Mindennek lehet kultúrája: A viselkedésnek, az állattartásnak, a nevelésnek, az írásnak, az olvasásnak, a vitának, a szexnek az evésnek az ivásnak stb. stb. Ezért ebben a topikban semmi nem off. Írhatsz bármiről, az sem baj, ha nem mindig kulturáltan.?;)) Reményeim szerint kialakul majd párbeszéd, vita, de szívesen látom a magányos farkasokat is.
A szombati nap jó részét a Vasútmúzeumban töltöttem. Stílusosnak érezem, hogy ezúttal vonattal menjek oda-vissza, így is tettem.
A kiállítás területén, szabad téren jó pár kék buszt láthattam, szépen felújítva, gondolom, nem véletlen, hogy a 20-ast, hiszen az jár errefelé. Amire viszont nem emlékszem, hogy eddig láttam volna, az valami utánfutó-féle volt, talán csomagok szállítására használták.
Jó néhány veterán tűzoltó és rendőrségi autó is állt ott, no meg egy, hetvenes évekbeli viseletet hordó rendőr. Az egyenruha hiteles, de a gumibot-forgatási technikáján még csiszolni kell.
A bejáratnál volt állatsimogató is, az egyik láma közel jött hozzám, összedugtuk az orrunkat, majd ő megvetően távozott.
Mondhatom, az arcberendezése erre ideálisan alkalmas volt.
Aztán hagyományőrzők, éspedig II. világháborús amerikai, illetve lengyel katonák, jó pár fegyver, nett kis géppuskák, kézigránát, minden egyéb puska, gázálarc, köszöntem szépen, nem kértem belőle!
Pár órával később visszanéztem, akkor viszont egy vietnami fiatalember is volt ott, így együtt kissé furcsán hatottak.
Aztán a kiállított autókat kezdtem nézegetni.
Volt öt-hat darab Dácia, no és nagy örömömre egy olyan Trabant, ami teljesen újnak tűnt, nem messze tőle egy Trabant de Luxe!
Láttam egy olyan autót, amire nem volt kiírva a neve. Mindenkitől elnézést, de nem nagyon tudom megkülönböztetni egyiket a másiktól. Ezért ami biztos, az biztos alapon elolvasom, mi van ráírva. Erre semmi, viszont tele volt szórva vagy ötven, rondánál-rondább plüssállattal. Ellenben sehol egy bólogatós autóskutya, pedig erősen hiányoltam.
Aztán látható volt jó pár traktor, mezőgazdasági gép, mind felújított állapotban, Láttam továbbá egy szekeret, az igából arra következtetésre jutottam, hogy nem lovat, hanem ökröt, esetleg tehenet fogtak eléje. Feltehetően párban.
Aztán két szép nagy asztal, háztartási kisgépekkel telerakva, Hús és dió. mák és kávédaráló, paradicsompasszírozó, minden méretben, színben és formában. Továbbá egy figyelmeztető tábla, miszerint hozzájuk nyúlni balesetveszélyes, Bizton állíthatom, hogy jó párszor használtam mindegyiküket, és túléltem. Aztán rájöttem, hogy ez a tájékoztatás a kukoricamorzsolókra vonatkozik. Azok is jó páran voltak, később ki is lehetett próbálni őket.
Továbbmentem, és szemügyre vettem a kiállított hústermékeket. Nem túl meglepő módon sokféle kolbász, disznósajt és hurka volt, az egyik standnál helyben sütötték a töpörtyűt, de nem ez volt a legnagyobb vonzerő, hanem a háromkilós kovászos kenyér! Emlékszem, ez tavaly is így volt.
Jó pár sátorban volt sajt, lekvár, szörp, illetve néhány helyen kézműipari termék is. No meg persze sör, bor, pálinka, meg kávé, esetleg ásványvíz is. És lacikonyhák, minden tételben és sokféle kínálattal.
Ezután rászántam magam, és bementem a csarnokba, ott voltak kiállítva veterán autók, illetve jó részük.
Körbejárkáltam, nézegettem, érdemes volt. Kiszúrtam egy autót, erre azt írták, hogy 1902-ben készült. Nagyon ismerős volt, aztán rájöttem, hogy a képek szerint valami ilyesmiben ült Ferenc Ferdinánd, jól megjárta vele!
