Az "Eröszak a családban", az "Anyósom, anyósom..." és a "Fekete Özvegy-szindróma" topikok ihlettek erre az újabb topikra. Azt szeretném, ha ide hordanánk össze azokat a jeleket, amiket idejekorán észrevéve nem válunk/váltunk volna eröszak/zsarolás/manipuláció áldozatává. Olyan helyzetekre lennék kíváncsi, amikre még esetleg évek távlatából is emlékeztek, úgy, hogy "ha akkor azt komolyan vettem volna, akkor most..."
Hátha épülésére válna olyanoknak, akik épp most tanakodnak egy mélyedés szélén, hogy vajon ez most mézesbödön-e, vagy kaszásverem...
Én meg azt nem hiszem, hogy a férjemnek ellenére lenne, hogy tanácsot kérek azért, hogy jól tudjam csinálni a dolgomat. :-) Nem olyan fából faragták őt... :-))) Az őszinteségre pedig épp most gyúrunk, elég mélyen belemegyünk olyan témákba, ami a legtöbb házasságban tabu. Továbbra is úgy gondolom, hogy az út jó, csak kitartás legyen a kiccsaládom részirül. :-)
A helyzet egyébként változatlanul jó, újdonság nem történt, csak egyre szerelmesebb vagyok. A férjem azt mondja, ő is hasonlóképp érez, csak még fél attól, hogy visszacsúszunk. Hát, ettől én is félek, bár nem tartom valószínűnek. A magam részéről biztosan nem... ;-)
Pont így látom én is, köszönöm a megerősítést! Rajta vagyok a tanuláson, pontosabban rajta vagyunk, hiszen mindkettőnk kimondott, nagy szívfájdalma volt a bizalmas beszélgetések hiánya. Egyáltalán nem csodálkozom, hogy idáig jutottunk, mindössze sajnálom, hogy nem kaptunk hamarabb észbe. :-( Mostanában viszont egymást érik a nagy beszélgetések, a teljesen őszinte mesélések - tabuk és gátak nélkül.
De ha már itt vagy, ráadásul a nickedből ítélve férfi, akkor örömmel venném, ha egy esetleges eltévelyedésemkor jól fenéken billentenél. :-)) Mégis csak jobban ismered a hapsikat, mint én! :-)
Tapasztalatom szerint sok férjnek és feleségnek az idővel "felgyülekeznek" a vélt vagy valós "sérelmei" amiket el kell panaszolnia valakinek.
De nincs kinek. A párjától kapta, neki nem mondja. Így ha egy idegennel picit bizalmasabb kapcsolatba kerül, neki elmeséli. "Kipanaszkodja magát."
Az igazán nagy veszély olyankor van az ilyenben amikor a hallgatóság kihasználja a a számára kapóra jövő, kedvező helyzetet és "lecsap". És eléggé közel van ahhoz, hogy megbolondítsa a neki panaszkodót.
A távoli társkeresők nagy többsége nem ennyire "agyafurt". Többnyire írtóznak a házas emberektől. Valamint a távolság sem kedvez az elcsábításnak.
Viszont mint nálatok is történt, esetenként felnyitja a panaszos szemét. És helyreáll a romlásnak indult kapcsolat.
Ebből pedig neked kell tanulnod! Mégpedig azt, hogy figyelj fobban a párodra. Hagyd, hogy elmondja a bajait és te beszélgess vele.
Ne olyankor öntsd rá a bánataidat amikor eszedbe jut, hanem teremtsd meg a feltételeit annak, hogy ő kezdhessen beszélni. Mert ekkor előtted is szabad az út.
