Szociopatákkal való bármilyen kapcsolat, legyen az szomszéd, főnök, munkatárs vagy akár családtag. Hogyan alkalmazkodjunk hozzájuk. Hova soroljuk őket ha a társadalomban egyre több van?
Meddig toleráljuk a betegségeiket főleg válságos időkben? Meddig terheljék az empatikus érzelmű embereket?
Ez egy fertőzés, ami gyógyítható vagy esetleg felvehetjük velük valahogy a harcot? Mit tegyünk?
Úgy érzem, irigylésre méltó helyzetben van a barátod, hogy ennyire odaadóan szeretnél rajta segíteni.
Nem biztos, hogy igazam van, és ha igazam is van, sem biztos, hogy mindenkire igaz. Szerintem mindenkin lehet segíteni. De csak akkor, ha ő is akarja. Ez elcsépelt közhelynek tűnhetett, de amíg nem képes magát kívülről megvizsgálni, és helyesen megítélni/elítélni a tetteit, addig véleményem szerint a világ legjobb pszichiáterei, pszichológusai, Teréz anyái sem érhetnek el nála semmilyen tartós eredményt. Mert elképzelhető, hogy rábólint és egyetért a hallottakkal, de ha ez nem épül be a tudatába, akkor nem lesz meg benne az igazi hajtóérő, ami végigvinné az úton. Úgy vélem, akkor van igazán lehetőség a változásra, ha önmagáért csinálja, mivel - mondjuk ki - megundorodott magától, és jobb ember akar lenni. Eddigi tapasztalataim alapján egyik buktató lehet az, hogy a másik miatt akar megváltozni valaki, mert ekkor a siker csekély eséllyel kecsegtet. Ha másért csinálja, és a másik valami rosszat tesz akár véletlenül, igen nagy az esélye, hogy sutba dobja az egészet, és feladja mindazt amit addig elért. Ezek után pedig, hogy újra elkezdje a munkát? Csupán matematikai esélyt látok rá.
Viszont egy dologban biztos vagyok, lehet érzéseket tanulni.
Nem értek egyet veled sem. Szakértő orvos diagnosztizált. Igen, ha van itt olyan hsz, amit lehet hasznosítani a gyakorlatban, akkor annak örülni fogok.
Az autizmusnak semmi köze a pszichopátiához. A klasszikus autista diszfunkcionális, az Aspergeres nem. A súlyos autista sem beszélni, sem önellátni nem tud. Amiről te beszélsz, az az Asperger-szindróma, de annak csak annyiban van köze a pszichopátiához, hogy empátia-deficites mindkettő, de pl. az aspergeres nem manipulál, zavart a testbeszéde, ragaszkodik a rítusokhoz, szociálisan alulfejlet. A pszichopatára ezek egyáltalán nem jellemzőek. Az aspergeres tűnhet kegyetlennek olykor, mert nem érti, mi történik a másikkal, de sem a narcisztikus, sem az antiszociális faktor nem jellemző rá.
Egyébként derék, hogy diagnosztizálsz valakit valahogy, majd kéred a gyakorlati tanácsokat, csak sajnos elképzelhető (mint jelen esetben is), hogy a dignózisod helytelen.
autizmussal tudnék gyakorlati tanácsot.. pszichopatával is..
de a kettő együtt?? hm... ezt hogy hozták össze diagnosztizálásban...
amúgy meg az autizmus... az ugye jelenleg tényleg spektrumzavar néven fut... szóval egy nagyon nagyon nagy gyűjtőfogalom... sak ha részletesen mesélnél a barátodról lehetne max így távolból tippelgetni.
a szociopaták meg.. mivel erről is megoszlik a vélemény, hogy akkor abba mi is tartozik.. én pl abba a táborba tartozom, aki sezrint a szociopata és a pszichopata az habár átfedések vannak, de két külön fogalom.
gyakorlati tanácsokat pár mondatból helyzetismeret nélkül nem nagyon tud adni senki.
ha pszichopatával hozott össze a sors, meg azt fogod kapni amit itt mindenki ha visszaolvasol. menj tőle távol.