Aztán volt három Rolls-Royce, itt csak a biztonság kedvéért néztem meg a kiírást, mert a kis orrdísz ismerős volt, ráadásul az egyik sűrűn szerepel a Csöngetett, Mylord? sorozatban.
Autó autó mellett, szépek, csillogóak, de ezt fölösleges is leírnom.
Hatalmas amerikai országúti cirkálók, elnézve őket, rögtön az jutott eszembe, hogy: Apu hod med be, apu hod med be az a nagy autó abba szűk utcába? Ezt viszont nem hangoztattam.
Az egyik sarkban kerékpárok, szintén mindenféle, még velocipéd is volt, kisebb is, nagyobb is. Mint olvastam, a balassagyarmati Kerékpár múzeumban több is látható.
Néha érdekes egybeesések vannak, mert aznap este egy tévéműsorban is szerepelt ugyanez a múzeum. Talán meg kéne néznem.
Ha már kerékpárról beszélek, volt motorkerékpár is, elég sok, főként Pannónia és Csepel. No meg egy Panni robogó! Egy olasz robogó is, az meg a Római vakációból tűnt ismerősnek.
Aztán végre felfedeztem, ami a legjobban érdekelt, a babakiállítást! Nem számoltam meg, de kb. húsz darab volt, a reneszánsztól az ötvenes évekig mutatta be a női viseleteket, szépségesen kidolgozva. A kedvencem egy dualizmus korabeli hölgy volt, csodás csipkeblúzzal, amint kecses mozdulattal éppen a napernyőjét nyitja ki.
Az alatta lévő sorban a magyar népviseletet, pontosabban nagyrészt pásztorviseleteket mutatja be, Bár volt két, kukoricát morzsoló, negyvenes férfi is, rögtön elneveztem őket a népmese után Okos komának és Friss komának.
A nőket itt vasárnapra kiöltözött fiatalok képviselték, nagyon szépek lettek.
Igaz, volt egy kedves idős házaspár is, a házuk előtti padon ültek, meghitten beszélgettek.
Bevallom, eddigre már elfáradtam, és keresni kezdtem egy árnyékos, kényelmes padot, amire leülhetek. Ezzel az ötletemmel nem voltam egyedül, de azért találtam megfelelőt.
Viszont nem sokat ücsöröghettem, mert sok ember kezdett egy irányba haladni, amiből arra következtettem, valami készül, és igazam lett!
Nem is akármi, hanem egy igazi, hamisítatlan gőzmozdony indult el! Csak azért nem írom, hogy csillogott, mert fekete volt! Viszont a sárgaréz síp tényleg ragyogott.
Szép, szabályszerű si-hu-hu hangokkal pöfékelt tova, nagyszámú, lelkes nézők előtt, akik minden szögből, magasságból és eszközzel fotózták-filmezték. A legjobban azok jártak, akik a vasúti hídról örökítették meg. Ekkor jó nagyot füttyentett a mozdony, mindenki összerázkódott, de én már felkészültem rá, úgyhogy nem ért váratlanul. Gurult vagy kétszáz métert, utasok is felszállhattak rá, aztán a fordítókorongra került, és indult vissza.
Volt egy másik befűtött gőzmozdony is, de az most csak ácsorgott, és a kedvező pillanatra várt.
Találtam egy olyan fordítókorongot, ami csak az utasokra várt, én is csatlakoztam hozzájuk. Legalább körpanorámát kaptam a további gőzmozdonyokról.
Aztán közelebbről is szemügyre vettem a kiállított vasúti kocsikat. Ezek egyikén az Első erdélyi vasút felirat szerepelt, és volt rajta egy fél mozgópostakocsi! Ezen azt értem, hogy a vasúti kocsi egyik része el volt választva, ott voltak a posta dolgozói. Az ajtóra levélszekrényt szereltek, aki biztosra akart menni, oda dobta be a küldeményt.
További mozgóposta kosit is láttam, igaz, csak maketten, de ezen jót mosolyogtam, mert a főnök és a beosztottak része el volt különítve. A Magyar Királyi Posta felirat szerepelt rajta.
