Egyébként a szvjato érdekes módon nem a görög hagiosz-szal, hanem a latin sanctus-szal mutat rokonságot, amire a morvák feltehető és a dunai bolgárok dokumentált latin és görög rítus közötti ingadozása lehet a magyarázat. Maga a cirill írás, a PVL-ben fellelhető hagyományok (pl. a duleb-történet), a bizánci rítusú kereszténység mind avaroszláv-bolgár alapokon, az ott létrejött eredmények felhasználásával érkeztek Kijevbe, természetesen Bizánc közvetlen támogatásával. A sanctus-ból különben a lengyelt leszámítva eltűnt a nazális hangzó.
Több mint húsz éve, de a prominens személy kilétét most nem fedhetem fel.
Viszont ha már antinormann dolgok, akkor sokkal érdekesebb Szvjatoszláv kagánnak a neve, mivel a közhiedelemmel ellentétben erre is létezik normann magyarázat, tehát korántsem biztos, hogy Kijevnek ő az első ízig-vérig szláv nevű fejedelme. A szláv magyarázat szerint ugye Свѧто = szent, de mások a közismert Sven, Svend személynévvel hozzák kapcsolatba, amit a bizánci források Σφενδοσθλάβος alakja támasztana alá. A poljugye esetében már láttuk, mennyire megbízhatóak a bizánci feljegyzések e tekintetben - bár azt meg kell hagyni, a Duna menti Moráviába jóval nehezebben tudunk egy skandináv Svendet elképzelni (Szvendoplokosz, Szvjatopolk, Szvatopluk). A svend fiatal férfit, ifjú harcost, suhancot jelentett.
Ez volt az ún. normann–antinormann vita. Önszorgalomból egyébként külön szemináriumot végeztem a Kijevi Rusz történetéből a téma egyik hazai prominensénél.
Ez a történet mindenesetre, ha nagy vonalaiban igaz, egy besenyő–magyar háborúskodás emlékét őrizheti, melyben a magyar Ámosz győzedelmeskedett a Szambatasz városáért, illetve a kijevi területekért folytatott harcban. A DAI nyolc besenyő hatalmi körzetről tud, a magyar P. mester hét besenyő vezérről, akik végül meghódoltak a magyaroknak, és bejöttek velük a Kárpát-medencébe.
Ezt a topikot nem is láttam még, pedig érdekes téma lenne, ahogy a normannok megalapítják az államot, felfejlesztve néhány kereskedelmi állomást a szláv törzsek közt.
adja elő P. mester Kijev meghódításának és kiürítésének történetét: "... A kievi vezér azonnal követeket küldött leghívebb barátaihoz, a hét kun vezérhez, és segítségre hívta őket. Akkor ez a hét vezér, akinek a neve: Ed, Edömén, Et, Böngér, Örsúr apja Ócsád, Vajta, Alaptolma apja Ketel ... Álmos vezér meg katonái ... úgy aprították a kunok tar fejét, mint a nyers tököt ... meghódoltak Álmos vezérnek ... Akkor Álmos vezér és a többi fejedelmi személy, akit hétmagyarnak mondanak, továbbá a kun vezérek rokonságukkal meg férfi- és nőcselédeikkel egyetemben kivonultak Kievből ..."
Tegnap ütött szöget a fejembe, hogy az Alaptolma (Uluptulma) előtagja a 'hős' jelentésű, elterjedt török Alplehet, utótagja pedig összefügghet a besenyők Talmácstörzsével. Most látom, hogy Budenz már régen felhívta az előbbire a figyelmet: "Alap-Tolma ...Oluptulma ... első része ugyanaz, ami török Alp ... âlep, hős" (Magyar Nyelvészet 6:53). A fennmaradt besenyő névanyag török jellegével a megfelelő topikban foglalkoztam.
"Az ugri népnév azonban nem minden alkalommal a magyarokra vonatkozik: a PVL pontos kronológia nélküli bevezető részében, a 7. századi eseményekre vonatkozóan, nagyjából a bulgárok Duna mellékére való települését követően az ún. „fehér ugorok” (угри б±лии) – vélhetően onogurok – „szláv földre”, azaz Kárpát-medencébe költözéséről olvashatunk. Ezen szöveg szerzője, megkülönböztetve a „fehér ugoroktól”, „fekete ugoroknak” (чернии угри) nevezi az Oleg (879–912) idején Kijev környékén felbukkanó magyarokat. "
Épp ez a szöveg igazolja, hogy a kieviek az onogurokat és a magyarokat egy népnek nevezték (tudták) kétféle jelzővel ellátva.
És igazuk volt. A 600-as évek onogurjai a türk törzsszövetség magyar nyelvű tagjaiként részesei voltak a honfoglalásnak, és a magyar nép végleges kiformálásának.
PVL 6370. (862.) év (a Lavrentyij-kódexből): http://litopys.org.ua/lavrlet/lavr01.htm — „и тѣми всѣми ѡбладаше Рюрикъ . и бѧста оу него . в҃ . мужа не племени его ни боярина . и та испросистасѧ ко Цр҃югороду с родомъ своимъ . и поидоста по Днѣпру . и идуче мимо и оузрѣста на горѣ градок и оупращаста . [и] рѣста чии се градокъ . ѡни же рѣша бъıла суть .г҃. братья . Кии . Щекъ . Хоривъ . иже сдѣлаша градоко-сь и изгибоша и мъı сѣдимъ . платѧче дань родомъ их Козаромъ . Аколъдо же . и Диръ . ѡстаста въ градѣ семь . и многи Варѧги скуписта . и начаста владѣт Польскою землею . Рюрику же кнѧжаста в Новѣгородѣ”
’És mindezek felett uralkodott Rjurik. És volt nála két férfi, nem az ő törzséből, de előkelő származású nemesek. És azok engedélyt kértek Carigradba [menni] a nemzetségükkel. És leutaztak a Dnyeperen. És arrafelé járván észre is vettek egy hegyen egy kis vár[os]t, és kérdezősködtek. [És] mondták: Kié ez a kis vár[os]? Ők [= a kérdezettek] mondták: volt három fivér, Kij, Scsek, Horiv, akik megalkották ezt a vár[os]t, és meghaltak, és mi [itt] tartózkodunk adót fizetve a nemzetségüknek [és] a kazároknak. A[sz]kold pedig, és Dir ottmaradt abban a vár[os]ban, és sok varéget összegyűjtöttek, és elkezdték uralni a poljanok földjét. Rjurik pedig fejedelemként uralkodott Novgorodban.’
