Nocsak, nocsak. Miért is van egy kismaa 1 hetesen egyedül egy lakásban? Hozzám, anno 30 éve a kórházból való kijövetelt követő napon már eljött a védőnő. És ott volt velem az anyám. Ha jól tudom, most az apák is kapnak 3 nap szabadságot, gyerekszületést követően. Miért volt egyedül az anya?
Igaza van ennek a nőnek, aki szerint arról is kéne beszélni a terhesség időtartama alatt, hogy nem puszta boldogság és rózsaágyon heverészés az első egy-két-három hónap,
Az valami félelmetesen nem divat. Ősanyák vannak és 3 éves korig szoptatás, és rózsaszín ködben lebegés. Én készséggel elhiszem, hoyg van akinek úgy megy, másik milliónak meg nem feltétlenül pont ugyanúgy, namost ez szép adag frusztrációt okozhat. Egy milliméternyivel nem lesz kevésbé fantasztikus dolog anyának lenni, ha arról is nyíltan szó esik, hogy nem feltétlenül lesz minden perfekt és gördülékeny. És marhára megesik, hoyg egy anya a legjobb szándéka mellett sem fog tudni évekig szoptatni sőt. Btw alapből nőnek lenni se mindig egy kéjhömpöly lássuk be. De ez a természet rendje, valahogy minden nőnek sikerül túlesni a kezdeti nehézségeken ugye. A terhesség/szülés/gyereknevelés is egy ilyen műsor, vannak erősen macerás részei, de az egész kép ettől nem változik, viszont sokat segít a kismamának, ha tudja, hoyg alapvetően nem hibás, nem rossz anya attól, hogy néha tele a csukája a történettel.
"Se apja, se anyja, se a gyerek apja, senki nem volt vele."
Gyanítom, hogy mikor Ő volt még rászorulva valakikre rettenet módon, már vele sem volt ott rendesen se apja, se anyja, se senkije. Nevezhetnénk ezt talán szociógenerációs kockázat- terhelésfelhalmozásnak, mely aztán erősen meg tud nyilvánulni a mellesleg teljesen ártatlan új életen. A védőnőt meg szerintem felejtsük el, mert őneki nem az a dolga, hogy családpótlék legyen, anyja helyett anyja, apja helyett apja. Max. külső hozzáértő, olyan tanácsadó, akinek elsődleges szerepe testi, egészségügyi és nem pedig lelki. :-((
Én, mint korábban írtam, eufóriás lettem a gyerekem születésétől. De a szorongás nekem is megvolt. 2 okból is.
1. mert mindig is ügyetlennek tartottam magam, hát hogy fogok tudni majd bánni egy 3,65 kg-os, feje ide-oda billegő kis lénnyel, akiről annyit ábrándoztam; de a kudarcra is fel voltam készülve. Meg ott volt az anyám (nappal) és a férjem este. Tudtam, hogy segítenek. Ha másban nem, vásárlásban, mert alig tudtam hetekig járni, vasalásban (mert akkor még textilpelenkák voltak), vagy bármiben, amire szükségem van. Ráadásul ronda gátsebbel jöttem ki a kórházból, azt is ápolni kellett.
2. Tudtam,mert negyedíziglen ez volt jellemző az anyai családora, hogy NEM fogom tudni szoptatni őt. Azért 6 hétig kísérleteztem, de hiába. A gyerekorvos szerint valami anatómiai rendelleneség állt fenn, meg a gyerek is mindig akkor aludt, amikor az előírás szerint kajálni kellett volna. . Mindketten megszenvedtünk a szoptatással, ő bírta jobban idegekkel. Én meg szoptatni is próbáltam (és nagy keservesen alkalmanként 30 grammok jöttek össze), meg fejni is, kb hasonló eredménnyel. Aztán feladtam, jött a Robébi. Addigra már felépültem fizikailag annyira, hogy azt mondjam, miért legyek én gyengébb, mint a(nem ismert) dédanyám, aki 9 gyereket nevelt fel anyatej nélkül. És jött vissza az önbizalmam. Nagyon különbözők a kisbabák, és éppígy a kismamák is.
Ja még 1 dolog. 32 évesen szültem a nagyobbik fiamat, és a kartonomra rá volt írva nagy piros betűkkel, idős elsőszülő. Mert akkor még ott tartott az orvostudomány. Az azóta eltelt 30 évben ez a szemlélet már változott.
Most ezzel mit akarsz mondani? Az 1500-as évek montpellier-i orvosi egyetém azt tanították, hogy a nő méhe kétosztatú, mert a nagy görög orvosok felboncoltak egy nyulat és ezt a megállapítást tették. 500 évvel később 3d-s videofelvételt kapsz a magzatról, ha akarod.
