépművészeti Akadémiára, és lakója lett a diákrezidenciának. Lorca, Dalí, Buňuel és Pepín Bello hamarosan elválaszthatatlan barátokká váltak, a kollégium legelevenebb csoportját alkották, s alaposan kiélvezve a diákélet minden örömét valószínűleg nem sok időt töltöttek tanulással, inkább a kávéházakat és a dzsesszklubokat látogatták. Számos játékuk egyike volt, hogy mint a Toledói Nemesi Rend tagjai különböző álruhákban dorbézoltak a teledói éjszakában más barátaikkal együtt. Federico a legkarizmatikusabb egyéniségnek számított a diákok között, s egyszemélyes, rögtönzött népdalestjei rendkívül népszerűek voltak.
Dalí külseje, személyisége és tehetsége egyre jobban lenyűgözte Lorcát, s ez az érzés az elkövetkező évek során fokozatosan forró szerelmi szenvedéllyé alakult. Ugyanakkor a homofób Buñuellel való barátsága válságba került, miután a leendő filmrendezőnek tudomására jutottak a költő homoszexualitásáról terjedő híresztelések.
1923. tavaszától Lorca és Falla egy vígopera megalkotásával voltak elfoglalva, de hiába készült el a librettó, végül semmi nem lett a tervből. Egy második bábszínházi előadást is szerettek volna rendezni, de ez sem realizálódott.
1923. nyarán Federico folytatta a szvitek írását, melyekben helyenként kifejezte a homoszexualitásával kapcsolatos legmélyebb kétségbeesését, s nagyon szerette volna kiadatni a verseit, sikertelenül.
Szeptemberben, mikor a Lorca család Malagán nyaralt, Miguel Primo de Rivera tábornok támadást intézett a viszonylag haladó szellemű kormány ellen, s ezt követően olyan intézkedések születtek, melyek a demokráciát teljesen eltiporták.
Ebben az időben kezdte foglalkoztatni a költőt egy színdarab terve a granadai Mariana Pineda-ról, akit 1831-ben, 27 éves korában kivégeztek VII. Ferdinánd elnyomó uralma alatt, mert zászlót hímzett a város szabadságharcosai számára.Federico már gyerekkorától ismerte a hősnőről szóló balladákat, s különösen elbűvölte, hogy a néphagyomány szerint Mariana nem csak a szabadság mártírjává vált, hanem saját őrülten szerelmes szívének is áldozata lett. A színdarab tervéről még Primo de Rivera tábornok színre lépése előtt írt egyik barátjának, s a hirtelen megváltozott politikai helyzetben szerencsésen felmagasztalódott a hősnő alakja. Az első vázlat, mely később jelentősen módosult, még az év vége előtt elkészült.
Ezt követően négy éven keresztül küzdött fáradságot nem kímélve a darab színpadra állításáért, s az állandó csalódások és halogatások szinte a kétségbeesésbe kergették.
1923. novemberében visszatért a madridi diákotthonba, de Dalíval a következő őszig nem találkozhatott újra, mert barátját egy évre eltanácsolták a Szépművészeti Akadémiáról.
Az Impressziók és tájak könyv és A halálthozó pillangó színdarab sikertelenségének hatására Federico apja nem hitte igazán, hogy elsőszülött fia képes lesz valaha is megélni az írásból, ezért próbálta őt rávenni arra, hogy teljesítse vizsgáit a Granadai Egyetemen. Barátai segítségét igénybe véve Lorca nagy nehezen letett két vizsgát, ezért apja megengedte neki, hogy 1920. októberében visszamenjen a fővárosi diákkollégiumba.
Madridban új verseket írt, s az elmúlt két év költeményeit is felhasználva egy verseskötet kiadását tervezte, melynek összeállításában öccse, Francisco segédkezett. A Versek könyve1921. júniusában jelent meg Federico apjának költségén, de nem kapott széles körű figyelmet, s a kritikák is csak mérsékelten votak kedvezőek.
1920. végétől elkezdte az eredetibb szerkezetű és nyelvezetű szvitek megkomponálását, melyeket a 17-18. századi zenei szvit mintájára alkotott meg. Ezek a költemények már jelentős fejlődést mutattak az előzőekhez képest annak ellenére, hogy témájuk továbbra is a kudarcra ítélt szerelem és az elveszett gyermekkor utáni vágyakozás maradt.
1921. nyarán Federico flamenco gitárleckéket vett két cigány zenésztől, mert egyre inkább elkezdte érdekelni a népzene, s belekezdett egy bábjátékszerű bohózat írásába is, a Don Cristóbal és Doňa Rositatragikomédiája címűbe, hogy feltámassza haló poraiból ezt az andalúz néphagyományt.
Közben egyetemi tanulmányait teljesen elhanyagolta, végleg lemondott arról, hogy a filozófia és az irodalom kurzust elvégezze, de eltökélte, hogy jogi tanulmányait befejezi, ezért ősszel folytatta a szenvedést az egyetemen.
