"az oroszok meg dinamikusabban fejlodtek, ha nincs haboru, es folytatodnak a trendek (ki tudja, folytatodtak volna-e), akkor az orosz-francia szovetseg valamikor a huszas evekben ujra versenykepes lett volna (angolok nelkul is!) a nemetekkel."
Ezt Krivickij nagyon nem így látta. És bocs, ha hosszú:
V. G. Krivickij: Sztálin titkosszolgálatában - Az elsőként dezertáló szovjet mesterkém emlékiratai
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
W. G. Krivitsky: In Stalin’s secret service
Copyright © 2000 Enigma Books All Rights Keserved
Copyright © 1939 The Saturday Evening Post
Copyright © 1966 The Washington Post
Who Killed Krivitsky?
Foreword Copyright © 2000 Sam Tanenhause
Az elképzelés, hogy Hitler és Sztálin esküdt ellenségek lettek volna, és amely egészen a nemrég aláírt orosz-német paktum bejelentéséig szilárdan tartotta magát, nem volt egyéb puszta mítosznál. Elferdített látomás, semmi más, amelyet a ravasz álcázás és a propaganda porhintése hitetett el az emberekkel. Kapcsolatukat leginkább az állhatatos kérőével lehetne jellemezni, akit nem tántorítanak el a sorozatos visszautasítások sem. A kérő ebben a színdarabban Sztálin volt. Hitlerből csak ellenségesség áradt. Sztálinból viszont félelem.
Ha bármilyen németpárti politikusról beszélhetünk, aki a Kremlben szolgált, az csakis Sztálin lehetett. Lenin halála óta szerette volna elmélyíteni a Németországgal való együttműködést, és ettől az alapvető céljától akkor sem tért el, amikor Hitler került hatalomra. Éppen ellenkezőleg, a náci rezsim diadala arra késztette, hogy fáradságot nem kímélve keresse a Berlinnel létesíthető kötelékeket. Ebben a ténykedésében pedig a Távol-Keletről érkező japán fenyegetés csak tovább tüzelte. Mélységesen megvetette a „gyengélkedő” demokratikus hatalmakat, ám ugyanilyen mélységes tiszteletet táplált a „hatalmas” totalitárius államokkal szemben, és mindvégig ugyanazt az alapelvét követte makacsul, miszerint az embernek meg kell egyeznie a nálánál erősebb hatalmakkal.
...
Sztálin politikája akkor érte el egyik csúcspontját, amikor 1936-ban megszületett a titkos német japán egyezmény, amely az antikomintern paktum álcája mögött köttetett meg. Eme titkos megegyezés, amely leginkább az én, valamint beosztottjaim fáradozásai nyomán kerülhetett Sztálin kezébe, arra késztette, hogy kétségbeesett próbálkozást tegyen egy Hitlerrel kötendő alku kiharcolására. És valóban, egy ehhez hasonló megegyezés már 1937-ben is függőben volt kettejük között. A nemrégiben, 1939 augusztusában aláírt egyezmény megszületését azonban akkoriban senki sem láthatta előre.
Még két évnek kellett eltelnie, hogy Sztálin a világ elé tárja, valójában milyen baráti kapcsolatokat ápol Németországgal. ...
Sok idővel azelőtt, hogy Hitler, de még Sztálin is hatalomra emelkedett volna, a szovjet-német együttműködés a körülmények szülte megegyezés volt. A Moszkva-Berlin köteléket több mint tíz évvel Hitler előtt, az 1922-ben aláírt rapallói egyezmény szentesíti. Akkoriban mind a Szovjetuniót, mind Németországot kirekesztettként tartották számon; mindketten elveszítették a szövetségesek kegyeit; mindketten szembehelyezkedtek a versailles-i rendszerrel. Hagyományosan jó üzleti kapcsolatban álltak egymással, és közös érdekük is a megegyezést diktálta.