Értem. A kórképeket elég pontosan sikerült megismernem, kösz a véleményt, az enyém más. Ide gyakorlati tanácsokért néztem be, hátha van valakinek ezzel kapcsolatos tapasztalata. Úgy látom, neked nincs.
nemhiszem hogy a szociopátia, és az autizmus spektrumzavar átfedné egymást. ok, tán lehet egyszerre vkinek mindkettő, de nagyon nem azonos a két dolog.
de majd jön nálam okosabb, olvasottabb reméljük... szerintem nincs a kettő közt összefüggés, nagyon más a két dolog.
a témában az irodalom.. pont ezért modntam amit.. hogy az aspergerről egyálltalán nem egyeznek a vélemények.
mellékesen pl ceizel mondta azt: az autizmus spektrumzavar a nagy szemetesládája jelenleg annak, amit nem tudunk hovatenni... szerintem ez mindent elmond a dologról...
....szia. Az új nicknek az az értelme, hogy hozzá tudjak szólni az itteni beszélgetéshez. boldogok és boldogok1 vagyok én és ha így haladok, akkor lehetek még boldogok2,3,4,5 stb. A többi nick nyilván nem én vagyok, a feltételezés vicces. Az autista is pszichopata, szociopata, vannak kevert kórképek. A barátomnál ez a helyzet, szakember analizálta. Nem csak a baltás gyilkosok a pszichopaták. Az asperger autizmusnak komoly irodalma van külföldön, a tünetek egyértelműek, jól diagnosztizálható "betegség", vagy szebben fogalmazva spektrum zavar. A szakemberek nyugodtan rakosgathatják ide-oda kedvük szerint, elnevezhetik bármi másnak, attól még nem fog eltűnni. De én is tanulni jöttem ide, reméltem, hogy itt tőlem tájékozottabbakkal találkozom. Leginkább az érdekelne, hogy hogyan lehet együtt élni egy asperger autista szociopatával. Lehet-e egyáltalán sérülés nélkül élni vele? Azt gondolom egyelőre, hogy nem igazán, az ép fél v. más néven neurotipikus társ hamar ledarálódik a folyamatos szadizás miatt. Olvastam hasznos hsz-t, nem jöttem ide hiába, egy Teréz anyát már találtam. :-) Ha ebben tudsz segíteni, azt megköszönöm. Üdv.
elárulnád, hogyan jön az autizmus a szociopatákhoz?? :O Főleg az asperger, amiről még a pszichomókusok se egyeznek meg, hogy létező vagy nemlétező "betegség" e...
És akkor itt minden egyes nick te vagy? (ennek mi értelme??)
Azért legalább 2 Teréz anya van itt...:-) Az én barátomnak nincsenek érzelmi megnyilvánulásai, nincsenek szélsőséges hangulatai. Kétfajta állapota van, az egyik, amikor megelégedettségében jól érzi magát, örül, vidám, nevet, nála ez a boldogság. Neki nem tetsző esemény hatására leereszti a rolót, kivonul a történésből, legyen bármi is a következmény, nem érdekli, nem is viseli meg semmi. Igyekeztem művelődni a témában, sok asperger autista önjellemzést olvastam, némelyek nagyon büszkék rá, hogy okosak, sikeresek, olykor zseniális agyuk van, profi manipulátorok, vidáman átgázolnak mindenen ha kell, mert nekik ez nem jelent semmit, de azért nem cserélnék velük. Én tudom, hogy nem fogom soha felmondani a telefonkönyvet fejből félórai tanulmányozás után, nem fogok világra szóló tudományos felfedezést tenni, ők viszont sosem fogják megtapasztalni, hogy mi az szeretni, szeretve lenni pl. Egyik szélen a túlérzékenyek, középen a normálisok, másik szélen az érzéketlen számítógépek vannak, akik közül azért mégis csak a középen lévőknek kell megismerni, elfogadni, segíteni a szélen lévőket, mert ők ezt nem tudják megtenni. Nehezen fogadom el a teremtésnek ezt az igazságtalanságát, mert azért a szélen lévők nagy többsége nem zseni, nyomorultul éli a mindennapjait. Sok krízis helyzetet megnéztem, embertelen agresszivitás szakad ki belőlük, amikor besokallnak. El tudom képzelni, hogy mi lehet belül. Ha rajtam múlna, akkor már az oviban felmérném a gyereket, hogy a nekik megfelelő bánásmódot minél hamarabb megkaphassák és a környezet is megtanulhassa, hogy miként kell velük bánni. Ehhez viszont ismerni kellene ezeket a betegségeket, viselkedési zavarokat. Itthon alig van irodalma, felnőtteknek szóló tanács, használati utasítás - bocs - egyáltalán nincs. Pl. az édesanyja halálakor megpróbáltam elmagyarázni a bánat, szomorúság mibenlétét, persze lepergett. Érzést tanulni? Fából vaskarika. Nagyon sajnálom, hogy nem sikerül segíteni.