Eddig is mesélt a férjem pár szót a harmadikról. Néha szóba hozta, nem is a bizonygatás miatt, hanem inkább meg akarta beszélni velem a történteket. Ma viszont robbant a bomba reggel. Eleinte úgy mesélt a nőről, hogy nagyon hasonlít rám. Stílusra, gondolkodásra, még a szóhasználata is olyan volt, mint az enyém. Ahogy azonban teltek a napok és jöttek-mentek a levelek, egyre szembetűnőbb volt neki a kettőnk közti különbség. Ezt már a legutóbbi mesélése alkalmával is elmondta - csodálkozva, hogy hogyan lehet valaki stílusra, szóhasználatra olyan, mint én, gondolkodásra viszont majdhogy nem az ellentétem. Ma reggel aztán kifolyt belőle, hogy ez a nő bigott, korlátolt, tapasztalatlan és dogmatikus. Elmesélte, hogy beolvasott neki, amiért megpróbál beleszólni az életünkbe és ítélkezik felette (felettünk?). Eltartott vagy fél órát férjem felháborodása, ezalatt folyt belőle a panasz. Jóleső érzéssel nyugtáztam, hogy nem hiába bíztam a folyamatban. :-) Hittem benne, hogy tapasztalatot kell szereznie és ha megszerzi, magának kell döntenie arról, hogy kell-e neki harmadik vagy sem.
A történethez hozzá tartozik, hogy amint láttátok az írásaim alapján, elég speciálisan gondolkodok a hűtlenségről, a célhoz vezető eszközről és útról, valamint az okokról.
Korábbi fórumozásaink során is tapasztaltuk már, hogy nagyon kevesen vallják azt a nézetet, amit mi: ha valakit elveszítek, akkor elsősorban én hibáztam, valamint rajtam múlik, meg tudom-e tartani a páromat. Finoman megjegyeztem tehát a férjemnek ma reggel, hogy ha olyan nőt keres, mint én vagyok, akkor nehéz dolga lesz. Nem azért, mert olyan nagyon szuper vagyok, hanem mert kevesen gondolkodnak úgy, ahogyan ő. Nők között még kevesebb a hasonló, de még a férfiak is hajlamosak a dogmatizmus rabjává válni és nem gondolkodni.
A részeredmény(ünk) tehát kiváló, ez elégtétel az elmúlt napok szenvedéséért. Kikelt a mag, amit jó egy héttel ezelőtt ültettem, kicsiny palánta lett belőle és vigyázva, óvva nevelgetem tovább. A siker még nagyon messze van, de az út jó, úgy hiszem. :-)
Azon dolgozunk, hogy összejöjjön, de már most érezhetően sokkal jobb nem csak az itthoni hangulat, hanem az összetartás is sokkal erősebb. És ami a legfontosabb, hogy mindketten kezdjük erősen érezni, hogy a másiknak kellünk. Hmmm... :-))
Később írok még, most rohannom kell, de vannak nagyon kellemes fejlemények! ;-)
Köszönöm kérdésed, egész jól vagyok. :-) Gondolatban tervezem a különköltözést, ami egyértelmű bizonyíték lesz arra nézve, hogy egymást akarjuk-e vagy sem. Nagyon vágyom arra, hogy a férjem bizonyítottan engem akarjon (vagy sem), érzem, hogy a kényszeres együttlét nem fogja meghozni a várt boldogságot. Döntést várok a részéről, én is döntési helyzetbe szeretnék kerülni. Nagyon sajnálom, hogy most még erre várni kell.
