Szerintem a mai tömegvallások nagy része totális zsákutca az emberiség számára. Gyűjtsük össze, hogy milyen tulajdonságokkal kellene rendelkeznie egy modern vallásnak!
Sorry, nem olvastam el az eddigi hozzászólásokat, de most igérem bepótolom!
-----------------
Rövid véleményem: A vallásokkal kb. ott tartunk, ahol a kórházakkal. A kórház tényleg a kór háza, nem pedig az egészség háza, ahogyan lennie kellene. Az egészség megcsúfolása az, ami bennük folyik, egy olyan fertőző közeg, ahol még az is megbetegszik aki eddig egészséges volt. Ugyanez van a politikával is: aki politikusi pályára "téved" az menthetetlenül elveszti a lelkét, mert egyszerűen képtelenség egy ilyen mocsoktól bűzlő, korrupt közeget egyetlen tiszta embernek megtisztítania.
Egy modern vallásnak, egyháznak tudatos, gondolkodó emberek találkozóhelyének kellene lennie, mindenféle dogmák és személyi kultusz nélkül. Ehelyett főleg a megtört lelkű, illetve gondolkodásra alkalmatlan, intelligenciahiányos emberek gyűjtőhelye, akiket általában a "vallási" vezető remekül ki is használ a saját javára.
A probléma abból fakad, hogy az emberek tudatossága és önbecsülése hiányzik. Mesterségesen le vannak butítva és alacsonyítva a média, a divat, a reklámok, az "oktatás" és a "szórakoztatás" egyéb formái által. A FÜGGETLEN GONDOLKODÁS OKTATÁSA, aminek az emberiség legeslegfontosabb céljának és a legnagyobb befektetésének kellene lennie, egyszerűen NEM LÉTEZIK. Épp ellenkezőleg, tűzzel-vassal próbálják elpusztítani, hogy a legkisebb szikrája is kialudjon és az emberiség nagy része agymosott és programozott robotként élje az egész életét, termelve a pénzt, energiát és egyéb javakat a kiváltságos "elit" számára.
Ettől a mesterségesen lebutított, elhülyített és szétzilált emberiségtől hiába is várjuk, hogy kezébe veszi a saját sorsát. Ezek az emberek gondolkodás helyett csak valami kultuszt fognak követni. Találnak egy nekik szimpatikus, tekintélyes, vallási vagy politikai vezetőt, esetleg rocksztárt, akinek tudnak HINNI, mert a gondolkodás túl fárasztó és fájdalmas dolog, és sokszor egy mesében hinni sokkal kényelmesebb, mint szembenézni a rideg tényekkel.
A hitnek addig van szerepe, amíg a gyermek felnő, mert ha kételkedne olyan utasításokban, hogy "ne lépj ki az autó elé", "ne nyúlj a konnektorba", "ne ugorj be a vízbe", akkor rendkívül gyorsan véget érne az élete. Egy felnőttnek egyedül önmagában kell hinnie és a saját ÉLETCÉLJÁNAK letisztulásában és elérésében. Minden mást kritikus szemmel vizsgálni és semmilyen más eszmét, véleményt, állásfoglalást, szakvéleményt, nem elfogadni készpénznek, mert az emberiség egyik része HÜLYE, a másik része meg HAZUDIK és MANIPULÁL.
A kultúra az elme vírusa, és ha az ember képtelen uralkodni a MÉMEK felett, a mémek fognak uralkodni rajta. Az igazságot, a valóságról alkotott BIZTOS TUDÁST megtapasztalni kell, gondozni, éltetni, védelmezni és továbbadni. Mert ez az egyetlen olyan dolog, ami igazán EMBERRÉ tesz minket. Jelenlegi formánkban csak egy őrült, kultúrával megfertőzött, túlnépesedett, primitív majomhorda vagyunk, ami biztos pusztulásra van ítélve.
Egyébként írtam több helyen a synergiáról, ami az Isteni és az emebri energia, akarat közötti harmónia, összhang, és amely révén megvalósulhat minden igazi jó tett a földön. Első nekifutásra egy történet jut eszembe... a tanítást szeretik történetekbe csomagolni a hindu tradícióban. Arrafelé az a szokás, hogy ha az anyának dolga van, nincs aki vigyázna a kisgyerekre, akkor a gyerek derekára egy kötelet köt, azt hozzáerősíti valamihez, ami látótávolságban van, ám messze a gyerekre veszélyes tárgyaktól, majd az így "pórázra" kötött gyerek kezébe valami játékot ad... így aztán nyugodtan főzhet, a gyerek nem borítja magára a forró lábost. Szóval Krsna is ilyen csöpp gyerek volt, csintalankodott, az édesanyjának főznie kellett... elhatározta hát, hogy megköti a gyereket. Fogott is egy darab kötelet. S bár a kötél látszólag elég hosszú volt, mégsem érte körül a kisfiú derekát... éppen két ujjnyi hiányzott. Sebaj, kerít egy másik kötelet, s majd összeköti őket... de az így meghosszabbított kötélből is éppen két ujjnyi hiányzott. Összeszedte az összes kötelet... már a szomszédok is összecsődültek, s hozták a köteleiket... de mindig pontosan két ujjnyi hiányzott, hogy átérje Krsna derekát... hiszen Isten nem köthető meg. Végül aztán édesanyja igyekezetét, s szeretetét látva Krsna beleegyezett, hogy édesanyja megkösse őt... A két ujj... az egyik Jasódá szeretetteljes igyekezete, a másik az isteni jóváhagyás, beleegyezés... a kettő együtt oly erős, hogy magát Istent is "lekötelezi"... Szebben és részletesebben meséli el a történetet Bhakti Pramód Puri Mahárádzs, itt.
Egyébként a rázsa tudom, hogy nálatok mást jelent persze :) csak felkaptam a fejem a szó hallatán, és kíváncsi lettem...
Üdv! Kitadimanta fórumozótársunk, a "Minek Isten meg a pestis?" vagy valami hasonló című topikban cseverésztem vele.
