Csak egy rövid pillantást a tragikus bolygóra. Ily sok pénzt, autót, ételt sosem adott a múlt. Közben tizenkettőhöz közeledik az óra: a technika először felemel, majd lesújt.
Az urak konjunktúrát ígérnek nékünk folyton. Sejtik-e, hogy a jövőt megette a fene? Jól sejtik. De mi mást cselekedjék vagy mondjon, mikor senki sem tudja: mit tegyünk ellene?
Húsz év, s elfogy az ózon. Rákot kap, aki kint jár. Tízmilliárdan lesznek, de nem lesz enni mit már. Gaz sem nő búza helyett. Az erdő megrohad.
Az állatok kihalnak, és a mi sorsunk sem más, elpusztulunk, de úgy, hogy előbb felfaljuk egymást. Borzalmas alkonyat jön. Ásd meg a sírokat.
(Budapest, 1994)
*
Faludy György
A távolabbi jövő Nem kell kétségbe esni. A messze jövő szép lesz. A szélvert pusztaságon ledőlnek a falak, és sírok, műemlékek, acélhidak meg gépek mind elporladnak néhány százezer év alatt.
Pár millió esztendő múlva, új csillagképek alatt szelíd fejével kibujik a moszat, ismeretlen virágok nyílnak, mert a természet variál, mikor játszik, nemvárt fenevadak
születnek s egy merőben különböző embernem. Vagy a miénk jön ismét? és imádja a szépet, gondolkozik, fúr, farag, szeret, sír, örül, élvez,
ír, épít, fest, kutatja: mi a mindenség titka, s nagyon fél a haláltól, de mégis elpusztítja önmagát és a Földet? Merem remélni, hogy nem.
A technikát, mint nászt a szűz menyasszony, kívántuk is meg féltük is. Hatvanas évek. Vonzó rögeszme, hogy a birtoklás mindent megold. Keserves megtanulni, hogy a nincsek történelme is történelem: a rozmárforma kontinens fölmerül az időből, tátott szájából kiáll a szegénység roppant agyara, bőrén sós vízként lecsorgó faluk. És reng a partvidék, és beomlik az aládúcolt templomboltozat. Küldözhetjük alóla lírai üzeneteinket. Kinek? Mindenki vágya a jövő. Csak legyen módja visszaemlékezni, “Kigömbölyödtem”, mondja majd a Föld a csodavárás és a rettegés e tobzódó koráról.
***
Érdemes közel lenni a földhöz, nem elfelejteni, hogy te is része vagy annak.
Ha lehajolsz, esetleg megszúr egy tövis,ha átmégy a patakon, vizes, iszapos leszel.
Nem baj, élsz.
Szerző: Cseh Tamás 1943. január 22. — 2009. augusztus 7. Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas énekes és zeneszerző
a nincsbe bújt jelenvaló, te vagy a sikló vízfodor, a szomjas hordónak a bor, a vég a minden kezdetén, a harangszó a nap delén, az égbolt hajlatán a fény, a kék, irdatlan tetején, olyan vagy, mint a szín, a szó, nem fösthető, nem írható, s az ember almaként terem szerelmes lélegzeteden, a minden meg a semmi vagy, a lélek, értelem – az agy, ott kezdődsz, ahol verssorom túlér a papírlapomon, s amikor lelkembe lopod a kölcsönadott mondatot, az égig érő húrokon a te csöndedet dúdolom, te vagy az idő meg a tér, ahova minden visszatér, te vagy a gyönge, az erő, mi élttel, holttal mérhető, ki úgy etet, hogy enni kér, keringsz, mint testemben a vér, te vagy a csönd a dallamon, a vésőnyom a szobrokon, s mint sorok végein a rím, ott lógsz a felhők szélein, s mint aki élni, halni hagy, iszonyú óriási vagy, s mint csillagok között a nyom, itt araszolsz az ujjamon, te vagy az óceán nekem, meg belélegzett porszemem, te ültetsz fákat földemen, hol minden nyelven megterem a két szóba gyűrt végtelen, jaj, Istenem, jaj, Istenem!
Szervusztok, szép napot, kellemes hétvégét kívánok!:-)
********
Friedrich Schiller
A hit szavai
Három nagy szó, amit megnevezek; Tovaszállanak ajkról ajkra; De nem kintről származnak ezek, Hangjuk csak a szívünk hallja. Elveszti az ember örökre becsét, Ha nem hiszi többet e három igét.
Szabadnak eredt s szabad, ha még Láncban született is az ember. Ezt hidd, ha üvölt is a csőcselék, S ne törődj vad őrületekkel. A szolga előtt, ha bilincse szakad, szabad ember előtt soha meg ne riadj.
S az erény sem üres szó, puszta beszéd; Az élet váltja valóra; Bár botlik az ember, akárhova lép, Törekedhet ez isteni jóra. Mit a bölcsek bölcs esze föl nem ér, Gyakorolja a gyermeki tiszta kedély.
