Ha a nap leszállva eltűnt, Mint egy fényes képzelet, S a sötét éj fátyolával, Elterűl a föld felett:
Szívesen andalgok akkor A harmattelt réteken, És a hallgató természet Nyúgodalmat ád nekem. Mint ha aggnak homlokára Hint ezüstöt az idő, S nyúgodalmat nyer végtére A sokáig szenvedő:
Úgy talál e föld nyugalmat, Ha a nap lement, És a holdvilág magasról Rá ezüstöt önt.
Szép estét kivánok Nektek Kedves AnnKa és Tereska!:)
Szabó Éva Kisérj végig!
Rám szólt a szívem hogy a játék azt sem védi ki szépen játszik és nem segíthet a varázslat ha az út vége idelátszik álmom a csillagokra mértem időm a földön érik egy kicsit maradj még velem kísérj végig
Egyszer jó volna úgy verset írni, hogy dobhártyámon ne dobolna szüntelen valami terrorisztikus zene hibátlan üteme.
Egyszer jó volna úgy verset írni, melyben tetszés szerinti színű fény füröszt távoli tájakat, hol jelképes kémények füstölögnek és mélyértelmű jelzői vannak a napkorongnak.
Verset, amelyhez nem kell logika, nem kell pórázra fogott szenvedély és a tárgyról való erőszakos eltávolodás, újra és újra átélés, öncsonkító birkózás, hidegláz, kétely és akarat se, verset, mellyel nem bántok soha senkit, de magamat se.
Nem én gondolkodom: a gondolat gondolja önmagát. Feltámad, mint a szél, mely ki tudja, honnan jön, ki tudja, merre tart;
pocsolyát borzol és újságpapírt lebegtet, belecsókol az ámuló rózsakehelybe,
kabát alá bújik, s olyan erővel vágja be a nyitva felejtett ablaktáblát, hogy az üveg szikrázva robban millió darabra.
Nem én gondolkodom. Csak vezeték vagyok, szürke, hajlékony, szigetelt. Ha átbizsereg rajtam
váratlanul a gyengeáram izgalma, hűvös fémközönnyel fogadom – utasom csupán, irányát tán követhetem, de teste-lelke nem enyém.
Nem én gondolkodom. Várakozás, hiány, elégedetlenség üt réseket a szüntelen és öntudatlan
munkálkodás anyagán – ide árad be valami furcsa, termékenyítő idegenség; először nem is sejtem, mi dolgom vele, később aztán elkezdem hinni, hogy részem. De az
eszemmel, vagyis inkább az ösztönömmel felfogom: magam vagyok a tompaságban,
s a gondolat, a fényes, ismeretlen, csillámló tünemény – vendég. Megjelenik, megpihen, elidőzve az idegpályákon, aztán elillan, s én újra elhagyatva, meddő egykedvűséggel bámulom a szemcsés, hamuszürke semmit.
Jó reggelt, szervusztok, szép napot, kellemes hétvégét kívánok!:-)
*****
Dsida Jenő
Imádság
Uram! borzasztó! megöl ez a köd, Ez a homályos, titkos sejtelem! Mint mázsasúly, mint vérszopó vampírhad, Úgy nyom lefelé, úgy ül lelkemen, – Sehol menekvés! Sehol pihenő! Homály előttem és hátam megett!… Oh, ez a tespedt, gyilkos félhomály Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!
Szökkenjen lángba éther, levegő! Tüzes lángkévét löveljen a föld! Szemet-vakító tűztenger legyen, Mi földet, eget és mindent betölt! – S aki versenyt zúg, sír a felsikoltó, Jajongó lánggal, énmagam legyek!… – Csak ez a sápadt, kínzó félhomály, Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!
Vagy nem bánom, ha sötétség borúl rám, A nem-tudásnak örök éjjele, Melyben kialszik érzés, gondolat, S az öntudatnak halvány mécsbele; A mindenségből egy nagy semmiség lesz: Nem lesz kérdés és nem lesz felelet… Semmit se bánok, csak e félhomály Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!
Szervusz AnnKa!:) békés, nyugodalmas jó éjt Neked és Mindannyiunknak!