(új nicket kellett gyártanom, valszeg erre sem fogok legközelebb emlékezni...)
Köszönet Születésnaplementének a tesztért. Az illető vállalta a tesztet, de még nem vagyunk túl rajta. Tartok tőle, hogy nem lesz nehéz kijátszani a tesztet, de lehet, hogy ezt csak én, mint ”állítólag normális” gondolom így, és a pszichopaták fennakadnak.
Félelmeim átmenetileg megszűntek és bár nem merném biztonsággal állítani, hogy a javulás irányába haladunk,beköszöntött egyfajta nyugalmi időszak a barátomnál. Leszámítva, hogy pl. a húsvéti csokinyuszit, úgy adta át, - mert átadáskor egy pillanatra nem rá figyeltem -, hogy "mindjárt kikúrom az útra". Erre egyébként úgy emlékszik vissza, hogy én egyenesen közöltem, hogy nem kell.
Vagy eszembe jut az is, mikor legutóbb egy gyorsétteremben kellemetlen helyzetbe hozott, mert az eladó előtt többször rám szólt, hogy köszönjem meg az 50 Ft-os ketchupot, amit külön nekem vett …és mások előtt felhívta a figyelmemet a jó modorra. Majd, miután ekkor nem foglalkoztam vele és az eladó felé fordultam, hátulról markolászta a fenekemet az étterem közepén…következményt lásd később…
Agresszív kitörések tehát továbbra is vannak, igazából úgy tudom ezt elviselni, hogy (1) ritkán találkozunk, (2) nem megyünk olyan helyre, ahol előre tudom, hogy kiborulhat, és (3) úgy tekintek rá ilyenkor, mint egy betegre. Ha "normális", és nagyon- nagyon szeret, ezeket a negatív történéseket akár egy-egy szóval (csokinyuszi, ketchup) fel szoktam eleveníteni...választ nem igazán kapok, de talán elgondolkodik.
Felületesen olvasgattam a borderline személyiségzavarról. Szerintem talált, süllyedt. Nem az alapján, amit itt leírtam, hanem amit általában átéltem, tapasztaltam.
„Borderline személyiségzavar főként a hangulat szélsőséges ingadozásával, önkárosító tünetekkel és kínzó érzelmi állapotokkal járó tünetegyüttes, valamint a személyközi kapcsolatok, és az énkép/én-identitás instabilitásával jellemezhető súlyos személyiségzavar, mely főként a neurózisokra, és a szociális fóbiára leggyakrabban a depresszióra, a mániás depresszióra, időnként pszichózisra, valamint ritkán, kisebb mértékben a pszichopátiára emlékeztető (bár mindezeknél enyhébb formában megjelenő) tünetek szélsőséges módon változékony megjelenéséből áll, mely állapotok normál állapotokkal váltakozhatnak.”
Egyszer saját maga mondta, hogy én vagyok a gyógymód minden bajára. Ez mind szép és jó lenne, ha valamennyire is kiszámítható lenne a viselkedése és erre tényleg, megbízhatóan lenne mindig ráhatásom. Van egyébként olyan, amikor van ráhatásom. Pl. többszörösen tudom, hogy utál egy konkrét közösségi helyet és ezért soha be nem teszi a lábát . Velem hajlandó volt oda eljönni, sőt láttam, hogy megerőltette magát, legyőzte a saját maga alkotta kényszerképzeteket, ellenérveket, csak azért, hogy velem legyen.…
… az igazi megkönnyebbülés az lenne, ha lenne olyan gyógymód, gyógyszer, akármi, amivel az érzelmeit lehetne vezetni, vagy egy sínen lehetne tartani. De ilyen biztos nincs. Egyébként néha, mikor vicces kedvemben vagyok, (és ő is!) a saját otrombaságait, gonosz beszólásait ismételgetem…állítom ez használ valamelyest…próbáltam egyébként a boxkesztyűt is. Az ominózus ketchupos történet végén, szépen leültem és a szemébe nézve halkan, csak általa hallhatóan közöltem, hogy ha még egyszer így viselkedik, az étterem közepén fogom mindenki előtt felpofozni. (Nagyon kicsi hiányzott, hogy ezt akkor tényleg ne tegyem meg). Az eredmény az lett, hogy felpattant és közölte, hogy 10-ig számol, ha nem kérek bocsánatot, elmegy. 10-9-8-…1. Nem kértem bocsánatot. Nagy sebbel-lobbal el is rohant és 2 hétig nem szólt hozzám, mert állítólag neki még ilyet soha, senki nem mondott…