Kezd egy kicsit hosszúra nyúlni a beszámoló, úgyhogy már csak azt említem meg, hogy sokféle zenét hallgathatott, aki ott járt. Volt négy, dél-amerikai népzenét játszó férfi, volt autóból szóló nem tudom micsoda rémség, és a kedvencem: egy négy tagból álló zenekar + énekes, akik olyasféle örökzöldekkel szórakoztatták a nagyérdeműt, mint például a Sej-haj, Rozi, vasárnap kirándulunk.
Majdnem öt órát töltöttem ott, és állítom, egy percig sem unatkoztam. De hát egyszer mindennek vége lesz, nekem is ott kellett hagynom.
Akkor te jóval többet láthattál és érthettél volna, mint a laikusok. Bár elég sokan mondták, hogy itt dolgoztak, esetleg az apjuk, a férjük, a fiuk-lányuk is.
Remélem, lesz rá alkalmad, hogy alaposan megszemléld a helyet!
Lementünk a Duna-parta is, ott még van kikötő és vasút is. Szemben pedig Budafok, a Törley pezsgőgyár. Magamban mosolyogtam, mert az jutott eszembe, hogyha Weiss Mandféd és Törley találkozni akart egymással, legegyszerűbb volt átevezni. Bár nem tudom, terveztek-e ilyet, de elképzelhető.
Én is tudtam az eseményről, de sajnos nem tudtam elmenni. :-(
Pár éven át rendszeresen jártam a területen, mivel a vasútmodellező klubnak ott volt bérelt helyisége, egymás után két különböző helyen. Mivel a vasút az egyik hobbim, az iparvágányok különösen érdekesek a számomra, de az ipari környezet is vonzott. Néha kicsit mászkáltam erre-arra, de igazi bejárást nem csináltam. Majd talán egyszer még elsétálok arra.
Ma délelőtt a nyugdíjas klub és csekélységem az egykori Csepel Vas-és Fémművek területén sétált. Majd’ hatvan éve lakom itt, de egy-két gyereknapi látogatást leszámítva még nem jártam ott. Ideje volt pótolnom!
Mindenütt az egykori nagyság romjai, az utcák-járdák töredezettek, gyom veri fel a nem használt helyeket. Impozáns csőrendszerek, ipari vasút vágánya, mait már senki sem használ.
Hogy jót is mondjak, azért van jó néhány olyan terület, ahol ilyen-olyan céhek béreltek helyt, ott pezseg az élet.
Továbbá működik még z egykori víz és energia szolgáltató, ők biztosították a gyárban a fűtést és az ipari vízellátást. Szerencsére bemehettünk megnézni, nagyon megérte!!
Egy maketten megnézhettük agyár egykori alaprajzát, jól átgondolt, megtervezett hely volt!
Aztán megnéztük a víztartályt, óriási, szabályos kör alakú medence, a víz majdnem ivóvíz minőségű, csak a biológiai tisztítás nem történik meg.
Számomra z volt meglepő, milyen visszhangos a terem, minden hang többszörös visszaverődéssel érkezett hozzánk.
Gigászi csövek, vezetékek, szerencsére mindegyik jó karban. Azért maradhatott meg, mert ők végzik a lakossági szolgáltatást Csepel és Erzsébet lakosai egy részének, ezen a távfűtést értve.
Volt néhány irodahelység, tiszták, rendesek, és jó pár egészen sikerült rajz lógott a flaon, stílszerűen ezt a helyet ábrázolva.
Egyszemélyes emlék következik.
Jó régen egy író-olvasó találkozón voltam, éspedig a Csepel munkásotthon könyvtárában, ahol Benedek István volt a meghívott vendég.
Elmondta, hogy a háború idején itt dolgozott az óvóhelyen, itt tlaálkozott a későbbi feleségével.
Még egy érdekességet említett. Annak idején volt bölcsőde a gyárban, műszak előtt a dolgozók leadhatták a gyereket, utána elvitték. A díja öt pengő volt. Félreértés ne essék, annyit kapott az, aki odavitte a gyereket.
Jót sétáltunk, jó idében, úgyhogy kár lett volna kihagynom!
