Hóbafagyott levelet kaparász dideregve a szellő. Duzzadt, mint tele zsák: hóval telik újra a felhő. Nincsen csillag, a fák feketéllő törzse hatalmas. Megfagy az őz nyoma is. Készül le a völgybe a farkas.
Ott ülnek mind, a sivatagból kiűzöttek, a romos házak alól előmászók, a holdat vonyítva ugatók, a cserzővargák, a fenőkőárusok, a megjavult gyilkosok, és azok is, akik csak feledékenyek, ott ül az összes állat, de Noé nincs sehol, vagy csak rá sem ismerünk már, ott ülnek a megtűrtek, és azok is, akik megtűrik őket, de ott vannak ők is, akik senkinek nem kellenek, meg akiknek nem kell senki, valahol mind ott lapulnak, és ott ülnek a pederaszták, a gerontofilok, a szodomiták, és az összes többi szerelmes is, a jövőbe látók és a múltba révedők, a képrombolók és a képmutatók, ott ül az összes hagyományőrző, az összes nyelvápoló meg az összes testnevelő tanár, ott ülnek, akik szépek voltak, és azok is, akik szépek lehettek volna, ott ülnek, akik előre tudták, és azok is, akik még mindig nem értik, a fiatal csibészek meg a vén gecik, a tüdővészesek és a torokgyíkosok, az oltáspártiak és az oltásellenesek, a klímaszorongók és a klímatagadók, az újpestiek meg a fradisták, ott ülnek a nagycsaládosok meg az egykézők, a természetes és a mesterséges kopaszok, a hájfejűek meg a csontkollekciók, akik nemrég másztak le a fáról, és akik még mindig odafent vannak, a reménykedők és az elkeseredettek, a hátsó szándékúak és az ügyeskedők, meg akiknek az egész már tök mindegy, ott ülnek mind, a sötét bárka aljában kuporogva, és megállíthatatlanul közelítenek a te partod felé.k
Álmos vagyok, gubbasztok egymagam, kedvem, mint ázott zászló vászna, lóg; sötétben őrizem emlékedet, mint arcképet a becsukott fiók. Unatkozom, nincs semmi, ami bánt és mint tanyán subát a számadó, fülig magamra húzom a magányt.
Akaratom, mint megvert eb lapul; valaha virgonc volt, most tenni fél és inkább megbocsát, mint elítél a szív, magát téve párhuzamul. Most hallgatás ül a tűnő, zajos napok helyén; irtózva tespedek, mint karszékében puffadt májbajos.
És látom, amint esőben megyek egy kis vidéki állomás felé; mint filmszalag, gyorsan fordul a táj és összedugják orruk a hegyek. Tudom, hogy sorsom gúnyolják, hiszen úgy ballagok, mint egy kopott borügynök s a bánatot, mint csomagot, viszem.
Vadászkastély. A kertkapu zárva. Az őr keresztrejtvényt fejtve várja, hogy csöngessen már valaki végre, kit beenged s leültet egy székre, kivel beszélgethet is talán egy kicsit addig míg odafent egy nővér majd kinyit egy ablakot, s lekiált: „Hé, mondd, sokan vannak ott? Kezdődik a látogatás, gyorsan, küldd fel őket, egymás után sorban, de ne egyszerre, Ferikém, kedves, nyitva már az elsőn a százkettes!”
És nyílik a kapu. Engednek. Belépek. Lárvaszerű arcok itt-ott: dermedt képek. Márványlépcső. Visszhang. Csendesek a termek. Itt az időspirál Átfordul, megdermed.
A százkettes... (Sóhaj). Dideregve látom, ahogy ül mereven a rácsos vaságyon. Ráncos arc. (Fáj a csend). Kihúnyt szemekben kékség. Beszélnék, de elnémít a kétség. Mosolyog. (Mit nézhet mögöttem? Érti-e, hol van s én miért jöttem?)