Egyébként Pál Apostol is írt egy ilyet:
35. De mondhatná valaki: Mi módon támadnak fel a halottak? és minémű testtel jönnek ki?36. Balgatag! a mit te vetsz, nem elevenedik meg, hanemha megrothadánd.37. És abban, a mit elvetsz, nem azt a testet veted el, a mely majd kikél, hanem puszta magot, talán búzáét, vagy más egyébét.38. Az Isten pedig testet ád annak, a mint akarta, és pedig mindenféle magnak az ő saját testét.39. Nem minden test azon egy test, hanem más az embereknek teste, más a barmoknak teste, más a halaké, más a madaraké.40. És vannak mennyei testek és földi testek; de más a mennyeiek dicsősége, más a földieké.41. Más a napnak dicsősége és más a holdnak dicsősége és más a csillagok dicsősége; mert csillag a csillagtól különbözik dicsőségre nézve.42. Épenígy a halottak feltámadása is. Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban;43. Elvettetik gyalázatosságban, feltámasztatik dicsőségben; elvettetik erőtelenségben, feltámasztatik erőben.44. Elvettetik érzéki test, feltámasztatik lelki test. Van érzéki test, és van lelki test is.45. Így is van megírva: Lőn az első ember, Ádám, élő lélekké; az utolsó Ádám megelevenítő szellemmé.46. De nem a lelki az első, hanem az érzéki, azután a lelki.47. Az első ember földből való, földi; a második ember, az Úr, mennyből való.48. A milyen ama földi, olyanok a földiek is; és a milyen ama mennyei, olyanok a mennyeiek is.49. És a miképen hordtuk a földinek ábrázatját, hordani fogjuk a mennyeinek ábrázatját is.50. Azt pedig állítom atyámfiai, hogy test és vér nem örökölheti Isten országát, sem a romlandóság nem örökli a romolhatatlanságot.
Itt persze jó lenne az eredeti szöveget olvasni Károli fordítása helyett, de azt én sajna nem értem. De itt is azért megjelenik egy másfajta rendszer a test és a lélek klasszikus nyugati megkülönböztetése mellett, amennyiben a szellemi testet is testnek nevezi (ilyen értelemben nevezhetné kájának is ;), hogy egyértelműbb legyen, hogy nem a biológiai szervezetről beszél "test" szó alatt. De érdekes a gondolatmenet elején lévő metafora is a maggal - és ezt Krisztus is alkalmazta. Tulajdonképpen a mag elhal a földbe kerülve és egy teljesen más minőség (növény) támad fel belőle. Nem teljesen új, hiszen a magból származik a növény is, de a mag a maga primitív formájában elhal. Ez a romlatlanságban elhaló és romolhatatlanságban feltámadó test nem tudom, mennyire egyedi elképzelés a vallások palettáján.
De akkor kanyarodjunk vissza, mert 2 momentumot még nem sikerült megértenem a buddhista látásmódból. Ha az istenek a nirmánakájával is rendelkeznek, akkor miért nem mindennapi, hoyg ebben megnyilvánulnak? Ez akkor most mennyire a fizikai, biológiai, látható test és mennyiben más?
A másik a dharmakája (lassan megtanulom ezeket), amiről most azt írtad, hoyg egyszerre egyedi és univerzális (bár korábbról az rémlik, hogy csak univerzális, de lehet, hoyg én emlékszem rosszul vagy félreértettem). Hogy lehet egyszerre a kettő?
De itt érdemes egyébként a fizikai testen is elgondolkodni, mert tulajdonképpen az is valamilyen szinten univerzális. Hiszen pusztán egyfajta összeállása, formája az egyedi, de lényegét tekintve az is totál univerzális. Egyrészt mert nem származik másból, mint szüleink testéből, tulajdonképpen abból nő ki, és a mi gyerekeinkké és gyerekeink gyerekei is, gyakorlatilag szigorú értelemben SOHA nem keletkezik új test, mindenki egyetlen emebri testnek a része származásilag. Ugyanakkor univerzális a testünk olyan értelemben is, hoyg megegyezik a föld anyagával, abból származik, abból építi fel önmagát, tulajdonképpen az anyagcsere révén egész életünkben msá sem történik, minthogy átáramol testünkön a fizikai világ (lélegzés, táplálék, stb.). Pusztán a formája, elrendeződése (genotípus és fenotípus szintjén is) egyedi a testünknek, de semmi más nem. Halálunkkor is gyakorlatilag nem megsemmisül a test, hanem csak ez az egyéni forma hullik szét és térünk vissza az univerzális földbe, amelyből alkottattunk. Nem?
A keresztény logikában Isten által minden jónak lett teremtve, vagyis az, ahogy meg lett teremtve minden amilyen célból, az mind jó. Sok keresztény is elfelejti ezt, aminek egyik legrosszabb példája pl. az, hogy a szaporodást rossznak tartják, holott az kifejezetten Isten áldásával megy végbe. A paráznaság az, ami rossz, ami nem az eredeti teremtett tiszta módon valósítja meg Isten szándékát, hanem kismillió káros mellékhatással, egy idegen közegbe áthelyezve a szaporodást. Vagy az is rossz, ha a növények evését tartja valaki rossznak, mivel a Teremtő szándéka szerint ezek táplálékforrás véljából lettek megteremtve, vagyis az a jó, ha ezt a küldetésüket töltik be, és így tovább, stb.
Paisziosz sztarec (= idős bölcs lelki vezető, http://www.karizmatikus.hu/paisziosz.htm ) is ír egyébként arról, hogy régebben ha az emebr a tömeggel sodródott, általában könnyen erkölcsös tudott maradni, ma már a tömeggel sodródni életveszélyes, csak akkor tudsz erkölcsös maradni, ha kívülállóként küzdesz a világi szellemiség ellen. Sokan mondják, hogy a régebbi emberek erkölcsösebbek voltak, de akkor az egész társadalomban erősebb volt az erkölcsi mérce, aminek betartását elvárták mindenkitől, most az igazi lelki szabadságharcosok ideje jött el. Ilyen szempontból most nehezebb jónak lenni, de nagyobb is a jutalom, ha azok leszünk, így végeredményben még jobban is járunk ebben a korban... :)
Egyébként írtam több helyen a synergiáról, ami az Isteni és az emebri energia, akarat közötti harmónia, összhang, és amely révén megvalósulhat minden igazi jó tett a földön. Nem szabad szétválasztani az isteni kegyelmet és az emberi szabad akaratot a jótetteknél, mert pont a kettő együttműködésével jön létre a jó tett (és a kettő közötti elválással a bűn). Hasonló fogalom van a hinduizmusban?
Egyébként a rázsa tudom, hogy nálatok mást jelent, nálunk legjobb tudomásom szerint egyfajta reverendaszerű ruha.
A három kája minden tudattal létező lény sajátja. Legyen az egy ember, egy kutya, vagy egy bolha:) A különbség az, hogy a megvilágosodott lény mind a három természetének teljesen tudatában van, ez valóban megjelenik számára, míg egy egyszerű szamszárikus lény számára ez nem nyilvánul meg a tapasztalásban. A dharmakája mint olyan, amia végső valóság, az egyéni is és közös is egyszerre. A szambhógakája és a nirmánakája egyéni.
