Ma délután az Üllői út egyik mellékutcájában eszméletét vesztve összeesett Zetelaki Zoltán, a népszerű színművész.
A járókelők bevitték a közeli klinikára, de ott hiába próbálták a tudomány legújabb vívmányaival - még vastüdővel is - életre kelteni. A jeles színész, hosszú haláltusa után, este fél hétkor kiszenvedett; tetemét átszállították a Bonctani Intézetbe.
A Lear király esti előadása e tragikus esemény ellenére is zavartalanul folyt le. Zetelaki késett ugyan egy kicsit, s az első felvonásban feltűnően fáradtnak látszott (néhol szemlátomást a súgó segítségére szorult), de aztán egyre jobban magára talált, s a király halálát már olyan meggyőző erővel jelenítette meg, hogy nyíltszíni tapsot kapott érte.
Nem találok szavakat, nincs Kőnig, nincs Minarik Ede, nem is lesz többet ilyen szinészünk. Az egyetlen pozitívum, hogy ezek a figurák örökre megmaradnak. Tegnap este egy korai klasszikusába botlottam bele, Özvegy menyasszonyok - nem gondoltam, hogy ennyire aktuális.
Engedjetek meg egy személyes emléket Vele kapcsolatban:
Az akkori Várszínház színpadán, frissen kinevezett színpadmesterként az "Én Claudius" c. darab díszlet-jelzéseit állítottam be munkatársaimmal az első rendelkező próbához. Egyszer csak észrevettem, hogy a hátsó vasajtón belépett Garas Dezső és csendesen megállt az ajtónál. Megilletődötten mentem elé, mert igen nagyra becsültem Őt.
-Tiszteletem Művész Úr! - köszöntöttem, mire Ő csendesen ennyit mondott:
- Jó napot kívánok! - nyújtotta a kezét. - Színpadmester úr, meg tetszik engedni, hogy kivételesen átmenjek a színpadon?
Megállt bennem az "ütő"... Ő, a Nemzet egyik legnagyobb Színésze tőlem kér engedélyt, hogy átmenjen a színpadon?
A színházi emberek tudják, hogy díszlet építés alatt senki nem tartózkodhat a színpadon az oda beosztott műszakon kívül.
Akkor, ott értettem meg egy nagy SZÍNMŰVÉSZ színpad iránti alázatát.