Valaha madárhangon kacagott, és dallal köszöntötte a napot, turbékolt a nevetése : senki azóta sem tudott így nevetni...
Sokáig azt hittem visszatérhet, nem másolat ő, nem is kísértet, furcsa lét, azt mondták jöjjek, hátha ráismer rajtam a zöld kabátra, hisz övé volt valamikor régen, megismeri a hangom, a léptem, így is lett, (vánkosa fehérlett), rámnézett és lepergett az élet, visszafelé sodródva egy kába rég elsüllyedt, újraszült világba, gyógyszerek közt ülve bábu-testtel felém nyúlt kiszáradt ág-kezekkel: „Életem, a tanulás mondd, hogy megy? Végülis az iskola, az mindegy, mikor mész már végre férjhez, azt mondd, senki sem akar öreg menyasszonyt!”
Azt mondta az orvos, hogy nem szabad szólni, hogy a szívem majd megszakad, nagyanyám már repdes az időben, ifjú leányt lát a felnőtt nőben, saját sorsát füstként, gomolyogva ráfújva az üres mosolyokra, s ha egy-egy arc néha beszivárog megzavarva ezt a torz világot, nem szabad az igazságra vágyva javítgatni, mert úgyis hiába...
Távolodik. Teste, mint a kígyó: rejtőzködő, önmagát szorító, távolodik, átszáll időn-téren, s eszembe jut, hogy valaha, régen, mikor engem feszített a bánat tündérmesékből szőtt nekem sálat, örökkévaló volt minden játék, bújócskázni hívott minden árnyék, s nevetése tiszta dallamára nőttem föl, csak a szépet látva...
Most az ág-kéz, meg a bárgyú mosoly. Neki tán szabadság, nekem pokol. Homályos az üvegfal közöttünk, így kell egymástól hát elköszönnünk?
A ragaszkodásnak nincs alakja. Csak testének az ágyhoz ragadva, s hajának, a füléhez tapadva...
Rézsútosan hullva a falakra az ablakból nyeszlett fény szivárog, mixel több párhuzamos világot, ő csak ül, a szája félig tátva, ő csak néz, de mintha mást látna, szemében üresség, halál, árnyék, nincs többé az, kihez visszajárnék, büntetés ez, hogy itt van, bezárva, az elmúlással így szembeszállva feleslegesen...
Börtöncella ez, s benne ő, árva. Akárcsak én, ágya előtt állva. Nemsoká elköltözik a mélybe, kínok ütemére, a lágy éjbe, érintés nélkül híg a szeretet, mennék, de fogom az ág-kezeket. (Zuhanunk együtt, a fal meredek, fázom, bennem kristályos csend remeg...)
Aztán csak megyek, lassanként leszáll az este. Mondogatom halkan: „csak a teste” van odabent, hervadásba halva, lelke messze gurult, mint egy alma, erős leszek, hajnal-szülte álom, a léten túl újra megtalálom azt ki volt. Nem kell csoda, varázslat, ragaszkodás kell, emlék, alázat. Valahol vár. Nem tűnt el örökre... Megnyugszom. És nem vágyom most többre.
Mert egyedül meghal szívünk nagy árterein amiért élni érdemes, mert egyedül a küszködés szép szele kifullad az égen. Ránk térdepel és gúzsba köt a bánat, a szív nem dobban többé forró rózsát, csak mázsás kő lóbál nyakunkba kötve, a vér-erek sudár hárfáján elhal a könnyű ujjal keltett zene bennünk. Az arcunk, mint folyókon a holtak zöld arca, úszik a hétköznapok tükrén s csak hintázunk tonnányi félelmünkkel üresen, mint harang, ha nem zendíti nyelve, Mert egyedül a halál gyökér íze olvad a szánkban – ó, mert egyedül nem nyílik számunkra a déli égbolt, amely felé sírásunk fürj csapata bujdokolna. Mert egyedül nincs puha táj, hazánk sincs, melynek földjébe keserű gyökérrel foganni vágy csírátlan szívünk.