Azért nehéz ezt (vagyis a betegséget) elfogadni, mert az őrültségek mögött egy különc, rendkívül éleslátású, átlag feletti IQ és EQ (!igen)-val rendelkező, nagyon is szerethető, hozzám ragaszkodó embert látok benne, akivel rendkívül tartalmas együtt lenni. A tartalmas együttlétet komolyan gondolom és most nem a patás-ördög arcára gondolok…Ha lehetne kívánni valamit, azt kívánnám, hogy valaki cserélje ki az agyában azt a chipet…
Érzelmi instabilitás, pl. egy pozitív élmény és már a fellegekben vagyok, ami egy negatív behatásra könnyen átfordulhat a másik oldalra. Bármelyik végpont esetén katasztrofális eredményekkel járhat egy érzelmek vezérelte reakció. Ha együtt akarok valakivel érezni, akkor arra szinte koncentrálnom kell; társaságban külön kell arra figyeljek, hogy ne nyomjak el mást. Nehezen hangolódok rá a társaságra. Ezeknek maguktól kell jönniük, nem észbeli támogatás hatására.
Viszont a szaporodással kapcsolatos véleményedet nem osztom. Szerintem a következők táplálják azt:
1. Dinasztikus álmok - általában férfiaknál.
2. Amit én nem tudtam megcsinálni, megcsinálja a gyerekem.
3. Mindenkinek van gyereke, égő, ha nekem nincs, azaz társadalmi elvárás.
4. Tönk szélén áll a kapcsolat, egy gyerek talán megoldja azzal, hogy új színt visz bele.
5. Nőknél szempont lehet, hogy megfogjanak egy pasit.
6. Gazdaság: munkaerő, adófizető, társadalom elöregedése ellen kiváló ellenszer.
7. Az esetek elenyésző kisebbségében: családszeretet.
Tudjátok elkeserítő volt ezt a fórumot olvasni. Ma eszembe jutott, hogy szociopata vagyok, hát nézzünk szét a neten, mit írnak rólam. Ez az oldal is feljött a keresések között, na lássuk. Olvastam az elejét, a végét, a közepét, és szinte mindenhonnan csak a gyűlölet, az undor folyik. Alig találtam olyan hozzászólást, aki türelmes vagy megértő lett volna. Persze elhiszem, hogy akit kegyetlenül megszivattak, az elveszti a hitét, de akkor mitől várja a helyzet javulását? Nem akarom felmenteni a szociopaták népes táborát, mert aki bűnös, annak lakolnia kell vétkeiért. De ettől nem lesz jobb a helyzet. Főleg mert ahogy mindenhol leírták, a szociopaták nem tanulnak a hibáikból, és az elkövetésükért kiszabott büntetésből. De "elméletileg" a nem szociopatákban van annyi együttérzés, hogy nem akarják elpusztítani a másik tábort, de azért a kirekesztés mindenekfeletti prioritást nyer. Viszont a kirekesztettek olyanok, mint a kaméleonok, úgyis beszivárognak és tönkreteszik az "egészséges" emberek csoportját. Akkor viszont minek a várfal, ha szellemként suhannak rajta át az üldözöttek népes seregét sokasító végtelenszer elátkozott szociopaták? Konstruktív hozzáállást sehol sem láttam. A legtöbb, ami összejött, hogy "Hát, szociopata vagy, fogadd el, ne alapíts családot, ne keress barátokat, menj el Robinson szigetére, ahova vigyél magaddal egy Wilson röplabdát és éld le vele az életedet!" Na de kérem, ha annyi érték van a várfalon belül, akkor hogy-hogy nem jut el a várban élők fallal körülvett agyába az a gondolat, hogy mi lenne, ha a kirekesztettek is részesülnének ebből a jóból. Huhh, ehhez már együttérzés is kell, na meg egy kis intelligencia. Nem mondom, hogy egyedül sikerült, de beláttam, hogy egy 6-7 éves gyerek szintjén van az EQ-m, ami siralmas. De vágyom a társaságra, és az eszem tudja, hogy jobb lenne a lelkemnek - főleg, mert felnőne -, ha sikerülne egy szerető közegben élnem, de mindezt egyedül kell végigcsináljam, mert ha szellemlétem helyett alakot öltök, akkor leengedik előttem a kapurostélyt.