——————————————-
Gergely Ågnes Ajtófélfámon jel vagy
Apám emlékére
Nincsenek emlékeim, és ha vannak sem őrzöm őket. Sohasem koslatom a temetőket, nem rendít meg a szerves kémia.
De néha, így november táján, ha köd van és a nyirkos ablakok mögött levegő után kapkodok – testednek hollétéről mit se tudván – a vegetatív emlékezés útján fel-felszivárog egy mozdulatod.
Érzem, hogy hosszú, ideges ujjaid között termosz forog és rossz konzervnyitó, zsebkés és tátott szájú hátizsák, meleg alsónemű és imakönyv, s a súlytalan teher alatt a hátad ropogva eszmél rá, hogy bírja még. Érzem, hogy indulsz. Kilépsz, jól öltözött csavargó, sohase mész, csak indulsz, nevetve hátranézel, harmincnyolc évesen, visszajövök, hamar, bólintod, mutatod – másnap lett volna a születésnapod – és vinnyogva, befelé sírsz, mint egy Mednyánszky-kép, és integetsz – hogy integetsz!
Ajtófélfámon jel vagy: megtapadtál; a Ferdinánd-híd, a tenyérnyi rács, a lucskos út, a végelgyengülés, a fűzabálás vak képzelés csak mind, elmeszülemény, hiszen hazudtam, látni szoktalak, a novemberi fojtó ég alatt velem indulsz, lélegzel, könnyeid az én torkomat szorítják, és én hagyom, s ott fönn, ahol nincs keresnivalója, az a szádból kiütött, vékonyka Memphis cigaretta átégeti a bőrt egy csillagon
Traveller who passest by Thou shalt not laugh. „She lived for Love and died in harness” a note for Thee, completely harmless is in this Epitaph, which would not read as standeth above but this way bold and brave: „Had she but lived in harness and died while making Love – She would jump out of this Grave.”
Utas, ’Ki épen erre jársz, Ne hogy kaczagj! „Élt, hogy szeressen, Meg-halt Munka által” – Tégedet óvna e’ telljessen ártal- matlan Sír-Felirat, Mellyet ne illy mód olvass öszve, de merészen és zordul: „Élt volna tsak Munka által, ’s halt volna meg Szerelem közbe’ – Ki-szöknék most a’ Porbul.”
A hosszú, tekervényes út. Látod-e, útitársam. Labirintusban a szülőfalunk, sarkított fákon kúszik fel a szél. Hanyattfekszünk, s éjente lassan, ámbraszaggal fölénk hullik a maradék levél. Érzed-e, útitársam.
Elvonz a hold és megszögel a nap. Elkerüljük a városokat, győzöd-e, útitársam. Nem füttyentünk, minek. Tovább, gyalog. Egy városszélről vad kenyérszagok, erre laktak a pékek. Itt volt a magtár. Leégett. Kormát a kemencének tapintod-e, útitársam.
Nem téved el, aki tévelyeg. Nem téved el, aki tudja, téved. Érted-e, útitársam. Nincs kitartóbb nálunk, csak a féreg, övé a végső lakhatás, akár megütnek, akár megszeretnek, és szól az a viaszon túli ének, hallod-e, útitársam. „Itthon vagytok.” Kékre fagy a szájam.
S a novemberi éjszakában nincs hullócsillag, cet csontja, zsályaillat, csak az elemek odva alján a gabona ígérete. A gabonáé. Ízleled-e, útitársam. Csak a föld, a föld füstfordító vonzereje, legyőzöd-e, hát legyőzöd-e végre, útitársam!
Vízen járni, tűzben, léghajón semmivel sem képtelenebb. Rugaszkodj el. Megtart az emlék. Ég veled.
