Megannyi fájdalmas gondolattal ébresztett a hajnal, miközben gyertyát gyújtok, csak rátok emlékezem, köszönöm az életet s a sok jót, mit kaphattam, hiszen ha ti nem vagytok, úgy én sem létezem.
Nincs semmi, és nem is lesz már, mi pótolhatná a szeretetet, mivel minket mindig körbevettetek, felfoghatatlan számomra, hogy ily hamar csak érinthetetlen emlékképek lettetek.
elesznek előled falánk mély bendőjű pillanatok felszív a fény megront az éjfél becsalnak háló- jukba a pókok magukba zárnak a tükrök míg téged aki okosan élsz, okosan szeretsz, okosan játszol, okosan illesztgeted a porszemeket - társul választ magának az órában éneklő kakukk
Szervusztok, Szép jó reggelt kivánok Mindannyiunknak! :)
Thomas Hardy
Azután
Ha majd remegő ittlétem után becsukta kemény kapuját a jelen, a szomszéd szól-e, ha május rezgő szárnya kikelt, víg zöld levelekkel hamvas, mint mikor új a selyem: ,,Ő olyan ember volt, aki erre figyelt?''
Ha eljön az alkony s mint pilla, ha rezzen nesztelenül, röpül az árnyakon át a széltől görbe bokorra az ölyv, fenn a hegyen -- gondolja-e majd, akinek szeme ebbe merül: ,,Őneki kedves volt ez a kép, ez a föld?''
Ha elmúlok egyszer, fekete és meleg éjben, s űzi a pille a fényt s látják a gyepen át sebesen gurulni a sünt, mondják-e: ,,Azt akarta, ne bántsák az ilyen kicsi lényt, de nem tehetett sokat értük s most immár tovatűnt?''
Ha meghallják, hogy végül elcsöndesedtem, s állnak a kapuk előtt, bámulják, hogy a csillaggal teli mennybolt csöndesen ég, akik arcomat nem látják soha már, majd szólnak-e ők: ,,Sok ilyen misztikus fény bűvölte szemét?''
S lesz-e, ki szól, ha kong a sötétben a búcsúharang, és miután zengése a szélben egy pillanatig szünetelt, hallatik újra, mintha újonnan kondul a hang: ,,Most nem hallja már, de míg élt, ugye, erre figyelt''?
Imádkozom azért, hogy megszabadított önmagad légy, s így tisztán ajándékozd perceid Jézusnak.
Szeretném, ha álmaid győznének az önmagaddal vívott futóversenyben Szeretném, ha értékeid nagyobbra nőnének mint ingatag önismereted Szeretném, ha tisztaságod meg tudnád őrizni
Szeretném, ha őszinte lennél magadhoz, s azokhoz akiket neked szelídített meg az élet
Szeretném, ha alázatod legyőzné a hazug világ elvárásait
Szeretném, ha tudnál sírni, s mások lelkébe örömöt imádkozni Szeretném, ha megőriznéd tisztán a kezed
Szeretném, ha mélyre húzna kincskeresésed, s a felszín alatt találnád forrásaid
Szeretném, ha hűséges tudnál lenni ahhoz, aki a legnagyobb szeretetét engedte átszögezni egyszer s csak érted tette! Szeretném, ha mellette állnál - bár lesz amikor fájni fog s nevet az alkonyban megbúvó gonoszság Szeretném, ha tudnál vesztes is lenni, - csak a reménységre vigyázz nagyon! Szeretném, ha tudnál megbocsájtani Szeretném, ha mindig tudnád, hogy sosem vagy egyedül, és a Teremtő a tenyerébe véste még a legszomorúbb megaláztatásod is
Szeretném, ha tudnád, hogy értékes és fontos vagy
Szeretném, ha tudnád, hogy amikor alszol, hiányzol a világnak Szeretném, ha önmagad csak az igazán méltóval olvasztanád össze
Szeretném, ha tudnál várni Szeretném, ha a názáreti lábnyomaiba illeszkedne életed
Szeretném, ha elfogadnád Isten áldásait. Szeretném, ha nevetve élnél.
Hol van nagymama háza? Mivel nem hitte Istent, csak Józsefet és Máriát, s az egyszem Fiút a szamáron. „Mekkába mennek a szerecsenek, ha eljössz velem, Pistika, én Betlehembe megyek." Utolsó kenetét a pap ingyenbe is ráadta volna, de nyolc eltemetett gyerek ködlött messziről a szemébe, lehúnyta hát: semmit ne lásson, eleget látott a világon.
Nincs neked házad nagymama küllőtlen forgó csillagon, bolyogsz Seholban, talpad fürdeti a magadvágta kapanyom, fejeden nagy körtéskosár, szolgalánykorod címere, cammog utánad csillagporban kutya, zsiráf, szamár, teve, kontyodra szálldos kék ökörnyál, csont-szád agyagba olvadó. Száz éves lennél! zúzmarát virágzik torkomon a szó.
Amikor már többnyire búcsúzók és búcsúzások vesznek körül és romlanak csak romlanak statisztikáim ó mekkora ünneplés illeti meg azt a pár emberi lényt aki jön bekopogtat köszön és marad
De ne kövesd, jaj, mégse kövesd a tévedt téged követő fecskét! Nem a part fele visz, nem akar jót, rosszat sem, nem akart semmit - csak egyszer szárnyára felvett (szárnyadra vetted) - hogy is hihetted, hogy vezethet?
Magát veszítve követni kezdett el-ellobbanó szemével, ösztönével, suhanó, ki-kifulladó röptével, pihenni, magára lelni arcodra zuhanó madárnyi létével.