Nagyon örülök, hogy Rátok találtam, mert talán könnyebb lenne megszabadulnom egy nagyon szeretett, de szadisztikus kapcsolattól...:-( A legborzasztóbb benne ez a kettősség. Megszerettem valakit nagyon, aztán lassan kiderült, hogy masszív pszichopata. Borzasztó néha a társasága, megaláz bárhol, bármikor, észre sem veszi, el sem ismeri, de néha felfedezni vélem rajta az igyekvést és ez levesz a lábamról, nem tudom elhagyni igazán. Állandóan azon kapom magam, hogy Rá gondolok, annyira nem tudom feldogozni, hogy egy ember ilyen szerencsétlen legyen. Mert azt feltételezem, hogy a nyomoráért Ő sem állt sorba, sok mindenről nem tehet, talán Ő is csak áldozata az állapotának, vagy tudatában sincs esetleg, hogy idióta. Szegény ördög....Az összes tünetet hozza sajnos. Ha tudunk itt beszélgetni, akkor úgy is kiderülnek a részletek, egyelőre a kikecmergési alternatívák érdekelnének. Nekem nagyon nem megy kiszeretni belőle. Okos, értelmes, világlátott, jómodorú, humoros, csini pasi egyébként, aki állandóan mondja nekem a sok okosságot, szemben a volt férjemmel, aki szinte néma, volt, mert még a szavait is irigyelte tőlem 30 évig. Megtaláltak maguknak a defektesek. Pszichiáter tanácsa: kerüljem el messzire, ne válaszoljak, ne engedjem a közelembe.....közben megesz a fene utána, tisztára mint egy Stockholm sy kicsiben, de imádtam a testét, a nevetéseket. Van valakinek bármilyen erőt adó praktikája? A pasizás sem jött be, mindenkit hozzá mérek...
Gyerekkorom óta lakom a lakásban. Az egy emelettel lentebbi szomszéd egy banya és a férje.
Arról „híresek”, hogy évtizedek óta állandóan veszekednek. A banya kiabál, visítozik, közben üti a falat, a bácsi néha visszaszól. Úgy tudom a bácsi alkoholista, éjjelenként részeg.
Régebben azért zaklatott minket a banya, mert szerinte a virágai miattunk mentek tönkre, az erkélye miattunk lett koszos, az eső miattunk esett lefelé. Utána már kártérítést is követelt ezekért.
Egy ideig máshol laktam, miután visszaköltöztem, akkor tűnt fel, hogy korán reggel a szomszéd mindig ütötte a plafont.
Később betegség miatt sokat kellett volna pihennem. Akkor már fémtárgy gurigatás, bútortologatás, nyikorgás, csapódások, folyamatos kopogtatás voltak. Akkor kellett volna panaszt tennem, de azt gondoltam majd abbahagyják.
Utána még rosszabb lett: a tévét éjjel 3-ig üvöltették, a csapot éjjel órákra kinyitották, vécé öblítés ment pár percenként. Hajnalban csapódások, csövek kopogtatása volt.
Ez úgy pár éve lett nagyon durva, akkor egész nap ment a zajongás. Azóta ez megy:
Hajnalban, 4 óra körül a banya elkezdi feltekerni a redőnyt (borzasztó nyikorgással), amit órákig ismételget, sokszor még éjjel is. Közben a függönnyel babrál, ütögeti az ablak melletti falat, órákon keresztül az ablakban szenved.
Amíg nem kelek fel, addig a szoba alatti plafont ütögeti és a csöveket, de iszonyatos módon.
Amikor kimegyek mosdóba, vécére akkor kiszalad a szobából és a vécét leöblíti, pontosan addig amíg ott vagyok. Konyhába kimegyek, akkor ott nyitja ki a csapot és kopogtatja az ottani csöveket. Általában sípolni szokott a csappal, amivel szórakozgat (hangos, még hangosabb, rövid sípolás, hosszabb sípolás), legutóbb is majdnem egy óráig. A radiátorral nyikorog és kopogtatja órákig.
Állandóan utánoz, ha kinyitom a csapot, akkor ő is. Ha valamelyik csap közelében vagyok, akkor kinyitja, ha a vécé közelében akkor leöblíti.