Szintén 1921. nyarán történt, hogy részt vett Manuel de Falla zeneszerzővel együtt a jövő évben Granadában megrendezendő Cante Jondo Fesztivál előkészítésében. Az akkor már nemzetközi hírű, de nagyon szerény és segítőkész komponista barátsága Federicoval még az előző évben kezdődött és mindinkább megerősödött. A mester nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az ifjú költő elmélyítse a népzene területén szerzett tudását.
A cante jondo (az ősi andalúz népdal, melyet a cigány flamenco énekesek adtak elő) egy újabb versciklus megírását ihlette 1921. novemberében, mely Andalúz dalok címmel csak tíz évvel később jelent meg. Ezekben a versekben az ősi zenére jellemző gyötrelem fejeződik ki, a költemények témáit a halál, a boldogtalan szerelem, a kétségbeesés képezik, a sűrű, metaforikus nyelv pedig az ultraizmus bizonyos fokú hatását mutatja.
Miközben Federico a verseken dolgozott, összeállított egy előadást is a cante jondo-ról Falla útmutatásai szerint, melyet 1922. februárjában olvasott fel a Művészeti Klubban. Az előadás bizonyította, mennyire azonosult a flamenco énekesekkel, akik véleménye szerint médiumként fejezik ki az emberek legmélyebb érzéseit, kollektív tudattalanját.
Az 1922. júniusában nagy sikerrel lebonyolított Cante Jondo Fesztiválon elszavalta néhány versét az Andalúz dalok ciklusból, s a granadai újságok azt írták másnap, hogy ő volt az est sztárja, sőt megjósolták, hogy hamarosan ünnepelt költő válik belőle.
A madridi diákrezidencia és A halálthozó pillangó (1919-1920)
Az ifjú Lorca szülei úgy határoztak, elsősorban Fernando de los Ríos professzor hatására, hogy elengedik fiukat Madridba, hogy egy évet a híres egyetemi kollégiumban, a Residencia de Estudiantes-ben töltsön. Federico megmenekült a katonai szolgálattól, mert gerinc meszesedés miatt alkalmatlannak nyilvánították.
1919. tavaszán érkezett a fővárosi kollégiumba Ríos ajánlólevelével, s azonnal magával ragadta a hely varázsa. Több granadai barátja várta már Madridban, akik bemutatták fiatal íróknak, költőknek, művészeknek, s megismerkedett a konzervativizmust és érzelmességet elutasító ultraista mozgalommal is, mely jótékony hatást gyakorolt költészetére. Különösen gyümölcsözőnek bizonyult, hogy barátságot kötött a rendkívül jó természetű José Pepín Bello-val, a született lázadó Luis Buñuellel, aki a későbbiekben híres filmrendezővé vált, és Juan Ramón Jiménez-szel, az ismert andalúziai költővel, aki elhatározta, hogy szárnyai alá veszi Federicot.
Mikor nyáron ismét Granadában tartózkodott, s a Művészeti Klub egyik rendezvényén saját műveit adta elő, felfigyelt rá Gregorio Martínez Sierra színházi rendező, a madridi Eslava Színház vezetője, aki megígérte a költőnek, hogy ha a pillangóról és a szerelmes csótányról szóló művét átírja igazi színdarabbá, akkor be fogja azt mutatni színházában.
Federico novemberben visszautazott Madridba, ahol tovább erősödött barátsága Buñuellel.
Egy másik barátjának, a különlegesen érzékeny, tüdőbeteg költőnek, Emilio Pradosnak anaplójából tudjuk, hogy mi volt Federico leghőbb vágya abban az időszakban: egy igazságos, az emberek egyenlőségén és a szereteten alapuló társadalom kivívása és az irodalmi hírnév megszerzése.
A pillangóról és a csótányokról szóló színdarab nagy nehezen elkészült Gregorio Martínez Sierra többszöri sürgetésének hatására, és A halálthozó pillangócímet kapta, de Lorca nagyon nyugtalan volt az 1920. március 22-i bemutató előtt. A verses drámában saját erotikus vágyait, szorongásait és kétségbeesését fejezte ki, a sebesült pillangóba reménytelenül szerelmes csótányfi valójában a költőt személyesítette meg.
Federico aggodalma nem volt alaptalan, az előadást szinte az első perctől kezdve hangos gúnyolódás, fütyülés, lábdobogás kísérte. A kritikusok sem voltak sokkal kegyesebbek a fiatal szerzőhöz, a mű erényeit, az ironikus és humoros elemeket egyáltalán nem értékelték.
Tizenöt évvel később Lorca azt állította, hogy a botrányos bemutató után csak nevetett ezen a szerencsétlen eseten, ennek ellenére lelkében mégis nyomot hagyhatott a kudarc, mert ha az első színre vitt darabjáról kérdezték, sosem ezt, hanem a másodikat, a Mariana Pineda-t említette.