Nem lehet sokat varni egy olyan tarsadalomtol, amely lepten-nyomon hangoztatja az egyen primatusat a kozosseg felett. Ez szinte kotelezoen a nemtorodomseghez vezet.
Persze, azért áldoznak világszerte milliárdokat az agykutatásra, a mentális problémák kutatására. Nagy eséllyel nem mondok hülyeséget ha azt állítom, hogy az itt összegyűlteknél (magamat is beleértve természetesen) a témához ezerszer jobban értők. Addig azonban, amíg meg nem fejtik az agy titkait teljeskörűen, addig mi itt annyit tudunk tenni - a kezünk széttárása mellett -, hogy mindenki a maga kis életében igyekszik jobban odafigyelni a másikra. Amiben manapság nem vagyunk túl jók.
Nem azt mondtam Alice, hogy nem lehet egyedül hagyni normál esetben. Senkit nem hibáztattam. Pusztán annyit, hogy saját tapasztalatom szerint, a környezetemben ma is szokásban van, hoyg segítséget kapnak a friss anyukák az első napoknban a családtól. Vélhetően rossz a mintavételem.
"Az orvostudomány nem tud mit kezdeni vele, mert semmi elözetes jel nem mutat a psyhozis kialakulására."
Egyes tanulmanyok (Jones I, Craddock N (2001) Familiarity of the puerperal trigger in bipolar disorder: results of a family study. American Journal of Psychiatry 158: 913-917) genetikai kotottseget felteleznek.
Nem tudjuk, hogy mennyi időre maradt magára. Ha egyből egész napra egyedül hagyták a babával, az nekem is meredek (főleg, ha tényleg voltak korábban pszichés problémái).
De olyan azért van, hogy egy-két órára épp senki nem ér rá... (az én férjem pl. a hazajövetelülnk másnapján indult 62-es babaruhát vásárolni, mert az csak a kórházból való elengedésnél derült ki, hogy a gyereket alig lehet beszuszakolni az 56-os méretbe...)
6 napos volt akkor a gyerek.
Lehet, hogy itt is csak vásárolni, patikába, vagy épp ügyintézni ment el az apuka pár órára...
Bármilyen furcsán is hangzik, de nincsen mindenkinél hadra fogható nagyszülő, nagynéni vagy jó szomszéd. Rengeteg az olyan gyerekes nő, akinek gyakorlatilag smemi segítsége nincsen, férj dolgozik, szülei apósa, anyósa vagy még mindig aktív dolgozók vagy pedig távol laknak (vagy pedig egyszerűen nem akarnak unokázni).
Azonkívül miért ne lehetne egyedül hagyni egy egy hetes anyát a csecsemővel normál esetben? Ha nem császárral szült, akkor már mozgásképes, a csecsemőt meg szoptatni kell és ringatni, tisztába tenni, ezt már a kórházban is megteszik... Azt a három kilót ami a súlya, a testén kívül is tudja ide-oda cipelni az ember.
És mint mondtam, a szülés utáni pszichózis borzasztó gyorsan ki tud alakulni, nincsenek előjelei.
Igen. Gyógyíthatatlan epilepsziában szenvedett. Mert az episek 30 %-a gyógyíthatatlan. A 4. status epilepticus vitte el. Egyszerűen minden fontos szervet tönkretett az állandó rohamok sorozata. Jan 19-én kiadták az intenzív osztályról, és mi hazavittük, nem le a neurológiára, mert ott 40 betegre jutott 2 ápolónő. Aztán a 78 éves anyám, jómagam és a férjem 52 évesen, meg a 17 éves kisebbik fiunk közül valaki mindig volt mellette .Végül a karjaimban hunyta örök álomra a szemét.. Állítom, hogy mosolyogva. Ha becsukom a szemem, mindig látni vélem az utolsó pillantását. Ha kórházban van akkor, akkor tán élhetett volna még pár napot, hetet, lélegeztető gépen...Így meg 40 napot otthon, szerető családtagjai körében.
Na pont ez szúrja az én szemem is. Amikor a lányom született 15 éve, anyukám ott volt velem két hétig. De a környezetemben mostanában is az a természetes, hoyg valami nőrokon ott van az első időkben segíteni. Minden esetben, nem kell hozzá bármi pszichés előzmény,
Nem szégyellem a koromat. 49-ben születtem. Nézzen utána, aki akar, hogy akkor mennyi szülési szabadság járt az anyáknak. Még a 1949 XX. törvény (a jelenleg még hatályos alkotmány) megszületése előtt. 1 hónap múlva 62 leszek. És hétfőn lesz 10 éve, hogy az alant emlegetett fiam meghalt. 20 éves és 10 napos korában.