Az értelem, ha már kinyílt, mindétig itt sugárzik; gazdája holtával se hal; nem illan, szét nem ázik.
A szépség ha már kinyílt, nem válik barna röggé; virág, ha egy napig van itt, egynap van itt örökké.
2
“Törékeny az öröm” – sikoltják vagy mondják elnéző-szelíden a költők századokon át.
Nincs állandóbb, úgy vettem észre.
Hogy megmarad! Nem az egészre emlékszel, a múlt mély tavát tétova búvárként bebolygva: hol ronda rém barlangja tát iszony-torkot, hullámok gyöngéd homálya függönyzi valóban múlttá, elmúlttá; aranyát látod csak csillogni a mélyben, csak ez süt a függönyön át, bármily piciny volt. S egy sziromra élesebben látsz, mint a romra. És ha az öröm oly törékeny, mért őrzöd álmodozva ébren makacs-szelíden a saját napjaid forró-hidegének s oly sok szeretted tavi-mélyben messze-áramló idejének csak mosolyát?
Kharón kihajol ladikjából, s visszanéz. Üresjárat, most csak magát viszi. S ha néhány utast derűsen felidéz, mind ugyanaz volt: zavaros álmokból mítoszként újraírt életek, rosszul elmesélt történetek, amikből a félreértések oly magabiztos mintákban szerkesztenek másik múltat. Ők mesélnek arról, onnan a túlsó partról, hogy képzeljek bármit a múltról, az mind igaz.
Csak a bizonytalanság köt össze okozatot okkal, magamat másokkal, öreget az épp most születővel, férfit a nővel, mintha volna két neme a világnak, mintha volna, amit látnak a társat kereső vágyak. Mintha nem volna hitünk a végtelenre, s nem vágynánk mindig a rendre éppúgy, ahogy a káoszt várjuk, ahogy élők várják a haláluk, egy életen át gyakorolt pusztulásuk.
Mintha volna halál. Mintha volna előtte élet, s nem a semmivé lett álmok lefejlő hagymahéja lenne ez az elsötétlő színpad, ahonnan lógatjuk tuskó lábainkat.
Mintha volna emlékem apámról, anyám kezéről lehetne, mintha emlékeznék az elevenre, s nem csak képzeletbe ivódott veszteségek hívnák elém őket, az agyamban újraszületőket.
Mintha lehetnék másik, s nem magamat cipelném rothadásig, nem magammal néznék folyton szembe, szánalmas kényszerekbe nem magamat hajszolnám gyáván, önkézzel megrakott mártírmáglyán leégésem nem én rendezném, napra nap bízva, hogy van retúr kedvezmény az újrakezdésre, megbocsátásra, valami csendre, életben maradásra.
Halottak panaszkodását hallgatják az önáltatásból fel nem ébredők. Krizantémszirmokat szitál a Hold az üres koporsófedelekre.
Kharón megáll egy pillanatra, visszanéz. Megteheti: hiszen csak magát viszi.
századnyi titkok rejtőznek a falakban felszívódtak a téglákban és a vakolatban bennük élnek még azok a régi idők találkoznak a lakók és az építők egymásba keveredve őrzik a múltat a szépen csillogót és a megfakultat őrzik a sok százezer valónkat dicsőségeseket és szégyellni valókat századnyi titkok örökre rejtve maradnak de velünk élnek százezer alakban
Az Álmok Tengere sem parttalan... (igaz, hogy csupán álom-partja van); az Álmok Tengere félelmesebb, mint a szokott veszélyű tengerek; siklik a roncs? süllyed a jó hajó? - az Álom-Tenger épp erre való! Mit tesz veled és mit kezdesz vele? sorsod rád bízza Álmod Tengere. Mikor épp nem mély: magas, mint az ég! Csodáld - s úszd meg az Álmok Tengerét!
Én látom benne azt amit Isten is lát megföllebbezhetetlen ragyogásának titkát amelyben nincs titok csak annyi hogy szeretni csak azt lehet aki nagyon tud visszaszeretni.