Ha olyan helyiségben vagyok, ahol víz van, ott a vizet kinyitja, néha többször, vagy csak pár másodpercre, ez nem tudom, hogy valamilyen „kommunikáció” lenne-e részéről.
Amikor visszamegyek a szobába, akkor megint ott üti a plafont. Kopogtatja a falat, a csöveket.
Aztán bekapcsolja a tévét, amit jobban lehet hallani, mint a saját tévénket maximum hangosításon.
Ez órákig van napközben, utána éjjel 3-ig. Általában rádiót vagy valamilyen zenét bekapcsol hozzá.
Olyan zajongásai vannak időnként, hogy hangosan szalad, majd mintha egy bútort fellökne. Akkor egy nagy csapódás, aztán kopogtatás, nyikorgás.
Folyamatos kopogtatások, plafon és -csőütögetés, plafon kaparászás megy egész nap. Az erkély korlátot üti, azt nem lehet tudni, hogy minek.
Időnként ráüt a plafonra, de akkorát, hogy rezeg a padló. Ha lepihenek, akkor megint üti a plafont, kopogtat, csöveket üti. Amikor leülök enni (a mosdó mellett van az ebédlő), akkor a vécét öblíti, addig amíg ott vagyok.
Ha a vécébe megyek, akkor szintén leöblíti a vécét, olyankor a nálunk lévő vécé „ugrik” egyet, ezt többször ismétli.
Amikor mosakodni megyek, akkor is leöblíti a vécét, olyankor nálunk nincs víz, így addig várnom kell, amíg befejezi. (ez egy óra is lehet). Így mosakodni csak az ő "engedélyével" lehet. Vécét több százszor leöblíti egy nap alatt.
Egész nap járkál, ajtókat kinyitja majd egy perc múlva hangosan becsukja, úgy hogy az emelet rázkódik.
Amikor feltételezi, hogy alszom, akkor ráüt egy iszonyatosat a plafonra, kb. pár percenként, így évek óta csak pár órát lehet aludni. Éjjel szinte ugrálva közlekedik, időnként csöveket kopogtatja és a falat ütögeti. Már szörny lábakról voltak álmaim. Emiatt évek óta füldugóval alszom, hogy legalább éjjel ne kelljen hallgatnom a járkálását.
Éjjel is bekapcsolja a tévét, rádiót. Ez megy hajnal 3-ig. Utána félóra „adásszünet” Aludni állítólag egy órát szokott napközben. Utána vécé öblítés van, és kezdődik elölről a „műszak”.
Most már ott tartok, hogy kénytelen vagyok albérletbe költözni.
Ehhez még a ráadás: egy családtagnak mondtam pár éve, hogy feljelentem a banyát. Valószínűleg kihallgatja a beszélgetéseket, mert utána mondta a házmesternek, hogy nem tudja mi bajom van vele, panaszkodott, hogy nem is csinált semmit.
Utána zaklatni kezdett. Tavaly óta egy ismerősömet zaklatta telefonon, hogy „furcsa zajongásokat” észlel a lakásból. A telefonszámát megadta a családtagoknak, hogy hívják fel és beszélgessenek vele a házban lévő zajongásokról. Mindig azt figyeli, hogy mit csinálok és utána hívogatja a családtagokat, ismerősöket.
Majd év elején feljelentett, hogy nem tud tőlem aludni, ezt annak ellenére, hogy éjjel nem alszik, hanem járkál, és teljesen zajmentes az életmódom, a lakásban csak netezni és aludni szoktam.
A lift kattogását írta össze, amiről azt hazudta, hogy nekem voltak táncóráim, és amiatt nem tudott aludni. Egyébként több évtizede jártam táncórára, úgyhogy nem tudom ezt honnan gondolta.
Azóta a lakóknak panaszkodik, hogy azért volt kénytelen feljelenteni, mert rendszeresen zajongtam, és még ő viselte nehezen a saját zajongását. Ezt azért tette, nehogy én előbb feljelentsem.
A vízzel kommunikációt még sosem hallottam mástól, a fémtárgy dobálás a banyának a másik kedvenc elfoglaltsága. Most is hajnal óta megy a műsor, jelenleg is a redőny feltekerésnél tart, már „szólt” hozzám a konyhában és a vécében is, de délután kezdi el a műsor fő részét.