Néked ki száz év múlva sétálsz a sétaúton S botoddal, ha szokás lesz akkor is bottal menni, Unottan piszkálsz száraz levelek közt, e semmi Foszlány papírt barátom, révedve Néked nyújtom.
Meleg lehelletem fut a tiszta papirosra Mely eléd zöröghet a levelek közt a porban, Addig, tudom, sok sár eltörli a szót a sorban, Elrongyolja a szél, az eső barnára mossa.
Épp olyan lesz talán a természeted mint nékem, Szemed is ilyen lesz tán, a hangod is hasonló, Tán még a képed is meg járásod is s a romló Években éppen így csüngsz majd a végtelenségen.
Jobbkezem adnám Néked, ki ott jársz messze távol, Szeretnék Véled kezet fogni s szemedbe nézni, Te is leszel majd úgy hogy lelked holt múltban érzi Igaz hívedet s avval beszélni vágyva vágyol.
Téged tudósítlak hogy itt voltam a világon, Hogy szívem vert s halk h-val mindegyre lélegzettem, Fenn voltam és alúdtam, mozogtam, ittam-ettem, Isten felől hallottam s meg kell itt halni, látom.
Gyermek voltam, fiú, meg ifjú s így ember lettem. Beszélt a szám, nevetett, danolt, fütyölt, sohajtott, Szemem könnyeket ejtett, arcomon mosoly hajtott, Játszottam és küzködtem, unatkoztam, szenvedtem.
Járás közben megálltam utcákon, úton, kertben, Ébredve néztem szét: a világon vagyok, élek. Álltam sokszor tükörben s láttam bámúlok, félek S próbáltam hangom: ha! - és magam meg nem ismertem.
Szerettem vón egyetlent, határtalant csinálni, Hírt adni: itt vagyok! - hogy mind a tengert bejárja, Mint kezdő nap, mosollyal sütni szegény világra, S végre orvosságot a halál ellen tanálni.
Ki él, mindenkit látni s mindenkivel beszélni És meghallani mindent és mindenütt ott lenni, Minden gyönyörön s minden bánaton végig menni, S időkben és mezekben mindenki helyett élni.
Egy-egy ismeretlennek nyakába vágytam esni: Oh élsz te is? Hogy hínak, mondd? Mit gondolsz magadba? Tudod hogy egyszer élünk? És őt karon ragadva Sietni el vele a boldogságot keresni.
Hallottam: boldogság. És azt mondták hogy az nincsen. De hiába mondták meg, mégis csak azt kerestem, Azt hittem énvelem majd kivételt tesz az isten És tréfarabság lesz az élet mézes-bilincsen.
Egy aranyat kerestem kit senki el nem vesztett, Kerestem a napot ki estefelé nem megy le, A gyermekek édesded dolgát kívántam egyre, Fúlásig szedni vágytam borúlt szőllőgerezdet.
Én vágytam csolnakon csak úgy úszni félálomban Vágytam csak lengni hintán húnyt szemmel andalodva, Arany zúgásban, milyent hoz kagylók hajnal-odva, Vagy tűnni néma ménen hajdonfőtt néma honban
Ősszel gondoltam: óh tél, boldog leszek a télen. S télen: hogy a tavasszal. S nyáron: hogy majd az ősszel Mindennap gondoltam: majd holnap, holnap kezdődsz el Te fényes édes évad, mikor világom élem.
Jaj, most is hogy itt írok, szívem, szívem kiújúl, Mint ha bujkált a tűz a hamvadt kazalba mélyen S a pernye új hévséget fog s fellangall éjfélen És füstöl és parázslik, ég-húny s a szikra hull, hull.
Hívó élet, friss pázsit, mezitláb lépni rajta, A völgyben dal, világos kastélyban éji zengés, Visszhang a mély erdőben, víz arcán kék merengés, Gyertyák fényében emlék, lány gyúlt, ügyetlen ajka.
