Az este loccsant és a hosszu fák elúsztak benne s már a köd mögött az ébredő Nagy Medve dörmögött,
sötét lett és téged se látlak itt, pedig mellettem állsz e lomb alatt, de elrepülsz, kibontod szárnyaid.
Már tested sincsen. Angyal vagy talán? hiába hagysz itt, visszatérsz, tudom. Már tested sincs? rád is szitál a köd s megősziti hajad a homlokod fölött.
2
S mint bánya mélyén rejlő barnaszén, úgy rejtezik a lomb is most a ködben, megbillen néha és arcomba csöppen egy-egy sötét csöpp róla hűvösen.
Gondolj a köd mögé! - borzongatom magam, örülj, hogy a világ most ködbe öltözött és semmit se látsz! - Semmit se látnék?
Hiába ringat és hiába leng felém a fényes gombaillat, ó jaj! hiába áll körém a köd!
Hűvös, rothadó avarban állok, kibomló látomásaim között.
Fehér sziklán ülök a völgy felett, s a patakkal beszélgetek. A víz úgy suhan a köveken át, selymesen, puhán, mint a fellegek, s oly súlytalan, hogy szinte már lebeg... Fodroz, iramlik, árad cseppre csepp, a völgy hosszán, lejtős sziklákon át, nappal meg éjjel, tovább és tovább... Az útja még nehéz és meredek, de ő csak mesél, csacsog és nevet, s vígan, fürgén szeli át a hegyet...
Ó, te tiszta, áttetsző, kis patak, hadd nézzelek még, hadd csodáljalak! Tovasuhansz a fehér falakon, s ezer szilánkra osztod önmagad, ezer tükör-szilánkra, mint a nap!
Dalolsz, dalolsz, tündöklőn, szabadon, s dalomba ömlik a te éneked... Egyek vagyunk, s nincs bennem semmi más, csak árnytalan, nem-szűnő ragyogás! Fehér sziklán ülök a völgy felett, s a patakkal beszélgetek...
Nézd, életem az az évszak, amelyben Pár rőt-levél (vagy az se) leng, a tar Fák ágai reszketnek a hidegben: Dúlt kórusukban nem zeng drága dal. Bennem már csak az a homály dereng, Mely alkony után sápad nyugaton S amelyet lassan, feketén beleng Az éj, a fél-halál, a nyugalom. Bennem már csak az a kis láng lidérclik, Mely ifjusága hamván haldokol, Mint ravatalon, amelyen kivégzik: Amiből kelt, vissza abba omol. Ezt látva, csak erősödik szerelmed, Hogy szeresd azt, aki maholnap elmegy.
az égről teljes fényét rám veti a napgolyó és káprázik szívem a múltba tántorodnak képei átkelnek fagyon tűzön és vízen én sorba rakom őket és viszem
milyen volt ifjúságom nem tudom már rég levágta rólam egy szike a fénylő napba szálltak évei elpárolgott szemem égő vize s nem faggatok bogárkát: elvisz-e
most sorra járom árva sírotok ki éltet adott és ki szellemet az enyészetben csontmalom forog megőrli mind az elmúlt éveket így lesz minden csak por és képzelet
a temető igen modern dolog folyvást megújul és megváltozik születnek sírok enyészik a múlt a kő beton s a márvány is kopik a lényeg marad benne csak topik
pedig halottnak lenni köztetek lenne értelme és másutt sehol az ősz ragyog a tarka hegyeken a történelem körbeszónokol volt egy világ mely megvan valahol
Az Öregség jól nevelt lovagod: követ, s egyre-másra csak bekopog, bár, ha senki sem szól: Szabad! az ajtó előtt nem marad. Újra kopogtat, gyorsan belép, s már durva fickó lesz, nem egyéb.
Fényből árnyékból álló test vagy halálos repülő indokolatlan benned ami ember indokolatlan ami nő örökös tűzkarokba fognak az égig érő kínjaid de a földön az agyonégett földön örökké emel valakid röpülj vagy sírj a könnyeidnek arcomra hullik harmata röpülj röpülj én tartalak mint ha az isten tartana.