"Kiev ... Sabaria (Szombat, Szambatasz) néven hivaték"
DAI, 9. fejezet: "A külső Rosziából Konstantinápolyba jövő fatörzscsónakok Novgorodból valók, ahol Szvjatoszláv, Igornak, Roszia fejedelmének fia székelt, de vannak Szmolenszk városából, Ljubecsből, Csernyigovból és Visegrádból is. Ezek ugyanis mind a Dnyeper folyón jönnek le, és Kijev városában, melyet Szambatásznak neveznek, gyűlnek össze. A szlávok, akik adófizetőik – az úgynevezett krivicsek, lenzanínok és egyéb szklavín területek – télvíz idején hegyeikben vágják a fatörzscsónakokat, és elkészítvén azokat, amikor kinyílik az idő, és a fagy felenged, a közelben levő tavakra vontatják. Minthogy ezek a Dnyeper folyóba szakadnak, ezek a szlávok átjutnak azokból ebbe a folyóba, elérkeznek Kijevbe, kivontatják fatörzscsónakjaikat a felszerelőhelyre, és eladják azokat a rhoszoknak."
"A másik, a Szabartoi (Szávartü) szót nem érthette tulajdonképpen a császár, aminek talán az lehetett az oka, hogy a magyar követek nem görögül, hanem esetleg latinul beszélgettek vele, akár közvetlenül, akár tolmács által, s így a Szabartoi egy latin nyelven mondott név lehetett, amit akár ő, akár a tolmács nem ismert. Az is megtörténhetett, hogy görögül beszélgettek ugyan, de a követek valamilyen helyet a latin nevén említettek neki, amelyet még megtoldva és nem alanyesetben hallva, nehezebb volt felismerni. A Szabartoi szó megfejtésével kapcsolatban ezért visszaemlékezünk Kijev város már tárgyalt, különböző nyelvű neveire, s közöttük a latin, Sabar nevére. Mivel a görög nyelven írt Szabartoi szó latinul Sabarto alakban van fordítva a fentebb idézett latin mondatban, az alanyesetben írt Sabar-ból úgy kapunk Sabarto szót, ha a Kijev helye vagy Kijev mezeje nevet latinra fordítjuk, mely ekkor Sabartum lesz. Ha azt mondjuk, hogy Kijev mezején (vagyis helyhatározó esetben), akkor a Sabartum Sabarto alakot ölt. Ennek alapján Tormás és Bulcsú mondatában a Sabarto easphali tömör jelentése: a Kijev mezején szövetségüket megerősítettek; tudva pedig, hogy kik erősítették meg szövetségüket, a Kijev mezején szövetségüket megerősített törzsek értelmű. Valóban, Kijev mezeje könnyen lehetett a magyar törzsek (vér-)szerződésének helye, hisz a kijevi Laura kolostor évkönyvében található, 898. évi bejegyzés szerint a magyarok a honfoglalás előtti időben a ma is még Magyarnak (Ugornak) nevezett helyen vonultak át, ami azt bizonyítja, hogy ott már jóval 898 előtt valami nevezetes dolog történt a magyarokkal, amivel kapcsolatban Kijev mezejének egy helyét róluk nevezték el a kijeviek. Feltételezésünket, miszerint Kijev latin nevét a császár nem ismerte, alátámasztja, hogy /9/ könyvében azon a helyen, ahol Kijev orosz és görög nevét felsorolja, annak latin nevét nem említi. Kijev latin neve, a Sabar megmaradt egy, a bejáratánál álló határkőbe belevésve is, melyet a Nyugat-Európából keletre utazó kereskedők számára állítottak, tudatva velük, hogy megérkeztek Kijevbe. Magyarországon nemcsak a hivatásos történészek ismerték e város latin nevét, de más érdeklődők is; Luczenbacher János, 1843-ban Budán kiadott könyvében /37/ írja: „Ide, hol Kiev Tauro Scythia városának és Sabaria (Szombat, Szambatasz) néven hivaték...”
"898. évi bejegyzés szerint a magyarok a honfoglalás előtti időben a ma is még Magyarnak (Ugornak) nevezett helyen vonultak át"
"6390. [882] Hadba indult Oleg, sok harcost víve magával … Amikor Oleg a kijevi hegyek alá érkezett, megtudta, hogy itt Aszkold és Dir uralkodik. Harcosait ladikokban rejtette el, másokat hátrahagyott, maga pedig a gyermek Igort magával víve érkezett hozzájuk. Ugorszkoje alá evezett, elrejtette harcosait, és Aszkoldért és Dirért küldött … És megölték Aszkoldot és Dirt, és felvitték a hegyre, és eltemették Aszkoldot a hegyen, amelyet most Ugorszkojé-nak neveznek, ahol most Olma udvarháza van."
