Ne jöjj el sírva síromig, Nem fekszem itt, nem alszom itt; Ezer fúvó szélben lakom... Gyémánt vagyok fénylõ havon Érő kalászon nyári napfény, Szelíd esőcske őszi estén, Ott vagyok a reggeli csendben, A könnyed napi sietségben, Fejed fölött körző madár, Csillagfény sötét éjszakán, Nyíló virág szirma vagyok, Néma csendben nálad lakok A daloló madár vagyok, S minden neked kedves dolog... Síromnál sírva meg ne állj; Nem vagyok ott, nincs is halál.
Hegedű sír, magányos hegedű A roppant csillag-kupola alatt. Oly kristálytiszta üveghangokon Jajdul a végtelenbe valaki; Úgy ostromol Istent és éjszakát, Könyörög, lázad, adja meg magát, Hogy lehetetlen meg nem hallani.
És mennyi ilyen kristály-hegedű - És mennyi ilyen harmat-tiszta hang - És megváltásra méltó mennyi bánat Az örök csillag-kupola alatt.
Ha ezeket nem hallja senki sem, Ha ezeket nem bánja senki sem: Mért hallaná meg az én hangomat?
Virrad. Szürkül a város renyhe piszka, De túl, az enyhe, tiszta messzeségben Új rajzlapját kifeszíti az égen A hajnal, a nagy impresszionista. Ezüst ónnal szeszélyes felhőt rajzol, És álmodozva pingál enyhekéket, S ragyogva tűzi az isteni képet Az űrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból.
A sötétség, az éji, rút csuha, Lebomlik a fák törzsén nesztelen, S borzong a jó hüvösben meztelen Az erdő, az örök buja csuda: Most, mielőtt pompás testét kitárja Mindenkinek, nyújtózik hallgatag, S várja, hogy a vén, dús kéjenc, a Nap Aranyfésűt tűzzön nagy, zöld hajába.
De itt, a szűk utcák közé bezárva A szürke hajnal szennyes és sivár, Nagy, sárga szirmát elhullatta már A lenge gázláng, az éj bús virága. Itt-ott mered csak, s furcsán, betegen Lobog a kétes és nehéz homályba Egy-két borús fa, mint fakózöld fáklya, Mely vakon leng a siket tereken.
Annuska, alszol? bús utcák során A bús hajnalban járok egyedül, S hogy vígasztaljon, halkan hegedül Fantáziám, a magános cigány: Erdőkkel, éggel, ajkad mosolyával Hangfogózza dalát, míg ballagok, Jó volna most megállni ablakod Alatt egy édes, fájó szerenáddal.
A szívem adnám oda hegedűnek, A szívem, melyből bú és vágy zokog, Lopjon szivedbe enyhe bánatot És kósza vágyat, mely árván röpülget, Hogy szűz álmodban, halkan, édesen, Nem is sejtve, hogy könny az, amit ejtesz, Álmodban, mit reggelre elfelejtesz, Sirasd el az én züllött életem.
Költő vagyok. Nyugdíjba mentem. Kit érdekel költészetem? Igaz, csak a közösbe tettem, és Isten adta a tudást nekem. Tán másképp látom a világom, s a versem ingyen is adom, és dolgozom még itt a mában, ezért nincs is szabadnapom.
Költészet napján ünnepelnék, de nem hívott meg senki sem, ha hívnának csak ingyen tennék, pénzért nem számolnak velem. Nem baj, mert másnap választhatnak, olyat ki szebbet, jobbat ír, kinek szavai jobban hatnak! …és nem pirul el a papír!
Nem kell az igazság a népnek, csak megvezetés, s kényelem, úgy jó, ha parancsszóra lépnek, mert a lelkük igénytelen… Dobd csak szemétre azt, ki érted tette a dolgát szüntelen, az is igaz, hogy te nem kérted: maradjon igaz, s bűntelen!
