Olyan futballista volt Gyimesi László, aki nemcsak a pályán szeretett cselezni. Az élet hozta úgy, hogy olykor edzőjét, Komora Imrét is át kellett cseleznie, nem is volt jó a viszonyuk. A Budapesti Honvéd egyik meghatározó játékosa volt a nyolcvanas években, s bár világbajnokságon nem járt, így is kereknek érzi a pályafutását.
– Úgy tudom, legendásan rossz volt a kapcsolata edzőjével, Komora Imrével. Mi volt ennek az oka?
– Rögtön, az első találkozásunkkor éreztem, nem stimmelt közöttünk valami. Az első benyomás mindig erős, ha két ember megismerkedik, ez általában meghatározza a későbbiekben is kettejük kapcsolatát. Ha valaki nem szimpatikus, de nem találkozunk vele később, semmi gond, de ha együtt dolgozunk, akkor más a helyzet. Még ma sem tudom, miből fakadt ez, de tény, végig konfliktusaim voltak vele pályafutásom során.
– Min kaptak össze?
– Engem Tichy Lajos vitt a Honvédhoz, még 1974-ben, akkor ő volt az edző, Komora technikai vezetőként dolgozott. Ám már 1979 márciusában volt egy komoly csörténk. Duisburgban játszottunk UEFA-kupa negyeddöntőt, nyertünk. Tichy ekkor ünnepelte a születésnapját, s a koccintás után pár társammal megnéztük Duisburg belvárosát meg az ottani érzelmi létesítményeket. Hajnali négy óra körül értünk vissza a szállodába. Komora volt a túravezető, az elhárító tiszt, s már várt minket. Ekkor azt mondta, hogy öt évre felejtsem el a válogatottat, de akkor én ezt nem vettem komolyan. Hiába játszottam jól, végül mégis elintézte, hogy csak 1984-ben mutatkozzam be a nemzeti csapatban. Aztán ’82-ben ő lett a Honvéd edzője, Nagy Anti volt a csapatkapitány, és meggyőzte a mestert, kezdjen a megszokott csapat, s abban én is benne voltam. Ám engem mindig le- vagy becserélt.
– Miért nem ment el?
– Rögtön felmerült bennem, hogy lépni kellene, ám a vezetők nem engedtek. Ugyanakkor a társaság nagyon jó volt Kispesten, tehát nem volt annyira kényszer a maradás. Szerettem a Honvédban játszani, de azért nem adtam fel a harcot.
– Hogyan tudott visszavágni?
– Csak csípte a szememet, hogy mindegy, mi van, mindig én jövök le. Utólag Komora azt mondta, csak akkor cserélt, amikor már megvolt a meccs, és tartani kellett az eredményt. Ez persze nem igaz. Kénytelen voltam hát trükkhöz folyamodni. A többiek sem tudták, csak a mérkőzés közben szóltam az Esterházy Marciéknak, figyeljenek, balhé lesz. Eldugtam a 11-es táblát, így nem tudtak lecserélni.
– Az edző nem tajtékzott?
– Biztosan nem örült, de én a pályán történtekkel voltam elfoglalva.
– A meccs után sem volt botrány?
– Nyertünk, így aztán nem lett baj. Bár a következő meccsen nem kezdtem. De aztán továbbfejlesztettem a trükköt, az ellenfél kispadjánál is eldugtam a 11-est, sőt a két 1-est is, nehogy úgy mutassák fel a számom. Sok csibészség eszembe jutott, minden hangszeren játszanom kellett, hogy talpon maradjak. Egyedül a Népstadionban nem tudtam valamiért ez megcsinálni. Ám ott mást találtam ki egyszer. A második cseréhez készülődtek a kispadnál, tudtam, én jövök le, kiszóltam hát Mecseki doktornak, csak annyit mondtam: a Sikesdi lába. Így a Gabit kapták le. Persze utána mutogattak, amikor kiderült, semmi baja.
– Amúgy milyen edző volt Komora Imre?
– Ő nem volt edző, megelőzte a korát, amolyan szakmai menedzsernek nevezném. A hét elején nem is láttuk, rábízta a munkát a szakmára, a segítőire. Viszont előtte soha annyi pénzért nem játszottunk, mint nála. Korábban a győzelemért 1600 forintot kaptunk, az ő idejében 3200-at vagy 4500-at is, volt olyan hónap, amikor 15 ezret vittünk haza. És az átlagkereset akkoriban két-háromezer forint volt. Szóval tudott pénzt szerezni, ez vitathatatlan erénye volt.
