Keresés

(...)
_"Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek."
(...)

/Juhász Gyula/

Ellen Nitt:Azt hittem


Én azt hittem, hogy mindig kék,
ragyogó tükör a tenger,
s hogy rejtett aranyszemecskék
kincsével tele az ember.

Hogy járva a tengert, szembe kell
szállni merészen a széllel,
s akkor a hajós csodákra lel,
az idő nagy titkokat érlel.

Szálltam hát, Végtelen, feléd:
hullámok pörölye paskolt.
Ég s víz határa s a tengerfenék
derengett: messzi, deres folt.

S akkor megtudtam, hogy csak néha,
nagyritkán kék a tenger,
és hogy üres és szürke, még ha
csillog is sokszor, az ember.

Láttam földet, hol nincs tó, se folyó-
por és rög, semmi más:
nincs aranyszem a porban, melyből ott
gyúrják az ember fiát.

De tudtam: Nincs szebb feladat,
mint vágyva előre törni:
keresni, kutatni, hol rejlik a mag,
s szeretni, és gyűlölni.

És látni, hogy néha szürke homályon,
átragyog kéken a tenger,
s tudni: tisztább öröm nincs a világon
mint az, ha ember az ember.

Tóth Árpád: Lélektől lélekig

Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szívek!
A Szíriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó jaj barátság, és jaj szerelem!
Ó jaj az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant jeges űr lakik.

"Szemünkben rejtőzik a torony, melyről beláthatjuk ismeretlen hazánk
vidékeit"

(József Attila)

Kertész József:
Temessetek a tengerbe

Ha kerestek, megtaláltok
Az orkánból én kiáltok,
Hangom a viharnak hangja,
Habokat karom kavarja.
Hajók orrán muzsikálok,
Amint verik a hullámok,
Két szemem a tenger kékje,
Vele nézek fel az Égre.
Fehér hajam leng a szélben,
Tajtékzó hullámtörésben,
Csapzott, kócos, fésületlen
Ahogy életemben viseltem.

Hogy tengerben temettek el,
Enyém lett az egész tenger,
Rajta habvirágok nőnek
S Ég borul rám szemfedőnek.
Minden mi tenger én vagyok,
Milliárd csillag rám ragyog.
Mind ismerős, mind jóbarát
S hallgatom csillagok dalát,
Mint ringanak sírom felett
Kigyulladt örökmécsesek.
Csillag ha lehunyt, Nap ragyog,
Vele is nagy barát vagyok,
Egyszerre keltünk őrségre,
Én a hídra, ő az Égre.
Ha lenyugszik s már Nap sincsen,
Vigyáz síromra az Isten.

Két végtelen hogy egyesül,
A tenger lent, a Nap felül.
A végtelenben mindenhol
Ott vagyok én: egy marék por.
Atlantiban, Adriában,
Indiai Óceánban,
Minden tenger kék vizében,
Kering porom öröklétben.