Nem akarnám letenni lantom, de én is láncom csörgetem, s nem jut már el hozzád a hangom, bezárt kapudat döngetem! Hát írass új verset magadnak, van már rá program. Jól teszed! Helyezd sírba, immár nyugodtan, az érted szóló költészetet!
amikor egyre szélesebb körben kezdett elterjedni hogy a végtelen egyenlő a határtalannal s hogy bizonyos alapigazságoknak vélt axiómák postulátumok nélküli világ is lehetséges s hogy egy ponton át számtalan olyan egyenes húzható melyek a köréje képzelt körön belüli más egyenesekkel párhuzamosnak mondhatók s hogy a képzelet körét akár a határtalannal egyenlő végtelenbe is tágíthatjuk
közbiztonsági okokból sorompóval zárták le a végtelent közönséges fenyőfa-sorompóval
Életem írtam kis bottal a porba ott estefelé, hol két út összefutott. Szörnyü ábra volt; füstölt, mint záptojás szegények ritkás asztalán és halálig mutatta magam:
államat fölkötő kendő takarta kiserkedt szőrözetem végül és oszlottam ott a selyem levegőben.
S az útontúli lejtőn gyenge bokorra szállt a madár; csapdosva tartotta a buktató ágon a súlyát és elsiratott vékony fütyöléssel.
2
Most estébe fordult e sánta vasárnap és itthon ülök. Békés és harcos könyveim fölött a polcokon s fiókjaim lukán lidércként imbolyg a házkutatás riadalma és apró fényekkel tétovázik: villanjon-é, vagy várjon-e még?
Hát villanjon! riadalom legyen itt körülöttem! életem emlékei közt két férfi lóg két durva bitón s apró hajakkal sodrott kötél foszlik a súlyuk alatt.
S mint hegyi fák ágaiból hajnalra kicsúszik az új ág, úgy belőlem is vadgalambhangu versekben csúszik ki érettük a sírás.
3
És mindennap újszülött borzalommal élek s oly nyugtalanul. Szeretőm karolásához is gond íze járul s egyre vadabb bennem a szomorúság.
De néha azért ő, ha azt hiszi nem veszem észre, titkon hisz egy istent és ahhoz imádkozik értem.
Űztön űzte kis sereggel, éjten éjjel, reges reggel, át az éren, át az áron, fegyveres népű határon. Csodaállat, csak elillant, lombokon át, ha megcsillant. Csak a nyomát hagyta minden füves földön, fájó szívben.
Az az előd nem volt boldog. Nem boldogok az utódok. Az ős haza odaveszett, de a vágy nem emlékezet.
Hejh magyarok, hajh szegények, hova űzni azt a gímet? Aki hajtja, belepusztul asszonyostul, csapatostul.
Az is, aki látta, végre, hagyja immár békességbe. Tisza mellett, Duna mellett, az a szarvas itt legelget.
Ázsiai nehéz szaga ázott pusztán füstöl tova s aranyszőre, mikor illan, gyári füstön általcsillan.
Én, Isten szavának trombitája s mint költő, élő lelkiismeret: szétkürtölöm most minden égi tájra, hogy vannak züllött ifjú emberek, kikből nem lesz se szent, se honfi hős! S e fiúkért valaki felelős!
A kis királyfit rajongástul égve nagy mesterek védték a bűn elől, grófok, bárók s a pápa őszentsége is érdeklődött hogyléte felől – s ezekre nem vigyázott lelki csősz! E fiúkért valaki felelős!
E fiúknak nem volt gyerekszobájuk, hol mese-forrást rejtnek a zsaluk, lakásuk volt egy rossz szagú muszáj-lyuk, hol több család csókolt, pörölt, aludt! Vagy ólban nőttek s rájuk tőrt az ősz. E fiúkért valaki felelős!
Vagy műhelyekben, forgáccsal, csirizzel kavart habarcs volt álom-malterük. Az ételükben ember-jóság-ízzel nem találkoztak, bár az ég derűt szült, mert Istennel viselős! E fiúkért valaki felelős!
Pofozta őket mester, gazda, béres s rugdalta a kikent, kifent segéd: sokszor volt lelkük s hátuk alja véres, bőrük tetveknek vacsora s ebéd. A csontjuk vitriolos s nem velős. E fiúkért valaki felelős!
Csak ezt hallották mindég: „te gazember”, s ha többen voltak, akkor: „csőcselék”, irigy ebek a dús koncokkal szemben s a háborúban ágyútöltelék! Üvöltni kell, bár közhely, ismerős: e fiúkért valaki felelős!
Nem tudnak semmit ők a Bibliáról s hogy van Madách, Faust, lélek-asztagok! S csak annyit tudnak az Isten fiáról, hogy elítélt minden gaz gazdagot! Kinél szurony s arany van: az erős! E fiúkért valaki felelős!
Rothasztó testi-lelki rossz koszokból nem hámozta ki senki kincsüket s zenghet a jóság száz angyal-torokból, fülük az ég szavára már süket. Szívük gennyes, szemük nézése bősz. E fiúkért valaki felelős!
