Noé bárcája
I. Ólmos a horizont, egy szürke szegély –
a művészetek, navégre, kimúltak.
Naiv festményeknek majdnem a közepén
naplemente helyett fuldokló kútak.
Szép vagy Alföld! legalább a vihar is már
habot fodroz, nem futóhomokot.
Nem így akartuk, most nézünk pislán,
mert szívében az Úr megszomorodott.
II. Megszomorodott, de nem nézett tükörbe,
az Élet ellen kezdte fenni késit,
kegyetlen árakat bocsátott a Földre –
meggondolta magát, azt a teremtésit.
Ha lenne egy hajó, úgy 140 méter
s egy ember, aki összerakja készre?
A rossz napközis tanár pont a stréber
Noét szólította megfelelésre.
III. Feladat adott, típusterv is készen,
kezében két eredeti példány.
„Essünk hát túl az engedélyezésen,
jövőnk múlik rajta” – hitte Noé méltán.
Ámde más a hit és más a hatóság,
és főleg más a KöViM rendelet.
Engednének az eljárási díjból,
ha a hajóra más is felmehet.
IV. „Semmi gond, majd azt mondjuk, családtag.”
Rákerült hamar a tervre a pecsét.
„Nem lesz feltűnő, lesz ott annyi állat.” –
nyugtatta Noé a lelkiismeretét.
Az ám! A vadak rendben egybegyűltek,
étel is (kereskedelmi mennyiség),
a tisztiorvos a papírt összegyűrte,
a pap helyért celebrált szentmisét.
V. Hivatalból eddig nem ment semmi könnyen,
de ha egy üzlet beindul… (Úgy mondják.)
Elég egy széljegyzet a telekkönyvben,
s csak körülnéz és nem lelé a honját!
De mit néki hon! végre hajbókoltak,
a diszpécser, az ügyfélszolgálatos!
Napnyugtakor mind a listán voltak,
de várt reá még tenger paragrafus.
VI. Röpült az idő, szálltak napok-éjek,
a vén családfő az irodákat járta,
gyarapodtak egyre az illetékek,
csakhogy közben nem épült a bárka!
Aztán „odafenn” döntés született,
beérkeztek – csoda?– a beadványok,
s megjelent egyszer a felügyelet,
munkához láthattak fiak, a lányok.
VII. Mit nekik jégeső, nyári zivatar,
mit számít, ha a Nap korommá éget!
Önkormányzat, szakhatóság, hivatal,
már tehetett nekik egy szívességet.
Ők az új nemzedék, övék a jövő
és a munka, amiben van értelem!
Hasadt a fa és zengett a tüdő,
míg meg nem jelent a munkavédelem.
VIII. Néhány új utas: nem túl nagy büntetés,
az ember ilyenkor már nem számol.
Egy tanácsadó, egy titkár, na és
még páran a műszaki osztályról.
Egy előadó, valamilyen Ági,
eljött a forgalomba helyezésre,
ja, és nincs még vízijártassági,
azért az se merüljön feledésbe!
IX. Negyven napja egyre csak előre –
tényleg navigare necesse est.
Hogy kész lett a bárka határidőre,
valaki bárha is gondolta ezt?
A raktér felében irodák, akták,
a maradék hely az állatoké,
a statisztikusok is kimutatták,
amíg nem híznak, addig minden oké.
X. Ám végül az irathalmaz kezdte,
munkanapról-munkanapra nőtt és
mivel vivere non est necesse,
megszületett a végső döntés:
valakiket a vízbe kell ejtni!
No, de mégis ki legyen a „többlet”?
ki a végrehajtó? kit fog elveszejtni?
Idézzük fel inkább a jegyzőkönyvet:
XI. „Adós neve: Noé, Sém, Hám és Jáfát.
Jelen vannak: fent nevezettek + a nők.
Mivel nem fizettek tébét + áfát,
lefoglaljuk tulajdonát képező
50 x 300 x 30 sing-sing
paraméretű, fából készült bárkát.
(Megjegyzés: 1 könyök = 1 sing.)
Alulírott elismerte adósságát.”
XII. Nem maradt senki, család, se barát,
elnyelték őket a szemetes habok;
párában derengő tompa Ararát
kísérti őket – és papírhajók.
…s akkor egy keselyűt indított útnak
egy osztályvezető (voltak elegen),
az csőrében vitt szerződést az Úrnak,
s a szivárvány szürkén dülöngélt Keleten.
Ajánlás
Bezárultak végre az ég csatornái,
s kinyíltak újra a kormányablakok:
szaporodni fogunk és sokasodni,
mert annyi az ügyfél – igaz, mind halott.
De mi nem szűnhetünk nyilvántartani,
nem heverhetünk az íróasztalán!
Uram, ezt önnek muszáj bevallani,
új Szövetség, mondom, itt írja alá!
s.k.
Kelt az Úr 2011. évében, Betlehem testvérvárosában
P. H.