– Mennyire kellett belefolyniuk a hon védelmébe?
– Semennyire. Egyszer fogtam ötven puskát a kiképzésen, egyik raktárból vittük a másikba. Ennyi. Én bakaként szereltem le, amit ma már bánok is. Az én koromban már nem foglalkoztak velünk a HM-ben.
– Előnyei voltak annak, hogy a Honvédban játszott?
– Nem jobban, mint más sportolóknak, focistáknak. A reptéren, a határon a mi csomagjainkat is átvizsgálták. Sőt volt, aki lebukott valutával, és ő évekig nem jöhetett külföldre.
– A nyolcvanas évek nagy bundabotrányát mégis sok honvédos megúszta.
– Mi tudtuk, nem vagyunk annyira hunyók, mint amennyire ránk akarták húzni a vizes lepedőt. A két szép nagy gyerekem életére esküszöm, hogy a Volán elleni 6–6 nem volt megbeszélve. Nem mondom, hogy nem bundáztunk, de mindig megszavazta a csapat, ha úgy volt. Megesett, Debrecenben hagytunk egy pontot nem kevés libamájért, de akkor már megnyertük az NB I-et. Viszont mi nem vettünk bajnokságot, mint mások.
– A Budapesti Honvéd egyik aranykorának meghatározó játékosa volt, ötszörös magyar bajnok, de világbajnokságon nem járt. Mennyire elégedett a pályafutásával?
– Játszottam világklasszisokkal és azok ellen is. A sérülések elkerültek, és bár vb-n tényleg nem voltam, így is azt mondom, szép, kerek volt
a labdarúgó-pályafutásom.
– Az edzői meg majdnem az ellenkezője. Miért alakult ez így?
– Nem biztos, hogy én tudom a választ. 2005-ben Vácon egy kiesőjelölt csapatot kaptam meg, azzal, hogy maradjunk bent az NB II-ben. Bronzérmesek lettünk. Tökölön szintén sikerült elkerülni a kiesést, majd 2008 végén megköszönték a munkámat. Szerintem jó edző vagyok, csak nem adatott meg nekem a lehetőség ezt magasabb szinten is bebizonyítani.
Ez nem az én hibám. Amúgy tíznél több tehetséges edzőt nem tudnék mondani az országban.
– Hogy látja, mi a baj a mai edzőkkel?
– Inkább az edzőképzéssel, amellyel három lényeges gond van: rosszak oktatnak, rosszakat, rosszul. Tanult szakembereink vannak, nem pedig tehetségesek, akik tanítani akarják a futballt, és nem engedik kibontakozni, kiforrni a tehetséget. Persze, mondhatják, hogy nincs igazam, de nézzük meg, hány magyar edző dolgozik a világ labdarúgásában, egy kezemen meg tudom számolni. Akinek pénze és ideje van, az pro-licences edző lehet ebben az országban, nem kell hozzá semmi más. Ez azért nem normális.
– Végleg lemondott már az edzősködésről?
– Nem mondtam le, de az idő nem nekem dolgozik.
– Miből él mostanság?
– Hitelekkel és biztosításokkal foglalkozom. Valamint másfél éve MLSZ-ellenőr vagyok, tehát azért van kapcsolatom a focival. Ha tehetem, a Honvéd-meccsekre is kimegyek. Ja, és a közelmúltban a Story4 tévében a szakkommentátori munkába is belekóstolhattam. Tetszett, talán annak lesz folytatása. Egykoron tegező viszonyba kerültem a labdával, és én már sosem szabadulok tőle.
Pályakép
Gyimesi László (Budapest, 1957. IX. 18.), labdarúgó
Klubjai: Bp. Honvéd (1974–87, 1987-88), 290 mérk./37 gól, Rába ETO (1987), 10/3, RC Genk (1988–1992). Magyar bajnok 5× (1979–80, 1983–84, 1984–85, 1985–86, 1987–88), ezüstérmes (1977–78), bronzérmes (1982–83), Magyar kupa győztes (1985), UEFA-kupa negyeddöntős (1978–79). Magyar válogatott (1978–1988), 12/1. Edzőként klubjai: Vác (2004–2005), Tököl VSK (2007–2008).
