Nem én formálom holdam és napom; mindig újra ajándékba kapom, nem előre várom. Ki száguldott éjen és napon, táltos agyamat bízón kicsapom legelődre, álom.
Ezentúl nem lesz aznapom, mindig csak tegnapom, és hogyha lopom a napot, a tegnapot lopom, és hogyha szorgalmas vagyok, a multat toldozom, és ha a jövőn dolgozom, a semmit foltozom.
Az értelem, ha már kinyílt, mindétig itt sugárzik; gazdája holtával se hal; nem illan, szét nem ázik.
A szépség ha már kinyílt, nem válik barna röggé; virág, ha egy napig van itt, egynap van itt örökké.
2
“Törékeny az öröm” – sikoltják vagy mondják elnéző-szelíden a költők századokon át.
Nincs állandóbb, úgy vettem észre.
Hogy megmarad! Nem az egészre emlékszel, a múlt mély tavát tétova búvárként bebolygva: hol ronda rém barlangja tát iszony-torkot, hullámok gyöngéd homálya függönyzi valóban múlttá, elmúlttá; aranyát látod csak csillogni a mélyben, csak ez süt a függönyön át, bármily piciny volt. S egy sziromra élesebben látsz, mint a romra. És ha az öröm oly törékeny, mért őrzöd álmodozva ébren makacs-szelíden a saját napjaid forró-hidegének s oly sok szeretted tavi-mélyben messze-áramló idejének csak mosolyát?
Kharón kihajol ladikjából, s visszanéz. Üresjárat, most csak magát viszi. S ha néhány utast derűsen felidéz, mind ugyanaz volt: zavaros álmokból mítoszként újraírt életek, rosszul elmesélt történetek, amikből a félreértések oly magabiztos mintákban szerkesztenek másik múltat. Ők mesélnek arról, onnan a túlsó partról, hogy képzeljek bármit a múltról, az mind igaz.
Csak a bizonytalanság köt össze okozatot okkal, magamat másokkal, öreget az épp most születővel, férfit a nővel, mintha volna két neme a világnak, mintha volna, amit látnak a társat kereső vágyak. Mintha nem volna hitünk a végtelenre, s nem vágynánk mindig a rendre éppúgy, ahogy a káoszt várjuk, ahogy élők várják a haláluk, egy életen át gyakorolt pusztulásuk.
Mintha volna halál. Mintha volna előtte élet, s nem a semmivé lett álmok lefejlő hagymahéja lenne ez az elsötétlő színpad, ahonnan lógatjuk tuskó lábainkat.
Mintha volna emlékem apámról, anyám kezéről lehetne, mintha emlékeznék az elevenre, s nem csak képzeletbe ivódott veszteségek hívnák elém őket, az agyamban újraszületőket.
Mintha lehetnék másik, s nem magamat cipelném rothadásig, nem magammal néznék folyton szembe, szánalmas kényszerekbe nem magamat hajszolnám gyáván, önkézzel megrakott mártírmáglyán leégésem nem én rendezném, napra nap bízva, hogy van retúr kedvezmény az újrakezdésre, megbocsátásra, valami csendre, életben maradásra.
Halottak panaszkodását hallgatják az önáltatásból fel nem ébredők. Krizantémszirmokat szitál a Hold az üres koporsófedelekre.
Kharón megáll egy pillanatra, visszanéz. Megteheti: hiszen csak magát viszi.
századnyi titkok rejtőznek a falakban felszívódtak a téglákban és a vakolatban bennük élnek még azok a régi idők találkoznak a lakók és az építők egymásba keveredve őrzik a múltat a szépen csillogót és a megfakultat őrzik a sok százezer valónkat dicsőségeseket és szégyellni valókat századnyi titkok örökre rejtve maradnak de velünk élnek százezer alakban
Az Álmok Tengere sem parttalan... (igaz, hogy csupán álom-partja van); az Álmok Tengere félelmesebb, mint a szokott veszélyű tengerek; siklik a roncs? süllyed a jó hajó? - az Álom-Tenger épp erre való! Mit tesz veled és mit kezdesz vele? sorsod rád bízza Álmod Tengere. Mikor épp nem mély: magas, mint az ég! Csodáld - s úszd meg az Álmok Tengerét!
Én látom benne azt amit Isten is lát megföllebbezhetetlen ragyogásának titkát amelyben nincs titok csak annyi hogy szeretni csak azt lehet aki nagyon tud visszaszeretni.
Öleljetek meg, drága, sugaras napok, Még néha most is megdidergek s borzadok Míg tél szakad rám s hófúvással eltemet, Dédelgessétek sajgó emberségemet.
Mint víz színén a fölcsapó halak, verdesve szállnának a hold alatt, de ejti őket már a pillanat s a megbontott víz dühvel összecsap – s a légen csöppnyi karcolás marad:
így villannak föl olykor a szavak, csak röptük látod s már lehullanak. Nyomukban zúgva fodroz a harag, majd elsimul. És állasz egymagad – s ami titok volt, az titok marad.
Ha tudtam is, hogy boldog nem leszek, azt nem tudtam, hogy ily boldogtalan, ezért, hogy tátogok csak, mint a hal – ha szólni vágyom – s nem hallik szavam.
Így állok itt. Ez múltam és jövőm. S ezért nem értem, miért épített körém az isten országot, mezőt, erdőt, hegyet, s fejem fölé eget?