A Granadai Egyetem és az Impressziók és tájak (1915-1919)
1915-től a Granadai Egyetem irodalmi, filozófiai és jogi karára kezdett járni. Az intézmény néhány kitűnő tanárral büszkélkedhetett, mint Martín Domínguez Berrueta irodalom- és művészetelméleti professzor és Fernando de los Ríos Urruti, a politikai tudományok professzora, akik nagy hatást gyakoroltak Federicora, de itt is nehezen boldogult a vizsgákkal, szíve inkább a zenei karrier felé húzta. Párizsban szerette volna folytatni tanulmányait, zongoratanára halála után azonban apja megtagadta ezt a kívánságát, mert nem volt meggyőződve arról, hogy fia igazi elhivatottságot érez a zene iránt.
A fiatal Lorca ezt követően fordult az irodalom felé, melyben szerepet játszott az is, hogy Martín Domínguez Berrueta 1916-17-ben országjáró utazásokat szervezett tanítványainak, s mindenekelőtt ezeknek a kirándulásoknak az élményei ihlették a költő első jelentősebb prózai írásait.
Szellemi fejlődésére jótékony hatást gyakorolt, hogy abban az időben egy felvilágosult goldolkodású, tehetséges fiatalokból álló baráti csoport működött Granadában Rinconcillo kör néven, melynek tagjai közül sokan később hozzájárultak Spanyolország kulturális felemelkedéséhez. Federico a legtöbbjükkel életre szóló barátságot kötött.
1917-ben jelentek meg első újságcikkei, s ebben az évben már lázasan próbálkozott versírással sőt egy kis színjátékkal is. Ezek az ifjúkori zsengék bepillantást nyújtanak gondolatvilágába. A fiatal Lorca csodálta Jézust, de nem tudta megbocsátani Istennek, hogy ennyi szenvedést teremtett a világra, s elsősorban a katolikus egyházat hibáztatta azért, hogy az emberiség nem képes odafigyelni a krisztusi szeretet üzenetére. Elítélte a militarizmust, s felháborítónak tartotta, hogy Jézus nevét hamis nacionalista célokra és számos rémtetthez használták fel. A legkorábbi írásaiban megjelenik a szerelem és a szexualitás utáni gyötrelmes sóvárgás témája is, valamint a katolikus nemi erkölcs elutasítása.
Federico számára vigaszt nyújtottak Rubén Darío, a híres nicaraguai költő munkái, akinek érzékenysége hasonlatos volt a sajátjáéhoz. Nagy hatással volt rá többek között, hogy Darío az ősi Görögország életszemléletét tekintette felsőbbrendűnek az erotikát elítélő keresztény gondolkodással szemben.
1917. végétől a szerelmi beteljesülés elérhetetlensége miatti kétségbeesés egyre fontosabb motívummá vált a verseiben, melyek nagyrészt még gyenge színvonalú, önsajnáló ömlengések voltak. A fiatal Lorca úgy érezte, nem elég vonzó ahhoz, hogy elnyerhesse a nők tetszését. Korai írásai feltárják, milyen félelmetes konfliktus tombolt lelkében Isten és Dionüszosz, a szexuális ösztön késztetése és a katolikus erkölcs elnyomó kényszere között, s hogy a leendő költő már megízlelte a reménytelen szerelem keserűségét. 19 éves korában szeretett bele viszonzatlanul egy nála 4-5 évvel idősebb, gyönyörű és kitűnően zongorázó lányba, María Luisa Egea González-be, s talán már ezt megelőzően is átélhetett hasonló érzést.
Az akkoriban írt leveleiből sejteni lehet, hogy kezdett tudatára ébredni szexuális különlegességének: „Minden nap újabb kétséget hoz és újabb okot a csüggedésre a saját rejtélyemmel kapcsolatban. Mindnyájan a jóra vágyunk és nem a szenvedésre, de a kísértés ereje és testünk nyomasztó tragédiája elpusztíthat bennünket..” olvashatjuk egy fiatal költőbarátjának küldött levelében.
1918. elejére Federico elkészült az Impressziók és tájak című könyvével, melynek elbeszéléseit az országjáró utazások élményei és Granada ihlették. Nagy sikerű felolvasást tartott belőle a helyi művészeti klubban, és a sajtó is kedvezően nyilatkozott róla. Apja állta a nyomtatási költségeket, s a könyvet áprilisban elkezdték árulni, de az olvasóközönség közönye miatt mégis kénytelen volt visszavonni művét, így hamarosan százával sorakoztak az eladatlan példányok házuk padlásán.
Közben Federico egyetemi pályafutása is holtpontra jutott, 1917-19 között egyik szakon sem sikerült teljesítenie a vizsgákat.
Federico García Lorca, teljes nevén Federico del Sagrado Corazón de Jesús García Lorca 1898. június 5-én látta meg a napvilágot Fuente Vaquerosban, egy Granadához közeli faluban, Federico García Rodriguez gazdag földbirtokos és Vicenta Lorca Romero tanítónő esküvője után majdnem pontosan kilenc hónappal.