Ezeknek az lesz majd a messiásuk, ki forradalmat, pénzt és nőt ígér, a Múlt hulláján tánc lesz, kurjongatásuk világ-lángok között a Holdig ér. Jön a Halál, a mindent elnyelős: ítélet lesz s valaki felelős!
Hinnéd ki arcom ismered, hogy úgy öregszem? Hogy fáradok s a hegyre fel már nem törekszem? Hinnéd ki arcom ismered, hogy hamu se már a meleg?
Most már csak mindég úgy legyen: Veled maradjak, ahogy az őszi hegy és rajta ház együtt maradnak. Kihagy a mell, üljek Eléd, most már az út öregje lép.
Öregre ült szék. Annyi volt, ki ült rajtam. Megyek szét, Milyen öregség! Ó milyen nagyon komor öregség!
Lecsendesül a lobogó vihar, halál, halál mered az útnak alján, boruljak Rád e hajnalok utolján, csókolj meg: csókom és dalom kihal. Ölellek-e még, forgatok-e könyvet? Ugrik-e még kisgyerek a nyakamba? Friss mosolyod, vad kacagásom romba', már pusztulóban s meghalnunk is könnyebb. Fordítsd a szíved ezután magadra, az özvegyek hogyha zokognak: gyengék, a mord jövendő hogyha elragadna kis kebledről: lesz, megél az emlék: az élet nem, de Te két kézzel adtál: öledben ültem, párádból itattál.
2
Sírjon, aki boldog volt, add ide a vállad, elakad a szívem is, ha könnyem kifárad. Temiattad sírok én, Veled lettem boldog, messze élnem oly nehéz, jaj, ha távol bolygok.
3
Ne engedd, hogy a szemem elfelejtsen Téged, vegye körül lelkemet halk bizalmas fényed. Jön a halál, jön a tél, élünk-e, ki tudja, süss fel, egem, csillagom a nagy hosszú útra.
Néha az erdőn a hatalmas döntők szép, nemes fát keresnek hegedűknek, s a fejszefokkal egyet-egyet ütnek, és kilesik a legjajdulóbb döngőt.
Jaj, mondjam el, hogy engem megütöttek, meg, meg nagyon, és hogy kínom kilessék, szörnyeteg fülük szívemre helyezték, de tudtam én, mit feleljek fülüknek:
Ne sírjon, akit ütnek, ne kiáltson, vagy hogyha sír, botozója ne tudja, a gazkedv derül a minél több gyászon.
Biztos kivágnak, lebukom forogva, de aki megöl, nagyon is vigyázzon, rádőlök én és úgy hal tiporodva.
Hogy most már annyit nem élek, mint amennyit eddig, a gyalázatos gyengeségnek rajtam enni lesz mit. Megtudtam és belehalok, hogy itt mindenki meghal, elszállt a lepke-ifjúság, a tél csihánya megmart. Maholnap gyermektársaim viszem el-ki, maholnap mindenféle sípokon már nélkülem sípolnak. Oly szegény voltam, emberek, de nehéz így létezni, minden széphez odakapni, kérdezni: ez mi, ez mi? Ki mondja meg: hol a fiú? Hová vetette sorsa? Vajon milyen vizekre fut, hogy szomjúságát oltsa? Agyagos már a régi víz, és morzsa már a szikla, elcsendesült, nem gyűrűzik tavon futó kaviccsa. Kivágták a törzses fenyőt, fenyője, tűje sáros, törött a rámpa, áll a gép, kereke, szíja álmos, tető bomlik, törik a szeg, pattog a gyenge zsindely, lengyel máglyázó, tót kocsis, mind más tájakra ment el, fekete zsidó dolgozók a helyükön maradtak, édes barátja mindahány a vad székely havaknak, nevet szakálluk csaposan a szurony-kriveceknek, munkára, kedvre társak ők a hetyke székelyeknek. A gyermekkor kedves helye kihalt, elhagyott, puszta, nem száll a moszt, nem vág a kés, nem csap a deszka vissza. Két karom izma nem kötél, hát ember vagyok én is, tudatlanság az ifjúság, az, minden napja végig. Ki szenvedéssel odajut, hogy rájön egyre-másra, tiltakozik, kiáltozik, biztos a pusztulása. Kedvem szerint, mint az öreg, egész nap üldögélnék, magam bajával, együgyűn, mindenen kívül élnék. Szárnyas, lángoló tűzi sors, be hamar öregedtem! Én mindenféle szenvedést megtudtam, számba vettem. Napos tájékon valahol, kék ég alatt daloltam, mondjátok: hol az ifjúság? Itt van szívemben, holtan. Most már tudom, mért van a föld, mért van a föld, mivégett? Az, aki él, csak arra van, hogy elföldeljen téged, az, aki él, csak arra van, hogy elföldeljen engem, meghal a zaj, de él a csend, hogy fektemben belengjen. Én mindmáig békétlenül és átkozódva éltem, most is tudom, nem végzem én székben, hanem szemétben, de hogyha már a pusztulás nem hagy semmit belőlem, e semmi vers, e semmi dal őrizzen az időben.