Most jutott eszembe, hogy nem számoltam be a szeptember közepén tartott kultúrális "ámokfutásom"-ról :-)
Kicsit összetorlódtak nálunk a feszt-ek, szeptember közepére esett a Zeneszüret és a Tánctalálkozó is.
A Zeneszüret kezdődött a hét közepén, én péntek esete a Székesegyház előtt a Szegedi Filharmonikusoktól hallgattam filmzenéket, szombaton pedig a Kodály Központban a Magyar Állami Operaház előadásában a Carment. Szenzációs volt, mondanom sem kell.
Vasárnap átváltottam a Tánctalálkozóra, a Gálával kezdtem. Tavaly hihetetlenül magas szinvonalú volt, tele külföldi fellépőkkel, idén - gondolom a korona-helyzet miatt - a hazai iskolák mutatkoztak be, sok-sok fiatallal. Itt is volt egy-két nagyon jól eltalált bemutató.
Hétfőn ismét a Székesegyház előtt néztem meg Bozsik Ivett társulatát, 5-6 magyar népmesét táncoltak el, közben hallgathattuk a meséket is.
Kedden pedig a lánykori nevén Honvéd táncegyüttes - most hirtelen nem tudom, hogy hívják őket, talán Nemzeti Táncegyüttes? - a magyar történelem jelentősebb eseményeit táncolta el. Ide elvittem a 14 éves unokát is, és közben szondáztam a történelmi ismereteit :-) Egészen képben volt :-)
Nem bántam meg ezt a sűrű programot, - az idő is tökéletes volt még a kinti előadásokhoz, és hát a színvonal is igen jó volt. És hát annyi minden kimaradt tavasszal, volt mit pótolni, - továbbá ki tudja, mikor jön megint egy zárlat :-(
Ja, és az még külön bónusz, hogy egyedül a vasárnapi gála volt fizetős, a többi 4 előadásra csak regisztrálni kellett, hogy legyen ülőhelyed :-) Még a Carmen is ingyenes volt, - ezen a mai napig ámulok.
Nekem az épület is tetszett. Sajnos benti képeket nem csináltam, de kikukucskáltam a legfelső emeletről. Múzeumok Éjszakája 2018, itt kezdtem, itt vettem a karszalagot - ha lehet mindig valamelyik "kicsi"-nél kezdek, a karszalag ára annál marad, akinél megveszed, őt támogatod vele.
Ma délután elmentem a Mai Manó Házba, és megnézem a két kiállítást. Nem ártott sietni, mert az Egyiptom Flaubert idejében (1839-1860) című holnap zár. Ezek persze fekete-fehér fotók, és érthető módon a legtöbbjük épületekről készült, elvégre a piramisok szépen kivárták a szükséges exponálási időt. A Ramszesz-szobrok szintén. Egy-két ember is szerepelt a képen, velük érzékeltették a szobrok arányait.
Volt egy kép Flaubertről is, amint egy kertben sétál. Ami azt illeti, elég gyomos kertben, és elég romos házak előtt, sebaj.
Látható volt még egy homokzátonyon napozó, méretes krokodil is, ő se nagyon mozoghatott.
A következő szinten egy általam eddig nem ismert magyar utazó, Rosti Pál amerikai képei voltak, ezen Dél-Amerikát értve, konkrétan Kubát, Mexikót ls Venezuelát. Ez is már csak holnap nézhető meg.
A képek alatt egy-egy részlet az útinaplójából, ami azt illeti, szívesen olvasnék többet ettől a szerzőtől. Egy képaláíráson láthattam, hogy a fotófelszerelést két málhás szamár vitte, ő meg egy lovon és egy kísérővel követte őket.
Azon jót mosolyogtam, hogy ama híres maya naptárkövet ő is lefényképezte! Csodálta is, hogy sikerült fémeszközök nélkül ilyen jó munkát végezniük a faragóknak.
Befejezvén a látogatást, még sétáltam egy kicsit a Nagymező utcában. Az Operettszínház előtt lévő Kálmán Imre szobor úgy ült egy padon, hogy helyet hagyott maga mellet. Engedtem a szívélyes invitálásnak, és rövid időre melléje telepedtem.