Manapság már közismert tény, hogy abban a bizonyos tíz évben titkos megállapodást kötött a Reichswehr - vagyis a német hadsereg -, valamint a Vörös Hadsereg. Szovjet-Oroszország engedélyezte a Német Köztársaságnak, hogy a versailles-i egyezményt figyelmen kívül hagyva tüzérségi és harckocsizó tisztek számára kiképzést tarthasson, ezenkívül légi és vegyi hadviselési technikáit fejleszthesse, méghozzá szovjet földön. A Vörös Hadsereg számára ez azért volt előnyös, mert a németek megoszthatták velünk a hadviseléssel kapcsolatos szakértelmüket, mivel a két hadsereg kölcsönösen biztosította a másik számára a birtokukban levő információhoz való hozzáférést. Azzal szintén mindenki tisztában volt, hogy Németország, valamint Szovjet-Oroszország között ebben az évtizedben igen intenzív kereskedelmi kapcsolatok alakultak ki. A németek hatalmas tőkét fektettek be a Szovjetunióban, és számos koncessziós társaságot működtettek. A szovjet kormány gépeket és mérnökszemélyzetet hozatott Németországból.
...
Sztálin, személy szerint nagyon megnyugodott, amikor a német tiszt jelentését elolvasta. Habár tökéletesen tisztában volt a náci doktrína létével, mely szerint „teljes erőbevetéssel keleti irányba kell nyomulnunk”, bízott a Reichswehr valamint a Vörös Hadsereg közötti hagyományosan szoros együttműködésben, mindemellett pedig őszintén tisztelte a von Seeckt tábornok által vezetett német hadsereget. A német vezérkari tiszt által írásba adott tények megegyeztek saját nézeteivel. Sztálin elsősorban úgy tekintett a náci mozgalomra, mint a versailles-i békekötésre való reakcióra. Úgy tetszett számára, hogy Hitler vezetése alatt Németország nem tesz majd egyebet, mint hogy leveti magáról a győztes szövetséges hatalmak által rákényszerített bilincseket, amelyeket a szovjet kormány az elsők között ítélt el hivatalosan. Valóban, a kezdetek kezdetén Moszkvát és Berlint éppen az kötötte össze, hogy mindketten határozottan ellenezték a győztesek mohóságát.
Ezekből a megfontolásokból kiindulva, Sztálin, Hitler hatalomra kerülése után a legkisebb fáradságot sem tette a Berlin-Moszkva kötelék eltitkolására. Éppen ellenkezőleg. Minden erejével azon munkálkodott, hogy ez a kötelék fennmaradhasson. Hitler volt az, aki első három évében fokozatosan leépítette a Vörös és a német hadseregek közötti bizalmas kapcsolatokat. Ez azonban nem tántoríthatta el Sztálint. Csak annyi eredménnyel járt, hogy még nagyobb erőbedobással próbálta megszerezni Hitler barátságát.
1933. december 28-án, tizenegy hónappal Hitler hatalomra kerülése után, Molotov, a minisztertanács elnöke, a Szovjetek Kongresszusa előtt tartott beszédében megerősítette Sztálin ragaszkodását a Németországgal kapcsolatos politikához:
- Németország mindig is különleges szerepet töltött be nemzetközi kapcsolatainkban... A Szovjetuniónak éppen ezért nem áll érdekében, hogy az eddigi Németországgal kapcsolatos politikáját megváltoztassa.