Elringat az élettenger, fennkölt nyugalmával, Közben meg üt is és ver is, bőszült haragjával, És még, folyton kínoz a gyötrő hullámzásával.
Mindegy, hogy milyen az életutunk, hogy utazunk Kínai dzsunkán, elegáns díszes, luxus hajón, Rönkfa szállító tutajon, rajt’ kalyiba lakón… Foltokkal megtákolt lukas csónakon… utazzunk!
Én csak a kezemmel evezek, talán haladok előre, Látom a gőzös meg, a tengeri sebesség őrző őre.
Voltam én már oly’ sokszor árnyékba, Hol nem zúgott lelkemnek egy hárfa… Leszek-e még életem adósa?
Létezik-e még nekem felhőtlen boldogság forrás? Élek-e még hosszan, az lehet a boldogság forrás… Létezik-e még nekem felhőtlen boldogság forrás?
Vecsés, 2016. jún. 1. - Kustra Ferenc József - íródott: alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként.
Könnyeimmel küszködöm, fáj nagyon az emlék, a múlt, Bezárt egy sötét dohos pincébe s a vasajtó rám zárult. Félelmemben kiabáltam és dörömböltem nehéz ajtaján, De nem hallja senki hangon s könyörgésem az ajtó túloldalán. Leültem egy sötét nyirkos sarokba, s ott gubbasztok, Várom, hogy kinyíljon az ajtó, hogy újra fényt láthatok.
De hiába várom szabadulásom szüntelen, nehezen tűrve a bezártságot, Mert saját lelkem pincéjében élek bezárva, egy szenvedő rab vagyok. Akármit teszek is már, a múlt fekete szörnye a kulcsot megette, Nincs már szabadulás, ebbe a fájdalomba itt pusztulok bele. S csak a könnyem forró mely bánatosan csordul szememből, Arcomon gördül az államig, s a nehéz szívem ordítva bömböl.
Miért élek ily kegyetlen életet, a sors szabadulni miért nem enged? Milyen csodálatos lenne minden, ha életem újra élhetném veled? De az idő szigorú strázsája kineveti kínzó fájdalmas szenvedésem, S nem hogy kiengedne végre, még durván embertelenül ordít is velem. Nehéz gondolatom megoldást nem talál, csak könnyeket szül, Hiába minden vágy érted s szerelmedért, elhal minden végül.
Az a csodás idő elmúlt már nagyon régen s te sem létezel már, Túlhaladt rajtunk a múló idő s csak a gyötrelem maradt már. Végleg bezárult előttem a lehetőség aranyból készült kapuja, Melyen át veled és csodás szerelmünkkel átléphettünk volna. Most sivár börtönöm penészes dohos kőfala temet el, rám omlik, Szinte megfojt súlya, úgy nyomja ziháló testem, hangom elcsuklik.
Nincs erőm kiabálni őrült fájdalmától, szám némaságba csendesül, Szememen csak könyörgő tekintetem és égetően forró könnyem ül. Gúzsba nyom valaha megélt napsugaras boldogságom sziklasúlya, Mely vágyódó szívem érted égő szerelmét megöli, s tüzét beoltja. Elpusztítja lényem életét a múlt rám nehezedő őrítően fájó emléke, Volt is, s nem is kincse, értem égő, könnyes szemű szerelmes szíve.
Ki vagyok én? 2012.01.16. Szerző: Deák László Sándor
Ki vagyok én? Elgondolkodtam az este, fontos vagyok e a világban, Ki vagy mi vagyok tulajdonképpen eme kicsi országban. Aztán arra gondoltam nem voltam és nem vagyok fontos, Hiszen csak egy picike élet az enyém, szívem is foltos. Nem vagyok egy nagy vezető vagy erőszakos politikus, Szerény életem nem kiemelkedő, lényem nem publikus.