Öleljetek meg, drága, sugaras napok, Még néha most is megdidergek s borzadok Míg tél szakad rám s hófúvással eltemet, Dédelgessétek sajgó emberségemet.
Mint víz színén a fölcsapó halak, verdesve szállnának a hold alatt, de ejti őket már a pillanat s a megbontott víz dühvel összecsap – s a légen csöppnyi karcolás marad:
így villannak föl olykor a szavak, csak röptük látod s már lehullanak. Nyomukban zúgva fodroz a harag, majd elsimul. És állasz egymagad – s ami titok volt, az titok marad.
Ha tudtam is, hogy boldog nem leszek, azt nem tudtam, hogy ily boldogtalan, ezért, hogy tátogok csak, mint a hal – ha szólni vágyom – s nem hallik szavam.
Így állok itt. Ez múltam és jövőm. S ezért nem értem, miért épített körém az isten országot, mezőt, erdőt, hegyet, s fejem fölé eget?
Valahol újrakezdeni! De tiszta lappal, ne mondja senki pofámba: szöktél! Hogy boldogan ébresszen fel a hajnal, s nem zártabb helyen a börtönöknél! Valahol abbahagyni! Letenni minden terhet, rokonságom, hazám, neveltetésem mocskát, édesítenék nyelvem új, még ismeretlen nyelvek, és az új csókok a szennyes régieket lemosnák. De itt fogok rothadni, jól sejtem: gyáva és hitetlen szívem gazt növel, és férget, s míg dicsér erényemér a köz: “kitartott”, a világra köpnék, ha volna nyálam: minden félelem volt s önérdek.
Mikor kellett volna hát már útrakelnem? Melyik határt kellett volna általlépnem? Mikor nem követtem, és vajon melyik szerelmem, mikor kellett volna nem dolgoznom: élnem? Melyik döntés lett volna végre bátor, mikor s kit kellett volna még megölnöm, melyik rongy bölcsesség taszított el magától, melyik jóságos foglár, melyik jövőbe nyíló börtön? Mondd meg, te véremmel hajtott Gépezet, áruld el legalább most, mondd legalább utóbb, melyik perc volt az melyik út, melyik szerep, melyik isten, melyik haza, és melyik csók?
Most süss reám, erőfakasztó csillag. Virágfejem most bujt ki s feléd bókol. Ha nem segitsz, a férgek elszáritnak. Most, most itass meg sugáritalodból.
Most gyülik a méz liliomkelyhemben. Most néked érik a szépségem, álmom. Nélküled... este el kell asznom, vesznem. Ne hagyd, hogy mézem bús méregre váljon.
Ne hagyd, Nap, hogy csak fojtó estig éljek. Sugarazz énrám, halványra, betegre. Legyen szép élet ez a virágélet, Én virágajkam hadd áldhasson egyre.
Szervusztok, kedves AnnKa, Bajkálifóka, szép napot, szép hetet kívánok!:-)
******
YASHIRO ATIKO
KAVICSHAJIGÁLÁS
A sötétségbe fehér kavicsot dobtam, nem csobbant benne. # E reggel éppoly érintetlen, mint a hó volt még az égben. # Néhány megszokott erdei ösvény, ennyi az egész élet? # A fű emléke már csak víz a cipőmön, eltűnik az is. # A szél üzen most falevélsusogással, bár érteném, mit. # Alkonyi erdőn egy ölyv árnyéka fagy a sárga avarra. # Alkonyatlila égben szélerőművek, fáradnak ők is? # A csenevész fa árnyékánál vékonyabb az éjszakában. # Mint mindig, a hold estére előkerül küszöb alól is. # Szürke párák közt a teremtés emléke fákként sötétlik. # Csigaház roppan eső után a járdán, szavak a ködben. # A száraz fűben nejlonzacskó, vízcseppként csillan rajt a nap. # Illatorgia, tavaszi mező szólít, elnémulok hát. # A tó befagyott, sirályok korcsolyáznak, milyen ünnep van? # Az olvadó hó ajtómig hátrált vissza, közel a tavasz?