Másnap, még mindig ugyanezen a kongresszusi ülésen, Litvinov, a külügyi népbiztos még Molotovnál is továbbment, amikor arra kérte az egybegyűlteket, értsék meg Hitler szándékait. Litvinov úgy magyarázta a Mein Kampfban leírt politikai tervet, mint a korábban, német területnek számító országok visszafoglalását. Beszélt a nácik határozott tervéről, miszerint: „Tűzzel-vassal kell egyengetnünk a keleti terjeszkedés felé vezető utat, anélkül hogy megállnánk a Szovjetunió határainál, és rabszolgaságba kell hajtanunk ennek az uniónak a polgárait.” Majd a következőképpen folytatta:
- Tíz éve szoros kötelékek állnak fenn Németország és hazánk között mind politikai, mind gazdasági értelemben. Mi voltunk az egyetlen nagy ország, amelynek semmi köze nem volt a versailles-i egyezményhez és annak következményeihez. Mi lemondtunk mindazokról a jogokról és előnyökről, amelyeket ez az egyezmény biztosított volna számunkra. Németország legelső helyen áll azóta is, ha külkereskedelmünkről esik szó. Mind Németországnak, mind hazánknak hihetetlenül hatalmas előnye származott a politikai és gazdasági kapcsolatokból, amelyeket országaink között sikerült kiépítenünk. (Kalinyin, a végrehajtó bizottság elnöke ekkor hangosan felkiáltott: „De különösen Németországnak!”) Ezen kapcsolatokból önbizalmat merítve, Németország ma már sokkal bátrabban szólhat azokhoz, akik tegnap legyőzték.
Ez a kis beszéd, amelyet csak még hangsúlyosabbá tett Kalinyin bekiabálása, egyértelműen azzal a céllal készült, hogy Hitlert emlékeztesse, milyen segítséget nyújtott országának Szovjet-Oroszország a versailles-i győztesekkel szembeni küzdelemben. Litvinov a következő hivatalos bejelentést tette:
- Németországgal, ugyanúgy, mint minden más állammal, a lehető legszívélyesebb kapcsolatok fenntartására törekszünk. Sem a Szovjetuniónak, sem Németországnak nem származik semmiféle kivételes előnye a baráti viszonyból. Nekünk, személy szerint semmilyen terjeszkedésre irányuló szándékunk nincsen, se nyugatra, se keletre, se bármelyik egyéb égtáj irányába. Szeretnénk, ha ugyanezt Németország is kijelentené.
...
Radeket, hogy az előkészítse Oroszország, valamint a világ közvéleményét eme taktikai pálfordulásra.
Azokban a napokban - vagyis 1934 kora tavaszán - rengetegszer találkoztam Radekkel, a Kommunista Párt Központi Bizottságának székházában. A moszkvai belső körökben már mindenki arról pletykált, hogy Radeknek olyan cikksorozatot kell előkészítenie, amely elsimítja az akadályokat a Kreml politikájának közelgő megváltoztatása előtt.
A cikkek a tervek szerint mind a Pravdában, mind pedig az Izvesztyijában, vagyis a legfőbb kommunista és szovjet orgánumokban is meg kellett hogy jelenjenek. Ezenkívül minden bizonnyal a világ minden részén leközlik őket, az európai országok kancellárjai pedig figyelmesen tanulmányozzák majd mindegyiket. Radek feladata úgy szólt, hogy tisztázza a versailles-i békekötés körüli félreértéseket, előre jelezze a Párizzsal való baráti viszony beköszöntét, meggyőzze a külföldön élő szovjet szimpatizánsokat, hogy ez a szemléletváltás nem ellenkezik a kommunizmussal, és ezzel egy időben szabadon hagyja annak lehetőségét, hogy Németországgal megegyezést köthessen a Szovjetunió.
Mivel akkoriban nagyon gyakran telefonáltam Radek irodájába, tisztában voltam vele, hogy nap mint nap személyesen beszéli meg Sztálinnal a további teendőket. Megesett, hogy naponta több alkalommal is átviharzott Sztálin irodájába. Sztálin alaposan átnézett minden egyes szót, amit papírra vetett. A cikkek a szó minden értelmében Radek és Sztálin közös munkái voltak.