Aztán elnézegetem a kirakott lábnyomokat, aztán irány haza! A napnak ez a része határozottan kellemesen telt!
Egyetértek, tényleg nem lehet. Szerencsére még mindig sok érdekes hely akad.
Csak egy véletlen folytán tudtam meg, hogy idén is lesz Múzeumok Őszi Fesztiválja. Próbálom nem nagyon beleélni magam, ki tudja, mi lesz belőle. Azért a programot átnézem.
Már a neve is szellemes, érdemes lenne megnézni. Viszont ha elutazom Szolnokra, akkor alighanem legalább egy éjszakát ott kellenes töltenem. Ráadásul nem tudom, oda lehet-e jutni busszal? Viszont idén úgysem aktuális, úgyhogy még tervezgethetek.
A szolnoki Reptár – repülőmúzeum – igen különleges hely, már a méreténél fogva is, ugyanis a fedetlen terület 60.000 m2, a fedett 4.500 m2. Fiúknak, férfiaknak, a repüléstörténete, haditechnika, légvédelmi technika iránt érdeklődőknek egy hatalmas játszótér.
Csak néztem elképedve azt a sok vasat glédába állítva, millió adattal, évszámmal, teljesítménnyel ellátva a tűző napon, meg néha a fülemben megjelent a sugárhajtás süvítő hangja. Nekem az 1800-as évek közepén épült és frissen felújított indóház tetszett ebben a környezetben leginkább, ehhez egy nagyon modern csarnok épült, itt volt kiállítva egy híres és hírhedt II. világháborút megjárt Messerschmitt és Spitfire gépek 1-1 darabja, lengyel múzeumból kölcsönbe. Maguk a vasak nem voltak szemfényvesztők, inkább a hírük. Bent olvastam, hogy ezen a területen tervezték a Vasúttörténeti Park kialakítását, ami végül is a Tatai úton valósult meg.
Sok interaktív játék, szimulátor, katonai akadálypálya teszi színessé és változatossá az ott tartózkodást, ám azért magam vágyából biztosan nem mentem volna. Finomat ebédeltünk, kis vicces elnevezéseket kaptak az ételek, mint berepülő pilóták, kispilóták, elfogó vadászok étke.
A szerda jó részét, a csütörtököt és a péntek délelőttöt Balatonföldváron töltöttük. A többes szám alatt egy barátnőm és én értendő, kihasználtuk az utószezont, nem is bántuk meg.
Nem szeretnék túl hosszú lenni, különben is egy kellemes sétáról elég annyit írni, hogy kellemes. Földváron jártunk, és olvastam arról, hogy van ott egy Kulipintyó nevű ház, amiben több egyéb mellett a Széchenyi család történetéről is van egy kiállítás. Kőröshegyen volt vadászkastélyuk. Sajnos, már zárva volt, csalódtam! Talán jövőre.
Viszont voltunk a balatonfüredi Jókai-villában, Nemrégiben pedig a Jókai-kertben jártam, ez szerencsés egybeesés.
Az előtérben az író által hasznáét távcső másolata volt látható, bele is néztem, de csak a falombokat láthattam rajta. Amikor Móric használta, alighanem még kicsik voltak a fák, vagy a ház elől figyelte, nem csak a Holdat és a csillagokat, de azt is, hogy a megérkező hajó hoz-e ismerőst vagy sem?
Végigjárva a házat, megállapítottam, hogy kényelem és jó ízlés felfedezhető benne, szertelen túlzás nem.
Már megint az apróságok tetszettek, legjobban, pl. Jókai festőállványa. Az általam látottak ennél nagyobbak voltak, ez azonban csak kéttenyérnyi. A rajzok jól felismerhető növényi terméseket ábrázoltak, de még nem voltak kiszínezve. Volt három elefántcsont faragvány is, azok is alig arasznyiak, ezeket is az író készítette.
A könyvolvasó állvány is érdekes volt, no meg jó néhány használati vagy dísztárgy, ilyen például két sétapálca, egy pár párbajpisztoly (remélem, sosem használta), írótollak, pipa, ezt sem sokszor használhatta.
