Kint alkonyul, a lemenő Nap az ablakon át visszaveszi az utolsó sárga sugarat, lassú homály tölti meg a szobát, és a benn ülő még sokáig látja a tárgyakat,
a sarokban félig bevetett ágy, a polcokon porlepte könyvek, az éjjeliszekrényen fényképek, a fiókokban, dobozokban emlékek, relikviák, itt ruhadarabok, óra, szemüveg, amott telefon, imakönyv, naptár, és egyéb használati eszközök célszerű közelségben
a kezek az ölben nyugszanak,
az egyik most felemelkedik, kikeres egy fájdalmas visszeret, megtapintja és visszaszáll –
Az éjre ráfelel a reggel, belesimulnak egymásba, a váltás rezge fénye illan, egy másodperc és megöregszel. Pedig az élet most kezdődne végre, és talán bírnád is még irammal, de az árnyak egymásba csúsznak, azt hihetnéd, mindennek vége, a látóhatár felizzik vörösre, búcsút int a napsugaraknak, talán csak holnapig, és nem örökre.
A szellem megmozdult, kásás falai közül felrezzent nyugalmából, hol dermedt tétlenségben ült, vajúdva köldökre szegezett szemekkel. Most megmozdult, megrándultak vas szemöldökei - és verset irt.
Már kész, itt van előtted, korrigálod. Szomorú vers, méla színekkel, analizis lelkedről, mely furcsa és érthetetlen. Kint dohog a város, szemben házat építenek, gerenda zuhan, fűrész nyikorog, munkanélküliek csoportosulnak a sarkon, ingyenebédet oszt az iskola, az újruhás gesztenyefák alatt újoncok éneklik duhaj fegyelemmel az új párt harcragyújtó himnuszát. Egy gondolat itt az asztalon többet érne! egy igazi gondolat... De gondoltál-e már újat s igazat? Borongós vagy, s epefájós hangulattal színezed hiányérzeted kínjait, önkínzó mélaság! - szép, de ezt sem te találtad ki! Minden volt már egyszer, már mindent elvégeztek előtted, - ó szellem! nézz hát tükörbe! Kényes igénnyel utánafested a napot, és bosszús haraggal árnyékot dobsz az árnyékokra!
Ó mikor lesz, hogy kezemben tiszta könyv S testben, lélekben tisztán s vidoran csillogva... sűrű És vad ködök után, kilépek majd a napvilágos útra, mint a gyűrű, Mely síkos üvegládikójából úrnője drága ujján Rövid sétára megy és visszajön. És ó mikor lesz már, mikor lesz, áhítozva várom, Ó mikor fogom megérni már, hogy karcsú, tiszta ujjaim Majd nem fertőzi meg a sárló munka zsíros szennye rútan S hogy mindétig vasárnap lesz már mindegyik napom?! Bársonykalapba' lépdelek, tollam fülem mögött S az ajkamon önhitt mosoly, - ez egyszer végre megnézem a tornyokat, Miket nem láttam eddig... minek építették s nyújtózkodnak azok fel a magas ég alá, Ha én nem láthatom... Ha gyönyörködni bennök nem tudok? - Fáradt vagyok És nincs időm, ti emberek... s a bánat is, Nehéz madár a gyenge ágon, úgy lehúz, úgy megvisel... Oh nem a szépségnek való már ingerült szemem! De majd! - Majd akkor tán a napba nevetek, mint őseim És szellős lesz a lelkem, mint a virradat S pihétlen-tiszta és magasztos lesz az életem! Oh nem úgy testvérek, - az nem lehet, hogy csakis sírni, átkozódni S két kezed tördelni vagy az ég alatt... És anyád árnyékán tűnődöl, mint az eszelős, Mert nem mersz bús szemébe nézni... Nincs kenyér! - Oh ne kérdezzetek, Hogy néma tekintete jajszavamra néha mit felel? Jobb nem beszélni, - erről is hallgatni kell... ...Sok ember örök fájdalomban süllyed el!!
Először hallani és látni akartalak s mondtam: Te vagy a Tűz, a Víz, a Nap, a Mennydörgés s imádság idejére gyöngyöket aggattam nyakamra és derekamra, hogy lásd és lássák a kisebb istenek: a Tó, alkonyat idején a gyöngébb fényű Nap és a kisebb tüzek.
Most tudom már, hogy Magad arcára teremtettél minket s imádkozom néha: «tisztítsd meg a mi szívünket...» s kapaszkodik a kezem fűbe, fába, kőbe, hogy keressen - jaj! tudom, hogy láthatatlan vagy Te s mint mi: magunk s egymás számára ismeretlen.
A nyírfák kérgében a csend… S a hű csillag figyel… Nem halljátok-e hát A kis csillagok sóhaját?
Nekik már menni kell, De én még itt maradhatok S mért is ne tenném? Sóhajra mindenkor van ok S minek halnék meg ily korán, Ha még egy pirkadatot láthatok? Majd rózsaszín leszek s áradni fog Szívemből énekem, akár a nagy vizek S a hold alól a szél Máris ringatná habjaim, – nem érzitek?
