Hetven után (pár évvel), ha egy éjszaka fölébredsz, vagy nem is föl, csak félig, hogy csúszkálj képzeteid közt – úgy érzed, nem tévedsz, bátran fölfuttathatod, tetszőlegesen ki is nyújtóztathatod verssoraidat, mintha tagjaidat, és egyik fülzúgásból a másik vállfájásba sodródva-zuhanva, bele nem oldódva még a végképp testiesedő alárántóba, úgy csinálhatsz, mintha ez is szabadság volna, keresztül-kasul kalimpáló új mese, és beléd áll csikordulva – inkább átleng rajtad, belobbant, bebélel, nem az eszedbe, homályosabb egészedbe jut be és be, egyszerre elterebélyesedik, szó hátán szó, megannyi ismerős, bejáratott, akár elhasznált forma, hang-fogás bőven, védhetetlenül rád csavarodó, bevájódó rájátszásaid, és zajonganak ott, mit akarnak, fújtatsz, hüledezel, gyanakodva remélsz: a keverés-kavarás mégse másolás talán; – azám, a folytatás eszméjébe még nem-absztrakt, csupasz marokkal csimpaszkodhatsz, nyakad alá gyűröd vánkosod és hangolod a csendet – a barlangon túl apró szemekben világszépítő szer, a márciusi hó hiábavaló erőlködéssel zuhog, de hetven után (pár évvel) merő realitás minden meghallatlan, semmi meglepő, a profánba szorult jelenések miért ne lihegnének – komplikálás nélkül lehetséges-e kiókumlálni sorra sort?
Akárhogy is – gazdag az élet és nem hagyja magát, levelek alatt harcolva, kivívja édes diadalát. És odafönt a kegyes égbolt csillagmérföldön át megmutatja egy-hajnalcsillagú gyönyörű homlokát.
A vedrem nem merül le, a kút vizére dermed, ne lengesd, leples Álom, a lepletlen szerelmet, a vágy kihullt kezemből s a köd felé zuhan. Szállj véle, leples Álom, és barátkozz a méllyel, hol egyformán vonaglik a tenger és a part, mosakszik ifjú reggel a bimbók zöld levével, szállj ködbe, leples Álom, és nézd meg, mit takar. Hagyj engem, leples Álom. Az umbriai szentre révül szemem, s a farkas tág torkát szóra nyitja, de kút vizére dermed és nem merül a vedrem, s ha mélyet érne is, nem húzná senki vissza. Lengj innen, leples Álom. A végtelen kitárva. Hogy mim volt, nem tudom már. De amim lesz, lerázom magamról, mint a fecske, ha nedves lett a szárnya,
Ágaink egybecsavarodtak, gyökereink összefogóztak, árnyunkba utasok heveredtek, lombunkból madarak szárnyrakeltek, – magunknak mi már megmaradjunk, másnak, egymásnak annyit adtunk, annyit kinlódtunk és mulattunk, hogy vígak, búsak, rosszak és jók, lettünk egy kicsit már hasonlók.
Mikor a sors összeültetett, csemeték voltunk még, gyerekek, fiatal társak, szövetkezők, rosszabbak elől menekülők, játszottunk tündéri fuvolákkal, haragos, fekete trombitákkal, nem törődve senki fiával: elszakadók és összehajlók, valami titokban hasonlók.
Aztán nőttünk – Védett az isten, nincs fejsze, amely leterítsen, jöttek ránk fénylő fegyverekkel, mi álltunk hallgató sebekkel, s ki ellenünk tört, keze fonnyadt, szúrós tűzben csontja megolvadt, háza bedőlt, szeme kisorvadt, – s mi álltunk, két fa, virágba bomló, elrendelt csodához hasonló.
S ez biztat, ez, az érthetetlen. Mesében állunk, csoda-kertben, – s ha mese, a fának is lehet szive, zengünk is, ugy zeng a kettőnk hite, mint a harangok, ha vasárnap Kálvin lelkével nekiszállnak az illatos, napos határnak: jövőt zeng két hang, muzsikáló, szétlüktetve egybefonódó. Kétszer-egy sors az isten előtt, szövetség nem lehet más se különb: hogy én mi vagyok, nem tudom, csak azt, hogy benned bizhatom: bármennyit sírtál, hadakoztál, jönne uj vihar, rámhajolnál, magad ellen is átkarolnál: egymásra fájva rászorulók, lettünk mindenkihez hasonlók.