Elgondolkodtam az este, fontos vagyok e a világban, Ki vagy mi vagyok tulajdonképpen eme kicsi országban. Aztán arra gondoltam nem voltam és nem vagyok fontos, Hiszen csak egy picike élet az enyém, szívem is foltos.
Nem vagyok egy nagy vezető vagy erőszakos politikus, Szerény életem nem kiemelkedő, lényem nem publikus. Élem az életem, teszem a dolgom, s vagyok, aki vagyok, Én, én vagyok, s talán van, akinek nagyon fontos vagyok.
Hogy mi vagyok én a végtelenül nagy egészben? Csak egy porszem a sivatag aranyszín homoktengerében. Hol van a helyem a tág világban és kicsiny hazámban? Én csak moha vagyok az erdő rengetegében az árnyban.
Óriás búzatáblában egy szál ringókalász vagyok a szélben, Egy vagyok csupán a sok-sok millióból, egy a népben. Nélkülem a világ és a drága magyarság kevesebb lenne, Ha nem lennék, talán hiányoznék, az én életem sem mese.
Hát ez vagyok én, kicsi de fontos része az egésznek, Részese vagyok ennek a nagyvilágban lévő mesének. Ezért hát maradok az, aki, és ami voltam eddig, egy srác, Egy a sokból, egy porszem, parányi moha, egy búzakalász.
Süvítve tombol a nagypénteki szél, ezen a napon újra és újra felkél. Süvítve hirdeti Jézus szenvedését, mit át kellett élnie az újszövetségért.
Jajszó nélkül tűrte a korbácsolást, a mély sebeket ejtő töviskoronát. Tűrte a megalázást, a gúnyolódást, tűrte értünk, hogy mi kapjunk megváltást.
El-elesve vitte a nehéz keresztet, nehéz léptei a vesztőhelyre vezettek. Arcán lefolyó áldott, bíbor vérével, közelebb halálához egy-egy lépéssel.
Golgotára érve keresztre feszítették, hogy azon a helyen kínhalált szenvedjék. Ott is jajszó nélkül tűrte a fájdalmat, szomjúhozott, de nem kapott szánalmat.
Hat órán át tartott fáján a szenvedése, akkor elvégeztetett a rendeltetése. Átadta drága lelkét az Édesatyjának, engedelmeskedett az Ő akaratának.
Ám drága Urunk nem halt meg örökre, a halál nem győzhetett Őfölötte. Harmadnapra feltámadott halálából, s ahogy ígérte: velünk marad mindörökre.
wikipedia.org /részlet/ 'Nagyszombaton a hagyomány szerint ezen a napon Jézus Krisztus holtan feküdt sírjában, és nagyszombatról húsvétvasárnapra virradóan ünnepli a kereszténység Jézus feltámadását.'
*
Nagyszombat és húsvét vigíliája
Forrás /részlet/ "Nagyszombaton az Egyház Krisztus szenvedéséről és haláláról elmélkedik a szentsír előtt időzve. Az esti vigília szertartásával veszi kezdetét a Katolikus Egyház legfontosabb ünnepe, a húsvét, amely a kereszténység legnagyobb örömhírét hirdeti: Jézus Krisztus feltámadt a halálból és mindenkit meghív az örök életre."
Már láttam Őt sok éve - talán álmomban? A látvány oly éles volt, mint a való, mindig, újra s újra keresem, s átélném valóságosan azt a mindent átható, itatósként magához hívó végtelen szeretetet. Mikor összetorlódtak fejem fölött súlyos gondfelhők, váratlanul, anélkül, hogy Rá gondoltam volna, - még csak nem is imádkoztam alvás előtt - s eljött... Szavakra nem emlékszem, csak határtalan jóságot sugárzó szemekre s fejemen az érintésre, mi eközben eltöltött, nem hasonlítható semmilyen érzésre, csak a mindent átölelő, egész gyarló valómat elfogadó, feltétel nélküli, megmagyarázhatatlan szeretetre. Miért, mi végre, hisz’ ki vagyok én? Felfoghatatlan. De azóta... már nem azért hiszek, mert úgy tanultam s elfogadtam. Benne lényegültem, s hiszek, én... hiszek a Feltámadásban.