Két karom volt derékon köröskörűl karolni, Két ajkam csókot tudni, fogaim marni gyengén, Szemem volt mást nem látni, csak őt, hunyván-merengvén, Hangom lihegni, búgni, jajdulni s szót nem szólni.
Izennem kéne Néked. Mindent szivárvány-ívre Felnyujtanék hogy Hozzád jusson. Te, fáj a mellben A szív. Mint égett seb, mint villámlás vak tengerben, Mint haldokolni szomjan, úgy fáj az ember szíve.
Te nem lehet leírni milyen szép volt az ég fenn S milyen szép volt a nagy víz s a föld akármely tájon Milyen szép volt. Tán jobban csodálom semhogy fájjon: Hogy az élet, az élnivaló nem szép itt mégsem.
Vasúton és hajóval eljártam idegenbe, Csak mulattak s kínlódtak mindenütt körülöttem, Más-más nyelven váltottam szót s mindig visszajöttem, Hiába megyek el: csak magammal megyek szembe.
Az igazit beszélni, azt úgy szerettem volna, Panaszt felnyögni, ízes titkot kiadni s kérni S mindent elkérni mástól s mi nékem van kimérni S az élőknek köszönni s búcsúzni tőlük sorba.
Ismertem sok-sok embert, kerestem egy barátot És ismertem sok nőt és egy barátnőt kerestem S térdemmel a lemondás térdei elé estem S a magánosság lett a legjobb barátom, látod.
Számolni kell hány évnél tartok s eltűrni halkan Hogy a nap itthagy mindig s kivánni kell jóestét, A selyem élet lassan kopik le mint a festék Orcáimon, hajam vész s már azt hiszem meghaltam.
Az életet barátom szétszórja itt az élet, Én nem tudom mit éltem s mi az, hogy én itt voltam, Már minden igazságnak, mely itt jár, udvaroltam, Fáradt vagyok, nincs kedvem s magamról nem beszélek.
És képzelem még mindig, sejtem, gyanítom, várom Hogy a boldogság fog majd egy reggel rám köszönni S elment időm kezd majd mint tavasz jön, vissza jönni És minden szépre fordul s azt hajtom: álom, álom.
Én mindennap megnéztem a felhőket az égen Mert szépek voltak, szépek szépség fölött, túl szépek És tudtam mindörökre múlnak mint álomképek, Ez fájdalom s öröm volt együtt s így volt jó nékem.
A felhők pártján voltam s virágokon borúlva S a tenger volt tanyám és a széllel kóboroltam, S mégis mindíg és mindíg az emberek közt voltam S mentem szorongva köztük színházba, háborúba.
Az elmúlás kiáradt. Halált egymástól vesznek A hímek. Megbukott a szív. Nyomor, kín, baj, vadság Paréjja nő a kertben. Álom, remény, szabadság Elszáradt. És hold és nap cserélve fönn repesnek.
Nincs más világosság itt, csak a halál. A száraz Észben más mentség nincsen, csak a halál. Nincs vígasz, Csak a halál. Fedél nincs, csak a halál. Ki hí, az Csak a halál. Nincs válasz, csak a halál a válasz.
Elmúlni vágyom s vágyom. S felélni, jönni, lenni: Csudálatos csudálat a nagy világ. Egyetlen. Hogy ríttam volna gyáván: emberek! És kegyetlen Ordítottam vón: gyilkos! téboly! nem igaz semmi!
De ez mind annyi volt mint mikor a sűrű nyájban Egy juh nyugtalanul megy, fejét felfúrja, béget, De elnyomják és nem látsz közöttük különbséget Ahogy tűnnek mind a nagy porban, alkonyattájban.