"A 898-as évnél (6406) a PVL a keletről érkező magyarok (угри…пришедшее от въстока) Kijev melleti vonulásáról számol be, megjegyezve, hogy a magyarok éppen úgy sátrakkal vonulnak, mint »mostanság« a kunok. Ezt követően röviden ismerteti a magyar honfoglalást, átkelve az Ugor-hegyeken (горы Угорьскиа), a magyarok legyőzték a volohokat és szlovéneket"
"6406. [898] Vonultak az ugrok Kijev mellett a hegyen keresztül, amelyet ma Ugorszkojé-nak neveznek, és megérkezvén a Dnyeperhez, megállottak sátraikkal, mert úgy vándoroltak, mint most a polovecek"
Tehát csak arra van bizonyíték, hogy a krónika megírásának időpontjában hívtak Ugorszkojénak egy jellegzetes, szembeötlő hegyet Kijevben, és hogy szintén a krónika szövegezése idején állt ott Olma udvarháza.
Elég a Golb által 1962-ben felfedezett ún. Kijevi levélre vagy a kagáni cím hosszas továbbélésére gondolni. Ilarion metropolita még az 1040-es években „a mi országunk nagykagánjá”-nak (великий каган нашей земли) nevezte Vlagyimirt és fiát, Jaroszlávot(благоверному кагану Ярославу). A kijevi Szófia-katedrális falán olvasható Спаси, Господи, кагана нашего feliratról pedig feltételezik, hogy az Bölcs Jaroszláv fiára, a városban 1073-tól '76-ig uralkodó Szvjatoszláv Jaroszlavicsra vonatkozik. De még a XII. század végére datált, Ének Igor hadáról c. hősköltemény is kagánnak hívja Oleg Szvjatoszlavics tmutarakanyi uralkodót
Szili Sándor
Kagan – A Ruler’s Title in Early Eleventh-Century Kievan Rus’? Ilarion’s “On Law And Grace” as a Historical Source
Palóc főleg Nógrádban élő, jellegzetes tájszólású magyar néprajzi csoport tagja, e népcsoporttal kapcsolatos.
A szláv, leginkább orosz polovci népnév szabályos fejleménye. A magyarul polovecnek is mondott török-tatár eredetű nép a 13. század előtt Dél-Oroszországban élt, és a tatárjárás szorította magyar területre. A régi oroszban, valamint a cseh nyelvben (plavci), ez a név kunokat (is) jelentett, vagy azért, mert a két nép azonos időben és okokból került országunkba, vagy azért, illetve azért is, mert közeli kapcsolatban álltak egymással. Maga a szláv megnevezés ‘fakósárga’ jelentésű tőből ered.
Keleti szláv (orosz) források a korai magyar történelemről
Közzétéve: 2013. szeptember 6.
A Ruszban az évkönyvírás (летописание) bizonyítható módon már a 11. század első felében, 1044 (talán 1037) előtt megkezdődött. Az első keleti szláv krónikaszövegek eredeti változatban nem maradtak meg.
A legkorábbi krónikakompozíció (свод) a kezdősorairól Régmúlt Idők Krónikájának (Повесть временных лет - PVL) nevezett, 12. század elején összeállított szöveg. A PVL két évkönyvcsaládban, az 1377-ben készült „északi” Lavrenytij-évkönyvben és változataiban, valamint a 15. század elején íródott „déli” Ipatyij-évkönyv családjában maradt fenn. A Lavrenytij és Ipatyij-évkönyvekben olvasható PVL-szövegek „elsősége” tudományos vita tárgyát képezi, de a PVL szövegkiadásai általában a Lavrenytij-évkönyvet veszik alapul (noha az Ipatyij-évkönyv részét képező szövegváltozat bizonyos, a Lavrenytij-évkönyvből hiányzó értesülései archaikusabbnak tűnnek).[1]
A későbbi PVL alapját képező krónikaszöveg keletkezéstörténetében a következő fázisok mutathatók ki: 1) 1044 előtt, talán 1037-ben biztosan elkészült már egy krónika (Ősi évkönyv kompozíció, Древнейший свод)[2] 2) az 1070-es évek elején, vélhetően Nyikon, a Tmutarakanyba menekült kijevi szerzetes folytatta a krónikát, ekkor kerülnek előtérbe a déli, tmutarakanyi események, és a kronológiai beosztást is ő végezhette el 3) 1093-ban kerülhetett sor Kijevben a Kezdeti Évkönyv Kompozíció (Начальный свод) kidolgozására.
Ezt használhatta fel Nyesztor, a kijevi Barlangmonostor szerzetese a PVL első szerkesztésekor (1110–1113).
A PVL szövege a bibliai özönvíztől kezdve 1110 (6618)-ig (Lavrenytij-évkönyv), illetve 1117 (6625)-ig (Ipatyij-évkönyv) tárgyalja a Rusz és ruszok (keleti szlávok) történetét. A PVL szövegváltozatai magukba foglalnak jogi dokumentumokat, intelmet, a szöveg szerkesztése során pedig felhasználták a bizánci György barát krónikájának folytatását. Rendkívül sok a szóbeliségből eredő – alkalmasint folklorisztikus[3] - értesülés, ami különösen elevenné teszi az elbeszélést.
A PVL bevezető része nem tartalmaz évszámokat, a „pontos” kronológia a 852-es (6360) évtől veszi kezdetét. A PVL a 9–11. századi Kelet-Európa történetének elsőrangú forrása.