A buddhizmusban a panteizmus olyanféleképpen jelenik meg, hogy a különböző megvilágosodott lények mint olyanok nem mások mint a végső valóság megnyilvánulásai, maguk a végső valóság, így az ő tiszteletük egyenlő a végső valóság tiszteletével. A különböző mesterek és megvilágosodott istenségek azon túl, hogy dharmakája szinten magát az abszolutumot testesítik meg, szabhógakája szinten egy-egy megnyilvánulását testesítik meg. Így van olyan buddhista istenség, aki az együttérzés megtestesítője, van olyan, amelyik mint a "démonok legyőzője" jeleskedik, van amelyik a tökéletes intellektus megjelenítése stb. De ezek nem mások, mint a végső természet, a dharmakája megnyilvánulásai. Kitadimantáról még nem olvastam, utánna fogok keresni google-ban, hátha van róla valami érdemleges:))
A különböző buddhák jelen vannak dharmakájában, és szambhógakájában. Ez a kettő a hétköznapi ember számára nem látható. Időnként megjelennek nirmánakájában is, ami számunkra is látható, viszont ez nem mindennapi:)
Minden mester, istenség nem más mint a dharmakája megjelenése, annak a kisugárzása. Viszont erre a végső abszolutumra azt is mondhatom, hogy közös, hisz ez mindennek a gyökere, ebből csak egy van, de egyéni is, mert ha egy lény megtapasztalja, teljes mértékben ezzé válik, ő lesz ez, integrálja magát ezzel. Ezáltal nem beleolvad valamibe, ami nem ő, hanem felsimeri ki ő igazából.
Kedves ChonGhe, köszönöm szépen az olvasnivalót, tetszett a cikk... a témája is... érdekes volt látni, hogy miként küzd ugyanazzal a problémával két eltérő vallási gyakorlat.
a kérdésedre: Az előző hsz szerint minősített tudás...
Továbbá mi a jó? Van, aki otrombán elpusztít, szétdúl mindent... más ugyan kivágja a fát, de meghagyja a tuskót. Aztán akad olyan, s mennyivel jobb, mint az előzőek, aki csak az ágak egy részét tördeli le... más óvatosan csak a gyümölcsöt szedi le... s ez megint csak jobb. Végül akad olyan is, aki a lehullot gyümölcsöt szedi fel, s köszönetet mond érte a fának. Fokozatai vannak a jónak, és a megértést követi a cselekvés. Amihez erő kell... származhat a felismerésből, vagy jótulajdonságokból (amit a hindu tradíció az előző életek számlájára ír)... vagy isteni kegyből. Mint a javasolt írásban is a román atya is mondja: "Csak nagy erőfeszítéssel és fájdalmak árán képes néhány jó szerzetes és világi a tiszta imára éjjel és nappal. Mi, a többiek, állandóan gondokkal, emberekkel és gyengeségekkel vagyunk körülvéve, amikor pedig imádkozunk, szétszórtak vagyunk és tele van a fejünk mindenféle gondolattal."
Ezzel kapcsolatban kérdezném még Téled és Hantlakótól:
Tanakodtam én is már azon, hoyg vajon a tudás, a dolgok jó természetének meglátása elgendő-e ahhoz, hogy az emebr azokat jóra is használja? Vagyis, ha trudom, hoyg mi a jó, akkor azt is fogom tenni vagy még kell valami más a tudáson kívól is a buddhista-hindusita gondolkodásban?
Hát igen, jó, hogy rámutattunk erre az alapvető szemléletbeli különbségre. Amit a kapuról mondtál, az is nagyon jó, valóban itt hasonló a helyzet nálunk, hiszen krisztus nyitja meg az Utat (sőt: Ő Maga az Út), de ugyanakkor Ajtónak is definiálta saját magát a már idézett Jó Pásztor képben, de a kulcsmondat ez:
Jn 10, 9. Én vagyok az ajtó: ha valaki én rajtam megy be, megtartatik és bejár és kijár majd, és legelőt talál.
És valóban és ez összhangban van azzal, hoyg miért nem változott meg az egész világ Krisztus óta az is igaz, hogy mindenkinek egyénileg kell rálépnie erre az Útra, egyénileg kell a megnyitott ajtón átmenni.
De egyébként érdekes ez az abszolútum-tan a trikája (ha jól emléxem) felosztással. Az abszolút teste (az első kája, már ennek pontos nevére sem emlékszem) minden létezőnek van? Az állatoknak is? Gyakorlatilag akkor ez az elképzelés mennyire smakkol a panteizmussal? Nem tudom, olvastad-e Kitadimanta gondolatait, aki szerint tulajdonképpen a természet az Abszolútum / Isten. Nincs akkor a buddhizmus szerint egy olyan létező, aki csak az abszolút testben létezik öröktől fogva majd az időben egyszer megtestesül és lesz neki 3. kájája is? (Próbálok megint valami párhuzamos pontot vonni.) 2 kájája mindenkinek van? Mi a helyzet az avatárokkal ebben a rendszerben?
Az eredendő bűn fogalma egyébként a kereszténységben is csak nyugaton van (Szent Ágoston nyomán, de a protiknál is elég erős), az ortodoxok inkább azt mondják, hogy az emebriség nem Ádám személyes vétkét örökölte, mert mindenki önmagáért felel, hanem egy megromlott emebri természetet, ahol a bűn inkább egészségügyi, mint jogi kategória, vagyis inkább betegség, nem Isten eredeti szándéka szerinti célja szerinti működése, az emberi energiáik rossz célú folyása, és minden emebr választhat, hoyg a régi vagy az Új ádámot (Krisztus) követi. (Ennek folyománya egyébként az is, hogy mi ortodoxok (keleti keresztények) nem valljuk Mária szeplőtelen fogantatását, hiszen számunkra az emerb bukása sem olyan tragikus, mint a nyugati keresztények számára.)
A "megkülönböztetve egyesíteni"-ről sajnos csak annyit sikerült kinyomoznom, hogy Hitvalló Szent Maximosz mondta, hogy hol, azt sajnos már nem. Egyébként ez a cikk hivatkozik rá "A szerzetesség valódi jelentősége" c. fejezetben (innen volt nekem ismerős):
A cikkben egyébként de practice demonstrálva van a módszer. De a legmagasabbrendű példája talán a Szentháromság-tan vagy a Krisztológia, ahol az Egy Istenben 3 személy egyesül, illetve krisztusban összekeveredés, összevegyülés nélkül, csorbítatlanul, de szétválaszthatatlanul egyesül az isteni és emberi természet. Meg is vannak különböztetve, de egyesítve is, így mindkét szélsőséget elkerüljük, miszerint összemosnánk vagy szétválasztanánk olyat, amit nem kell. A "megkülönböztetve egyesíteni" kifejezésre egyébként ha rákeresel a Neten, Hamvas Bélát is kiadja, bár ő nem tudom, milyen értelemben használta.