S van Isten, él egy szent akarat, Az ember akárhogy inog bár; Túl téren, időkön a legmagasabb Bölcs Gondolat éberen ott áll, Fut a lét, változva örökre körén, De nyugodt Szellem virraszt a cserén.
E három igére ügyeljetek, Adjátok ajakról ajkra, S bár nem kintről származnak ezek, Legbensőnk szózata vallja; Ember soha el nem veszti becsét, Amíg hiszi ezt a három igét.
A kezemben régi összegyűrt fénykép, önmagam néz róla vissza rám. Szeretnék szólni, szóra nyílna szám, szeretnék elmondani néma ajkaim, hogy életem könyve, egy szép költemény. Ami néha dráma, néha égi tünemény, irántad érző romantikus lovagregény. Jobb napokon, akár maga a Szózat, de van olyan is, hogy más kísért. Olyankor túlvilági gyászos sírfelirat, amelyet kőbe vésett az utolsó pillanat, Tenéked belőlem a lét után, mit itt hagyott ... Ami az elmúlásból megmaradt.
Tavaszodik… Lassacskán érdemes lesz lenézni a kertbe habár még aggodalommal mert ki tudja melyik szőlőtőke bokor fa élte túl a telet s hogyan élte túl: lecsavart lendülettel vagy kedves pihenésben s most újult frisseséggel várja hogy száz és száz kicsiny de erőszakos robbanás-sorozattal törjön ki Ám esetleg arra is kell gondolni hogy egy-egy gallyon már csak emlék-gyümölcsöt lel a kéz emlék-lombot a csöpp levél-kacsok helyén ha végigtapogatja nyáron szokásos mozdulattal – Akárhogy van: tavaszodik… S ha nem mutatná az időjárás igazolná a naptár amelyben hinni kell hisz a kozmosz iratja De itt se helyes se makacs gyakorlat hogy csak piros és fekete szerepel a naptárokon helyesebb lenne a két színt megsokszorozva gazdag skálává gyarapítani a napok belső színei szerint kezdve már a tavaszodás előtt és újévtől újévig évről-évre
A dolgok körbeérnek, vasrudak, kerítések, hegyük akár a dárda izzik, közébük zárva körbefutkos az élet, remélve: rést találna közöttük, hátha, hátha, míg van, mindig remélhet: nőhet kívül egy pálma, behajolhat és ága hozhatna menedéket, válthatna parittyára, s elvetné messzi tájra, kerítetlenre, rétek zöldjébe, vadonába, hol méhek döngicsélnek, hol végül is felállna négykézlábról, és háta támaszkodna az égnek, a Napot tarisznyába rejtené éjszakára, ne féljen szegény lélek, reggelig szundikálna, aztán a láthatárra szökkenne, szólna: égek, holnap van, újra reggel…
és eltökéltem rég magam ifjan s együgyűen akárhány évet élek is nem lesz egyéb ügyem mint felhúzni ki leragadt sorsára nem lel szavakat helyette is beszéljek és rákiáltsak hangosan járjon az kinek lába van előre nézzen messze ha lát magasló hegyeket valahányukat mássza meg és dolgát ne eressze elsorvadni bár túl nehéz hegyet mászni a láb és a kéz félúton érzi gyönge de tudja csak fönn látja meg a láthatár mily messze megy míg elveszik a ködbe magát legyőzve álljon ott várja a fölkelő Napot vessen véget az éjnek s ha fénye szemébe csapott hogy arcán könnye szétfutott üvöltse néki élek
Kulcs csörren a zárban, itthon vagyok, a kabát magától is helyére találna, azért gondosan fölakasztom, s mintha hálás volna érte, a szék egyhelyben topog, s míg vacsorát nyelek rajta, neki mondom el, mi történt ma velem, és nem velem, éber az este, kár volna még lefeküdni, elmosom hát a tányért harmadszor is, s közben úgy képzelem, mindennek jelentősége van, hiszen mégis túl kell ezt itt valahogy élni…
Lógás vagy dolog - egyremegy nyugtatótól izzad a lábam hiányod tengelyén egyensúlyoz a kétségbeesés. Harminchét évig tanítottál hogyan kell saját lábakon állni - így lettem teljesen kiszolgáltatott. Se csillagfény se villanyoltás nem segít immár s a lét oly fölös mint fejfára biggyesztett selyemkoszorú.
Mosolyod
Mosolyod őrzöm a fényképen, dobozban tested porát. Szimpla téboly az életem: kiszáradt benne a holnapután.