A PVL (azaz a Lavrenytij-évkönyv) magyar vonatkozású részeit már nem egy alkalommal publikálták.[4] A magyar történetírásban többen is foglalkoztak a középkori keleti szláv történeti irodalom fejlődésével. Hodinka Antal 1916-ben megjelent nagy, Az orosz évkönyvek magyar vonatkozásai című munkája még ma is jól használható. A középkori orosz történeti irodalom kérdéseivel sokat és intenzíven foglalkozott Font Márta is, aki összegyűjtötte a Kijevi Évkönyv (az Ipatyij-évkönyv 1118-tól 1199-ig terjedő része) magyar vonatkozásait, de ezek főként a halicsi küzdelmekre vonatkoznak.[5] Szili Sándor a normannkérdés szempontjából releváns keleti szláv (és más egyéb) forrásokat tette közzé.[6]
A magyarok elnevezése rendesen ugri (угри) Magyarországé Ugrija, esetleg Jugria a középkori keleti szláv terminológia szerint, így a PVL-ben is.
Az ugri népnév azonban nem minden alkalommal a magyarokra vonatkozik: a PVL pontos kronológia nélküli bevezető részében, a 7. századi eseményekre vonatkozóan, nagyjából a bulgárok Duna mellékére való települését követően az ún. „fehér ugorok” (угри б±лии) – vélhetően onogurok – „szláv földre”, azaz Kárpát-medencébe költözéséről olvashatunk. Ezen szöveg szerzője, megkülönböztetve a „fehér ugoroktól”, „fekete ugoroknak” (чернии угри) nevezi az Oleg (879–912) idején Kijev környékén felbukkanó magyarokat. A „fekete ugor” elnevezés ezt követően nem szerepel a szövegben.[7]
A PVL bevezető részében olvasható geográfiai leírás szerzője a Kaukázust is „Ugor-hegységnek” nevezi (Кавкаисинския горы, рекше Угорьски).[8]
A 882-es évnél (6390) olvashatunk Oleg novgorodi fejedelem[9] Kijev elleni hadjáratáról. Itt fordul elő az Ugor(-hegy) (Угорское) helynév. A szöveg szerint Oleg a hegy mögé rejtette el csapatait, majd a város meghódítása után ide temette a rivális Aszkold fejedelmet. Ugyancsak itt található az ún. Olma udvarháza (Олъминъ дворъ) helynév, melynek kapcsán felmerült, hogy valamilyen köze lehet Álmos fejedelemhez, ám ezt többnyire nem fogadja el a kutatás.[10]
A 898-as évnél (6406) a PVL a keletről érkező magyarok (угри…пришедшее от въстока) Kijev melleti vonulásáról számol be, megjegyezve, hogy a magyarok éppen úgy sátrakkal vonulnak, mint „mostanság” a kunok. Ezt követően röviden ismerteti a magyar honfoglalást, átkelve az Ugor-hegyeken (горы Угорьскиа), a magyarok legyőzték a volohokat és szlovéneket.[11]
A 902-es (6410) évszámnál említi a valóságban korábban zajlott, a magyarok győzelmével végződött magyar-bolgár háborút, 934-ben (6442) a magyarok első hadjáratát Cárgrád (Konstantinápoly) ellen. 943-ban (6451) pedig újabb magyar hadjáratról szól Cárgrád ellen.[12]
Nem kizárt, hogy a Borisz és Gleb legendájában említett 11. századi szenteknek, Magyar Györgynek (родомь сынъ угърескъ именем Георги), illetve a kijevi Barlangkolostor Paterikonjának szövegéből ismert Magyar Mózesnek (Моисий Угрин) keleti magyar vonatkozásai lehetnek.[13]
A PVL-ben Ugra ill. Jugra néven nemcsak Magyarországot, hanem az Urál vidékét is említik. A PVL földrajzi bevezetőjében a Csugy, Perm, Pecsera, Jam után említett Ugra (угра) az Urál vidékére vonatkozhat. Az 1096-os évnél olvasható egy, a novgorodi Gjurjat Rogovicstól származó 1092-re vonatkozó elbeszélés, amely a novgorodiak jugriai (Югра) expedícióját beszéli el, utalva a novgorodiak és a jugriaiak közötti árucserére. A szöveg szerint Jugra Pecsorától keletre fekszik.[14]
A fentieken kívül a PVL alapján képet nyerhetünk a kazár befolyás kiterjedtségéről az erdős steppe övezetéig a 9–10. században, melyet más források is alátámasztanak. A kazárok a keleti szláv törzseket, a poljánokat, szeverjánokat, vjaticsokat is adóztatták (859).[15] A 10. századi kazár történelemnek szintén megkerülhetetlen forrása a PVL.
A középkori keleti szláv történetírás több regionális központban fejlődött (Novgorod, Kijev, Rosztov, Szuzdal, Vlagyimir, Moszkva, Tver, Szmolenszk, Halics stb.), melyek eltérő, autonóm történelemszemléleteket tükröznek. A különböző orosz évkönyvek kiadása 1841-től vette kezdetét és napjainkig is tart, az Orosz Évkönyvek Teljes Gyűjteménye (Полное Собрание Русских Летописей) sorozatban.
Az egyik legkorábbi és legjelentősebb, autonóm történeti hagyománnyal rendelkező keleti szláv történeti „iskola” Novgorodban fejlődött ki. A középkori orosz történetírás – és irodalom – legkorábbi fennmaradt emlékei is novgorodi vonatkozásúak (a legősibb ténylegesen fennmaradt orosz krónikaszöveg a pergamenre írott, 13. századból származó Novgorodi 1. Évkönyv).