Federico apját, aki öt évvel korábban veszítette el első feleségét, s 39 éves volt első gyermeke születésekor, érzékeny, toleráns, segítőkész, méltóságteljes, a döntéseiben megfontolt, jó humorú embernek tartották. Egész életében demokratikus, republikánus nézeteket vallott, mindig igyekezett jól bánni a neki dolgozó emberekkel, s ezzel kivívta a szegények tiszteletét és néhány vele egyenrangú földbirtokos ellenszenvét.
A nála 11 évvel fiatalabb Vicenta Lorca Romero erős egyéniségű, a művészetekre fogékony nő volt, aki fiatalon elhunyt apját sosem ismerhette, huszonéves korában anyját is elveszítette, de képes volt megszerezni a tanítónői diplomát. Federico születése után négy gyermeknek adott még életet, melyek közül az első két éves korában meghalt. Francisco négy, María de la Concepción(Concha) öt, Isabel pedig tizenegy évvel később született Federiconál.
A kicsi Lorca nem tudott részt venni a gyorsaságot és ügyességet igénylő játékokban, mert az egyik lába picit rövidebb volt a másiknál, ezért esetlen mozgás jellemezte, de kedves, barátságos természete miatt népszerű gyereknek számított a faluban, ahol nagyon sok unokatestvére lakott.
Nagy hatást gyakorolt rá a szülőföldje, csodálta a természetet, a szántóföldeket, a vidék állatait és a földeken dolgozó embereket. Egyik kedvenc játéka volt, hogy a papot utánozva misét tartott a családnak és a szolgálóknak, majd a faluba érkező bábszínház ragadta meg képzeletét, s nagy örömét lelte a bábozásban. Az érzékeny lelkű gyermek korán tudatára ébredt az emberek közötti igazságtalan társadalmi különbségeknek, a világban létező szegénységnek és szenvedésnek.
Fuente Vaqueros nagy mértékben formálta Lorca költői érzékenységét. Felnőttkorában így írt erről: „Legkorábbi gyermekkori emlékem a föld illata… Mindig meglepődöm, mikor az emberek azt gondolják, hogy a munkáim kitalációk. Egyáltalán nem így van… Gyermekkori emlékeim hatalmas tárházában ott van minden, amit az emberek beszédéből hallottam… Ez költői képzelet és én fenntartás nélkül bízom benne.”
1907-ben a család Asquerosaba költözött, majd a tíz éves Federicot Almériába küldték, hogy egy ottani magániskolában kezdje meg középiskolai tanulmányait, de fél év múlva megbetegedett, s ezért vissza kellett térnie szüleihez.
1909. nyarán Lorcáék Granadában telepedtek le, ahol a város történelme, művészete, a csodálatos mór Alhambra palota fantasztikus felfedezést jelentett Federico számára. A barátságos, félénk fiú reménytelen tanítványnak mutatkozott a középiskolában, öt év alatt egyetlen vizsgát sem sikerült kitűnő eredménnyel letennie, s osztályzatainak több mint fele még a jó minősítést sem érte el, ráadásul osztálytársai néha Federicának csúfolták, mert túl lányosnak találták.
A gyenge tanulmányi eredményeknek az lehetett az egyik oka, hogy rajongott a zenéért, s naponta órákat töltött zongorázással. Idős zongoratanára felfedezte a fiú tehetségét, fejlesztette technikai tudását, s támogatta azt a törekvését, hogy később zenei pályára lépjen.
Akkor jöjjön az életrajz, a nyitó hozzászólásomban már említett, 470 oldalas Ian Gibson könyv nagyon rövid (kb. 30 oldalas) kivonata.
Bevezetés Federico García Lorca életrajzához
Ian Gibson „Federico García Lorca – A Life” című könyve alapján
Federico García Lorca 36 éves volt, amikor a köztársaság ellen lázadó falangisták meggyilkolták 1936-ban, a spanyol polgárháború kezdetén. A halála után majdnem húsz évig tabunak számított a neve Franco Spanyolországában, a műveit betiltották, majd 1953-ban kiadták az életművét erősen cenzúrázva, de a diktátor 1975-ös haláláig nem lehetett nyíltan beszélni a költő tragikus eltűnéséről az országban.
Tizenhárom évvel később Spanyolország nagy átalakuláson ment keresztül, sok száz év után végre élvezhette a demokráciát, s Lorca halálának körülményei is napvilágra kerültek. Ugyanakkor még mindig nem beszéltek a magánéletéről, a család és a barátok vonakodtak attól, hogy a költő homoszexualitásáról nyilatkozzanak vagy sokan nem is voltak tudatában ennek.
Lorcáról mint közéleti emberről sokat tudunk, de belső életéről jóval kevesebbet. Akik kevésbé jól ismerték őt, csak a múzsák csodálatosan megajándékozott gyermekének, a sikerek állandó sodrásában gondtalanul élő embernek látták. Tény, hogy káprázatosan széles körű tehetségével és hatalmas személyes vonzerejével szinte mindenkit meghódított, aki a bűvkörébe került. Költő, drámaíró, zongorista, előadó, színész, rendező, színházigazgató, bábjátékos; mindezeket különleges tehetséggel művelte, de átéléssel énekelt népdalokat is, és elég jól rajzolt ahhoz, hogy olyan komoly kritikus dicséretét elnyerje, mint Salvador Dalí.