Gyertya helyett
Egy hónapja csak befelé bámulok lelkem farkasszemet néz a semmivel - halálod oly értelmetlen mint holt karodon az óra ketyegése
Mintha
Ha nyílik a villamos ajtaja, olyan, mintha valakit várnék. Ha megyek az utcán, olyan, mintha szólnának hozzám. A villamos kocsiszínbe döcög, a város belefúl saját zsivajába, kirakatüveg mögül bámul rám az arcom: olyan, mintha élnék.
Se káprázat
se gyertyafény mi az űrt betöltené nap nap után bömbölök utánad mint dühödt medve kinek barlangjába borzas majmok keveredtek s okát sehogy sem értheti. Meghaltál mégis én bomlok furcsa cafatokká szétszóródom mint kezeim közt hamuporod mit virágok közé hintettem szerte szét. S mint sorsomnak bamba cselédje teszem mi dolgom - a vágy idegen a tovább mihaszna hiszen csak emlék már rólad a valóság.
Szállj magasan, fenn a szivárvány felett, Átszelve az áldott égi óceánok vizét. Sólyomszíved alatt a föld, glóriát vetett, Neked adja, Isten adta erős hitét!
Szállj magasan, fent az angyalok között, Vidd magaddal, szíved izzó lángját. Galamblelked hófehér gyolcsba öltözött, Áldást osztva, csendbe fojtja a lármát.
Szállj magasan, fent az ezüst hold alatt, Vigyázd minden ébrenlétem-álmom. Sólyomszárnyad nyomán csillagod maradt, Veled Isten szívét, újra megtalálom.
Ezerkilencszázhetvenkilenc október tizenharmadikán fölegyenesedett a kertben és lopva szétnézett az apám. Az ásót földbe ütve hagyta, mintha csupán a boltba menne, s mivel kezén is, homlokán is zavarta őt a munka szennye: megmosdózott a locsolónál - nyitva maradt nyomán a vízcsap - s úgy lopakodott ki a kertből, mint aki percre távozik csak. Aztán - mikor senki se látta - egy alacsony felhőre lépett és nekivágott kiskabátban a magasságos őszi égnek, amikor rájöttünk a cselre: már nem tudtuk követni szemmel.
Fogják meg! Ott! A földi létből kereket old egy öregember!
A kék üveg fejünk fölött széttört: valami rengeteg ököl zuhant rá. Semmiség ásít helyén, a sok cserép a szélbe hullt, most ott kering, s karcolja arcunk élesen.
Az embereknek nincs nyakuk, a sok lovacska fondoran gőzöl, minthogyha mondaná: ha már köd van, legyen nagyobb, s játsszunk bújócskát benne! A bokrok, mint robbanás után kővémeredt bombák: szedett águk szörnyűen szúr bele a légbe. És a fák, a fák! zörgő csontvázként állanak egy nagy-nagy anatómián. –
Felétek, ott az agg Duna partján, még barbárabb a tél. Ilonka, gyenge arcodat úgy óvnám s gyenge testedet! Magam helyett e versemet küldöm mint sálat és subát s meleg cipőt. Vedd rád, s vidor, pajkos szemekkel nézz a már valahol mégis rejtező, győztes seregét szervező tavasz felé…
Más eget más felhőt napot bár egy időben s egy irányban: egy grammatika srófjain merőben más szókincs forog és gyarapszik felhő nap égbolt a mondatok súrolva egymást egy helyen együtt meg nem állnak s így támad sokrétű világ és menthetetlen félreértés darabokra szakad az ember s darabja pártol a rokonhoz s ő földnyelvéről nézi csak a végtelen mozgó mezőt sóvárog de sikertelen s úgy kell végül távoznia mint akit épp szó közepén szólít el ingerült parancs
Mi élteti a fecskét fent az égben, halat a vízben, és a pávaszem- pillangót, ahogy nyitja-csukja szárnyát; a gyereket, ha fut, s merő vidámság? Mindent, mi mozog, mindent az öröm?
S mi nem mozog, az őrtálló fenyőfát, a pengő füvet, barnálló borostyánt, mert hát az is terjeng valamiképpen, azt se élteti más, csak az öröm?
Nézek egy gerlepárt, sárga kavicsban szemelgetik a semmi-örömöt, s magukat holtnak tettető kicsiny, zöld- bogarakat a hullott lomb között. Magam, csak én – föl nem adva a harcot – élek örömtelen és küszködöm!?
Szó sincs rólam, nem vagyok fecske, hal – s hogy tanú lehettem, azt is köszönöm.
Még hallatszott a csend. Még milliónyi szárny és fűrezzenés, a levegő kristályai egymáson-zizegése. alvók lélegzete, az álmodók
úszó szárnyalása vagy zuhanása. Az éjszaka bársonysötét zenéje, süllyedése a porhanyós anyagba magába fogadni a hangokat.
Csak a haldokló test elhallgatása némítja végleg el a dermedő világot. Nem a befagyott tenger – ő, aki nem mondhatja ki többé a szót: tenger, vagy Isten.