Igen, ez így egészen mást jelent... talán még annyiban egészíteném ki, hogy az ismeret nem csupán elvi, nem egy lecke a helyesről és helytelenről, amit adott esetben felmond az ember. A felismerés megadja az erőt, hogy aszerint cselekedjék az ember.
A buddhizmus annyiban ismeri a bűn fogalmát amennyiben ezt annak vesszük, hogy a rossz tettek szenvedést szülnek, és ezek kihatnak később a saját és más érző lények életére. Ennyiben egy tett lehet bűnös tett, és ezeket teljes erővel kerülni kell. Ez a bűnös, vagy nem ehlyes tette a nemtudásól ered, abból a nemtudásból, ami által nem avgyunk tisztában azzal mi a jó, és mia rossz, és nem vagyunk tisztában saját eredendő természetünkkel.
Valóban:) A buddhizmusban is ez nagyon fontos. Az igazi segítés nem az, ha a lények között futkosunk megvalósítás hiányában, és próbálunk segíteni (milyen botor gondolat, hisz adott esetben magunkon sem tudunk), hanem az, hogy elvonulva, vagy lehetőség szerint önmagunkkal foglalkozva egyre jobban felemelve saját szellemünket jussunk egyre közelebb a megvalósításhoz. Ha egész életünkben egy cellában élünk is, de beteljesítjük a legtöbbet, amit egy ember elérhet, akkor ez ugyan úgy segítségére van minden lénynek, ha nem tudnak rólunk, mintha tudnának. A buddhizmusban ezt pont a karma törvényével magyarázzák. A lény ahogy "fényesedik" megvilágítja a környezetét, sőt az egész létezést is, attól függetlenül a lények látják e a fény forrását, vagy csak a fényt érzékelik:) Kevesebb lesz a szemüköna hájog ezáltal:)
A vágy alapvetően a buddhizmusban is roppant fontos. van helyes és helytelen vágy. A befelé fordulásra és emelekdésre törekvő vágy, valamint a Buddhaság állapotának elérését célzó vágy helyes, tiszta vágy, míg az érzéki tárgyakkal kapcsolatos vágyak rossz útra térítő tisztátalan vágyak. A buddhizmus beszél a teljes vágytalanság, a tökéletes megelégedettség állapotáról is, ami a megszabadulás a szamszárából, de ez a tökéletes vágytalanság csak a megszabadulásra törekvő vágy által érhető el:)
Ezzel a hozzászólásoddal buddhistaként is tökéletesen egyet tudok érteni:)))
A más lényekért való odaadás és feláldozódásról bizonys dolgokban nagyon máshogy vélekedik a buddhizmus és a kereszténység. A kettő itt azért sem közelíthető jó szerével, mert mind a kettő mögött más elvi háttérre épül ez az egész dolog. Mivel a buddhizmus eleve nem fogadja el Istent úgy, ahogy ezt a kereszténység aposztrofálja, nagyon mások is a válaszai e tekintetben.
Az egész különbségnek a fő oka az, hogy a buddhizmus szerint egy lény teljes mértékben a végső abszolutut testesíti meg ha felismeri ezt. Míg egy keresztény gyakorló mindig csak hozzá hasonlatos lehet, de Isten sosem lehet annak teljességében. Ez egy akkora különbség, ami aztán később mindenre ráhúzza a bélyegét. Ezért van nálunk, ha egy mester Buddha, akkor ő egy az abszolutummal, ő maga az abszolutum.
Nem tudjuk azt sem elfogadni, hogy az összes bűn eltörölhető egy áldozattal, ami a buddhizmusban nem más, mint a lények személyes karmája. Hisz ha egy másik lény feláldozza magát minden lényért, azzal segít nekik, (megnyitja az utat a valóság felé, ami eddig enm volt számukra megnyitva), viszont ezáltal automatikusan senki sem fog megvilágosodni, csak ha követi ezt. Ám itt áttételesen van hasonlóság a keresztény és a buddhista megközelítés között szerintem. Ami abban nyílvánul meg, ha egy lény eléri a megvilágosodást, mivel minden lény javára éri ezt el, megnyitja nekik ezt az utat, ami eddig nem volt jelen számukra. Nem csak az emberek, hanem az érző lények számára ebben a világrendszerben. Sakjamuni Buddha ezért kivételes személyiség a Buddhizmusban. Hisz kinyilatkoztatta azt az utat újra, ami előtte már rég nem volt kinyilatkoztatva, és ezáltal újra megnyitatta a kaput a lényeknek, hogy elérhessék a Buddhaságot. A kereszténység ezt a bűnök bocsánatával magyarázza véleményem szerint, és egyszeriként éli meg. De mivel a buddhizmus mindenben ciklikus tanítás, így ebben is, ezért ez nem egyszer történhet meg, hanem sokszor. Ott, ahol a megvilágosodott tanításai nincsenek jelen, ott a kapu, az ösvény nincsen megnyitva, és így esélyük sincsen a megvilágosodásra a buddhizmus szerint. Ez egy érdekes közös pont lehet, természetesen az értelmezés korlátaival együtt.
A buddhizmusban nincs egy olyan bűn, és nem is lehet, amit egy másik lény ró ránk, ezért meg ezért. Mindenért magunk avgyunk felelősek, a saját irányunkban. Ezért más embera bűneinket mint tetteket nem is oldhatja fel. De a lehetőséget, az utat megadhatja nekünk, hogy tegyük ezt meg.
Kedves ChonGhe, írod: "Hantlakó írta, hogy a hinduizmus nem ismeri a bűn fogalmát (csak a nem-tudást)" Ebben valahol félreértés lesz... vagy én téged, vagy te Hantlakót, vagy Hantlakó a hinduizmust, vagy én a hinduizmust... vagy ezek kombinációja :) Azzal egyetértek, hogy másként beszél a hinduizmus és a kereszténység a bűnről, pl. a hinduizmusban nem beszélnek eredendő bűnről... de ez nem azt jelenti, hogy nem ismeri a bűn fogalmát.
"megkülönböztetve egyesíteni" türelemmel várom... s köszönöm!
Na, mégegy dolog jutott ezsembe, pont a hivatkozott Róma 7 nyomán. Hantlakó írta, hogy a hinduizmus nem ismeri a bűn fogalmát (csak a nem-tudást). Ami természetes is, hiszen maga Pál Apostol is azt mondja itt, hogy törvény nélkül nem is ismerjük a bűnt, sőt törvény nélkül halott a bűn. Ennyi, tényleg érdekes http://biblia.biblia.hu/read.php?t=1&b=45&c=7&v=0&vs=
Még 2 apróság jutott eszembe, gondolom leírom, mert most ráérek. Úgy emlékszem az amlített "jakabi logikára" csak utaltam, de most itt a pontos idézet. Mit szól hozzá egy buddhista?