Ha valaha létezett karizmatikus életű és személyiségű ember, akkor Federico az volt.
Nagy, eleven fej, esetlen lúdtalpas test jellemezte, s míg a konvencionális ízlés szerint nem számított jó megjelenésűnek, sőt néhány ember kifejezetten csúnyának tartotta, az arcvonásaiban mégis volt valami különös szépség, amint azt néhány fénykép bizonyítja. Ellenállhatatlan humorával, kitörő nevetésével a boldogság légkörét árasztotta maga körül.
Csak kevés ember sejtette lelkének gyötrődő oldalát, mely ugyanolyan valóságos volt, mint a másik, s amelyre következtetni lehet a munkáiból, melyekben a halál és a kudarcra ítélt szerelem rögeszmésen megjelenő témák. Vicente Aleixandre nagyon találóan írt a költő titokzatos személyiségéről: „Lorca képes volt a legnagyobb boldogságra, ami csak létezik, de a lelke mélyén, mint minden nagy költő, nem volt boldog.”
Bizonyos, hogy a kettős élet kényszerűsége egy olyan társadalomban, mely a homoszexualitást visszataszító dolognak tartotta, nagy szerepet játszott a költő alapvető szomorúságában és időnkénti mély kétségbeesésében.
Többet írtak Lorcáról különböző nyelveken, mint bármely más spanyol íróról Cervantest kivéve, és minden idők legtöbbet fordított spanyol írójának számít a Don Quixote szerzőjével együtt. A hatalmas bibliográfia továbbra is gyorsan nő, a fordítások szaporodnak, a színdarabjai évről évre megtöltik a színházakat az egész világon.
Egyértelmű, hogy az andalúziai költő valami nagyon értékeset közvetít a világnak. De mi is az? Úgy gondolom, hogy Lorca színdarabjai és versei megérintik a legmélyebb érzelmeinket, és eszünkbe juttatják ebben az elgépiesedett világban, hogy a természet szerves részei vagyunk, melyről túl gyakran el szoktunk felejtkezni. „Csak a misztérium tesz minket képessé arra, hogy éljünk.” – írta egyik rejtélyes rajza alá.
Munkái olyan erőteljesen fedeztetik fel velünk ezt a misztériumot, ahogy talán a huszadik század egyetlen más költője sem.
Örülök, hogy valaki néha olvassa, már tényleg azt hittem, a világon senki nem nyitja meg többé ezt a topicot. :-)
Eddig még nem is mondtam igazán új vagy érdekes dolgokat, de majd fogok. Azt tervezem, hogy beírom ide részletekben Federico rövid életrajzát, persze így is jóval hosszabb és alaposabb lesz, mint amit jelenleg magyar nyelven lehet róla találni, úgy kb. 28-30 oldal.
A Vérnász Illyés Gyula fordítása.
Nem a netről másoltad ide? Ez az egyetlen Lorca színmű, amely teljes egészében megtalálható a neten magyarul:
Ezen kívül csak a Don Perlimplín van még fenn, az Előjáték hiányzik belőle, de így is érthető. Szerintem nagyon jó kis darab, érdekes, humoros, de a vége tragikus. Egészen rövid, könnyen el lehet olvasni.
Kedves Psziche, a topik ajánlójára utalva mondom, nagyrészt te vagy az írója, de nem egyedüli lakója. Minden bejegyzésed elolvastam, nagyon érdekesnek találom, sok újat elmond számomra.
Bemásolok egy verset a Vérnászból. Sajnos nem tudom, ki fordította. Hold, vér, halál... jellemző motívumai.
HOLD
/Lorca: Vérnász/
Vízen úszó kerek hattyú, Szentegyházon rózsa ablak, fehér hazugság, zöld gallyak közt ragyogok - s fölkutatlak! Ki rejtezik? Ki zokog tüskebokrok közt a völgyben? Hosszu pengét, csillogót fen a hold a levegőben. Lesi a kés, hol lehet belőle véres fájdalom. Engedjetek be! Mar a hideg az ablakokon, a falakon! Nyissatok keblet, szivet, hogy egy kis melegem legyen! Didergek! A legszendergőbb fémeken nőtt hamumezőn a tűz taraját keresi, háztetőn és hegytetőn. Engem hord mégis a hó széles jáspisvállain, keményen és hidegen a tó engem rejt el vize mélyein. Bár ma éjjel végre vérrel festődnék képem pirosra, meg a szittyó, mely a széllel küszködik most hajladozva. Semmi árnyékot, zugot, hogy megszökjenek! Mellbe akarok furódni, úgy kell a meleg. Élő szívet akarok. Forrót. Fröcskölje tele keblem halmait. Adjatok utat! Be, be! (A gallyakhoz) Nem tűrök sötét helyet. Sugaraim beviszik minden törzs mögé a fény neszeit, hogy ma éjjel végre vérrel festődjék képem pirosra, meg a szittyó, mely a széllel küszködik most hajladozva. Hol bújkálnak? Vár a munka! Rajta! Meg ne szökjenek! Csillogásul a lovukra Gyémánt lázat lövelek.
