Halkan hörög végsőt a lámpa S a nagy halál apáca-lánya, Sötét királylány jő szobámba. Hideg szemét szemembe oltja, Csöndet simít bús homlokomra, Nem érzi, gödre mily goromba. Nem kérdi, szürke-é a vágyam, Nem nézi, mily kopott az ágyam, Csak átölel a csöndbe lágyan. Pompát csókol szűz gondolatra És megcsókolja, bármi gyatra. Rokkant gyereklelkem ringatja. Sötét haja szobámra bomlik S miken komorság, köd borong itt, Most megszépülnek ócska holmik. És én kibontanám a vérem, Ha hívna atyjához fehéren: Várlak, fiacskám, régen, régen. Hiába várom, hangja nincsen, Mely ama palotába intsen, Hol rég csüggök titok-kilincsen. Egy eszelős öreg motyog csak, Az esső s mindenütt kopogtat: Halottak vagytok, csúf halottak.
Ember! nem váll a vállam, hogy kaszát tartson. A fejem nem fej, nincs rajta csuklya. Legkevésbé csontból van a testem, s nem kéz az, ami az ajtót nyitja-csukja
Ember! az a kép, az a közzétett: hamis; nem valódi, csak karneváli giccs, a leleplezésben, kérlek, megsegíts!
Én az vagyok, aki elvágom a szálat hogy te az légy, aki szabadon szállhat
Mivé lesz ez a késő napmeleg, Mely most így át meg áthat engemet, S mely idén utolsó melegnek tetszik? Rőzsetűzzé lesz lelkem ugarán, Mely mellett csillagtalan éjszakán, Nagy téli éjszakán Álmok didergő tábora melegszik?
Mivé lesz ez a levélsuttogás, Ez a haldoklók beszélgetése? Támad belőle új melódia: Ájtatos szívem nyárfareszketése? Karácsonyesti prédikáció, Ha már lehullt a hó?
Mivé lesznek e lobogó színek? Marad egy tisztás szívem közepén: Kietlen télben szép őszi sziget?
És napsütésből, nyárfareszketésből, Színek pazarló játékaiból Szövődik-e énbennem az a béke, Mely mint egy láthatatlan sugárkéve Testvéreim szívére ráhajol?
Apámban a muzsika megfagyott. Nem lírizált. Arányok érdekelték, S nyugodt vonalak, egyszerűk, nagyok.
Az én fejembe, bárhogy erőltették, Nem ment a számtan s geometria. Álom-part felé hullámzott a vérem, És költő lett az építész fia.
Sokáig azt hittem, a dal egészen Anyám lelkén át sugárzott belém, Tűzhely-oltáron feláldozott vére Lappangó cseppje minden költemény.
A nem sejtett apai örökségre Eszméltet most mások ajkán a szó: "Bár lelke lágy, a verse vas-szilárd, Nem áradozó, nem is olvadó Ő az építők fajából való."
Én építész!... a versek építésze!... Apám, nézd titkos törvényét a vérnek: Oly távoleső mesterségeink Valahol látod, mégis összeérnek.
Való igaz: én is csak építettem, Egy-egy sor vas-traverzét róttam át A vers-épületen, - és megvetettem A fölösleges ornamentikát.
Való igaz: mindíg volt alapom, A mélybe ástam szigorú falat. Úgy hágtam emeletről-emeletre, S szerettem a nagy, nemes vonalat.
Való igaz: mindíg volt teteje Költeményemnek - s néha tornya is, S nem játékból, de azért építettem, Hogy lelkek lakhassanak abban is.
Való igaz: bennem sem olvadott Egészen fel a megfagyott zene. De vámon vesztve, réven nyertem én, S versem gátja lett versem ereje.
Én építész... a versek építésze... Örvénylő, mély törvénye van a vérnek: Új formát ölt és más dimenziót... Apám, köszönöm ezt az örökséget.
Egy vagy mindazzal, amit elvetélnél. Egy vagy mindazzal, amit majd kiállasz. Szöknék, el, mint aki anyját megölte. Mert hagytalak meghalni Téged is.
Magánügy, mely csak rátok tartozik? Heves közönyben alázatosan szenvedek, mint egy muzsik.
Egy vagyunk azzal, amit elvetélnénk. Egy vagyunk azzal, amit majd kiállunk. Bárhogy forgatnám, - nemtelen, üres jövő emészt: mocskos kórházi ágy, fáradt, fásult és részvétlen személyzet. Rettegés, hogy nincs tiszta lap, nincs újraróható, - nekünk nem hasad más, közös idő. Megtudtad: égvájó barátaink raja átenged a földnek, kiad a pusztulásnak. Harc nélkül híg, hamis a hűség. Serény hospice-csapat az angyalok kara.
Tudom, más voltál, mint akit szerettünk. De csak az idegennek, és csak a nemlét röntgensugarában. Bent sötét, fehér istenrajzolat vagy. Ki hallgatott rád, ki hajlott szívére?