13. Senki se mondja, mikor kísértetik: Az Istentől kísértetem: mert az Isten gonoszsággal nem kísérthető, ő maga pedig senkit sem kísért.14. Hanem mindenki kísértetik, a mikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága.15. Azután a kívánság megfoganván, bűnt szűl; a bűn pedig teljességre jutván halált nemz.
Az ortodox szerzetesi életforma is tulajdonképpen arról, szól, hogy az emebr lemondjon a földi vágyakról és elérje a szenvedélytelenség állapotát. VIszont az Istenre való vágy a másik oldalon felfokozódik. Ez ugyanis nem egy olyan vágy, amely halálba viszi az embert, amely a hiábavalóságok világába ragasztja, hanem pont ennek ez ellentéte. Gondolom a buddhisták is vágynak arra, hogy buddhák legyenek, nem? ;)
A másik, hogy az, hogy ha önmagunkat megmentjük, azzal megmentünk mást is (ezt lehet, hoyg nem pont itt írtad, de itt is utaltál rá), szintén egy érdekes dolog. A szerezetesi irodalom beszámol arról, hoyg az egyik legnagyobb kisértés a magányos szerzetesek számár az, hogy úgy érzik, sokkal hazsnosabb lenne ha visszamennének a világba és tanítanák az embereket. Ha ezen a kísértésen túljutnak, akkor értik meg igazán a szerzetesi élet valódi dimenzióit. Ugyanis egyrészt, hoyg taníthassunk, ahhoz előbb valamit meg kell tanulnunk magunnak is, és ha azt gondoljuk, tudunk, akkor még mindig a gőg állapotában vagyunk, másrész a hitünk se elég erős, mert isten úgyis tud gondoskodni arról, hogyha valami jó van bennünk, az eljusson máshova is, ha mi nem szaladgálunk az emebrek után (a legnagyobb szentek mindig zaok voltak, akiket mások kerestek fel és mások írták le gondolataikat és ismertették meg a világgal). Másrészt a szerzetes ha önmagát tökéletessé teszi, akkor oly mértékben valik haosnlóvá Istenhez, hogy már tök mindegy, hogy ő testileg épp a cellájában van a legeldugottabb sivatagban, vagy máshol, hogy leleki erejével, imáival globálisan sokkal többet tud használni az emberiségnek, mintha a világban futkosna és a világ hatásai felőrölnék az energiáit.
De talán nem is kell ilyen messze mennünk, hiszen a "tedd magad jobbá és a világ is jobb lesz" elv (bár biztos szebben is meg lehet fogalmazni) működik a hétköznapi életben is. Tapasztalat, hoyg a példánál smemilyen szó nem nevel jobban. Az emebrek pedig gyakran makcsok, enegedetlenek, közömbösek. Ha problémánk van a világgal és a benne levő emebrekkel, én is úgy tapasztalom, hogy a leghatásosabb nem az, hogy ravasz győzködő szocsatába kedünk, hanem olyan mértékben változunk mi meg magunk, hogy attól mások is önkéntelenül megváltozzanak.
Ezzel az elvvel egy korábbi fordításom nyomán találkoztam. Sajnos már elég régen, így elfelejtettem egyéb részleteket (pl. azt, hogy melyik atya nevéhez köthető). A lényeg az volt, hogy először meg kell vizsgálni a dolgokat önmagukban, elválasztani az ellentétes dolgokat, mielőtt bármi között párhuzamot, egyesítést akarnánk létrehozni. De majd utánajárok részletesebben. Ha megtudtam valamit ide írom be.
Kezd egyre izgibb lenni, nem csalódtam Benned, jó buddhista mindenből kivágja magát! :)
Lehet, nem kellene most hirtelen lereagálnom, mert nagy téma és sok újdonságot tartalmazott számomra, de azért mégis írok pár kezdeti reakciót (pár oldalban... :) )
Most már értem, hogy miért olyan kemény dió különösen a buddhistákkal megértetni, hoyg Krisztus több, mint bármilyen (hangsúlyozom: BÁRMILYEN) más teremtmény, mivel felszínesen nézve simán bele lehet faragni a buddhák vonalába, ha akarjuk. Ami azt illeti, azok közül, akikhez elsősorban eljött Krisztus (a zsidók) és személyesen találkoztak vele, sokan szintén azt hitték, hogy Ő egy a próféták közül, az apostolok közül is egyedül Péter vallotta meg egyértelműen, hoyg többnek tartja Őt bármilyen embernél, és Krisztus mondta, hogy ezt nem ember, hanem az Atya nyilatkoztatta ki neki. Ezután egyébként meg is tiltotta, hogy elmondják, hoyg Ő a Messiás. Ennek felismerése valóban nem megy győzködésre, érvelésre, hanem az Atya nyilatkoztatja ki annak, aki erre a felismerésre személyesen befogadóképes. És aki ezt felismeri, annak a hite sziklaszilárd lesz, mert ezen a hiten alapszik az egész Keresztény Egyház és nem máson. Én sem fogom azt komolyan fontolóra venni, hogy Krisztus esetleg nem Istennel egyenlő, hanem egy frankó ember, mert az, hogy Ő Isten Fia szinte annál is erőteljesebb tapasztalat az életemben, mint hogy én létezem - és éppen ezért nyugodtan elcseverészhetek erről a témáról - amennyire erről el lehet cseverészni egy fórumon. :)
Akkor bányásszunk csak tovább... Először is hasznos dolog elhatárolni, hogy valóban itt egy látásmódbeli különbség van a keresztény és a buddhista antropológia között. Az emberség nem egyenlő a szamszárikus léttel vagy a bűnös léttel, és a bűn sem egyenlő a testtel. Pál Apostol ugyan ír a test lélek ellen való harcáról (Róma 7, érdemes az egészet elolvasni) és az ember meghasonlottságáról, ami a bűnbeesés következménye. Ezzel egy olyan diszharmónia, belső meghasonlottság jött létre az emberben, ami hogyha madártávlatból szemléljük a dolgokat, értelmezhető úgy is, hoyg nem pusztán egy vacak elromlása az emebrnek, hanem egyúttal Isten bölcs gondviselése is, hiszen az ember fizikai dimenziója meg tud halni úgy, hogy az az emebr lényegét nem érinti (vagyis a lelke továbbél), így a testbe átrendezve a rosszat, meg lehet szabadítani az emerbt a rossztól, miközben lelkileg újjászületik és örökli az örök életet, de mivel az emerb alapjábavéve testi-lelki lény, ez adja a kozmikus identitását, megkülönböztetve őt mindne más lénytől, ezért a teste is feltámad, miután a rosszat sírbavitte és romolhatatlan, halhatatlan, szent testünk lesz, és immár a teljes és tökéletes harmónia fog beállni minden tekintetben a test és a lélek között. Hihetetlen bölcsesség van ebben! Tehát ennek fényében lehet értelmeznia test és a lélek, romlottság-romolhatatlanság, jó-rossz, halál-feltámadás, stb. problémakörét - vagy legalábbis én így rakom össze a kirakót.