De egyébként egész jól mennek a dolgok, veszekedésnek nyoma sincs, az együttélés tehát úgy néz ki, hogy menne. :-)) Persze ez még elég rövid idő ahhoz, hogy biztos lehessek benne, de nem elhanyagolható a tény, hogy jó egy hete képesek vagyunk megtartani és működtetni valamit. ;-) Tényleg, most döbbenek rá, hogy múlt pénteken merült fel először nagyon komolyan a költözés, annak meg már 9 napja, azóta jó a hangulat. Huhh, egész jól bírjuk! :-)))) Jujj, de büszke vagyok magunkra! :-D
Őszintén szólva magam sem tudom, hogy mi tartja bennem a lelket. :-O
Igen, többek között a piszkos anyagiak is közrejátszanak, de más is van, amiért még jó pár hétig nem tudjuk megoldani a költözést. Ez nagyon zavar, kényszerből vagyunk együtt, nem saját akaratunkból. Sokszor érzelmileg sem tudom, hogyan viszonyuljak hozzá. Mikor fogja azt mondani, hogy ne öleljem meg többet? Vagy mikor mondja, hogy ne közeledjek, ne kezdeményezzek? Volt-e már olyan, hogy igazából nem is akart valamit, csak belement, hogy ne bántson meg? Áh, nagyon rossz ez így, minden porcikám a költözést kívánja. :-(
A leginkább attól tartok, hogy ebben a helyzetben belecsúszok az áldozat szerepbe. Velem nyilvánvalóan meg lehet csinálni, hogy nőt tartson mellettem. Szerető feleség vagyok és részéről nyitott a házasság. Nem vagyok biztos benne, hogy később ez nem fog visszaütni. Ráadásul most is úgy érzem magam, mint egy hendikepes versenyző, az új seprű ugyanis minden bizonnyal jobban seper. Szóval lelkileg teljesen a padlón vagyok. :-((
Sajnálom, hogy Te is jártál hasonló cipőben! Mit gondolsz, Neked miért nem sikerült? Hibáztál valahol, vagy egyszerűen nem Te voltál a nyerő? Ha túl privát és van kedved, mailben is jöhet a válasz! A címem publikus. ;-)
Drukkolok neked, és nagyon azt látom, hogy azért a Te pozitív érzelmeid előrevisznek egy kicsit lelkileg....
Az is jó, hogy a gyerekek is tartanak lelkileg és annyira nem szabadult el a pokol, mikor nagyon rossz volt a helyzet, hogy talán nem volt annyira durva, drasztikus ordibálás vagy más agresszív viselkedés.
Bár a csendes lelki terror is borzasztó.:((
A különköltözésnél arra gondolsz, hogy nem tudna fizetni magának albérletet?
Valóban nem teszek fel kérdéseket. Igazából nem számít, kit hogyan hülyít vagy nem hülyít, ez az ő dolga. :-)) De, rossz nekem, eléggé kikészít, de nem nagyon tudok mit tenni. Neki kell tudnia, hogy mit akar, pontosabban hogy kit akar. De ha jól belegondolunk, ez nem csak akkor van így a kapcsolatokban, amikor megjelenik egy manifesztálódott barátnő. Gyakorlatilag naponta dönt az ember, hogy a párja kell-e neki vagy sem. Persze ez senkiben nem így fogalmazódik meg, hanem úgy, hogy szereti azt, akivel együtt van és nem akarja elhagyni, megcsalni. Valahogy így gondolkodom én. :-)
Nézd, én nem akarom, hogy bármit is elmondjon. Ha a házasságunkat sikerül rendbe hozni és valóban boldogok vagyunk, az arra a bizonyíték, hogy nincs jelen egy harmadik. A különköltözés és az azt követő újra együtt élés pont ezt a bizonyítékot szolgáltatná, mert az azért nyilvánvaló, hogy nem költöznénk össze újra, ha nem egymással képzelnénk el az életünket. Ezért sajnálom nagyon, hogy ezt pillanatnyilag nem tudjuk megoldani. Szóval ne mondjon inkább semmit, beszéljenek a tettek. Részemről is, részéről is. Az a biztos. ;-)
És most gondolom nem fogod neki szegezni a kérdést, hogy a virtuális barátnő (másként fogalmazva lelki társ vagy pótanyuka vagy barát) képben van-e? És neked ez nem rossz? Szerinted ő kérdés nélküli is majd megmondja neked, hogy mi ez a barátság hogyan alakul?
Hát, tényleg reméljük. :-) Annyira azért nem nyugtat meg a harmadik (virtuális?) jelenléte, sőt, egyáltalán nem nyugtat meg, akár hány km is az annyi. Láttam én már karón varjút. :-))
De, bizonyosan közrejátszik az is, hogy a hangulat jó, egy sor olyasmit is meg tudtunk beszélni az elmúlt napokban, amiket már évek óta nem. Amint írtam, a házasságjavító projekt már elkezdődött, balgaság lenne a költözést mint vízválasztót megjelölni. De én is érzem, szerintem ő is, hogy ez "csupán" ad valamit, amitől az az idő, amíg elköltözik, elviselhető vagy akár kellemes lesz. A költözést pillanatnyilag elnapoltuk, nem pedig elvetettük. Még mindig azt gondoljuk mindketten, hogy a költözés (mint eszköz) nagyon jó ötlet. Most ugyan nem tudjuk megvalósítani, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem is fogjuk. De akkor vesszük csak elő újra ezt a témát, amikor valódi lehetőségünk lesz rá.