Ahányszor fényképedre nézek: becézett részletekben odavetlek egy gázkazán világnak. Mindenki idegent szeret. Egy másikat. Nem azt, akit. Csak tapogat a vakszerelem fénye, világtalanul alakít.
Eltartottál magadtól, akár a fellobbant gyufát.
II
Merre hulltál bölcs-savanyú mosollyal, hol van értő és panaszosra vásott arcod? Itt a lágy beaujolais-i tájban kérdem a fénytől-
úgy libeg, akár a hajad, mikor még épen éltél, vagy legalábbis éltél. Tépd ki sérelmek fene tüsketűit! Istened immár,
Isten a tanúd. Ne remegj, nem írok nekrológot, gyász-sorokat s azért is légy nyugodt: a rák tovatűnik, és nincs versre ma szükség.
Hogyha mégis kell, ne szorongj, terólad írok folyton, mást se teszek. Temetlek. Én a bánatom, kutyakoncom, óvom. Féltem a múltam.
III
Megvontad magad, meg, mindenkitől. Ki véd engem e megvonás elől? Egy vagyok azzal, amit elvetélnék. Egy vagyok azzal, akit nem találok. Nem tudtam, hogy halálod életfogytiglani.
vannak vidékek gyönyörű tájak ahol a keserű számban édessé ízesül vannak vidékek legbelül szavak sarjadnak rétjein gyopárként sziklás bércein szavak kapaszkodnak szavak véremmel rokon a patak szívemben csörgedez csobog télen hogy védjem befagyok páncélom alatt cincogat jeget-pengető hangokat tavaszok nyarak őszeim maradékaim s őseim vannak vidékek viselem akár a bőrt a testemen meggyötörten is gyönyörű tájak ahol a keserű számban édessé ízesül vannak vidékek legbelül
Hunyd be a szemeid, ha úgy érzed, fáj, de nincs, kihez szólj, ordíts, kiabálj, a múltad csupa bűntudat, a jövőd meg félelem, s a jelen egy csapda, hol nem vár, csak sérelem.
Hunyd be a szemeid, hisz elbújni nem tudsz, ezt belül kell rendezni, nem segít, ha elfutsz, tanulj a rosszból, és végre becsüld a jót, ember vagy, ne játszd a mindenhatót!
Hunyd be a szemeid, hidd el, másnak sem könnyebb, a fájdalom tanít, néha tőle vagy bölcsebb, soha ne tépd ki magadból, de keresd a gyökerét, s fond meg belőle a védelmed kötelét!
Hunyd be a szemeid, és bocsáss meg nekik, kik bántanak, elhagynak, szavukat szegik, de a legfontosabb, hogy bocsáss meg magadnak, mert a harag az elszáll, de a bűneid maradnak.
Hunyd be a szemeid, ha úgy érzed, fáj, de nincs, kihez szólj, ordíts, kiabálj, hunyd be a szemeid, most csak magadat lásd, hisz egy csoda vagy, élvezd az előadást!
Megannyi fájdalmas gondolattal ébresztett a hajnal, miközben gyertyát gyújtok, csak rátok emlékezem, köszönöm az életet s a sok jót, mit kaphattam, hiszen ha ti nem vagytok, úgy én sem létezem.
Nincs semmi, és nem is lesz már, mi pótolhatná a szeretetet, mivel minket mindig körbevettetek, felfoghatatlan számomra, hogy ily hamar csak érinthetetlen emlékképek lettetek.
elesznek előled falánk mély bendőjű pillanatok felszív a fény megront az éjfél becsalnak háló- jukba a pókok magukba zárnak a tükrök míg téged aki okosan élsz, okosan szeretsz, okosan játszol, okosan illesztgeted a porszemeket - társul választ magának az órában éneklő kakukk
Szervusztok, Szép jó reggelt kivánok Mindannyiunknak! :)
Thomas Hardy
Azután
Ha majd remegő ittlétem után becsukta kemény kapuját a jelen, a szomszéd szól-e, ha május rezgő szárnya kikelt, víg zöld levelekkel hamvas, mint mikor új a selyem: ,,Ő olyan ember volt, aki erre figyelt?''
Ha eljön az alkony s mint pilla, ha rezzen nesztelenül, röpül az árnyakon át a széltől görbe bokorra az ölyv, fenn a hegyen -- gondolja-e majd, akinek szeme ebbe merül: ,,Őneki kedves volt ez a kép, ez a föld?''
Ha elmúlok egyszer, fekete és meleg éjben, s űzi a pille a fényt s látják a gyepen át sebesen gurulni a sünt, mondják-e: ,,Azt akarta, ne bántsák az ilyen kicsi lényt, de nem tehetett sokat értük s most immár tovatűnt?''
Ha meghallják, hogy végül elcsöndesedtem, s állnak a kapuk előtt, bámulják, hogy a csillaggal teli mennybolt csöndesen ég, akik arcomat nem látják soha már, majd szólnak-e ők: ,,Sok ilyen misztikus fény bűvölte szemét?''
S lesz-e, ki szól, ha kong a sötétben a búcsúharang, és miután zengése a szélben egy pillanatig szünetelt, hallatik újra, mintha újonnan kondul a hang: ,,Most nem hallja már, de míg élt, ugye, erre figyelt''?