Valahol hibának érzem, hogy kíméletes szakításban gondolkodsz. Hogy az ő reakciójától teszed függővé. Létezhet kíméletes szakítás egyáltalán? Ha neked rossz, akkor miért hagynád magad manipulálni?
es az sem biztato, hogy evek ota nem vegez rendszeres munkat, szulei vallalkozasat "segiti", ez leginkabb minimalber felvetelet jelenti. Sokszor valtott munkahelyet is...Hiszek abban (Csernus), hogy nicsennek remenytelen esetek. De ki aldoz fel erre eveket, ha nem egy eletet...
Azt gondoltam, hogy az ido sok mindenre valaszt ad. Ez igy is van, rendre atelek vele nagyon sok oromot es ugyanennyi csalódást. Hiába azonban a legnagyobb boldogság, amit egy zsenialis ember mellett tapasztalok, ha nincs meg a perspektiva, az allandosag a bizalom. Talán már fel is adtam, mar inkabb azert kuzdok magammal, hogy baratok maradhassunk. Egyenlore nem tudom, hogy ez lehetséges-e, nagyon sokszor keresuk egymast, a legjobb baratom lett.
Az még kimaradt a pozitiv tulajdonságokbol, hogy ha szeret valakit, azert sok aldozatot hoz, segit, szerel, gondoskodik, tehát erzesei vannak, nagyon erzekeny. Talán iszonyatos szeretethianyban is szenved.
Evek ota tars nelkul el, bar apolt, helyes, sportos, imadjak a nok. Persze, hogy frusztrált, mert ferfikent nem allja meg a helyet. Egyebkent engem ez erdekel a legkevesbe, mert erzem, hogy megoldodhana a problema, biztato jelek vannak, megertoen kozelitem meg a problemat, csak ugye nagyon fogytán a lelki erom.
Sajnos az is jellemzo rá, hogy nagyon trágár tud lenni, bár valasztekos a nyelvhasznalata, az indok mindig az, hogy ez stilisztikai eszköz az erzelmek kifejezesere...verbalisan mindenesetre agressziv, indulatait, erzeseit nehezen tudja fekezni. A multkor egyutt foztunk es valami banalis dolog miatt egy hatarozott mozdulattal allitva beleszurta a vagodeszkaba a kest...Szerintetek van felnivalom? Tudtommal meg soha senkit nem bantott. En osztonosen azonban tobbszor feltem tole a varatlan reakcioja miatt...
A multkor irtakat annyiban helyesbitem, hogy volt mar olyan, hogy masok elott kellemetlen helyzetben hozott, mert beszol az utcan idegennek, hangoskodik, politizál oda nem illo helyedn provokativ celzattal stb. A megalazas az inkabb negyszemkozt tortenik. PL. a multkor elutaztam konferenciara es jeleztem, hogy este hivom. Erre a telefonba vigyorgott, hogy tele szajjal nehez lesz...Èn ezt nagyon sertonek találom, tudtara is adtam, erre annyi volt a valasz, hogy viccelt. Azt gondolom, hogy akit szeretünk azt tiszteljük és nem provokáljuk, nem ingereljük.
Eppen ma este elmentem vele eloszor az o barati tarsasagaba. Ittak a szavait, birjak a humorát, a tarsasag közepe. Az egyik baratjanak a felesege viszont megjegyezte "Te beteg vagy. Bar ezt mindig is tudtam, de, hogy ennyire.. Egyebkent pozitiv gondolatkent ertette, mert skirol irok eppen alkotott egy szuper hasznalati targyat es a baratjanak ajándekozta...
Egyebkent megvettem a Hare könyvet, nagyon jonak tartom. Barmit is tanulok belole, az hogy meddig birom cernaval rajtam múlik. Még abban kérném a tanácsotokat, hogy ha úgy döntök egyszer., hogy barátaság sem lehet belole es menekulnek, ennek - azon kivul, hogy megszakitom vele a kapcsolatot, mi a legkimeletesebb formaja? Ezt arra az esetre kerdeznem, ha o megsem tudna ezt feldolgozni olyan konnyen.
Hát ha orvoshoz akarod küldeni akkor tényleg nem tudsz rajta segíteni.Sem egy idegen, sem a kemikália nem gyógyítja a gyermekkori lelki sérüléseket,viszont az se ha felcimkézed...