Két fa, együtt, testvéri lombban, egyek vagyunk sok fájdalomban, örömökben és kényszerekben, máskép tán élni is lehetetlen: magunknak hát már megmaradjunk, gyökereinkről ne szaladjunk, tavaszban, őszben gyarapodjunk, legyünk hívők, bátrak, kitartók: az örök reményhez hasonlók.
A test nyelvét a testünk mindinkább megtanulja. Köztünk a szó erőtlen s lassan fölösleges lesz. – Fölér-e bármiféle fennkölt beszéd a kedves kezével – főm lehajtva midőn hajamba túrja?
Szorongások, csapások – terelheted figyelmem – csukott szád sarkain s a szemed színében élnek. Ne szólj! – hiába volna; akkor se szólj, ha kérlek: a nyelv dadogni tud csak e tiszta, ősi nyelven.
Ó, már előre borzaszt: mi lesz, ha majd a rémes szót testünk mondja már, és a másik érti is már, s közben fecsegve, csalva ködöt ver a hamis száj méltatlan gyöngeséggel e szép őszinteséghez?
Az évekkel a vér megtanította, hogy a heves élet habja szertefoszlik hogy a nyelve annak, ki másokat meg nem hallgat nem varázspálca
hogy mélyen a hangok erdejében ahol mi eltévedünk a léleknek bele kell merülnie az ős-csendbe ami egyetlen hangra vár
a források ölében az életben mi a földben és a húsban csírázik és a nőkben akik szótlanul forralják a tejet a gyümölcsöző csendben csak ott születik meg a szó
Kint alkonyul, a lemenő Nap az ablakon át visszaveszi az utolsó sárga sugarat, lassú homály tölti meg a szobát, és a benn ülő még sokáig látja a tárgyakat,
a sarokban félig bevetett ágy, a polcokon porlepte könyvek, az éjjeliszekrényen fényképek, a fiókokban, dobozokban emlékek, relikviák, itt ruhadarabok, óra, szemüveg, amott telefon, imakönyv, naptár, és egyéb használati eszközök célszerű közelségben
a kezek az ölben nyugszanak,
az egyik most felemelkedik, kikeres egy fájdalmas visszeret, megtapintja és visszaszáll –
Az éjre ráfelel a reggel, belesimulnak egymásba, a váltás rezge fénye illan, egy másodperc és megöregszel. Pedig az élet most kezdődne végre, és talán bírnád is még irammal, de az árnyak egymásba csúsznak, azt hihetnéd, mindennek vége, a látóhatár felizzik vörösre, búcsút int a napsugaraknak, talán csak holnapig, és nem örökre.
A szellem megmozdult, kásás falai közül felrezzent nyugalmából, hol dermedt tétlenségben ült, vajúdva köldökre szegezett szemekkel. Most megmozdult, megrándultak vas szemöldökei - és verset irt.
Már kész, itt van előtted, korrigálod. Szomorú vers, méla színekkel, analizis lelkedről, mely furcsa és érthetetlen. Kint dohog a város, szemben házat építenek, gerenda zuhan, fűrész nyikorog, munkanélküliek csoportosulnak a sarkon, ingyenebédet oszt az iskola, az újruhás gesztenyefák alatt újoncok éneklik duhaj fegyelemmel az új párt harcragyújtó himnuszát. Egy gondolat itt az asztalon többet érne! egy igazi gondolat... De gondoltál-e már újat s igazat? Borongós vagy, s epefájós hangulattal színezed hiányérzeted kínjait, önkínzó mélaság! - szép, de ezt sem te találtad ki! Minden volt már egyszer, már mindent elvégeztek előtted, - ó szellem! nézz hát tükörbe! Kényes igénnyel utánafested a napot, és bosszús haraggal árnyékot dobsz az árnyékokra!