Krisztusról azt is írja a Biblia, hogy mindenben hasonló lett hozzánk, emberekhez - kivéve a bűnt! Tehát valóban a bűnnel nem fér össze az isteni természet (és múltkor idéztem, hogy nem a dolgok a rosszak, hanem a vágy lehet bűnös, tehát a vágytól a halálig el lehet jutni a jakabi keresztény logikával is), de a bűntelen emberi mivolttal (ami nem egyenló a szamszárikus léttel, hanem minden benne van, ami emberi és romlatlan) az isteni természet igenis "kompatibilis". Node, itt van a másik probléma, hogy a halál a bűn zsoldja, Krisztus pedig meghalt. Érdemes itt Jób történetét is belevenni a kirakóba, mert az ő története az, amivel Isten belevéste azt a logikát is az emberek agyába, hogy nem csak a bűnöst bünteti Isten, nem mindig a bűn következménye a szenvedés, hanem aki ártatlan, az is szenvedhet. Jób tulajdonképpen az ártatlanul szenvedő Messiás előképe volt, tehát erre a látszólag logikátlan dologra előre felkészítette Isten az embereket. A másik hasznos kirakóelem az, hogy Krisztus halála előtt vért verejtékezett. Egy orvosi leírásban olvastam régen, hoyg ez a rendkívüli jelenség akkor következik be, amikor elképzelhetetlen mértékű stressz éri az emberi szervezetet és a hajszálerek fala elreped. NOs, mivel Krisztus tisztában volt azzal, hoyg a testi halállal nem szűnik meg az ember létezni, bizonyára nem a testi haláltól való félelem miatt gyötrődött ennyire , ott annál jóval többről kellett, hogy szó legyen. Ez pedig semmi mással nem magyarázható, mint azzal, hoyg ténylegesen magára vállalta az összemberiség minden bűnét - és erről fogalmunk sincs, hogy mit jelenthet - és annak súlya alatt gyötrődött. Ha pedig ténylegesen magára vállalta, akkor ténylegesen meg is halhatott. Gyakorlatilag nem arról szólt tehát a történet, hogy ő ezzel az önfeláldozó tettével sok fölös pozitív karmát gyűjtött mások javára (és ez valóban ismételhető lehet), hanem inkább pont aról, hogy mérhetetlen negatív össz-karmát vett önmagára (és ezt valóban csak egyszer kell megtenni)! Olyan mértékű negatív karmát, amelly a végtelen Életet képes volt megölni! Nem végleg, mert az Élet erősebb, mint a halál, de olyan mértékben, hoyg a halála nem volt látszat halál, hanem ténylegesen meghalt a mi emberi halálunkkal. Amennyire valóságos volt az, hogy magára vállalta a bűneinket, annyira valóságos volt az Ő halála is!
De egyébként érdekes, hogy az "áldozat" motívuma minden vallásban megvan és a buddhizmusban is, és itt az egyik legletisztultabb, legszellemibb a formája. Egyébként egy ortodox teológus a buddhizmust a legfejlettebb pogány vallásnak tartotta. ;) Tök érdekes, hogy az emebriségben, akármennyire is eltérőek a nézetek az animizmustól kezdve a buddhizmusig, az áldozat eleme mindenhol megvan! Már csak azt kellene felismerni, hogy Krisztus volt minden tekintetben a tökéletes áldozat, mert ott maga Isten hozta meg ezt az áldozatot! :)
A 3 szint is tök érdekes, ez is többféle látásmódban benne van. Bár én keresztényként továbbra is azt mondanám, hogy van különbség Isten és ember között akkor is, ha lényegükben hasonlítanak, és továbbra is azt mondanám az én szemszögemből, hogy ha a buddhisták nem ismerték a keresztény Istent (mert azt jobban ismerték a zsidók, mint a hinduk), akkor természetes, hogy önmaguk istenképiségét azonosítják a végtelennel. De az, hogy ilyen mélyre ástak és ilyen tapasztalatokat szereztek, igen figyelemreméltó, és összhangba hozható azzal, amit krisztus és az általa idézett zsoltáros is mondott:
"Én mondottam: Istenek vagytok ti és a Felségesnek fiai ti mindnyájan:"
(bár tegyük hozzá a folytatást is:Mindamellett meghaltok, mint a közember, és elhullotok, mint akármely főember.)
Vagyis valóban van egyfajta lényegi hasonlóság az ember és Isten között, de a helyzet ennél szövevényesebb, és azt pont Krisztus személye teszi helyre. Ahol nincs meg ez a megkülönböztetés a született (és megtestesült) és a teremtett istenképmásság között, mert nem ismerik Krisztust, ott kimaradt egy lényeges kozmológiai momentum, ami pont a valóságos Istennel való szorosabb együttlétet teszi lehetővé az emerb számára. A passzív hasonlóság mellett egy aktív dinamikus szeretet-közösséget, egymásban lakozást. A 3-as felosztás további elemein még rágódom, de érdekesek. Egyébként inkább a nyugati gondolkodásra jellemző a test és a lélek dualisztikus megkülönböztetése (vagy akár csak testnek tekinteni az embert), keleten inkább hármasságról beszélnek, 3. elemként a szellemet vagy szívet véve az ember metszetének, alapjának, központjának, legfontosabb dimenziójának. Ez az Atya-Fiú-Szentlélek hármasságával is összecseng, de itt is résen kel lenni, hgy mit mivel hozunk párhuzamba milyen szinten, mert Istenben személyek szintjén van hármasság, az embereknél meg másban (ezt is kismillióféleképpen nevezik). Ugyanakkor az Egyetemes Zsinatok - a görög filozófiából is kölcsönzött fogalmakkal - megkülönböztetnek még Istenben és emberben természetet, lényeget, személyt, energiát, proszopónt, hiposztázist, physist, ousist, stb. (bár a listán valami ugyanaz magyarul és görögül, csak érzékeltetni akartam, hoyg nem olyan egyszerű a helyzet nálunk sem).