Nem véletlenül tanulnak ezek az emberek pszichológiát,az segít nekik megérteni a probléma gyökerét vagyis tud magán segíteni de ez egy életre szóló folyamat. Az nem tetszik,hogy már egy pár hónapos friss kapcsolatban abban leli örömét,hogy mások előtt nyíltan megaláz,és pont azokkal agresszív akik a legközelebb állnak hozzá,impotens is, betegesen féltékeny,gondolom megfelelési kényszeres,hatalmas feldolgozatlan kisebbségi komplexus van benne,nem irigyellek.Azt nem írtad hogyan kezeli a saját szemétkedéseit azután hogy észheztért. és hogy te mit csinálsz,mikor mások előtt provokál,mert én a falra kenném...
Ha valamiben tudsz neki segíteni az az,hogy ilyenkor nagyon keményen kiállsz magadért,ha kell mások előtt akárhogyan...Szembesíted,ha lenyugodott,megbeszélitek.
Kedves Hozzászólók! Rettenetesen hálás vagyok az itt leírtakért.
Néhány hónappal ezelőtt én is a tapasztalás folyamába léptem. Megismertem valakit és megszerettem.
Megszerettem fantasztikus humora, rendkívüli kommunikációs készsége, „jó dumája” miatt, mert intelligens, művelt, tájékozott, olvasott, gyors észjárású, világotjárt, több nyelven beszél, ritka madárfaj, olyan, akiben egy mély érzésű, empatikus, jószívű, érett férfi, jó apa is lakik. Hasonló életutat jártunk be, hasonló az értékrendünk. Bármikor bármiről tudok vele beszélgetni, legyen szó a fizikai törvényeiről, kati szórendről, , fotózásról, aktuálpolitikáról stb.
DE.
Benne lakik a ”Gonosz”. Ez olyan dolgokban nyilvánul meg, hogy váratlan helyzetekben „elborul”, kötekedő lesz, agresszív, megalázó, sértő. Nemcsak velem, hanem általában azokkal, akik hozzá közel állnak, szellemi vagy lelki társai. Fakadhat ez a céltalanságból, karriernélküliségből, önellátásra való képtelenségből, impotenciából, szeretethiányból adódó frusztrációból vagy irigységből. Mindehhez társul beteges féltékenység, számomra szokatlan szexuális képzelgések, az öröm, hogy mások előtt alázhat, sanyargathat, nyomoríthat. Mindezt persze addig teheti meg, amíg hagyom.
Édesapjával saját bevallása szerint is rendkívül „terhelt” a viszonya, édesanyával mára már baráti, azonban kisgyermekkorában anyja alig nevelte, néhány hónaposan bölcsődébe adta, rokonok nevelték…konfliktusos, értelmiségi szülők a háttérben, rendezett családi életet élő testvér…és sok-sok kérdés.
Mint írtam paradoxon a helyzet, mert érzem, hogy szeret, tisztel, becsül azért, mert hasonló az értékrendünk, a gondolkodásunk, mert sikeres vagyok a munkámban és egyedül is megküzdök a problémáimmal, gyerekneveléssel…Ezt sokszor hallom is tőle, már-már imád. Nagyon sokat beszéltünk az általam róla felállított diagnózisról - velem ellentétben pszichológiát is tanult, ezért persze látszólag nem fogadja el a véleményemet. Tegnap megkérdeztem tőle, hogy tudja-e mit jelent az, hogy szociopata. Meglepte és szerintem értette is nagyon jól a célzást, bár annyi volt a megjegyzés, hogy örül, annak, hogy szélesítem ismereteimet … Kértem többször, hogy menjen orvoshoz, erre nagyjából az volt a válasz, hogy a vegyszerek nem segítenek, vagy a természet gyógyít meg, vagy saját magadat gyógyítod meg …
Ahogy egyre közelebb kerültem hozzá sejtettem, hogy valami nincs rendben. Elindultam a személyiségelemzésben a skizofrénia, kezeletlen depresszióból kialakult mániás depresszió felé, rendkívüli alkotókészsége és képessége, illetve kommunikációs és meggyőzőkészsége miatt. Nem vagyok pszichológus, és biztos vagyok benne, hogy vannak „határbetegségek” vagy „rokonbetegségek”, átfedések, fokozatok. A végeredmény ugyanaz: ezek az emberek tönkreteszik a saját és családjuk, környezetük életét.
Szeretnék segíteni neki, maga miatt. Azért van bennem a hit, hogy változtatni lehet a fennálló helyzeten, mert látom, hogy ő maga is szeretné. Hogy mennyire van benne akarat, azt sajnos nem tudom. Van kiút?