Novgorod úttörő szerepet játszott az orosz Észak és az Urál kolonizálásában. A novgorodi krónikákban (pl. Letopisz Avraamki, Novgorodi 4. Évkönyv) „első kézből” származó információkat lelhetünk a Jugra elleni novgorodi expedíciókról (1193, 1323, 1446 stb.). A novgorodi jogi iratok 1264-től kezdve 1471-ig említik Jugrát Novgorod részeként.[16]
A 15. században összeállított Novgorodi 4. Évkönyv egyik változata (Dubrovszkij szpiszok) említi az állítólagosan titokban pravoszláv Szent László egyik – talán a szerb Pahomij Logofettől eredő – legendáját, miszerint magának Lászlónak a közbenjárására sikerült megfutamítani Batut. A szöveg érdekessége, hogy a magyarokat „nyugati ugoroknak” (Западныя Угры), Magyarországot Ugorföldnek (земля Угорския), Nagyváradot viszont már „jugornak” (Варядин Югорский) nevezi[17] (lényegében ugyanez a variáns a Nyikon-évkönyvben is megtalálható).[18]
Meglepő módon talán (?) a novgorodi Szent Szófia székesegyház nagyszámú „graffiti” feliratainak is lehet magyar vonatkozása. Egy 11. századi datálású graffitin legalábbis bizonyos Ugrin (´грн) azaz ’Magyar’ nevű személy neve olvasható.[19]
Ugyancsak a novgorodi irodalom emléke az Elbeszélés a keleti országban élő ismeretlen emberekről és különböző nyelvekről (О человецех незнаемых в восточной стране..) című, vélhetően 15. századi eredetű mű, amely Jugra rövid, félig mesés néprajzi leírását tartalmazza. [20]
A 12. századtól feltörekvő orosz északkelet történetírásának emléke a már említett Lavrentyij-évkönyv, amely értékes információkat szolgáltat a tatárjárás előtti Volgai Bulgária történetéről (pl. az 1232. évi tatár támadásról vagy a Nagy Bolgár Város, azaz Biljar elleni akciókról).[21]
A 16. században összeállított nagyszabású kompiláció, a Nyikon évkönyv megőrzött néhány eredeti értesülést. Az 1000. évben például a pápától, a cseh és a magyar királyoktól a Ruszba érkező követekről számol be.[22]
Az orosz fejedelmek végrendeletei és egyéb jogi iratai szintén értékes forrást jelenthetnek. Ezen keresztül nyomon követhető a (keleti) magyarokkal is – valószínűleg egyébként tévesen – kapcsolatba hozott mescserek története. A mescsereket számos alkalommal említik (1382: Dmitrij Ivanovics megállapodása a rjazanyi fejedelemmel; 1389: Dmitrij Donszkoj végrendelete; 1401 körül I. Vaszilij nagyfejedelem megállapodása a szerpuhovi fejedelemmel; 1402 körül Vlagyimir Andrejevics szerpuhovi fejedelem végrendeletének írója egy bizonyos Mescserin nevű személy volt; 1402: I. Vaszilij nagyfejedelem megállapodása Fjodor Olgovics rjazanyi fejedelemmel; 1447: II. Vaszilij nagyfejedelem levelében stb.).[23] Ugyanezekben a dokumentumokban III. Iván korától Jugra is előfordul.[24] A nagyfejedelmi végrendeleteknek Bótor Tímea révén már létezik kitűnő magyar fordítása.[25]
Hunyadi Mátyás király (1458 – 1490) uralkodása idején intenzív kapcsolatok épültek ki Magyarország és Oroszország között, melyeknek a keleti magyar vontakozása is volt, amennyiben – mint az Bonfini művéből ismert – Mátyás Magyarországra akarta telepíteni a keleti magyarokat. A Mátyás „ugor” királlyal való diplomáciai kapcsolatfelvétel emlékét megőrizték az orosz források is (krónikák és a Poszolszkij prikaz dokumentumai), és a magyar történész szakma is nem egyszer elemezte már ezen kapcsolatok jellegét.[26]
A keleti magyarokra vonatkozó, tatárjárás utáni értesüléseket Vásáry István gyűjtötte össze.[27] Ezek alapján megállapítható, hogy az oroszok mozsarnak nevezték a keleti magyarokat, de alkalmasint nemcsak őket: 1566-ban, amikor II. Miksa orosz segítséget kért a török ellen, IV. Iván Mozsarszkaja zemljának nevezte Magyarországot.[28]
A keleti magyarok egyik utolsó említése IV. Iván cár Kazany elleni hadjárata során fordul elő. A kazanyi hadjárat részletes leírását tartalmazza a Kazanyi cárság története (Kazanyi évkönyv), melyet az események egyik szemtanúja jegyzett le. Az ismeretlen szerző Kazanyban élt, muszlim hitű volt, de később krisztianizált és IV. Iván hívévé vált. A szerző a Kazanyi föld népei között említi a mozsarokat (Можары).[29]
Ötven évvel Kazany meghódítása után összeírásra került sor az egykor tatár fennhatóság alá eső területeken. Sajnos ebben már nincs nyoma a mozsaroknak (a forrásban szereplő egyik Mozsar faluban is „jaszak-adót fizető csuvasok” éltek).[30]
A koraújkori Nyugaton készült, Kelet-Európával foglalkozó történeti-geográfiai leírások nem kis részt oroszországi – szóbeliségből eredő – forrásokra támaszkodtak. Így orosz forrásokat sejthetünk Miechowi Mátyás és Sigismund Herberstein a magyarok őstörténetére és uráli, volgai őshazájára vonatkozó – lényegében helyes – megállapításai mögött.[31]
1627-ben készült el Oroszország első térképészeti-geográfiai vállalkozása (Книга Большому Чертежу), amelyben részletesen leírják az ország területét. Ebben még olvashatunk a Kuma menti Mozsarov jurtról, ez a forrás még említi az ekkor már kiszoruló Jugra helynevet, az Ob környékével azonosítva azt, s elkülönítve a Jugrától északra és keletre található Szibirtől.[32]
Az „utolsó orosz krónikásként” és „első orosz történetíróként” is emlegetett V. Ny. Tatyiscsev (1686–1750) alkotta meg az első tudományos igényű Oroszország-történetet (rövidítve: История российская с самых древнейших времен). Tatyiscsev munkája során olyan középkori krónikaszövegeket is felhasznált, melyek mára elvesztek (Tatyiscsevnek hála maradt fenn a Novgorod korai történetéről szerfölött érdekes, alternatív előadást közlő ún. Ioakim-évkönyv). Tatyiscsev munkájában jónéhány olyan értesülés olvasható, melyek mára ismeretlen, elveszett forrásból erednek. Ezek között van magyar vonatkozású is, például egy információ arról, hogy Szvajtoszlav Igorjevics rusz fejedelemnek magyar felesége volt, és vélhetően Jaropolk és Oleg Szvjatoszlavics is ettől a magyar nőtől születhetett. Tatyiscsev a nevét is tudni véli – Predszlava.[33]
Az Urál középkori és újkori történetére vonatkozó forrásokat még a 19. században gyűjtötte össze több terjedelmes kötetben a permi kutató, V. Ny. Sisonko.[34] Az ezekben közölt forrásszövegekből viszonylag részletes képet nyerhetünk az Urál környékén lakó manysik újkori történetéről, asszimilációjukról (eltatárosodásukról, eloroszosodásukról), keletre vándorlásukról.