Tetszett a bögöshajó modellje (ilyenen volt hajóbiztos Tímár Mihály) no meg a hajómalomé, amit olyan szerencsésen elkerültek a Szent Borbála utasai.
Az egyik részen konyhai eszközök találhatók, pogácsaszaggató készlet (ez nem változott az idők folyamán) derelyemetsző (ez sem), és négy csodás, vörösréz kuglófsütő forma. Számomra érdekes volt még egy spirituszfőző is, díszes tartón függött egy teáskanna, alatta lehetett meggyújtani a borszeszt. Noha szép nagy tűzhely is volt, ennyiért nem lett volna érdemes begyújtani, főleg nyáron nem.
A hálószobában volt egy szép fehér ruha, nem hinném, hogy Rózáé volt, mert elég vékony alakra tervezték.
A falon képek, köztük Jókai arcképe, no meg egy-két csendélet. Továbbá egy vizsla olajfestményen, ezen kissé elcsodálkoztam, mert Jókai nem vadászott. Nem is volt túl jó kép, talán valami jó barát festette.
Látható volt a szerző keze, márványból kifaragva. A szobrász Jókairól már idős korában készíthette, mert kissé ráncos kéz volt, viszont szép, hosszú ujjakkal, úgyhogy a portréfestő nem hízelgett a modellnek.
Mindenesetre elhatároztam, hogy hazaérve újra előveszem az Aranyembert, és meg is tettem!
Nem voltam egész életemben macskás, engem a családi nyomás tört meg. Meg kellett hajolnom a többség kívánsága előtt. Amúgy a macskáink mind egytől egyig legek valamiben, azt nem állítom, hogy mind szép és okos volt, de volt valami mindegyikben. Az egyik pl a legnagyobb közömbösséggel tudott viseltetni irányukban, ezt is nagyon tiszteltem benne. Ha leültünk mellé odakint, akkor ő fordult kilencven fokot.
Minden macskatulajdonos azt állítja, hogy az ő macskája a legszebb és a legokosabb! Ezen állítások
azonban túlzottak és elfogultak, mert a legszebb és legokosabb macska az ÉN macskám! Na jó, elismerem, talán nem a legokosabb, de okvetlen a legkedvesebb!
Jó ebbe belelazulni, rég volt ilyen élményem. Mert ha teszek veszek zörgök, nem tudok mindenre figyelni. Úgy képzelném, hogy leülök a fotelbe, becsukom a szemem, hallgatom és közben magam elé vetítem. Csak ahhoz legalább le kéne ülni távkapcsoló és telefon nélkül.
Ma reggel a konyhában dolgoztam, közben rádióztam, és egy, sajnos már divatjamúltnak számító műfajjal találkoztam: a rádiójátékkal! Méghozzá Fellini írta! Az álmok országáról szólt, kitünő színészekkel. A főszerepben egyfajta kapusként Bodrogi Gyula beszélt. Bepillantást nyerhettünk az emberek álmaiba. A hajléktalan bőséges terített asztalról és kényelmes ágyról, a menyasszony csodás esküvőről és külön háztartásról álmodott.
A diák arról, hogy most ő felelteti a tanárát az általa ismert és fontos dolgokból, például kalandfilmekből, vagy a focicsapatok összeállításáról. A tanárok arról, hogy végre lóghatnak egy kicsit, remek idő van, mehetnek a játszótérre, és így tovább.
Sajna, előbb vagy utóbb, de mindenkinek fel kellett ébrednie.
Viszont a rádiójáték remek volt, örömmel hallgattam.
Egy rádióműsorból tudtam, meg, hogy a Capa fotókiállításon Miauuu címmel macskaképek láthatóak, és úgy döntöttem, elmegyek és megnézem. E hó végéig van nyitva, ezért igyekeznem kellett, hogy még láthassam. Kicsivel később tudtam meg, hogy nem magában az Ernst múzeumban van, hanem a mellette lévő kávézóban. Azért nem bántam meg, hogy benéztem, mert gyönyörködhettem egy nagypolgári lépcsőházban, ahol kellemesen hűvösek a márványból lévő lépcsőfokok és korlátok, az előtérben ilyen anyagból készült padokkal. Semmi szertelen túlzás, jó ízlés és visszafogottság jellemezte.