Egyébként az, hogy Krisztus után nem lett jobb a világ - és ezzel érvelnek általában a zsidók is - csak a felszín és nincs benne semmi meglepő, hsizen Maga Krisztus is előre megmondta, hogy nem lesz jobb a világ, sőt azt is mondta, hoyg vajon fog-e még egyáltalán hitet találni, amikor másodszor visszajön? Ez nem egy pesszimista sóhaj volt, mert olyan valaki szájából hangzott el, aki látja a jövőt. Azt is megmondta búcsúzó főpapi imájában, hogy nem a világért imádkozik, hanem a Benne hívőkért. Isten Krisztusban egy alternatívát kínált az embernek, egy olyan Utat taposott ki, ami az ember tökéletes és teljes (testi-lelki) megváltása és amely által az ember eljuthat a legszorosabb értelemben az addig távol lévő Atyához. Az embernek szabad elhatározására van bízva, hoyg rálép-e erre az útra. Ezen az úton lehet gyorsan és lassan is haladni, de a legkisebbeket sem veszíti el Isten azok közül, akik Vele akarnak élni, és esetleg nem nagy a tudásuk, nem sok az erejük, stb.
A Csöd az nem erőszak elkövetés, hanem az odaadás gyakorlása. Erőszak az, ha szándékosan sanyargatom és kínzom magam. A csöd nem sanyargatás, nem kínzás, hanem egy díszes és nagyszabású felajánlás, ami a gyakorlót is és a lényeket is boldogsággal tölti el.
Egy álomban ha megjelennek a lények előtted ők különböznek tőled, vagy egyek veled? testben különböznek, személyiségben különböznek. De legmélyebb lényegükben egyek veled. Éppen hogy úgy tudunk igazán megszabadulni, ha nem önző mód magunkat mentjük csak, hanem minden lényt mentünk. Akik végső soron nem különböznek tőlünk. Tehát legeslegvégső soron minden lény sőt minden én vagyok.
Konkrétan senki helyett nem pisilhetsz. De megmutathatod neki hogy kell, ha olyan balga, már nem tud, valamint vezetheted az okítását :DDD
Alapvetően itt már a buddhista és a keresztény szemlélet nagyon is eltér. Alapvetően az a létállapot, amiben most az ember időzik, koránt sem tökéletes, és pláne nem megőrzésre méltó. Alapvetően ez egy meghasadt, enm tökéletes állapot, ami nem más mint a szamszára.
A fő feladatunk ennek az állapotnak a megszűntetése mégpedig úgy, hogy a lény felismeri azt, hogy vannak a dolgok, felismeri a benne lévő Buddhát, (tudata igaz természetét, ürességet, stb...). Viszont miután ez már megtörtént a világ és a létezés már nem ugyan az számára, mint addig volt. Ekkor a lény már 3 szinten egzisztál. (minden lény, csak nincs ennek tudatában). Ez a három a dharmakája, szambhógakája, és nirmánakája. A dharmakája az a végső valóság makulátlan állapotát jelenti, amiben minden lény osztozik ha ezt felismerte. de nem úgy, hogy egy kis része a dharmakájának egy lény "java", hanem az adott lény nem más, mint az egész dharmakája. A szambhógakája a dharmakája kisugárzása, ez minden lénynek van külön, valamint nirmánakájája is minden lénynek van külön. A kája testet jelent. Egy lény a három test (dharmakája, szambhógakája, nirmánakája) egységében létezik, ami a trikája, vagyis a három test. Csak a magyarázat kedvéért szedjük ezt szét. Tehát egy adott lény létezik úgy is mint külön indívídum, de úgy is, hogy ő maga az abszolutum. Nem mint az abszolutum része, hanem mint annak teljessége.
A létezés eredeti állapotát azért nevezzük ürességnek, mert ez arra az állapotra utal, amit abban a helyzetben a lény átél, amikor ezt megtapasztalja. Az üresség azt jelenti, hogy nem ragaszkodik semmihez, szabad. Szabad mindentől a lény. Vagyis "üres" a vágy, a ragaszkodás és a nemtudás terén. Ez nem azt jelenti, hogy nem merülnek fel dolgok, hanem azt jelenti, hogy ezek a lényt már nem határolják be, tőle már szabad, nincs lekötve. A buddhizmus célja nem a megszűntetése a dolgoknak, így nem a pohár végletekig való csiszolgálása, míg már színe sem lesz, hanem csupán a nem ragaszkodás. Avagy legyen ott az a pohár, de engem ne határoljon be. Szabad legyek a pohártól. Ha szabaddá válok tőle, a pohár még ott marad, de már nem mint megkötő erő, hanem saját tökéletes megjelenésem, mint szambhógakája és nirmánakája megnyilvánulásom.
Alapvetően amikor a lény a végtelenbe kitágul, vagyis megvilágosodik, akkor a korábbi szamszárikus természete nemhogy csorbul, hanem meg is szűnik. Hisz ez csak enmtudás, a tévképzet produktuma. A szamszárikus természet nem más, mint a :vágy, gyűlölet, butaság. Ez megszűnik. Ez nem tud integrálódni, mert ez csak a tévképzetből a nemtudásból jön fel. ha felragyoga tudás, ennek nincsen helye abban az értelemben, ahogy most élünk.
Ez olyan mintha azt mondanám, hogy Jézus mivel egyszerre volt Isten és ember, írígykedett, gyűlölettel élt a szívében, stb és ez mellett isten is volt. Ez nem lehetséges, mert önelletntmondás. Hanem éppen hogy úgymond az édeni állapot eredeti teremtettségében volt ő, mert csak úgy tudott együtt lenni az Atyával.
A dharmakája a végtelen természet természetes mód jelen vana buddhizmuson belül a szambhógakájával és a nirmánakájával. A szambhógakája mint gondolat, érzet, tiszta érzelem, stb is bemutatható, a nirmánakája pedig nem más mint az a test, amivé átváltozik a mostani testünk ha elérjük a Buddhaságot.
Ha egy bódhiszattva feláldozza magát, akkor végtelen jó karmájával segíti a lényeket, hogy közelebb jussanak a Buddhasághoz. Ő maga pedig elérve a Buddhaságot, maximálisan tud ezért tenni. Pont, hogy buddhista megfogalmazásban ezt az áldozatot mindig és mindenkinek (aki bódhiszattva) tennie kell, és ismételnie kell. A buddhizmus nem ismeri az eredendő bűn fogalmát, és nem is tartja helyesnek. Mi arról beszélünk, hogy a lények tévképzetek között élnek és szenvednek, az ebből való kijutást segíti a bódhiszattva a feláldozásával. És ezen feláldozás folyománya képpen válhat Buddhává is, hisz így szabadul meg teljesen a kötelmeitől is, aminek folyománya képpen hatványozottan tud segítségére lenni minden lénynek. Aki Buddhává akar válni, annak mind elkell ezt a dolgot végeznie.
Ha egy bódhiszattva feláldozza magát, vagyis tökéletesen odaadja magát, és minden lény javára válik, akkor Buddhává válik. Miután feláldozta magát, mérhetetlen jó karmáját felajánlva a lényeknek elképzelhetetlenül sokféle módon segíti őket. Buddhává válva pedig a legtökéletesebben tud segíteni minden lényt, hogy megszabaduljanak tévképzeteiktől. Ez a hasznunk ebből.