Oh kár fáradnod vélem égi dajka, – lásd Öreg vagyok S nem érdemlek már annyi gondozást, De ott, de ott, az ablakokba’ fenn Kigyúlt a fény, világosság lett hirtelen S megállított, Vaj’ mi történik ott? Már gondolom, – légy gyengéd égi lány, Ott gyermek született talán… Oh én öreg csavargó, látod, hogy sírok.
Szervusztok, szép napot, kellemes hetet, jó egészséget kívánok!:-)
******
Szép Ernő
Narancs
Láttam ma reggel jönni a Napot. Köd volt a fákra kötve, tócsát kapott az országúti sár, didergett messzi kút, kazal, torony, s a foszló szürke sárga vatta közt a Nap, a gyúlladó vörös Nap olybá tűnt, mint az óriás narancs, kit egy beteg gyermeknek nyújtanak.
Befejezni a napot szépen, bízni az óra örömében, az álom hajóján kivárni, szeretteinknek jót kivánni, élőnek, holtnak, szeretteink szeretteinek szép rend szerint, örömet kivánni mindahánynak (torló percek hullámot hánynak, az órák az éjbe ömölnek), örömet kivánni az örömnek.
Nem én formálom holdam és napom; mindig újra ajándékba kapom, nem előre várom. Ki száguldott éjen és napon, táltos agyamat bízón kicsapom legelődre, álom.
Ezentúl nem lesz aznapom, mindig csak tegnapom, és hogyha lopom a napot, a tegnapot lopom, és hogyha szorgalmas vagyok, a multat toldozom, és ha a jövőn dolgozom, a semmit foltozom.
Az értelem, ha már kinyílt, mindétig itt sugárzik; gazdája holtával se hal; nem illan, szét nem ázik.
A szépség ha már kinyílt, nem válik barna röggé; virág, ha egy napig van itt, egynap van itt örökké.
2
“Törékeny az öröm” – sikoltják vagy mondják elnéző-szelíden a költők századokon át.
Nincs állandóbb, úgy vettem észre.
Hogy megmarad! Nem az egészre emlékszel, a múlt mély tavát tétova búvárként bebolygva: hol ronda rém barlangja tát iszony-torkot, hullámok gyöngéd homálya függönyzi valóban múlttá, elmúlttá; aranyát látod csak csillogni a mélyben, csak ez süt a függönyön át, bármily piciny volt. S egy sziromra élesebben látsz, mint a romra. És ha az öröm oly törékeny, mért őrzöd álmodozva ébren makacs-szelíden a saját napjaid forró-hidegének s oly sok szeretted tavi-mélyben messze-áramló idejének csak mosolyát?
Kharón kihajol ladikjából, s visszanéz. Üresjárat, most csak magát viszi. S ha néhány utast derűsen felidéz, mind ugyanaz volt: zavaros álmokból mítoszként újraírt életek, rosszul elmesélt történetek, amikből a félreértések oly magabiztos mintákban szerkesztenek másik múltat. Ők mesélnek arról, onnan a túlsó partról, hogy képzeljek bármit a múltról, az mind igaz.
Csak a bizonytalanság köt össze okozatot okkal, magamat másokkal, öreget az épp most születővel, férfit a nővel, mintha volna két neme a világnak, mintha volna, amit látnak a társat kereső vágyak. Mintha nem volna hitünk a végtelenre, s nem vágynánk mindig a rendre éppúgy, ahogy a káoszt várjuk, ahogy élők várják a haláluk, egy életen át gyakorolt pusztulásuk.
Mintha volna halál. Mintha volna előtte élet, s nem a semmivé lett álmok lefejlő hagymahéja lenne ez az elsötétlő színpad, ahonnan lógatjuk tuskó lábainkat.
Mintha volna emlékem apámról, anyám kezéről lehetne, mintha emlékeznék az elevenre, s nem csak képzeletbe ivódott veszteségek hívnák elém őket, az agyamban újraszületőket.
Mintha lehetnék másik, s nem magamat cipelném rothadásig, nem magammal néznék folyton szembe, szánalmas kényszerekbe nem magamat hajszolnám gyáván, önkézzel megrakott mártírmáglyán leégésem nem én rendezném, napra nap bízva, hogy van retúr kedvezmény az újrakezdésre, megbocsátásra, valami csendre, életben maradásra.
Halottak panaszkodását hallgatják az önáltatásból fel nem ébredők. Krizantémszirmokat szitál a Hold az üres koporsófedelekre.
Kharón megáll egy pillanatra, visszanéz. Megteheti: hiszen csak magát viszi.
századnyi titkok rejtőznek a falakban felszívódtak a téglákban és a vakolatban bennük élnek még azok a régi idők találkoznak a lakók és az építők egymásba keveredve őrzik a múltat a szépen csillogót és a megfakultat őrzik a sok százezer valónkat dicsőségeseket és szégyellni valókat századnyi titkok örökre rejtve maradnak de velünk élnek százezer alakban
Az Álmok Tengere sem parttalan... (igaz, hogy csupán álom-partja van); az Álmok Tengere félelmesebb, mint a szokott veszélyű tengerek; siklik a roncs? süllyed a jó hajó? - az Álom-Tenger épp erre való! Mit tesz veled és mit kezdesz vele? sorsod rád bízza Álmod Tengere. Mikor épp nem mély: magas, mint az ég! Csodáld - s úszd meg az Álmok Tengerét!