Szintén értékes adatok olvashatók a mescserek, uráli vogulok újabb kori történetéről a Baskíria történetének írott forrásait összegyűjtő dokumentumgyűjteményben.[35]
Összességében tehát a keleti szláv források a 9. század végétől, második felétől szolgáltatnak értékes adatokat a korai magyar történelemmel kapcsolatban. A későbbi orosz források elsősorban a keleti magyarokra vonatkozóan közölhetnek fontos információkat.
Figyelmet érdemelnek még a régibb és újabb keletű néprajzi jellegű szövegközlések, melyekben szintén találhatók adatok a keleti magyarokra vonatkozóan (például a baskír folklór megőrizte az Urálban élő keleti magyarok emlékét).[36]
[1] Az az értesülés például, hogy Rurik 862-ben (6370) először nem – az akkor még nem is létező - Novgorodban, hanem a valóban régibb Ladogában rendezte be székhelyét. Bár D. Sz. Lihacsov szerint Ladoga későbbi betoldás. Повесть Временных Лет (a továbbiakban ПВЛ). Часть вторая. Приложения. Статьи и комментарии Д. С. Лихачева. Изд-во Академии Наук СССР, М-Л. 1950., 244-245.
[2] A 977-es (6485) évnél azt olvashatjuk, hogy Jaropolk Szvjatoszlavics testvérére, a drevljánok földjén uralkodó Olegre rátámadva és legyőzve, az elesett Oleget Ovrucsban temettette el, s a szöveg megjegyzése szerint „sírja mostanáig Ovrucsban van.” Az 1044-es évnél viszont már azt közlés olvasható, hogy Jaroszlav nagyfejedelem Kijevben temettette el Oleg Szvjatoszlavicsot.
[3] Рыдзевская Е. А., Древняя Русь и Скандинавия в IX-XIV вв. М. 1978.
[4] Pl. Hodinka Antal, Az orosz évkönyvek magyar vonatkozásai, „Az orosz évkönyvek teljes gyűjteménye” köteteiből a M. Tud. Akadémia Történelmi Bizottságának megbízásából fordította Hodinka Antal. Budapest, 1916, MTA kiadása; A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások híradásai. Sajtó alá rendezte Györffy György. Gondolat Kiadó., Bp. 1986. 125-126. Kniezsa István fordítása; Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 7. A honfoglalás korának írott forrásai (szerk. Kristó Gyula). Szeged 1995. 170-176. Ferincz István fordítása.
[5] Font Márta, Magyarok a Kijevi Évkönyvben. A szövegeket válogatta, fordította, a bevezetőt és a kommentárokat írta Font Márta. Szeged 1996. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 11.
[6]A normannkérdés az orosz történelemben. I. Források. Russica Pannonicana 2009.
[7] Nem kizárt, hogy a „fekete ugor” kifejezés keleti szláv forrásból került a Kijevben is megfordult Querfurti Brunóhoz, aki a Magyarországon (helyesebben: terra Ungrorum) élő „fekete ugorokról” (nigris ungris) tesz említést. Diplomata Hungariae Antiquissima Vol. I. 1000-1131. Edendo operi praefuit Georgius Györffy. Bp. 1992. 45-46., Повесть Временных Лет по Лавреньтевской летописи 1377 г. (a továbbiakban ПВЛ I.) М.-Л. 1950. 14.
[9] A novgorodi kezdeti évkönyv-kompozíció Oleget hadvezérnek nevezi, míg a kijevi hagyományt tükröző PVL a bizánciakkal kötött szerződés szerint egyenesen „nagyfejedelemnek” (великий князь). A PVL szerint Oleg Rurik rokona (от рода ему), míg az északi hagyomány szerint „hadvezére” (воевода). A PVL tradíciója szerint Oleg önállóan cselekvő személy, míg a novgorodi hagyomány Oleg és Igor között egyfajta „kollegiális” viszonyt ír le. A normannkérdés az orosz történelemben. I. Források. Russica Pannonicana 2009., 202., 226.; ПВЛ I. 19., 25. НПЛ. р. 107.
[10] Kristó Gyula – H. Tóth Imre, Az orosz évkönyvek néhány magyar vonatkozásáról // AUSZ Acta Historica T. CIII. (1996) 21-27.