Mindenütt még ily falba ütközöm – hallgatom az időt, amit nem láthatok, sötét van; majd emlékezetem közepén kiültetnek egy apró földevőt fénylő kertbe; s otthagyják egyedül – ennyi tudásommal ülhetek végleg itt, önszánttá mozgással, csak épp nem öntudatlan; s mivé lett a jó ösztön s bizalom – az apró földevő tenyérkéi oly könnyen szálldosnak lényről lényre; tudatom hódított-e így fogalom nyomán fogalmat – ajak formáz, önfeledtség kiönti ott a szót; ül, ki biztos választás szerint gyömködi magába a lét legegyenetlenebb tartalmait.
PPEK / Innen és túl. Versek az Isten-kereső emberről -31-
az élet eszméletlenül személyes végtelenek kényszerülnek számokba öröm és fájdalom kergetőzik s nincs ember ki ugyanúgy tudná azonosítani a gyászt vagy akár a gyógyulást
szélesvásznú dolby-s levendulamező rejt csodát s bár azt hisszük de mégsem ismerjük a stáblistát
minden titok érthetetlen gyönyörű vígjáték és tragédia
amikor minden ígéret megkopott már amikor a hideg is éget akkor is veled leszek lehet, hogy nem érzed biztos, hogy nem érted van gondolat, amit nem lehet jól időzíteni van mélység és magasság, amely közt még sincs távolság lehet, hogy nem érzed biztos, hogy nem érted de ott is veled leszek
van éjféli napfény lehet, hogy nem érzed van májusi hóvihar biztos, hogy nem érted elég, ha tudod: Veled vagyok
Szervusz Tisztelt Lutra köszönöm!:) Mindenkinek békés, áldott, szép napot kívánok!:)
*
*
Tornay András
Advent nekünk ostobáknak
Az első gyertya -tompítja a fájdalmunk A második lobbanás -legyőzi félelmünk A harmadik láng -átmelegít reménységgel A megváltó alázatosan indulni készül a Földre Közénk. Értünk. A negyedik fénytitok -teremt, átalakít,
megsemmisít és felemel S észrevétlenül megszületik bennünk is a csoda
... és itt már nincs rénszarvas, nincs égősor, nincs árcédula
... és egyébként is teljesen lényegtelen, hogy mindezekről mi hogyan oktalankodunk
Krisztus e világba jön. Kezdet. Vég. Újra. Megint. Még mindig. Csoda.
Az okosnak hitt telefonjainkat nyugodtan ki lehet kapcsolni.
Szervusz Magdikám, régi kedves verselő ismerős, én szomszéd kerületi vagyok. Köszönöm, hogy megosztottad velem, mindig jó, új ismeretekkel kiegészíteni a meglévő tudást. Nem vagyok az FB-n, ilyen a véletlen. Én idén szeptemberben szerkesztettem meg a verseket, ma vettem észre, hogy még nincs jelölve dátummal a felmásolás, rákerestem és ma sor került rá.:) Azóta sem felejtettem el, régen volt, hogy emilkében kértem és kaptam engedélyt, hogy a Várnai Zseni topikodból, egy csodás versét elhozhattam.:) Jó egészséget kívánok!:)
Havas rét szélbemártott közepén körtefa ha élne átmehetne rajt Jézus is maga de Istenfia nem jár e földi téreken kivált zuzmaragyöngyös ködülte réteken
Havas rét ifjúságom de rég elhagytalak adnám a vérem érte fehéren lássalak mezítláb visszamennék kölyökként kezdeni keresni megtalálni s megint elveszteni
A mélypontnak nincs ünnepélye. Sem dísze, terme, ünnepe. A mélypont haldoklásunk cseléd- szobája. Mint egy kocka, négyszögletes. Falai egymáshoz közelednek. A dombját fönt letapigatták. Zuhannak rá most súlyosan kidöntött pálmafák. A lomb ahogy a lombot tépi. Súrol sokujjú legyező. Itt lent az ember szörnyeteg lesz. Mozdulatlan, de szörnyeteg. Nem támad már. Nem vergődik, nem háborog; akitől eddig iszonyodtak, most ő az, ki iszonyodik. Sötét lett minden kint is, bent is. Testét rázza a létapály. Fekszik és semmi. Förtelem csak, szótlan és sűrű förtelem. Alul valami. Nesz vagy perceg. Ahol a padló megrepedt. Gyökérrel fölfelé, lefelé koronával alul van a fényrengeteg.
Hol élsz, barátom? Homályban, tétlen és alul. Homálynak ha nevezhetem sötéten át azt a derengést, mely csillagtűzzel rokon. Egemen időnként átröpül. Fényjelt, hangot nem ad, de billent jobbra-balra egyet: az édes összetör. Őrzi valaki a szerelmet. Tétlen vagyok, hogy bent megállítatlan forogjon egy apró aranykerék. Titkos tudása van. S mindent közöl. Nézem nyugodtan. S fölfogom. És alul. Hová összecsorognak a mélyek, még sincs iszap. Száraz s finom hamuban ülök. Éjenként megnyílik az ajtó.
Bent kel föl a nap. Szét is repeszti az éjt a fák közt áttűző sugár: két rózsás tüdőszárny lélegeztet. A pirkadat testén sebeket ütnek csőrükkel a röpködő kegyetlenek, de a kezdet tapintatból vérezni elfelejt. A seb világít. A rókalyuk sötét marad. Az elveszített utat kutassátok egy ujjal az avarban. A békétől ne féljetek. Hideg időben gyűlölettel takarózik, amit naponta vetünk ki a szemétre. Előbb-utóbb rátok talál.