De gyönyörű az őszi táj a sárga nyár is égre száll feltündököl a láthatár gyönyörű őszi táj
A felhő csupa buborék közötte vékony kék az ég a szél kiáltja szerteszét: ne még ne még!
Kiröpül az egész határ – de gyönyörű az őszi ég – a szél süvítne még: ne még! amit gyűjtött a sárga nyár a szél süvítve vitte szét soha nem adja vissza már ez a gyönyörű őszi ég amit röpít a kék határ soha nem adja vissza már se ősz se tél se ősz se nyár!
Lebeg a hold hűsen és aranyon Három véznácska törpe-nyárfa lombján. Így ül a lelkem, hűsen elborongván, Halovány múltakon. A holdvilági csend szívembe zsongván A holdvilágos végtelenbe fájok. És fönn és benn, hűsen és aranyon Derengenek a névtelen homályok.
Elzártam magam elöl az utolsó utat, a csillagokon túlit, hol hiába kutat fürkész szem, okos eszköz, fáradatlan elme, hova nem követhet földiek égi szerelme, hová el nem hatol más, csak vágy, csak fájdalom, és nem enyhíthetem, hiába fájlalom, jaj, nem enyhíthetem; – elzártam, s mint senki se, lettem az elmúlásnak reménytelen szerelmese: ha kérlelem is, életre lehelő csókot ad – elzártam magam előtt az utolsó utat.
Mit elkövettem, nincs mód tenni jóvá A vér sürűje nem válik savóvá – Nyugodtan várlak, vádoló öröklét S érzem a sors pörölycsapásu öklét.
A kín keményszik és puhul a dac – Kopár vidék, hol egymagad maradsz Kinek már nincs irígye, nincs barátja S körötte ég a bosszú rőt zsarátja.
Mit nékem isten, jajgató imák! Inkább a téboly jöjjön – enyhe mák – Tiz ujjam közt az üdvösség kifolyt Csörgősipkámban fojtom a sikolyt.
Nincs benne mód, daróccsuhát, hogy öltsek Dicsérd a bátrat és becsüld a bölcset – Csak ott a szívben, ott a szívbe' lent Tudod a bűnt, a bűnt, a végtelent.
Mindenszentek, Ti, ott fent, Lepillantotok reánk újra, újfent. Változunk és változik a világ, Évről évre másképp gondolunk Terád.
Sosem gondoltam rá úgy, mint szomorú tényre, Hogy e napba semmi vidámság se férjen bele Nékem. Mit gondolsz, Ők mit kívánnak, ott fenn? Hogy boldog légy, úgy, mint még sohasem.
Csak egy dolgot bánhat igazán egy ember, Ha kihagyja azt, amit neki szánt az Egyszem. Élj vele, és ragadd meg az alkalmat, Ígérem, nem fogod megbánni ezt a hatalmat!
Minden tapasztalat hatalom és tudás, Kívánom, hogy leld meg a legbelső imád. Hidd el, ha büszke leszel magadra, itt bent, Büszkék lesznek rád, még akkor is, ha te nem.
Porszemek vagyunk egy kegyetlen világban, Magunkra hagyva egy forgószél torkában. Sötétben bolyongunk, szemünk sután kutat, Kellene valaki, aki utat mutat.
Segítsen küzdeni, hogy majd látva lássunk, Megtisztult lélekkel bátran szembe szálljunk. Tanítson harcolni a tornádó ellen, Hogyan kell küzdeni ellene bölcsebben.
Világító fáklyák, gyertyák és mécsesek Világosan látják, mely utak tévesek. Minden helyes úton égjen egy-egy fáklya, Vagy ha egy kialszik, őt egy gyertya váltsa.
Minden szent diadalt ül a sötét felett, De ehhez gyertya is, nemcsak fáklya kellett. Ők segítettek meglátni a gazságot, Boldogabbá tenni az egész világot.