:)~~~ Szervusztok kedves verselőtársaim, köszöntök mindenkit. A hó szilveszterkor fenséges fehérbe varázsolta a közeli házakat, távoli hegyeket, reggel óta süt a nap, aranyba öltöztetve mindezt
a csodálatos természeti szépségeket a tájakon.
Köszönöm szépen a köszöntéseket, verseket.
Én is tiszta szívvel, lélekkel jó erőt, egészséget, harmóniát
kívánok nektek, a családotoknak, jelenlegi és volt barátoknak is.❤
Ismét elmúlt egy év, ami nem jön többé vissza, hiába hagyott az idő, örök nyomot rajta. Elmúlt, vége lett. Jónak és rossznak egyaránt. Bezárta a jelen, előttük a kapuját.
Az év utolsó napján mosoly, mosolyt érjen, ami fájt, ami bántott, feledjük ma el, hiszen itt lesz egy újabb év telve reményekkel, bolondos álmokkal, öröm-percekkel.
Ha az óra éjfél körül jár, gondoljatok rám is, ahogyan majd én is rátok gondolok, mert olyan, de olyan közel álltok hozzám, ti igaz szívvel szerető, kedves barátok.
Mikor poharak csendülnek, veletek leszek, hogy együtt ünnepeljük az Újév kezdetét, és egy időben léphessünk majd arra az útra is, mely felénk irányítja a boldogság szelét.
Szép napot kivánok Neked AnnKa, és az ide látogatóknak is.
****
Székely János
Itt és amott
- Mondd, lélek, mondd, miféle tájra Sóvárogsz mindenekfelett? Hol tudnád még így-úgy leélni Nehéz gyötrelmű életed? Hol gondolod, hogy szenvedésed Búsongó bánattá foszol? Hol élnél? Merre vándorolnál? Hová, hová kívánkozol?
Élnél-e ott, ahol liánok Hálózzák át a nyüzsge fát, És rőtek, lázasak az estek, És kéjesek az éjszakák? Ahol bugyborgás kél a lápon, Mert lent az ős gonosz szuszog, S a víz gyűrűzve ring a partra, S hullámzanak a lótuszok?
Vagy ott, ahol örök a csend és A vége-nincs mezők hava, S hat hónapig dereng a nappal, Hat hónapig az éjszaka? Ahol az ős, titokzatos fény A dermedt égen áthasít, És csöndesen alábocsátja Jégorgonája sípjait?
Vagy inkább ott, ahol a fjordok Sötét vizére hull a fény? Ahol szilaj gulyák rohannak A végtelen pampák füvén? Ahol ködöt pipál a tajga? Ahol kolompok hangja szól? Hol élnél, merre vándorolnál? Hová, hová kívánkozol?
,,Tudom, ahány vidék, megannyi Sokféleség és tarkaság. Milyen sokarcú is a föld - de Milyen egyforma a világ! Egyforma itt az ember, s benne Egyforma lét gyötrelme forr, Hogy merre mennék én? Semerre. Hol élnék szívesen? Sehol.
Ha még kívánnék önmagamnak Akármit is, ez volna csak: Pár ifjú bükk egy honni dombon, Alatta rét, ezüst patak, Viskó, hol megbújhatnánk végre Egy korban, amely rég letűnt. S átalhatnók én és enyéim Szelíd, együgyű életünk.
Hatalmas volna ott a reggel, A nappal csendes és csodás. Puhán verődne ablakomhoz Az esteli szárnycsattogás... ... S ha még megesnék, hogy magányom Az emberek közé viszem: Volnék egy ősi álom árnya, Egy idegen ország királya, Akit nem ismer senki sem."
Lám, lám itt csöndes minden, egyszerű szobában lakom, fehérre meszelt falak közt, még a falutól is távol. Itt nincsenek dübörgő rotációsok, nincsenek zakatoló festékszagú, piszkos hétköznapok, örökös itt a csend és a vasárnap. Az ablakom a mély fenyvesre nyílik, mozdulatlanok az örökzöld lombok, lehet nagyokat, tisztákat lélegzeni, a felhők is hallgatagok, szinte odafagytak a tiszta égre. És valahogy ez mégsem a feloldott bánat, a méltóságos nyugalom; ez csak a kimaradt szívdobbanás különös csendje, csak beletörődés, fenségessé dermedt nyugtalanság.