Ez a harmadik zenés filmecském, melyben kedvenc Lorca versek szerepelnek, nevezetesen a Három arckép árnyékkal két darabja a Dalok kötetből.
A diaporáma első felében Verlaine: Holdfény és Nietzsche: Elhagyatva c. költeményei vannak felírva.
Beethoven Holdfény-szonátájának első tétele ihlette a versösszeállítást, s bizonyára ennek a népszerű zenének köszönhető a film meglepően jó nézettsége.
Az utolsó részt idemásolom, mert olyan szép. (Ebből idéztem a nyitó hozzászólásban.)
Siratóének Ignacio Sánchez Mejías torreádor fölött
4.
A lélek távol
Bikák és fügefák már nem ismernek, sem házad lovai s a pici hangyák. A délután s a gyermek nem ismernek, mert meghaltál, mert elmentél örökre.
A sírkő vállai már nem ismernek, sem a fekete selymek, ahol bomlasz. Elnémult emlékeid nem ismernek, mert meghaltál, mert elmentél örökre.
Majd jön az ősz csigákkal és homállyal, a köd fürtjeit préselő hegyekkel, de szemed fényét nem keresi senki, mert meghaltál, mert elmentél örökre.
Mert meghaltál, mert elmentél örökre, mint minden halandó, ki földbe tér meg, mint minden halott, akit elfelednek, akár a kutyát, ha dögkertbe dobták!
Nem ismer téged senki. Nem. De én dalollak.
Derítem glóriába arcéled gráciáját. Tudásod érettségét dalommal dicsőítem, mert ábrándod halál volt, a halál szájaíze, s vitézlő vígságodra köddel vonult a bánat.
Soká születik párja – tán sose jön világra ily andalúz, ily tiszta, kalandokban ily gazdag. Elcsukló szavaimmal siratlak délceg fenség, s a gyászos szél örökké reszket az olajfák közt.
Lorca 1934-ben (36 éves korában) írta a siratót barátja nem sokkal azelőtt bekövetkezett tragikus halála okán. (Megjegyzem, hogy az ünnepelt torreádor nem volt a szeretője, mint ahogy azt tévesen egy magyar weboldalon írta valaki, csak barátok voltak.)
A Federiconál hét évvel idősebb Ignacio Sánchez Mejías, aki szenvedélyesen érdeklődött az irodalom és a színház iránt is, 28-31 éves kora között érte el karrierje csúcspontját, majd több év kihagyás után, 42 évesen ismét visszatért az arénába, mert hiányzott neki a veszély és az izgalom. Hat bikaviadalt vállalt el különböző városokban 1934. nyarán, és az utolsón sebesült meg halálosan. Sok véletlen esemény szerencsétlen összjátéka következtében nagyon kimerülten érkezett erre a végzetes viadalra (9-10 ilyen eseményt lehet összeszámolni, köztük pl. két autóbaleset), s miután súlyosan megsebesült, több mint fél nappal később tudták csak megoperálni a madridi klinikán, de ekkor már késő volt. A torreádor a combján sebesült meg, a lába üszkösödni kezdett, később önkívületbe esett és iszonyú haláltusa után hunyt el.
Federico is Madridban tartózkodott akkor, de annyira rettegett a haláltól, hogy nem volt bátorsága meglátogatni a haldokló Ignaciót. Viszont barátait megkérte, hogy folyamatosan tájékoztassák őt a teorreádor állapotáról, s a haldoklás utolsó óráját szinte percről percre követte.
Lorca meg volt arról győződve, hogy Mejíaz sorsszerűen halt meg, hogy semmiképp sem tudta volna elkerülni a halálát, s hogy ő ezt előre megérezte, mikor a torreádor visszatért az arénába. Azért ismétlődik folyton a „délután öt órakor” sor, mely a bikaviadalok hagyományos kezdési időpontja Spanyolországban, mert a költő szerint már minden elrendeltetett a kezdetnél.
És ha már sírás, akkor nem lehet elfelejtkezni a nagyszabású, négy részes torreádorsiratóról Nagy László bravúros fordításában.
Siratóének Ignacio Sánchez Mejías torreádor fölött
1.
Ökleltetése és halála
Délután öt órakor.
Pontosan délután öt óra volt. A fehér gyolcslepedőt gyermek hozta délután öt órakor. Gyékénykosárban már ott állt a mész is délután öt órakor. Aztán halál – a halál létezett csak délután öt órakor.
És szél támadt, a vattát elsodorta délután öt órakor. A nikkelt, kristályt kiverte a rozsda délután öt órakor. Galamb és leopárd, ím összecsapnak délután öt órakor. Egy comb tusakszik báva bikaszarvval délután öt órakor. A mélység húrjai már bongva-bongnak délután öt órakor. Arzénhangok rengenek a füstben délután öt órakor. Az utcasarkon csendcsoportok állnak délután öt órakor. És áll a bika győztes szívvel, árván délután öt órakor. Mikor a hó-verejték kiütötte délután öt órakor. Mikor a jód az arénát bevette délután öt órakor. Halál rakott tojásokat a sebbe, délután öt órakor. Délután öt órakor. Pontosan délután öt órakor.