Azt hiszem, most vagy önmagad. A sűrű, tiszta képlet. Kérdőjelként mind lejjebb hanyatló alakzat helyett a megvalósult állítás. Hegyvonulatok magasában az egyetlen, a határozott vonal, akkor törik meg, ha jónak látja. Fák koronájában a messziről érzékelhető, a végleges tömörség, a tél fosztó kezét nem ismeri. Schubert-zene, édességig feszített tragédia. Szüntelen valóság, megközelíthetetlen, emberkéz sem fog, számítógép sem bont fel: madár nyilallását, felhő alakváltozását patakban nézheti romantika, pipacsok közt, bódultan, meztelenül alájuk heverhet századvég, szegletes körben megképezheti őket átvilágítás, műholdas közvetítés, szaporodó, beszédrongáló szakkifejezések, bármi! Áthatolhatatlan maradsz, függetlenebb felhőnél, madárnál, mert cél és vágy nélkül létezel, mint a test körüli, egyenletes levegőréteg, önmaga oka és okozata, önmagad. Ne félj, nem sírok. ebben a tökélyben ott van a közelség. Valahol, egyszer, szétlazul a pánt. Megadatik, hogy lássalak. Megérinthetsz majd egy másodpercre. És egy kis ujjod körme vak.
Hallod a madarakat? Most már hallod őket te is. Most már tudod: hamis nótázásnál, ígérgetésnél, emberi szitoknál erősebb a hangjuk. Olyan erős, mint a lomb. Évszázadok tanúsítják, egyiket sem fogja méreg. Keresik egymást, a trilla és a klorofill. Tántoríthatatlanok, mint a kő. S még többet ismernek. A visszatérést. Ezt a szürke követ azért nem hengerítem el az utadból, hogy lásd: fölébe ág hajlik, rajta rejtélyesen ideérkező madarak szólítanak, most már érted őket, érted a szárnycsattogást, a négy szelet, a törzsben fölgyalogló nedveket, a Hívást és a Küldetést s aztán az Újra- hívást és a kő porózus mélyéből felküldött hajszálrepedést, az erek repedését, ezt a vérrel sározott világot. Hallgass a madarakra. Vérnél, elvérzésnél, utolsó lobbanásnál erősebb a hangjuk. Nem, olajágat nem, de a követ fölemelik majd. Hangjukra tisztán kitárul, kaput nyit a mélység. Halleluja, halleluja: együtt hallgatjuk őket.
Jöttem a Semmiből, létem a Nemvolt múltját hordja. Emberruhám lassacskán kinövöm. Éveimmel a teher alatt görnyed a hát, ahogy cipelem ősi terhem, aztán egy lépés… nincs tovább
Vissza a Semmibe, ahonnan jöttem. Milyen egyszerű a képlet, a baj csak az, hogy közben élek. Nem értem, minek e földi vágy? Ha lehetne, inkább kihagynám ezt a hús- és lélekszaggató komédiát
Arany-ősz fények forgatagja Fázik mind nemsokára S elbújnak nem segítik a halódót Ej hát a csatakos levelek közt deres füvek közt a nyálkás aszfalton magam cipeljem e kietlen évszakot? S a karácsony s a vattahavas napok alagútjain át a magam erejéből meneküljek?
Arany-ősz fények forgatagja szelíd és nyugtalan melegség rejtőzzetek belém mentsük meg egymást
kihegyezett ceruzával vársz – mondatra terített asztallal – vendégre vacogó foggal – autóbuszra idegnyugtatóval bérre, állásra, időre ó azok az idők csak jönnek mennek a ceruza hegye csak kopik fogy az étel (borfoltos fehér damasztabroszt vonszol maga után)
kopik a ceruza, hiába nem találsz rá a szóra a mindent feloldóra pedig csak ő kellene valahogy és Neked úgy hogy soha ne kelljen várnod az ajtóban ácsorognod látnod az elkésett időt ami itthagy ittfelejt akár a cickány az érett búzaszemeket vagy a nap a még mindig aranyló mezőt vagy a szellem a temetőt
ott kucorogsz az idő közepén terített asztallal és vársz őt várod négy sorba szeretnéd besűríteni az egész világot de nem megy nem lehet ő elvitte már az eszedet
Tücsökszót hallok minden este. De vajjon tücsök az? Tücsök! Hitvány, fekete féreg, rejti a fű, a gaz, fedi az esthomály... Hím és nő, férj, feleség lehet, két jó barát, - két kis tücsök, kérdés és felelet. A kérdés magasabb, a másik, a felelet a mély, mint világos, zajos nappalra sötét és csendes éj, mint nyárra ősz, örömre bánat és életre halál. Cirr... curr... hallgatja telő hold világán a faluvégi táj, s hallgatom én, ágyamban fekve. Be sokszor altatott gyermekkoromban... Én, - én most is az a gyermek vagyok . . Hogy is múlhatott el fölöttem annyi nyár, annyi ősz? Cirr... curr... Élni szerettem volna dús, nagyvilági, hős életeket s ez az egy élet, ez is kél, fogyogat. Ősz van megint, szép ősz. Imádom az őszi napokat. Szebbnek találom az örömnél, jobbnak a bánatot. Cirr... curr... bölcs és boldog vagyok ha tücsökszót hallhatok.