Imádkozom azért, hogy megszabadított önmagad légy, s így tisztán ajándékozd perceid Jézusnak.
Szeretném, ha álmaid győznének az önmagaddal vívott futóversenyben Szeretném, ha értékeid nagyobbra nőnének mint ingatag önismereted Szeretném, ha tisztaságod meg tudnád őrizni
Szeretném, ha őszinte lennél magadhoz, s azokhoz akiket neked szelídített meg az élet
Szeretném, ha alázatod legyőzné a hazug világ elvárásait
Szeretném, ha tudnál sírni, s mások lelkébe örömöt imádkozni Szeretném, ha megőriznéd tisztán a kezed
Szeretném, ha mélyre húzna kincskeresésed, s a felszín alatt találnád forrásaid
Szeretném, ha hűséges tudnál lenni ahhoz, aki a legnagyobb szeretetét engedte átszögezni egyszer s csak érted tette! Szeretném, ha mellette állnál - bár lesz amikor fájni fog s nevet az alkonyban megbúvó gonoszság Szeretném, ha tudnál vesztes is lenni, - csak a reménységre vigyázz nagyon! Szeretném, ha tudnál megbocsájtani Szeretném, ha mindig tudnád, hogy sosem vagy egyedül, és a Teremtő a tenyerébe véste még a legszomorúbb megaláztatásod is
Szeretném, ha tudnád, hogy értékes és fontos vagy
Szeretném, ha tudnád, hogy amikor alszol, hiányzol a világnak Szeretném, ha önmagad csak az igazán méltóval olvasztanád össze
Szeretném, ha tudnál várni Szeretném, ha a názáreti lábnyomaiba illeszkedne életed
Szeretném, ha elfogadnád Isten áldásait. Szeretném, ha nevetve élnél.
Hol van nagymama háza? Mivel nem hitte Istent, csak Józsefet és Máriát, s az egyszem Fiút a szamáron. „Mekkába mennek a szerecsenek, ha eljössz velem, Pistika, én Betlehembe megyek." Utolsó kenetét a pap ingyenbe is ráadta volna, de nyolc eltemetett gyerek ködlött messziről a szemébe, lehúnyta hát: semmit ne lásson, eleget látott a világon.
Nincs neked házad nagymama küllőtlen forgó csillagon, bolyogsz Seholban, talpad fürdeti a magadvágta kapanyom, fejeden nagy körtéskosár, szolgalánykorod címere, cammog utánad csillagporban kutya, zsiráf, szamár, teve, kontyodra szálldos kék ökörnyál, csont-szád agyagba olvadó. Száz éves lennél! zúzmarát virágzik torkomon a szó.
Amikor már többnyire búcsúzók és búcsúzások vesznek körül és romlanak csak romlanak statisztikáim ó mekkora ünneplés illeti meg azt a pár emberi lényt aki jön bekopogtat köszön és marad
De ne kövesd, jaj, mégse kövesd a tévedt téged követő fecskét! Nem a part fele visz, nem akar jót, rosszat sem, nem akart semmit - csak egyszer szárnyára felvett (szárnyadra vetted) - hogy is hihetted, hogy vezethet?
Magát veszítve követni kezdett el-ellobbanó szemével, ösztönével, suhanó, ki-kifulladó röptével, pihenni, magára lelni arcodra zuhanó madárnyi létével.
Mindenütt még ily falba ütközöm – hallgatom az időt, amit nem láthatok, sötét van; majd emlékezetem közepén kiültetnek egy apró földevőt fénylő kertbe; s otthagyják egyedül – ennyi tudásommal ülhetek végleg itt, önszánttá mozgással, csak épp nem öntudatlan; s mivé lett a jó ösztön s bizalom – az apró földevő tenyérkéi oly könnyen szálldosnak lényről lényre; tudatom hódított-e így fogalom nyomán fogalmat – ajak formáz, önfeledtség kiönti ott a szót; ül, ki biztos választás szerint gyömködi magába a lét legegyenetlenebb tartalmait.
PPEK / Innen és túl. Versek az Isten-kereső emberről -31-
az élet eszméletlenül személyes végtelenek kényszerülnek számokba öröm és fájdalom kergetőzik s nincs ember ki ugyanúgy tudná azonosítani a gyászt vagy akár a gyógyulást
szélesvásznú dolby-s levendulamező rejt csodát s bár azt hisszük de mégsem ismerjük a stáblistát
minden titok érthetetlen gyönyörű vígjáték és tragédia
amikor minden ígéret megkopott már amikor a hideg is éget akkor is veled leszek lehet, hogy nem érzed biztos, hogy nem érted
van gondolat, amit nem lehet jól időzíteni van mélység és magasság, amely közt még sincs távolság lehet, hogy nem érzed biztos, hogy nem érted de ott is veled leszek
van éjféli napfény lehet, hogy nem érzed van májusi hóvihar biztos, hogy nem érted elég, ha tudod: Veled vagyok