Új Isten kel. Mások halnak. Igazság Nem jött s nem ment: csak másik Tévedés. Most új Örökkévalóság marad ránk, És mindig az jobb, ami múltba vész.
A vak Tudomány földje puszta parlag. A balga Hit önimádatra vár. Minden új isten egy új szót avat csak. Ne kutass és ne higgy: minden homály.
Somlyó György fordítása
*
Karácsony
Egy Isten születik. Meghal sok másik. Nem az Igazság: újabb Tévedés csak. Így jutsz egy más Örökkévalóságig, Mindig jobb, ami elmúlt, az az évszak.
A vak Tudás haszontalan arat. A Hit a kultusz álma és bolondság. Az új isten csak szó, csak új tudat. Ne keress, ne higgy: rejtve a valóság.
Kukorelly Endre fordítása
*
Karácsony
Isten születik sok isten-sír között, Az Igazság nem jött el s nem távozott, Más Öröklét és más Tévedés győzött. De mindig jobb, amelyik itt hagyott.
Tarlót szántó vak paraszt a Tudomány, Művelt bolond álma a Hit, ha illan: Egy új isten egy szó, egy szó csupán. Ne keress, ne higgy, mert minden rejtve van.
[dátum nélkül] Pál Dániel Levente fordítása
(Megjelent a Contemporânea c. folyóiratban, 1922 decemberében.)
Oly elvontan létezik a lényed, Hogy míg elnézlek, s fürkészem szemed Két szememmel, képed szertefoszlik, És nem őrzök meg belőle semmit: Szemem elől a tested ellebben, Csak képzete marad itt előttem, Oly közel, ha úgy hiszem, hogy nézlek, S magam úgy tudom, hogy tudlak téged, E tudásban ön-lényem nem érzem. S így, hogy téged már nem is lát szemem, A benyomás képzetét hazudom, S álmodom - nem látva-tudva rólad - Hogy látlak, s hogy vagyok, és mosolygón Nézem bús, benső homályvilágom, Ahol álmodva érzem a valómat. Mely álom, s kevéske élet.
Uram, Te láttad: Homlokom tele kőzúzással, vérrel, kis lelkek köve milliószor ért el, de sohse dobtam mással vissza őket, mint édes, puha, krisztusi kenyérrel.
Uram, Te láttad: Foszlós-belű volt, fehér és igaz, haragviszonzás s békét lehelt mégis, meleg illata csupa ős-poézis, s az őrjöngőnek fékező vigasz.
Uram, most kérdem: a világon torz gyűlölet arat. Állok ostoros kőzápor alatt, de hogy töltsem be akkor majd igédet, ha - énnekem már kenyér sem marad?...
Magam vagyok egy dallam, szállok könnyű szellőként. Csillagokból szőtt fátylam minden lebbenése egy akkord. Égig érő fenyők csúcsáról elérem a holdat, onnan tekintek le a földre. Karácsony van. Remény világít minden ablakban, gyertyák lángjaiban mosolyok, gyermekek kacagása lobog. Fahéjillat suhan az esti csendben, felerősíti érzékeimet. Elmúlik minden nyugtalanság, kétely, csak a szeretet az, ami erős várként védi a lélek rezdüléseit. Valahol, a távolban megkondul egy harang, térdre ereszkedik a hit, szívekben kigyúlnak a fények. Karácsony van.
Én nem szeretem a fatális véget, Az élettől soha nem fáradok, És nem tűröm azon szakát az évnek, Mikor vidáman nem dalolhatok.
A hideg cinizmust én ki nem állom, A lelkes rajongásban sem hiszek, Ne olvassa egy idegen (utálom…,) Hátam mögül a leveleimet!
