Én látom benne azt amit Isten is lát megföllebbezhetetlen ragyogásának titkát amelyben nincs titok csak annyi hogy szeretni csak azt lehet aki nagyon tud visszaszeretni.
Öleljetek meg, drága, sugaras napok, Még néha most is megdidergek s borzadok Míg tél szakad rám s hófúvással eltemet, Dédelgessétek sajgó emberségemet.
Mint víz színén a fölcsapó halak, verdesve szállnának a hold alatt, de ejti őket már a pillanat s a megbontott víz dühvel összecsap – s a légen csöppnyi karcolás marad:
így villannak föl olykor a szavak, csak röptük látod s már lehullanak. Nyomukban zúgva fodroz a harag, majd elsimul. És állasz egymagad – s ami titok volt, az titok marad.
Ha tudtam is, hogy boldog nem leszek, azt nem tudtam, hogy ily boldogtalan, ezért, hogy tátogok csak, mint a hal – ha szólni vágyom – s nem hallik szavam.
Így állok itt. Ez múltam és jövőm. S ezért nem értem, miért épített körém az isten országot, mezőt, erdőt, hegyet, s fejem fölé eget?
Valahol újrakezdeni! De tiszta lappal, ne mondja senki pofámba: szöktél! Hogy boldogan ébresszen fel a hajnal, s nem zártabb helyen a börtönöknél! Valahol abbahagyni! Letenni minden terhet, rokonságom, hazám, neveltetésem mocskát, édesítenék nyelvem új, még ismeretlen nyelvek, és az új csókok a szennyes régieket lemosnák. De itt fogok rothadni, jól sejtem: gyáva és hitetlen szívem gazt növel, és férget, s míg dicsér erényemér a köz: “kitartott”, a világra köpnék, ha volna nyálam: minden félelem volt s önérdek.
Mikor kellett volna hát már útrakelnem? Melyik határt kellett volna általlépnem? Mikor nem követtem, és vajon melyik szerelmem, mikor kellett volna nem dolgoznom: élnem? Melyik döntés lett volna végre bátor, mikor s kit kellett volna még megölnöm, melyik rongy bölcsesség taszított el magától, melyik jóságos foglár, melyik jövőbe nyíló börtön? Mondd meg, te véremmel hajtott Gépezet, áruld el legalább most, mondd legalább utóbb, melyik perc volt az melyik út, melyik szerep, melyik isten, melyik haza, és melyik csók?
Most süss reám, erőfakasztó csillag. Virágfejem most bujt ki s feléd bókol. Ha nem segitsz, a férgek elszáritnak. Most, most itass meg sugáritalodból.
Most gyülik a méz liliomkelyhemben. Most néked érik a szépségem, álmom. Nélküled... este el kell asznom, vesznem. Ne hagyd, hogy mézem bús méregre váljon.
Ne hagyd, Nap, hogy csak fojtó estig éljek. Sugarazz énrám, halványra, betegre. Legyen szép élet ez a virágélet, Én virágajkam hadd áldhasson egyre.
Szervusztok, kedves AnnKa, Bajkálifóka, szép napot, szép hetet kívánok!:-)
******
YASHIRO ATIKO
KAVICSHAJIGÁLÁS
A sötétségbe fehér kavicsot dobtam, nem csobbant benne. # E reggel éppoly érintetlen, mint a hó volt még az égben. # Néhány megszokott erdei ösvény, ennyi az egész élet? # A fű emléke már csak víz a cipőmön, eltűnik az is. # A szél üzen most falevélsusogással, bár érteném, mit. # Alkonyi erdőn egy ölyv árnyéka fagy a sárga avarra. # Alkonyatlila égben szélerőművek, fáradnak ők is? # A csenevész fa árnyékánál vékonyabb az éjszakában. # Mint mindig, a hold estére előkerül küszöb alól is. # Szürke párák közt a teremtés emléke fákként sötétlik. # Csigaház roppan eső után a járdán, szavak a ködben. # A száraz fűben nejlonzacskó, vízcseppként csillan rajt a nap. # Illatorgia, tavaszi mező szólít, elnémulok hát. # A tó befagyott, sirályok korcsolyáznak, milyen ünnep van? # Az olvadó hó ajtómig hátrált vissza, közel a tavasz?