Épp ma beszélgettünk arról, hogy én mindenképp szeretném, ha ez a kényszerű együttmaradás nem jelentené egyikünk számára sem azt, hogy meg lehet nyugodni és ez mostantól biztosan így marad. Nem akarok illúziókat, kifejezetten szeretném a költözést szóba hozni újra, ha az anyagi és egyéb akadályok elhárultak az útból. Pár hét vagy hónap múlva újra KELL beszélni minderről, dönteni kell újra, hogy együtt vagy külön. Még akkor is beszélni kell róla, ha a kapcsolat látványos javuláson ment keresztül, mert nem biztos, hogy az elég lesz. Azt hiszem, mind a kettőnknek nagy szüksége van bizonyítékra, hogy a másikat akarjuk. Márpedig a kényszerű együttmaradás nem bizonyíték. Az újra összeköltözés viszont igen... Majd mérlegeljük, hogy szükségünk van-e akkor és ott erre.
Bíztató egyébként, hogy a férjem úgy érzi, most valami valóban elindult. Érzi a töretlen lendületet és akarást rajtam - ilyen gyorsan nem gondoltam, hogy visszacsatolást kapok arról, hogy jól csinálom-e. Azt hittem, sokkal több idő kell ehhez és sokkal nehezebb lesz. Persze ez még nem jelent semmit. Én ugyanis nem érzem, hogy én kellek neki, hogy velem akarja. A harmadik jelenléte engem igazol, ettől nem tudok elvonatkoztatni, de ki tudom várni, míg magától dönti el, hogy szakít vele; bármit jelentsen is most neki az a nő. Türelmes vagyok, kitartó és elszánt. :-) Az út jó, ez tisztán látszik és rengeteg erőt ad. ;-)
Teljes odaadással most nem vagyok képes semmire sem koncentrálni. Szétszórt vagyok és semmit nem úgy csinálok, mint ahogyan kéne. Remélem, nagyobb bajt nem okoz ez, mint hogy nagyobb erőfeszítésbe kerül minden. A gyerekek... nem is tudom, a kicsi az első napokban kétségbe volt esve nagyon. Nem tudja, mi történik, fél szavakból kombinál és voltak meglepő kérdései eleinte. Úgy válaszoltam neki, hogy megnyugtassam, még véletlenül sem akartam éreztetni vele, hogy én magam sem tudom, hogyan tovább. Mostanra megnyugodott, úgy látom rajta, hogy élvezi ő is azt a hangulatot, ami van. Nem kérdez, nem bizonytalan és nincsenek kétségei. Boldog és nyugodt újra. :-) A nagy (srácok mindketten) nem kérdez, nem beszél, nem tesz megjegyzést, pedig nyilvánvalóan többet tud, mint amennyit gondolunk. Egyszer elkapott egy igen rossz hangulatban, amikor csak annyit mondott: nem baj, Mami, megoldjuk. Csak lestem. Annyit tudtam kinyögni, hogy köszönöm. Bízik saját magában, bízik bennem és nem esett kétségbe. Nem kombinál, nem kérdez, ő az a típus, aki helyzetben reagál. Pasi a lelkem. :-))
"Azért szorítsatok, kérlek, hogy bármennyi idő is legyen még a költözésig, legyen erőm folyamatosan javítani a kapcsolaton! Mert már elkezdődött, a házasság rendbehozása, ezt jó lesz nem elfelejtenem! :-))"
A férjem helyre szeretné hozni a házasságunkat és az egyetlen esélyt ebben látja. Egészen őszintén egyetértek vele. Olyannyira kifordultunk önmagunkból és annyi sérelmet hordozunk már, hogy együtt nem működik tovább. Ez van, elk.rtuk. Nem kicsit, nagyon. :-))))
Amikor rákérdeztem, van-e valakije, nem kertelt és megmondta, hogy igen. A kérdésem előtt valami 3 nappal ismerte meg. Virtuális, és arra kell neki, hogy tartsa benne a lelket. Semmi komoly, csak egy nagyon szimpatikus nő, csak beszélgetnek. És nem miatta akar költözni, ezt ne gondoljam.