Habár Jézus meghalt minden lény bűnéért, az emberek ugyan úgy szenvednek mint régen. Ugyan úgy betegek mint régen, ugyan úgy háborúk dulnak mint régen, és véleményem szerint jóval több a probléma mint annó. Az emberek jobban elfordultak a lényeges dolgoktól mint annó.
Véleményem szerint Jézus áldozatának a valódi értelme pont az, hogy mindenkinek el kell ezt végeznie, aki őt követni akarja. Buddhista megközelítésben pont arról van szó, (keresztény terminológiával), hogy minden lény váljon Jézussá azzal, hogy őt követi.
De nem csak mint piciben Jézussá, hanem konkrétan Jézussá.
És ez nem azt jelenti, hogy tömegesen mindenkinek kereszt halált kell halnia. Minden lénynek a természete szerint kell beteljesítenie az útját.
Buddhista nézőpontból, aki már Buddha, annál szóba sem jöhet az erőszakos halál, hisz bölcsessége akkora, hogy minden úgy van, ahogy ő akarja:) Illetve nincsen karmája, ami ezt kieszközölhetné.
Természetesen a lények segítése miatt eljátszhatja a halálát, de ekkor a saját manifesztációi "ölik" meg. Szó nem eshet arról, hogy más lényekkel megöleti magát, ők pedig aztán tettük miatt a pokolra jutnak. Akivel ez meg esik, az még nem Buddha.
Aki nem tudja halálát is kikerülni, az feláldozásnak veheti, és aki ekkor imádkozik akár a kínzóiért is, az bódhiszattva.
Ez a "Csöd" találó elnevezés, mert a legnagyobb szellemi csőd, ha valaki úgy gondolja, hogy akkor segíthet az érző lényeknek, ha egy másik érző lényen (önmagán) követ el erőszakot.
Minden élőlény lelke egy és ugyanaz a lélek, különböző fejlődési fázisban, eltérően bejárt úttal és tapasztalatokkal.
Nem kell senkit sem megmenteni önmagadon kívül, és nem is lehet.
A buddhizmusban az egyik legfontosabb tanítás a bódhiszattva eszmény. Minden bódhiszattvát az motivál, hogy minden érző lényt megmentsen a szamszára forgatagából. Ez a törekvésének az alapja, ami páratlan együttérzéssel párosul. De ha óriási együttérzése van a bódhiszattvának, és segíteni akar, hogy is teheti ezt meg?
Ha relatíve akarja segíteni a lényeket, akkor ad nekik, istápolja őket, védelmet nyújt nekik, stb....
Amennyiben végső soron, és igazán segíteni akarja őket, amire csak egy mindentudással ellátott lény képes, akkor Buddhává kell válnia. Tehát a lény semmi mással nem törődik, mint a Buddhává válással az érző lények segítéséért.
A relatív és az abszolut segítő szándék mindig együtt van a buddhizmusban.
A segítésben, roppant fontos a karma törvénye. A buddhizmusban a karmának sok jelentésárnyalata van, és sokféle szinten megközelíthető, de itt most csak egyre térnék ki.
Ez pedig az, hogy a jó karma halmozható, elraktározható, valamint kezelhető, vagyis mivel bírtokunkban van, mi rendelkezünk vele. A bódhiszattvák gyakorlata a jó karma gyűjtése, majd ezen karmikus előnyök felajánlása az érző lények javára. Minnél több jó karmát halmoz egy bódhiszattva, annál többet tud felajánlani. És ez a felajánlás valóban segíti az érző lényeket a világban. Nem elvont értelemben, hanem tényleg és valójában. Ezért van annak is értelme a buddhizmusban, ha valaki akár élete végéig egy kolostorban halmozza a jó karmikus lenyomatokat soki más gyakorlás mellett, és ezeket felajánlja minden érző lényért.
A legnagyobb felajánlás mi is lehet? Ha azt adjuk oda, ami számunkra a legfontosabb, vagyis a testünket és a tudatunkat. Van is egy erre épülő gyakorlat, a Csöd.
Ekkor a gyakorló rituálisan feláldozza magát minden érző lényért. Ezt a rituálét addig és addig ismétli, míg meg nem szabadul minden egoisztikus tévképzettől, és el nem éri a Buddhaságot. Mivel a legnagyobb karmikus jótett az, ha odaadjuk azt, ami nekünka legkedvesebb, ezért ez a legnagyobb pozitív karmikus felajánlás is az érző lények felé.
A Csödöt nem fizikaileg tesszük meg, hanem az elmében. A fizikai tett önmagában nem üdvözítő, ha nincs mögötte megfelelő motiváció.
Amennyiben viszont egy helyzetben a gyakorlónak megkell halnia, és kellően képzett ebben a gyakorlatban és az együttérzésben, halálát minden érző lényért élheti át, és ezt a mérhetetlenül sok és jó karmát nekik ajánlja fel, jobbá téve ezzel az ő életüket.
Önmagában a fizikai halál csak akkor előre vivő e szempontból, ha mögötte valódi együttérzés munkál. Amúgy nem ér semmit.
"megkülönböztetve egyesíteni" erről írhatnál valamit (dióhéjban :)), vagy ajánlhatnál olvasnivalót... a sokszínűség és egység általam nagy figyelemmel kísért témájára emlékeztet.
Én potn úgy gondolom - mindkettőtöknek igazat adva - hoyg egy igaz vallás pont az a terület, amely Isten örök igazságait összhangba képes hozni az emerbek világával, éppen ezért akkor lesz működőképes, ha megh vannak benne különböztetve a lényeges, isteni. megváltoztathatatlan elemek - amiket kompromisszumok nélküül őrizni kell az évezredeken át - és az emebribb, kevésbé lényeges elemek, amikben hasznos engedékenységet és rugalmasságot alkalmazni, amennyiben az nem megy az isteni elemek őrzésének rtovására. A történelemben sajnos származott jópár baj ennek az egézsséges megkülönböztetésnek a hiányából. Így változásnak csobításnak vetettek alá olyan elemeket, amelyek Isten örök redelései voltak, vagy túl nagy tekintélyre és emeltek pusztán emberi vonásokat, hagyományokat, amelyek merevsége miatt az emebrek az isteni dolgoktól is kezdett lemenni a kedvük - mivel nem volt megkülüönöztetve, hoyg mi emebri sé mi isteni. De a kettő teljes szétválasztása is zsákutvca, mivel az igaz valásnak pont az emebri és az isteni közötti életteli harmóniát kell megteremtenie. Az egyik ortodox szent fogalmazta meg a "megkülönböztetve egyesíteni" elvet, amivel szinte minden csapdát el tudunk kerülni.