Fülemben az esteli csendben, már nem hexameterben, dúdol a vér, lám hajam is beszitálta a dér, tán eljött az idő, az hozta elő szívemből az új muzsikát, szomorú muzsikát.
Hogy cirpel a csend! Parányi cintányérok hada zeng, és semmi se köt már, semmi se old még, és ki elindult, lehet, hogy holt rég, úttalan úton, útfélre téve, már csak azt várom, mikor lesz vége, mert hajamat beszitálta a dér, elszállt az idő, lassul a vér… az hozza elő ezt az új muzsikát, szomorú muzsikát…
Emlékszel? Ragyogott ránk egy csillag s mi hosszasan úsztunk hullámzó fényében, midőn égető karjai átöleltek és halált sugalló szorítással vigyáztak ránk.
Elbűvölt minket, majd mámoros vágyak biztató, hívó hangja szólt az Égben s titkokat súgva ígért szépet, leplezve rejtett vágyaink elfojtott sorát.
Néztelek. S még nem tudtam, mit hoz a Holnap, Csak hagytam, hogy tompuljon testem ereje, s legyen úrrá rajtam a titkos Végzet, melynek fátyla fölöttem lebegett éveken át.
Boldogok voltunk, mint gerlepár a házak magasló tornácán, kik örülnek a fénynek, a napsütés, a felhők énekének, simítva szárnyaik fáradt és megtépett csonkját.
Bennem élsz. Síró emlékek zuhannak búsan lábaim elé, s fájón lepihennek. Lelkemben remények sugara él, s elhagyott testemet édesen öleli át.
Ha a nap leszállva eltűnt, Mint egy fényes képzelet, S a sötét éj fátyolával, Elterűl a föld felett:
Szívesen andalgok akkor A harmattelt réteken, És a hallgató természet Nyúgodalmat ád nekem. Mint ha aggnak homlokára Hint ezüstöt az idő, S nyúgodalmat nyer végtére A sokáig szenvedő:
Úgy talál e föld nyugalmat, Ha a nap lement, És a holdvilág magasról Rá ezüstöt önt.
Szép estét kivánok Nektek Kedves AnnKa és Tereska!:)
Szabó Éva Kisérj végig!
Rám szólt a szívem hogy a játék azt sem védi ki szépen játszik és nem segíthet a varázslat ha az út vége idelátszik álmom a csillagokra mértem időm a földön érik egy kicsit maradj még velem kísérj végig
Egyszer jó volna úgy verset írni, hogy dobhártyámon ne dobolna szüntelen valami terrorisztikus zene hibátlan üteme.
Egyszer jó volna úgy verset írni, melyben tetszés szerinti színű fény füröszt távoli tájakat, hol jelképes kémények füstölögnek és mélyértelmű jelzői vannak a napkorongnak.
Verset, amelyhez nem kell logika, nem kell pórázra fogott szenvedély és a tárgyról való erőszakos eltávolodás, újra és újra átélés, öncsonkító birkózás, hidegláz, kétely és akarat se, verset, mellyel nem bántok soha senkit, de magamat se.
Nem én gondolkodom: a gondolat gondolja önmagát. Feltámad, mint a szél, mely ki tudja, honnan jön, ki tudja, merre tart;
pocsolyát borzol és újságpapírt lebegtet, belecsókol az ámuló rózsakehelybe,
kabát alá bújik, s olyan erővel vágja be a nyitva felejtett ablaktáblát, hogy az üveg szikrázva robban millió darabra.
Nem én gondolkodom. Csak vezeték vagyok, szürke, hajlékony, szigetelt. Ha átbizsereg rajtam
váratlanul a gyengeáram izgalma, hűvös fémközönnyel fogadom – utasom csupán, irányát tán követhetem, de teste-lelke nem enyém.