Mialatt ez a cikksorozat készült, Litvinov népbiztos továbbra is minden lehetségest megtett, hogy sikerüljön tető alá hoznia a Hitlerrel aláírandó megegyezést. Áprilisban azzal a javaslattal fordult Németország felé, hogy ketten, együttesen garantálják a balti államok függetlenségét és sérthetetlenségét. Berlin kerek perec visszautasította a javaslatot.
A Radek-cikket világszerte úgy emlegették, mint a szovjet nyitás beharangozóját Franciaország, valamint a kisantant felé, ezzel együtt pedig a Németországtól való elfordulás első jelét. „A német fasizmus és a japán imperializmus - írta Radek – a világ újrafelosztásáért küzd - ez a küzdelem pedig a Szovjetunió, Franciaország, Lengyelország, Csehszlovákia, Románia, a balti államok ellen; Kínával, valamint az Amerikai Egyesült Államokkal szemben irányul. A brit imperializmus ezzel szemben kizárólag a Szovjetunió ellen akarja felhasználni ezt a törekvést.”
Ekkoriban nagyon sokat beszélgettem Radekkal. Tudta, hogy tisztában vagyok vele, milyen feladatot bíztak rá. Tettem is néhány megjegyzést az „új politikával” kapcsolatban, és elmeséltem neki, hogy a kevéssé informált körökben milyen benyomást keltett a munkája.
Radek azonnal kiöntötte a lelkét: „Csak a bolondok gondolhatják azt, hogy valóban szakíthatunk Németországgal. Amit én itt papírra vetettem, az egy dolog - a valóság azonban egészen más. Soha senki nem adhatja meg nekünk mindazt, amit eddig a németektől kaptunk. Számunkra éppen ezért lehetetlen, hogy megszakítsuk a kapcsolatokat Németországgal.”
Radek tovább folytatta a beszédet, olyasmiket hangoztatva, amelyekkel én magam is tökéletesen tisztában voltam. Megemlítette a német hadsereggel való kapcsolatunkat, amely még Hitler uralma alatt is fennmaradt, a német nagytőkéhez való viszonyunkat - hiszen Hitlert magát nem az iparosok irányították? Még szép, hogy Hitlernek esze ágában sem lesz feloszlatni a vezérkart, amely éppen az Oroszországgal való kapcsolatok egyik legfőbb támogatója! Még szép, hogy Hitler nem fogja magára haragítani a német üzleti köröket, akik oly hatalmas összegeket áramoltattak az országba! Ez a két erő volt hát a szovjet-német kapcsolatok letéteményese.
Egyszerűen idiótának nevezett mindenkit, aki úgy tartotta; hogy azonnal meg kellene szakítanunk a kapcsolatokat Németországgal csak azért, mert a nácik üldözik a kommunistákat és a szocialistákat. Igaz, a Német Kommunista Pártot szétzúzták, vezetőjét, Thaelmannt bebörtönözték. Többezernyi tagját koncentrációs táborokba küldték. Ez azonban csak az érem egyik oldala volt. Ha az ember Szovjet-Oroszország alapvető érdekeit veszi figyelembe, akkor egészen más fényben tűnnek fel a dolgok. Ezek az érdekek pedig nem diktáltak egyebet, mint folytatni az együttműködés politikáját a német Reichhel.
Na és a cikkek, amiket írt? Azoknak mi közüle volt a valósághoz? Az egész csak a nagypolitika szolgálatában állt. Szükséges manőverek voltak. Sztálinnak eszében sem volt szakítani Németországgal. Inkább épp ellenkezőleg, csak szorosabbra akarta vonni Berlin és Moszkva kapcsolatait.
Nekem és a többieknek, akik bejáratosak voltak a Kreml belső köreibe, mindez teljesen egyértelműnek tűnt. 1934 tavaszán egyetlenegy sem akadt közöttünk, aki lehetségesnek tartotta volna, hogy hazánk hátat fordíthat Németországnak. Úgy tekintettünk Radek cikkeire, mint amelyek Sztálin taktikájának szerves részét képezik.