Ó mikor lesz, hogy kezemben tiszta könyv S testben, lélekben tisztán s vidoran csillogva... sűrű És vad ködök után, kilépek majd a napvilágos útra, mint a gyűrű, Mely síkos üvegládikójából úrnője drága ujján Rövid sétára megy és visszajön. És ó mikor lesz már, mikor lesz, áhítozva várom, Ó mikor fogom megérni már, hogy karcsú, tiszta ujjaim Majd nem fertőzi meg a sárló munka zsíros szennye rútan S hogy mindétig vasárnap lesz már mindegyik napom?! Bársonykalapba' lépdelek, tollam fülem mögött S az ajkamon önhitt mosoly, - ez egyszer végre megnézem a tornyokat, Miket nem láttam eddig... minek építették s nyújtózkodnak azok fel a magas ég alá, Ha én nem láthatom... Ha gyönyörködni bennök nem tudok? - Fáradt vagyok És nincs időm, ti emberek... s a bánat is, Nehéz madár a gyenge ágon, úgy lehúz, úgy megvisel... Oh nem a szépségnek való már ingerült szemem! De majd! - Majd akkor tán a napba nevetek, mint őseim És szellős lesz a lelkem, mint a virradat S pihétlen-tiszta és magasztos lesz az életem! Oh nem úgy testvérek, - az nem lehet, hogy csakis sírni, átkozódni S két kezed tördelni vagy az ég alatt... És anyád árnyékán tűnődöl, mint az eszelős, Mert nem mersz bús szemébe nézni... Nincs kenyér! - Oh ne kérdezzetek, Hogy néma tekintete jajszavamra néha mit felel? Jobb nem beszélni, - erről is hallgatni kell... ...Sok ember örök fájdalomban süllyed el!!
Először hallani és látni akartalak s mondtam: Te vagy a Tűz, a Víz, a Nap, a Mennydörgés s imádság idejére gyöngyöket aggattam nyakamra és derekamra, hogy lásd és lássák a kisebb istenek: a Tó, alkonyat idején a gyöngébb fényű Nap és a kisebb tüzek.
Most tudom már, hogy Magad arcára teremtettél minket s imádkozom néha: «tisztítsd meg a mi szívünket...» s kapaszkodik a kezem fűbe, fába, kőbe, hogy keressen - jaj! tudom, hogy láthatatlan vagy Te s mint mi: magunk s egymás számára ismeretlen.
A nyírfák kérgében a csend… S a hű csillag figyel… Nem halljátok-e hát A kis csillagok sóhaját?
Nekik már menni kell, De én még itt maradhatok S mért is ne tenném? Sóhajra mindenkor van ok S minek halnék meg ily korán, Ha még egy pirkadatot láthatok? Majd rózsaszín leszek s áradni fog Szívemből énekem, akár a nagy vizek S a hold alól a szél Máris ringatná habjaim, – nem érzitek?
Oh kár fáradnod vélem égi dajka, – lásd Öreg vagyok S nem érdemlek már annyi gondozást, De ott, de ott, az ablakokba’ fenn Kigyúlt a fény, világosság lett hirtelen S megállított, Vaj’ mi történik ott? Már gondolom, – légy gyengéd égi lány, Ott gyermek született talán… Oh én öreg csavargó, látod, hogy sírok.
Szervusztok, szép napot, kellemes hetet, jó egészséget kívánok!:-)
******
Szép Ernő
Narancs
Láttam ma reggel jönni a Napot. Köd volt a fákra kötve, tócsát kapott az országúti sár, didergett messzi kút, kazal, torony, s a foszló szürke sárga vatta közt a Nap, a gyúlladó vörös Nap olybá tűnt, mint az óriás narancs, kit egy beteg gyermeknek nyújtanak.
Befejezni a napot szépen, bízni az óra örömében, az álom hajóján kivárni, szeretteinknek jót kivánni, élőnek, holtnak, szeretteink szeretteinek szép rend szerint, örömet kivánni mindahánynak (torló percek hullámot hánynak, az órák az éjbe ömölnek), örömet kivánni az örömnek.
Nem én formálom holdam és napom; mindig újra ajándékba kapom, nem előre várom. Ki száguldott éjen és napon, táltos agyamat bízón kicsapom legelődre, álom.
Ezentúl nem lesz aznapom, mindig csak tegnapom, és hogyha lopom a napot, a tegnapot lopom, és hogyha szorgalmas vagyok, a multat toldozom, és ha a jövőn dolgozom, a semmit foltozom.