A kiállítás némi csalódást okozott, nem a képek minőségével, hanem a mennyiségével volt gond. Talán egy tucat képet láttam, igaz, azokat érdemes volt megnéznem. A képek mellé egy történetet is mellékeltek, azokat is elolvastam. Egy barna cirmos macskáról kiderült, hogy Bolha a neve. Kb. egyhetes volt, amikor a fotós megtalálta, és a másik két macskája éppen meg akarta ölni. Felszedte, megszabadította az élősködőitől (a nevét innen kapta) és felnevelte. Később a másik kettő is megszokta.
Az is kiderült, hogy Bolha legkedvesebb időtöltése a dobozokban való elhelyezkedés, ez sok macskásnak ismerősen hangozhat.
Szerintem viszont a legutolsó kép a legjobb. Annyira megtetszett, hogy még a fotós nevét is feljegyeztem: Hajdú D. Andrásnak hívják. A képen egy ház, amiről el lehet mondani, hogy roskadófélben van a ház, hámlik rajt a vakolat. Ráadásul már ajtaja sincs. Van viszont egy szárítókötél, amin egy takaró lóg, a takarón egy meglehetősen feldúlt tigris villogtatja a fogát. A kép alsó sarkában egy kb, hathónapos, fekete kiscica, aki felfelé, a takaróra néz. A címe: Példakép.
Ez tetszett a legjobban, háromszor visszamentem megcsodálni.
Aztán rájöttem, hogy oda-vissza száznegyven percet utaztam egy húszperces nézegetésért, úgyhogy ha már itt vagyok, nézegetek tovább.
Örömmel állapítottam meg, hogy a Thália színház műsorán szerepel a Gyilkosság az Orient expresszen színpadi változata. Jó lenne megnézni!
Úgy döntöttem, az lenne a méltó befejezés, ha megennék egy fagylaltot, és meg is tettem a kedvenc mindenmentes cukrászdámban. Megkérdeztem, van-e az Ország tortájából, volt is a Szentivánéji álom fantázianevűből három szelet, bár inkább szeletkének mondanám. Ezt viszont kissé elhalasztottam, egy napra elég ennyi!
Ezt az oldalát nem ismertem Jókainak, csak most hogy írtad, olvastam utána én is :)
És ha már Mikszáthot szóba hoztam, hozok egy képet (netes, nem saját) a zebegényi Dőry Kastélyról, ez a Dőry báró szerepel a Különös házasság című regényben. A kastély már alig látszik a dús és magas zöld növénytől, teljesen eltakarja a látványt a kíváncsi szemek elől, előtte megy a kerékpár út, onnan lehet picikét vagy sétahajóval a Dunáról. Úgy hogy magát a kastély inkább neten csodáltam, amúgy jelenleg üresen áll, a parkja emellett csodálatosan gondozott.
Készültem a Jókai-kertbe tett látogatásra, utánaolvastam, érdemes volt. Jókai szenvedélyes kertész (is) volt, egy mondatát megjegyeztem, körülbelül így hangzik: A aki nem szereti a fáit, az jobb, ha piacon veszi meg az almát. Alighanem i gaza van.
Ami a Mikszáth-emlékházat illeti, az tényleg csalódás lehetett, ha arrafelé jársz, talán több szeencsétek lesz, érdemes lenne sort keríteni rá.
Azt olvasom, hogy 2200 pénzért vette egy elhagyott kőbányaként, pár év múlva megművelve, beültetve 30 000 pénzért vették volna meg tőle. Megértem, hogy nem adta.
És ha már Jókai, akkor megemlítem, hogy az egyik börzsönyi kirándulásunk alkalmával nagy táblán láttunk hirdetést az út mellett, miszerint Horpácson Mikszáth emlékház/kúria/kastély várja látogatóit. Mondanom sem kell, nagy volt a csábítás, be is kanyarodtunk a faluba. És akkora csalódás ért, mert pont vasárnap zárva volt, érthetetlen ez a nyitvatartási rend, így csak a parkot tudtuk meglesni a kerítésen keresztül. Tervezünk ám visszamenni, főleg, hogy ez az egyetlen Mikszáth múzeum.