Keréken járó koporsó az ágya délután öt órakor. Sikoltanak fülébe csontok, sípok délután öt órakor. Már fújt a bika, ott bömbölt előtte délután öt órakor. A fal haláltusától szivárványos délután öt órakor. És útban már az üszkösödés, bomlás délután öt órakor. Lágyéka zöldjén kinyílt liliom-fej délután öt órakor. Sebei izzó, vérző égitestek délután öt órakor. A tumultus az ablakot benyomta délután öt órakor. Délután öt órakor. Ó, délutáni iszonyú öt óra! És minden órán: délután öt óra! És árnyékban is: délután öt óra.
Lorca szürrealista prózákat is írt (mint pl. a Szent Luca és Szent Lázár), melyek nagy mértékben tükrözték Dalí hatását stílusukban és témájukban. Az alábbi kis részletek szerintem szenzációsak.
Csend, utolsó ének
Közelget az éj-árny.
Az este érc-üllőjén
a holdsugár kalapál már.
Közelget az éj-árny.
Dalfoszlány ring, takaróként,
egy hajladozó sudár fán.
Közelget az éj-árny.
A lég ösvényein által
ha hozzám most ideszállnál!
Közelget az éj-árny.
Tudom, hogy sírva találnál
szálas jegenyék hegyes árnyán
- ó, fekete lány! -
szálas jegenyék hegyes árnyán.
/Weöres Sándor/
Kaszida a sírásról
Hogy a sírást ne halljam,
balkonom bezártam halkan,
s a szürke fal mögül most csak a sírás,
a sírás árad szakadatlan.
Oly nagyon kevés angyal dalolgat,
oly kevés eb ugatja a holdat,
ezer hegedű fér el nyitott tenyeremben.
De eb a sírás, mérhetetlen,
angyal a sírás, mérhetetlen,
és hegedű is, mérhetetlen,
s a könnyek béklyójától szél se rebben,
csak a sírás árad szakadatlan.
/Eörsi István/
Az Edem-tó kettős poémája (részlet)
Sírni akarok, sírni van kedvem,
ahogy az utolsó padban sír a gyermek,
mert nem vagyok felnőtt, se költő, se falevél,
vagyok sebzett pulzus, hogy a túloldalra is átlüktessek.
Sírni akarok nevemet mondogatva
e tónál, mint rózsa, mint nyárfa remegve,
kimondani vér-ember-igazságom,
megölni bennem a tréfát, a szó sejtetését örökre.
Nem, én nem kérdezek, én sóvárgok,
szabadult hangom, immár szolgálj kezemnek.
Spanyolfal-tumultusban a büntetés holdja
s a behamuzott órák aktomnak árnyába vesznek.
/Nagy László/
Szent Luca és Szent Lázár (részletek)
Az udvaron a fogadós meg a felesége énekelték a tövis és az ibolya kettősét. Sötét hangjuk, akár két menekülő vakond, beleütközött a falakba, és nem lelte az ég négyszögű kijáratát.
Mielőtt az utcára léptem volna, hogy megtegyem első sétámat, odamentem hozzájuk, hogy üdvözöljem őket.
- Miért mondta az este, hogy egy lány lehet barna, lehet szőke, de ne legyen vak?
A fogadós meg a felesége furcsán egymásra néztek.
Egymásra néztek… és eltévesztették egymást. Mint a gyerek, aki szeméhez emeli a leveskével teli kanalat. Aztán sírva fakadtak.
Nem tudtam, mit mondjak, és sietve távoztam.
A kapun ezt a felírást olvastam: Szent Luca* vendégfogadó.
(* Szent Luca a vakok védőszentje.)
A város vidámsága éppen elillant, és így olyan volt, mint egy gyerek, aki most frissiben bukott meg a vizsgán. Alig néhány órája is vidám volt még, füttyökkel koronázott, sással szegélyezett, mígcsak a villanykábeleket meglazító, a kapuboltívek csempéit felszedő bánat el nem árasztotta utcáit a maga észrevétlenül finom, tükörmélyi morajával. Elsírtam magam. Mert nincs meghatóbb az örvendező tárgyak fölött lebegő újdonsült bánatnál, amikor a tárgyak még nem elég sűrűek ahhoz, hogy lyukas pénzekkel teleszórt mélyükről fel ne csillanjon a vidámság.
Lorca költeményeiben, drámáiban és prózai írásaiban gyakran megjelenik a sírás témája. Az eddigiekben bemásolt versek között is akadtak erre példák: Gitár,Góngorista szonett, melyben a költő galambot küld szerelmesének.
A sötét szerelem szonettjei ciklus tizenegy darabja közül ötben is találkozhatunk a sírás motívummal.