Én nem szeretem, amikor csak félig…, Ha megszakítják a beszélgetést, Nem szeretem, ha hátam golyók érik, De épp így ellenzem a haslövést.
Én gyűlölöm a pletykák verzióit, A kétely férgét, hízelgő döfést, Ha mindig csak a „szőrrel szemben” jó itt, Vasbotokkal az üvegszétverést.
Nem szeretem a jóllakott önteltet, Akkor inkább mondjon csődöt a fék! Nagyon bánt, hogy a rágalom kikezdett A becsülettel, mely feledve rég.
Mikor lecsüngő, tört szárnyakra nézek, Nincs szánás bennem, s van oka, tudom, Nem szeretem az önkényt, gyengeséget, Csak Krisztust a kereszten fájlalom.
Nem szeretem magam gyáva hunyónak, Megsértenek, ha a vétlent ütik, Nem szeretem, ha lelkembe gázolnak, De még inkább, ha le is köpködik.
Nem szeretem a dísztribünt, lelátót, Hol tömegeket vesznek garason, Jöjjenek bár korszakos változások, Ezt megszeretni én sosem fogom.
Megcsúfolt ember, ember, Ember, Már mi régen nem voltunk jóban, De szántalak, sajnáltalak S néha-néha csinosítóbban Néztem reád s kedveltelek.
Óh, álmok, kedvek és kegyek S minden, mit az Embernek adtam, Be örökre elmultatok. Ezt a hitványt én megsirattam? Most érte el igazi sorsa S most szentelem meg magamat, Ki nem törődtem ember-sorba S akinek mindig idegen Volt ez a hiú, éhes csorda.
Maga-fűtötte vad pokolba Veszett ebként belerohant, Megcsúfolt ember, ember, Ember, Ma már nem tudok kegyelemmel, Úgy mint régen, nézni reád, Vesszél, botor, pusztulj, botor.
Szivem félősen haldokol, Hogy ne legyen közös ezekkel, Mert sohse volt aljas és ember S megérdemel egy más halált.
Nem élek én tovább, Csupán addig élek, Amíg a szivemből Felfakad az ének; Amíg a lelkemet Sírhatom a dalba, Amíg lángra gerjeszt Ihletés hatalma; Amíg titkos órán Reám száll a bánat, Feketén, komoran, Mintha a világnak Végzetszerű átkát Csakis én érezném, Tépődve annyi bús, Megfejtetlen eszmén.
Nem élek én tovább, Csupán addig élek, Míg vérező szívvel Ezernyi kétség közt Még mindig remélek. Míg az örök eszmét, Míg az örök szépet Keresem, imádom, Míg egy ábrándvilág Lesz az én világom, Melyet én kormányzok, Melyet én teremtek, Amelyről dalaim Annyi szépet zengnek.
Nem élek én tovább, Csupán addig élek, Amíg szerelmemért Szerelmet remélek; Amíg mint eszménykép Ragyog le szivemnek Szentelt oltárára A nő, a teremtés Legszebb koronája.
Nem élek én tovább, Nem élek csak addig, Amíg a szivemen Ezer kínos kérdés Keresztül nyilallik; Amíg nyugodalmat Egy percre se leltem, Amíg egy világért Gyötrődik a lelkem.
...De ha az életnek Piszkos, jeges árja Magával ragadna S kialudnék tőle Szivem régi lángja; Hogyha örök hitem, Hogyha minden vágyam Örökre elszállna S annyi tépő kétség, Siratott reménység Fás közönnyé válna; Ha titkos órákon Nem szállna szivemből, Nem zengne ajkamon Biztatón az ének, Ne éljek én tovább, Mit adhat már akkor Énnekem az élet?!...
:)~~~
Kedves AnnKa! Nagyon Boldog, egészségben gazdag 2026-os Újévet kivánok Neked