Nem én gondolkodom. Várakozás, hiány, elégedetlenség üt réseket a szüntelen és öntudatlan
munkálkodás anyagán – ide árad be valami furcsa, termékenyítő idegenség; először nem is sejtem, mi dolgom vele, később aztán elkezdem hinni, hogy részem. De az
eszemmel, vagyis inkább az ösztönömmel felfogom: magam vagyok a tompaságban,
s a gondolat, a fényes, ismeretlen, csillámló tünemény – vendég. Megjelenik, megpihen, elidőzve az idegpályákon, aztán elillan, s én újra elhagyatva, meddő egykedvűséggel bámulom a szemcsés, hamuszürke semmit.
Jó reggelt, szervusztok, szép napot, kellemes hétvégét kívánok!:-)
*****
Dsida Jenő
Imádság
Uram! borzasztó! megöl ez a köd, Ez a homályos, titkos sejtelem! Mint mázsasúly, mint vérszopó vampírhad, Úgy nyom lefelé, úgy ül lelkemen, – Sehol menekvés! Sehol pihenő! Homály előttem és hátam megett!… Oh, ez a tespedt, gyilkos félhomály Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!
Szökkenjen lángba éther, levegő! Tüzes lángkévét löveljen a föld! Szemet-vakító tűztenger legyen, Mi földet, eget és mindent betölt! – S aki versenyt zúg, sír a felsikoltó, Jajongó lánggal, énmagam legyek!… – Csak ez a sápadt, kínzó félhomály, Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!
Vagy nem bánom, ha sötétség borúl rám, A nem-tudásnak örök éjjele, Melyben kialszik érzés, gondolat, S az öntudatnak halvány mécsbele; A mindenségből egy nagy semmiség lesz: Nem lesz kérdés és nem lesz felelet… Semmit se bánok, csak e félhomály Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!
Szervusz AnnKa!:) békés, nyugodalmas jó éjt Neked és Mindannyiunknak!
——————————————-
Gergely Ågnes Ajtófélfámon jel vagy
Apám emlékére
Nincsenek emlékeim, és ha vannak sem őrzöm őket. Sohasem koslatom a temetőket, nem rendít meg a szerves kémia.
De néha, így november táján, ha köd van és a nyirkos ablakok mögött levegő után kapkodok – testednek hollétéről mit se tudván – a vegetatív emlékezés útján fel-felszivárog egy mozdulatod.
Érzem, hogy hosszú, ideges ujjaid között termosz forog és rossz konzervnyitó, zsebkés és tátott szájú hátizsák, meleg alsónemű és imakönyv, s a súlytalan teher alatt a hátad ropogva eszmél rá, hogy bírja még. Érzem, hogy indulsz. Kilépsz, jól öltözött csavargó, sohase mész, csak indulsz, nevetve hátranézel, harmincnyolc évesen, visszajövök, hamar, bólintod, mutatod – másnap lett volna a születésnapod – és vinnyogva, befelé sírsz, mint egy Mednyánszky-kép, és integetsz – hogy integetsz!
Ajtófélfámon jel vagy: megtapadtál; a Ferdinánd-híd, a tenyérnyi rács, a lucskos út, a végelgyengülés, a fűzabálás vak képzelés csak mind, elmeszülemény, hiszen hazudtam, látni szoktalak, a novemberi fojtó ég alatt velem indulsz, lélegzel, könnyeid az én torkomat szorítják, és én hagyom, s ott fönn, ahol nincs keresnivalója, az a szádból kiütött, vékonyka Memphis cigaretta átégeti a bőrt egy csillagon
Traveller who passest by Thou shalt not laugh. „She lived for Love and died in harness” a note for Thee, completely harmless is in this Epitaph, which would not read as standeth above but this way bold and brave: „Had she but lived in harness and died while making Love – She would jump out of this Grave.”
Utas, ’Ki épen erre jársz, Ne hogy kaczagj! „Élt, hogy szeressen, Meg-halt Munka által” – Tégedet óvna e’ telljessen ártal- matlan Sír-Felirat, Mellyet ne illy mód olvass öszve, de merészen és zordul: „Élt volna tsak Munka által, ’s halt volna meg Szerelem közbe’ – Ki-szöknék most a’ Porbul.”
†