Ezeket a szonetteket Federico élete utolsó évében írta, és csak 45 évvel később jelentek meg először nyomtatásban.
Az álmatlan szerelem éjszakája
Éjnek fel, ketten, telihold világolt, én sírni kezdtem, te meg kinevettél. Isten volt gőgöd, s míg a percre perc ért, gerlebúgás-sor volt siránkozásom.
Éjnek le, ketten. Mélység lett a távol, üvegkín-hangon sírni most te kezdtél, és gyönge homok-szíved fölött elfért minden csokorba gyűjtött haldoklásom.
Pirkadat szögezett minket az ágyra, és két mohó száj tapadt lázban égve a folyton csorgó fagyos vérsugárra.
A nap hozzánk a zárt erkélyről tért be, és korállként hajlott az élet ága felravatalozott szívem fölébe.
A költő az igazat mondja
A bánatom sírnám el – csak tenéked, hogy te szeress, hogy te is sírj miattam egy fülemülefüttyös alkonyatban tőrrel, csókokkal – csak hogy veled éljek.
Egyetlen tanúm vagy, de megölnélek, legyilkolt rózsáim, ki néked adtam, hogy kemény rozs-szemekké változtassam nem szűnő könnyeim és verítékem.
Hogy a szeretlek-szeretsz örökégő motringja soha már le ne peregjen, süsse nap, sikoly, só s a hold, a vén kő,
hogy amit adsz, s amiért nem is esdem, tartson halálig, s az se hagyja végső árnyát a vágytól megremegő testen.
Szerelemsebzetten
A fény, a tűz, mely marcangolja testem, e szürke táj, mely körbebugyolálja, konok rögeszmém, mely porig aláz ma, ez a szorongás égen, földön, percen.
A véres sírás, amely pendítetlen lantom, e buja fáklyát gyújtja lángra, e tengersúly, amelynek dönget árja, e skorpió, mely itt hál a szívemben,
egy-vágy füzére mind, e betegágyon, hol álmatlanul álmodom, s hogy itt vagy beomlott mellem romjai közt látom –
s a józanság csúcsáról letaszítva is bürök-epe tudásodra vágyom, s térek szívedhez, völgyes lankáidra.
Szerelmese a költő mellén alszik
Megérteni, hogy mennyire szeretlek, sosem fogod, mert alszol, bennem alszol. Én sírva rejtelek, mert egyre hajszol egy tőrhegyű acélhang: fenyegetnek.
Mellembe döf a törvény – húsnak, testnek és csillagnak is egyformán parancsol; mocskos szavait belédmarva sarcol, s tépi szárnyát szigorú szellemednek.
Lovasok ugratnak a kertsövényen – testedre vágynak és agóniámra – zöld sörényű fényméneken merészen.
De te, életem, szunnyadozz tovább csak. Hallgasd a hegedűkből csurgó vérem! Ránk, nézd, még mindig acsarkodva várnak!
/Fordítások: András László/
/A verseket egy fórumról mentettem le, ezért nem garantálom, hogy nincs bennük hiba./
Nem írtam le az előző versek fordítóinak nevét, hogy ne legyek mindig annyira precíz.:-)
De érdekességként megjegyzem, hogy néhány vers többféle magyar fordítással is megjelent. 1967-ben adták ki Lorca összes műveit, 1975-ben pedig kijött egy válogatott versek kötet, melyben a költemények egy kis részéhez újabb fordítás készült. Pl. az alábbi Lucía Martínez és a Szerenád az 1967-es kiadásban András László fordításában szerepelt, míg az 1975-ös könyvben Kálnoky Lászlóéban, és az újabb változatok szerintem egyértelműen jobbak lettek.
Viszont pl. az egyik szép versecske esetében – Madrigál Santiago városához – nem olyan künnyű eldönteni, hogy melyik fordítása a tetszetősebb.
Santiagoban esik, Eső hull Santiagóra
édes angyalom. édes szivem.
A szél fehér kaméliája Fehér virágként lebeg
fakón csillog a napon. a lég a nap-íveken.
Santiagóban esik Eső hull Santiagóra
sötét éjszakán. sötét az éjjel,
Ezüst álomfű a hetyke és álom-füvek borítják
holdat benőtte buján. a holdat a völgyi mélyben.
Nézd csak: kő- és kristály-réteg - Nézd: eső ver szerte-széjjel,
az utcán eső fut át. csurom víz a kő, üveg.
Gyönge szélben nézd a tenger Nézd, az oszló-foszló szélben
homályát és hamuját. sűrű, hamus tengered.
Naptalan hamvát, homályát, Sűrű, hamus tengered
Santiagóm, angyalom, Santiago, most fénytelen -
régi reggel vize reszket a hajnal hűs harmat-árja
szívemben e hajnalon. itt remeg a szívemen.
/Eörsi István/ /Végh György/
E vers különlegessége, hogy nem spanyol, hanem gallego (vagyis galíciai) nyelven íródott, a Hat gallego költemény egyike. Lorcának egy galíciai barátja segített az írásban.