[13] Hodinka Antal, Az orosz évkönyvek magyar vonatkozásai, „Az orosz évkönyvek teljes gyűjteménye” köteteiből a M. Tud. Akadémia Történelmi Bizottságának megbízásából fordította Hodinka Antal. Budapest, 1916, MTA kiadása 57., ПВЛ I., 91., Памятники литературы Древней Руси. XII век. М. Художественная литература. 1980., 542-555.
[22] Hodinka Antal, Az orosz évkönyvek magyar vonatkozásai, „Az orosz évkönyvek teljes gyűjteménye” köteteiből a M. Tud. Akadémia Történelmi Bizottságának megbízásából fordította Hodinka Antal. Budapest, 1916, MTA kiadása 53.
[23] Духовные и договорные грамоты великих и удельных князей XIV-XVI вв. М.-Л. 1950. 29., 33., 144.,
[24] Духовные и договорные грамоты великих и удельных князей XIV-XVI вв. М.-Л. 1950. 356., 437.
[25] Bótor Tímea, A tatár függéstől az önálló uralkodóig. A Moszkvai Fejedelemség története a nagyfejedelmi végrendeletek tükrében. Russica Pannonica, 2011
[26] Géresi Kálmán, Hunyadi Mátyás magyar király diplomacziai összeköttetései III-ik Iván Vasiljevics orosz czárral // Századok 1879. 239-249., Духовные и договорные грамоты великих и удельных князей XIV – XVI вв. М-Л. 1950. 445., 468. Софийская вторая летопись. ПСРЛ Т. 6. вып. 2. М. 2001. 326., Szili Sándor, Hunyadi Mátyás szövetsége és a „magyarkérdés” az orosz diplomáciában // Századok 2009/4. 773-800.
[27] Vásáry István, A Volga-vidéki magyar töredékek a mongol kor után // Magyar őstörténeti tanulmányok. Szerk. Bartha Antal – Czeglédy Károly – Róna Tas András. Bp. 1977. 283 – 290
[29]ПСРЛ Т. XIX. История о Казанском Царстве (Казанский летописец). Языки русской культуры, М. 2000., 392.
[30]Писцовые книги Казанского уезда 1602 – 1603 годов. Казань 1978. 191.
[31] Матвей Меховский, Трактат о двух Сарматиях. М-Л. 1936. 69., 79-83., Герберштеин С. Записки о Московии. М. 1988. 163.
[32]Книга Большому Чертежу. Изд-во Академии Наук СССР, М-Л. 50., 168.
[33]Татищев В. Н. История Российская. Т. 1., Изд-во Академии Наук СССР. М-Л. 1962., 111., 118.
[34] Шишонко В. Н.Пермская летопись c 1263 – 1881. Пермь 1881-1904.
[35]Материалы по истории Башкирской АССР. М-Л. 1936.,
[36]Башкирское народное творчество. Т. 1. Эпос. Уфа 1987. 240., Можаровский А., Где искать в наше время тех Можар, которые в 1551 году среди поля Арского бились с Казанцами, верные присяге Русскому Царю // Труды Четвертого Археологического Съезда в России. Казань 1877. Казань 1884. 17-20.
Ormos István: "Ibn Rusztának a szlávokról szóló fejezetében szerepel egy passzus, amely szószerinti magyar fordításban így szól: »Királyuk minden évben adót szed tőlük. Ha valakinek leánya van, akkor annak a ruhái közül elvesz egy jobb-fajta ruhát évente egyszer, ha pedig fia van, akkor annak a ruhái közül elvesz egy jobbfajta ruhát évente egy másik alkalommal, ha pedig nincsen se fia, se leánya, akkor akkor felesége vagy ágyasa ruhái közül vesz el egy jobbfajta ruhát.«
Jóllehet a ḫilʿa arab szó eredetileg bármilyen 'ruhá'-t jelenthet, amit az ember levet – ebből a gyökből származik ugyanis ez a szó –, ámde gyakran használatos, különösen középkori arab szövegekben speciálisan 'díszruha', sőt 'ajándék', 'a javak jobbik része' jelentésben is. Nemritkán olyan 'díszruhá'-t, illetve általában 'ajándék'-ot jelöl, amit egy uralkodó, illetve feljebbvaló ajándékoz közvetlen alárendeltjeinek. Innen magyarázható, hogy az aszháb al-hila [aṣḥāb al-ḫilaʿ] ('a díszruhák tulajdonosai' > 'a díszruhások') terminus jelentése: 'uralkodói kíséret'. Az a szokás, hogy az uralkodó a legkülönbözőbb alkalmakkor díszruhákat ajándékoz a különböző rangú alattvalóinak, köztük az állam magas rangú tisztségviselőinek, jól ismert gyakorlat volt például az egyiptomi mamlúk szultanátusban (1250–1517) is. Ilyen ajándékozásra sor kerülhetett azzal a céllal, hogy az uralkodó beiktasson vagy megerősítsen valakit valamilyen hivatalban, elismerés gyanánt kitüntessen valakit valamely cselekedetéért, vagy akár kibéküljön valakivel, illetve bocsánatban részesítse valamely alattvalóját. Az is ismeretes például, hogy Kairó talán legszebb építményének, a Szultán Haszan mecsetnek az ünnepélyes felavatásakor (1360/1361) az uralkodó mintegy 500 díszruhát (hilaa) ajándékozott a építésben részt vevő főépítésznek, a felügyelőknek, a mesterembereknek, az építőmunkásoknak, a márványműveseknek, az ácsoknak, fémműveseknek, kovácsoknak és másoknak. A megajándékozottak ezeket a díszruhákat ünnepélyes alkalmakkor viselték. A középkorban a szöveteket önmagukban is státusszimbólumnak tekintették, és előszeretettel alkalmazott befektetési formát képeztek Európában csakúgy, mint az iszlám világban. Ezek lehettek többek között például nyers szövetanyagok, ruhák, szőnyegek és sátrak.