Nem tudom, mit higgyek el és mit ne. Nekem logikailag sok ponton nem illik össze, de én nem vagyok ő. Arra alapozhatok csak, hogy igazat mondott. Sokszor kérdeztem már magamtól, hogy minek mondta el, hogy van valakije, ha olyan jelentéktelen ez a valaki, hogy csak egymás lelkét ápolják? Ahhoz túl sokat tud a nőről, hogy pár röpke levélváltás legyen. Minek bizonygatja, hogy nem miatta költözik? Azt már elhittem, hogy miattunk, nem kell külön hangsúlyozni a nő jelentéktelenségét. Szóval nem zörög a haraszt... Aztán rájövök mindig, amikor jól kifacsartam a szívemet, hogy igazából nem számít, mert az elkövetkező napok fogják bebizonyítani, mik a szándékai. Kivárom, mégha a türelem sosem volt erényem.
Még nem költözött el, sajnos van néhány akadály, az anyagiakat első helyen említve. De van más is, nem részletezem. Dolgozunk rajta, hogy sikerüljön, de nem tudom, mikorra tudjuk összehozni. :-((
Egyébként az alaphangulata jó. Sokat vagyunk együtt, beszélgetünk, letettünk egy sor berögzült hülyeséget, uralkodunk az asszociációkon. A szexuális életünk igyan mindig jó volt, az utóbbi napokban még jobb. Figyelmes, konstruktív és lelkes, de nem tudhatjuk, visszacsúszunk-e hirtelen a kakiba. Visszafogjuk az indulatainkat és bár nem akarnánk elrontani azt, ami pár nap alatt összejött, az utóbbi évek keserűsége nem múlt el egyikünknél sem nyomtalanul.
Azért szorítsatok, kérlek, hogy bármennyi idő is legyen még a költözésig, legyen erőm folyamatosan javítani a kapcsolaton! Mert már elkezdődött, a házasság rendbehozása, ezt jó lesz nem elfelejtenem! :-))
Áh, ne is mondd, a falra mászok a kettős mércétől, az igazságérzetem pedig túlfejlett. Az önérzetem szó szerint kikészít, szóval ne hidd, hogy olyan nagyon egyszerű a helyzetem. Érzelmileg is billegek ide-oda, írtam is, hogy óránkét változik a hangulatom, egyszer tiszta szívből nevetek, aztán meg bőgök, mint aki megbolondult. Egyedül a logika és az elhatározá tekintetében vagyok elszánt és nem engedek a huszonegyből. Csak ez a biztos, ebbe kapaszkodom, de a szívet nem lehet észérvekkel meggyőzni.
Tudom, miről beszélsz, talán később majd képes leszek a szemet szemért elvhez ragaszkodni. Sőt, az újrakezdés szándékaim szerint szabályok és elvárások lefektetésével lehetséges csak. Az egyik ilyen szabály mindenképpen a harmadik kizárása. DE! :-) Szívesebben venném, ha nem elvárásoknak felelnénk meg, hanem szabad akaratból mondanánk le a harmadikról, a kettős mércéről, az elnyomni akarásról és szabad akartból bíznánk, hinnénk. Nem pedig azért, mert kell.
Hiszem, tudom, hogy ez a legtisztább, legmélyebb kapcsolat alapja. És én ezért harcolok. :-)
Nagyon nehéz ilyenkor az úton maradni és kitartani.
Mit tudunk a férjről, ő mit szeretne?
Miért is nem dobja ki a háttérben a nőt? ( minimum ezt megtehetné, hogy az ember tisztán lássa a szándékait, addig nálam az ilyen szándék nem egyenes és tisztességes, rendrakáshoz nem kell harmadikat tartani! )
