Nagyon szép ez a vers, kedves Jávorfácska! Örülök, hogy ellátogattál hozzám.
...
Kovács Anikó
Súgás a tavasznak
Tavaszt szórnék szét máris, ha tudnék, elűzve a téli, rossz napokat, - mindet, elég volt a sötétből, tűnjön az árnyék: zümmögő napsütést akarok, - tüzet!
Látni akarom a friss rügyet, ha fakad, hogy új ruhát kap a gesztenyefa ága; te pedig bátran szívemre bízod magad, hogy elvezesselek egy szebb világba.
Sok zöld levél halkan, zizzenve lebben, nincs hang, mi súgna ennél édesebben, fénylő s kegyelmes béke ébred bennem;
semmi sem fontos már, csakis mi ketten. A parkban tán' enyhe szellő sem rezdül, …s látlak, ahogy jössz az úton keresztül
"Nyugodt szerelem nem létezik. Akivel megtörténik, elveszett. Nem tudok felidézni egyetlen pillanatot sem, amikor a szerelem nyugalmat hozott volna. Mindig szenvedésekkel és kibírhatatlanul boldog pillanatokkal jár, végtelen boldogsággal és mélységes szomorúsággal."
Boda Magdolna
(nevess csak)
Nevess csak, nevess. Se kezem érintését nem hagyom neked, se szoknyám selymes libbenését. Úgy hagylak el. Nevess csak, nevess. Összeborzolom lábnyomom a homokban, mintha sose jártam volna nálad... Nevess csak, nevess, egészen a könnyekig.
Tegnap még tartott a film, a remény, de aztán a villogó kékes fényben megjelent a The End felírat. Én a szokott mozdulattal felálltam, de aztán a döbbenettől visszahuppantam fotelom ölébe: Hogy lehet? Úristen! Lehet, hogy neked meg nekem semmi másunk nem volt csak ez a történet?
gyere ülj mellém hajtsd fejed mellemre nézzünk a mélybe ahol tévedéseink mulasztásaink hibáink rossz emlékeink úsznak a végtelen tenger irányába nézzük a sodrást s a habokkal s eltévedt farönkökkel engedjük el gyolcsainkat láncainkat örökre lecsendesít megnyugtat elringat és elaltat a víz percek vagy évek múlnak el… nem tudom
Abban a pillanatban, amikor az akarat elszunnyad, és teret nyer a szemlélődés, a tiszta látás és odaadás, minden megváltozik. Az ember innentől nem hasznos vagy veszélyes, érdeklődő vagy unalmas, jóságos vagy nyers, erős vagy gyönge. Természetté válik, széppé és érdekessé, mint minden dolog, amelyre a tiszta szemlélődés irányul. Mert a szemlélődés nem kutatás vagy kritika, semmi más, csak szeretet. Lelkünk legmagasabb és legkívánatosabb állapota: a vágyakozástól megszabadult szeretet.
Szeretnék átölelni ma egy embert, ki olyan árva s vágyak özvegye, mint jómagam, s kit a tavasz sziven vert, s kondor haján kopog az ősz jege. Kinek ha volt is pirosbetűs napja, tintát hozzá véréből szűrt a Sors, vén bánatok fia és újak apja, csöndes tűnődés lankadt léptü papja, örülni lassú, és csüggedni gyors; kit nemessé emelt a föld porából sok ritka szenvedés, de nem kevély kitűnni a törpék sekély sorából, és címere egy hervadt falevél. Ha kővel dobták, szívét dobta vissza, ha szívvel dobták, halkan énekelt.
Vannak szavak, amiket nagyon meg kell gondolni S csak akkor mondd ki, ha meg tudsz halni azért, hogy igaz maradjon.
Bánj óvatosan a szemekkel! Vannak szemek, amikbe hosszan, s mélyen kell nézni. S csak akkor nézz oda, ha angyalt látsz a pupillákban rejtőzködni.
Bánj óvatosan az ösvényekkel! Vannak utak, amelyekre vigyázva kell rálépni. S csak akkor lépj rá, ha biztos vagy benne, hogy nem sérülnek az őszi napra kipihenő apró gyíkocskák.
Ne bántsátok a lombokat: Susogta George Sand a halál előtt. Nem értették meg, én megértem őt. Ne bántsátok a lombokat, Hadd nőjenek, viruljanak az égre, Hadd mosolyogjanak napban, esőben, Hadd ringassák a békés fészkeket, Küldjék magasba a rigók dalát. Hadd boruljanak össze boldogan, Ha alattuk a szerelem tanyázik És hadd terítsenek álompalástot Az élettől elfáradt vándorokra. Ne bántsátok a lombokat, Hadd játsszanak alattuk gyermekek, Akik az első lépést most teszik, Tipegve ismeretlen cél felé És hadd pihenjenek meg a halottak Zöld sátraik alatt a rögök ágyán, Ne bántsátok a lombokat, ti élők!
...s ha már végképp nem... ...csak hagyjál ott az út szélén magamban vándorolni... ...már minden úgy fáj, hogy észre sem venném a cipőkopogásod hiányát; én már régóta csak saját meztelen talpam csattogását hallgatom.
Tudod, jól esik az embernek a pozitív megerősítés, a jó szó, a dícséret - ilyenkor szárnyra kap a lélek. Mostanság nagyon szűkében van a világ a kedves szónak, a jószándéknak. Ezért is köszönöm a szavaidat.
Hogy mit láttam? Elmondhatom. De jobb lesz, ha lerajzolom.
Megláthatod te is velem, csak nézd, csak nézd a jobb kezem.
Ez itt a ház, ez itt a tó, ez itt az út, felénk futó, ez itt akác, ez itt levél, ez itt a nap, ez itt a dél. Ez borjú itt, lógó fülű, hasát veri a nyári fű, ez itt virág, ezer, ezer, ez a sötét gyalogszeder, ez itt a szél, a repülés, az álmodás, az ébredés, ez itt gyümölcs, ez itt madár, ez itt az ég, ez itt a nyár.
Majd télen ezt előveszem, ha hull a hó, nézegetem.
Nézegetem, ha hull a hó: ez volt a ház, ez volt a tó.
A folyó kanyarulatánál megváltozik a nyelv, más a bugyogás, más még a neve is ugyanannak a folyónak. A víz átkel a határon, lefordítja magát, de a szavak megbotlanak, visszaesnek, és ott, a fának szögezve van a bizonyíték. Egy jel új nyelven feltűnő a fán. Egy madár, ki eddig ismeretlen volt, s egy ágon énekel. Egy asszony a folyó menti ösvényen, s furcsa hangot ismételget, hogy meg tudja fejteni a madárdalt, s a madár nevét kérje – utána. Piros virágért térdel le, letépi, később majd óvatosan összepréseli egy könyv lapjai között.
Mit jelentene neked, ha vele lehetnél ott, saját kezed lógatnád a vízben, ahol kék és ezüst halak suhannak, s köröttük a víz, wasser, voda, s mint a dolgok jelentése, eltűnnének?
Az asszony úgy érzi, másutt van, erőteljesen, egyszerűen szavak miatt; hangosan halandzsát énekel, s mosolyog, mosolyog.
Ha tényleg ott lennél, mit írnál egy képeslapra, vagy a homokba, ahol a folyó a tengerbe torkollik?