Ami a szlávok királyát illeti, joggal föltételezhetjük, hogy nem alattvalóinak leg-rosszabb állapotú ruháira tartott igényt, hanem a legjobbakra, amelyeket azután ő maga közvetlen környezetének ajándékozhat, ezért azután a 'jobbfajta ruha' értel-mezést választottam.
... Már de Goeje utalt rá szövegkiadásának apparátusában, hogy itt arról a Bíborbanszületett Konstantin császár De administrando imperio című művében is említett adóbehajtási gyakorlatról lehet szó, mely során a kijevi fejedelem körbejárja az uralma alá tartozó népeket, és begyűjti az adót. Ennek az óorosz neve poljugyje (полюдье), s ez a szó szolgál e gyakorlat megnevezésére a császár görög szövegében (τὰ πολύδια) csakúgy, mint a skandináv forrásokban (poluta, pólútasvarf) is. Ez a по людьхъ óorosz kifejezésből ered; jelentéséhez vö. a mai orosz хождение по людям 'járás az emberek között', 'az emberek be-/végig-/körbejárása' kifejezést. Az persze már más kérdés, hogy az Ibn Ruszta-kéziratban álló جيرة alak megfelelhet-e a Bíborbanszületett Konstantinnál szereplő, egyébként is nehezen értelmezhető γύϱα szónak. A problémát a görög és az arab szó első betűjének hangértéke jelenti. A bizánci görögben a gamma (γ) betű által jelölt hang magas hangrendű magánhangzó előtt j volt ebben a korban, tehát az említett görög szó ejtése jüra vagy jira lehetett, minthogy az üpszilon (υ) betű által jelölt magánhangzó ejtése ez idő tájt változott meg folyamatosan ü-ről i-re. Arra második írásomban utaltam, hogy milyen nehézségekkel találjuk szemben magunkat, ha az arab dzsím betű által jelölt hang kiejtését próbáljuk meg meghatározni ez idő tájt: valójában nem tudjuk, milyen hangot jelölt ez a betű. Vannak ismereteink ezzel kapcsolatban, ámde pontosan nem tudjuk megmondani, hogy Dzsajháni, illetőleg az arab nyelvet használók milyen hangot ejtettek ekkoriban ezen a helyen: lehetséges, hogy a magyar dzs-nek megfelelő hangot, ám ez egyáltalán nem biztos. Nehézséget jelent ennek a جيرة alakot tartalmazó mondatnak az értelmezése is: nem egyértelmű ugyanis, hogy közvetlenül kapcsolódik-e az előző, a poljugyje gyakorlatát leíró passzushoz. Ugyanakkor bárhogyan értelmezzük is, nem sikerül szintaktikailag támadhatatlan megoldást találnunk. Ez a 'járás', 'bejárás', 'körüljárás' értelmezés egyébként tökéletes összhangban van a kéziratban olvasható jadzsíuhum „elmegy hozzájuk” alakkal, nincs szükség tehát a de Goeje által végbevitt javításra (jadzsbíhim 'beszed [tőlük] adót') ezen a helyen; sőt, meg kell állapítanunk, hogy a kézirat olvasata még egyértelműen jobb is. Csak megjegyezzük, hogy Hvolszon sem tartotta szükségesnek kijavítani ezt a szót.
Hvolszon nem tudott arról, hogy szláv szövegek említést tennének ruhaadóról. Utal azonban arra, hogy szláv fejedelmek drága ruhaanyagokat (óorosz pávoloka) kaptak adó gyanánt, és szerinte ez a jelenség állhat eme híradás mögött. A lexikológiai segédeszközök szerint ez a szó drága, nemegyszer külföldről származó, gyapotból, selyemből készült ruhaanyagot jelölt. Ennek teljes mértékben megfelel az Orosz őskrónika szóhasználata is, ahol ez a szó jellegzetesen a külfölddel kapcsolatban fordul elő, illetve a gazdagság jelképe az arannyal és az ezüsttel egyetemben: Bizáncban kap-nak, illetve vesznek ilyet az oroszok, míg gazdagsága bizonyságaként 6583/1075-ben Szvjatoszláv a német követeknek mutat büszkén hatalmas mennyiségű arany és ezüst mellett ilyen anyagokat. Az Igor-énekben a poloveciektől zsákmányolnak az oroszok szép lányokat, velük együtt aranyat, ilyen értékes anyagokat, valamint drága bársonyokat. Mindezek alapján úgy tűnik, ezek nagyon drága luxuscikkek voltak, és kevéssé tűnik életszerűnek, hogy minden fiú és lány után ilyennel kellett volna adózni a fejedelem alattvalóinak szerte az uralma alá tartozó területeken.
Elhangzott korábban olyan vélemény is, mely szerint Ibn Rusztánál nem annyira ruháról lehet szó, hanem inkább ruhakészítéshez is felhasználható, kikészített állatprémekről, amelyeknek a központi szerepe a középkori orosz gazdasági életben közismert. Ezt a lehetőséget persze nem tudjuk teljességgel kizárni, mindazonáltal nem igazán tűnik valószínűnek."
Yāqūt: "A rúszok Allah legszurtosabb teremtményei. Nem tisztálkodnak székelést és vizelést követően, nem mosakszanak magömlés után, s nem mosnak kezet étkezés után, mintha elbitangolt szamarak volnának."