Irtás után, ölrakások között, bokros tőkék körül, buján fakadnak a virágok. A sok virág örül: kiirtották az elnyomókat, ezt várta ő, be rég! Meghalt az erdő s övé a világ, övé a föld, az ég, az erdő pihent, ősi földje, a sok ráhullatott levél kövérje... nincs ki fogja el felőle a napot... De fogynak az ölfák, robbantják a tőkeszörnyeket, jön az eke s beszántja mind a vad, szép, virrancs növényeket. Jön az ember, szánt, vet és boronál, aszottol és arat, nem érdekli barázdás homlokát egyéb: csak a falat.
Elváltunk s minden, mi elválaszt: már az is egyesít; ahány akadály, azt emeli, szép foglalatként csak, amit elzár előlem: kebledet, szemed, jövőm ragyogó kincseit.
Mint lég a hangot, víz a fodrot: a távolság szerelmemet úgy sokszorozza, villogtatja, erejét most mutatja meg, torló dühét, mit nem éreztem míg együtt lehettem veled.
Áruló utat, anyagot ez a messzeség ad neki, láthatóvá, mindenütt-mindég jelenvaló ezt teszi, mint a bujkáló, észrevétlen szellőt a fák levelei.
Ahogy a nyári föld csak este ontja a meleget: most hogy letűntél, én most érzem lobogni szívemet, most érzem tikkadtan, hogy akkor nem is szerettelek.
Elmentél s mindig igazad lesz. Te leszel mindig már a jobb. Szolgálóm voltál: sorsomat most kezedbe markolod zsarnokin, durván és gyötörve, ha nem is akarod.
Mondd mit adjak neked, mi lenne méltó? mondd mi lenne elég? boldog vagyok szegényes kincsemmel, legalább mind tiéd. Az első légy, ki mélyen vándorolva a múltba jöjj velem, gyerekkoromba mig csak vissszalátok a táj tied legyen. Járj bennem úgy mint ismerős vidéken hol nem riaszt sötét, ahol öröm a patak halk folyása a tündéri nevetés. Neked adom az erdők lehellését érezzed arcodon, a várakozó csöndet, amely ébreszt s mely veled oly rokon. az el nem jött csodákért mind a könnyet, a sok gyerekpanaszt, eltitkolt kint előtted mind kimondom te megbocsátod azt. Ismerj meg igy: a tisztaság csak vágyam, s a rend csak ideál, csak fegyelem, hogy nem inog a lábam bár roskadoz a váll. S most kincsemmé vált minden ami bűn volt mert neked vallhatom, itéletedre - vess el, avagy tarts meg - magamat megadom.
Esti szellőben füröszti Hőség-marta tagjait Fülét-farkát elereszti Fejétől tappancsaig Mintha teste nem is testi Volna csak egy képzemény Idő testébe faragva A bizalom röpke szobra Nyújtózik el szőnyegén Nem kell neki őrző-védő Csak egy benső körző véső Hogy kirajzolja bevésse A forgó Világegészbe A táguló semmiségbe Ami az ő örökrésze Minusculus létezése Megfoghatatlan nyomát
A szétszakadt hazában valahol – ki lökte tömlöcbe, török-e, német? – egy rab ifjú leült, maga elé tett egy rongypapírt, talán egy kupa bor
is került hozzá… Arcának, nevének nyomát elvitte víz, befútta por… Névtelen, sajgó óhajaiból így született meg ott ez a kis ének. Rab énekes, szegett szárnyú madár! A rácsos századokon át repülve, szabadon s vígan lelsz a mi szivünkre.
S míg magyar szó lesz, oly csapongva száll s úgy néz ránk vissza, mindig messzetűnve az ifjúság – mint a sólyommadár.
