Mindennek lehet kultúrája: A viselkedésnek, az állattartásnak, a nevelésnek, az írásnak, az olvasásnak, a vitának, a szexnek az evésnek az ivásnak stb. stb. Ezért ebben a topikban semmi nem off. Írhatsz bármiről, az sem baj, ha nem mindig kulturáltan.?;)) Reményeim szerint kialakul majd párbeszéd, vita, de szívesen látom a magányos farkasokat is.
Most jutott eszembe, hogy nem számoltam be a szeptember közepén tartott kultúrális "ámokfutásom"-ról :-)
Kicsit összetorlódtak nálunk a feszt-ek, szeptember közepére esett a Zeneszüret és a Tánctalálkozó is.
A Zeneszüret kezdődött a hét közepén, én péntek esete a Székesegyház előtt a Szegedi Filharmonikusoktól hallgattam filmzenéket, szombaton pedig a Kodály Központban a Magyar Állami Operaház előadásában a Carment. Szenzációs volt, mondanom sem kell.
Vasárnap átváltottam a Tánctalálkozóra, a Gálával kezdtem. Tavaly hihetetlenül magas szinvonalú volt, tele külföldi fellépőkkel, idén - gondolom a korona-helyzet miatt - a hazai iskolák mutatkoztak be, sok-sok fiatallal. Itt is volt egy-két nagyon jól eltalált bemutató.
Hétfőn ismét a Székesegyház előtt néztem meg Bozsik Ivett társulatát, 5-6 magyar népmesét táncoltak el, közben hallgathattuk a meséket is.
Kedden pedig a lánykori nevén Honvéd táncegyüttes - most hirtelen nem tudom, hogy hívják őket, talán Nemzeti Táncegyüttes? - a magyar történelem jelentősebb eseményeit táncolta el. Ide elvittem a 14 éves unokát is, és közben szondáztam a történelmi ismereteit :-) Egészen képben volt :-)
Nem bántam meg ezt a sűrű programot, - az idő is tökéletes volt még a kinti előadásokhoz, és hát a színvonal is igen jó volt. És hát annyi minden kimaradt tavasszal, volt mit pótolni, - továbbá ki tudja, mikor jön megint egy zárlat :-(
Ja, és az még külön bónusz, hogy egyedül a vasárnapi gála volt fizetős, a többi 4 előadásra csak regisztrálni kellett, hogy legyen ülőhelyed :-) Még a Carmen is ingyenes volt, - ezen a mai napig ámulok.
Nekem az épület is tetszett. Sajnos benti képeket nem csináltam, de kikukucskáltam a legfelső emeletről. Múzeumok Éjszakája 2018, itt kezdtem, itt vettem a karszalagot - ha lehet mindig valamelyik "kicsi"-nél kezdek, a karszalag ára annál marad, akinél megveszed, őt támogatod vele.
Ma délután elmentem a Mai Manó Házba, és megnézem a két kiállítást. Nem ártott sietni, mert az Egyiptom Flaubert idejében (1839-1860) című holnap zár. Ezek persze fekete-fehér fotók, és érthető módon a legtöbbjük épületekről készült, elvégre a piramisok szépen kivárták a szükséges exponálási időt. A Ramszesz-szobrok szintén. Egy-két ember is szerepelt a képen, velük érzékeltették a szobrok arányait.
Volt egy kép Flaubertről is, amint egy kertben sétál. Ami azt illeti, elég gyomos kertben, és elég romos házak előtt, sebaj.
Látható volt még egy homokzátonyon napozó, méretes krokodil is, ő se nagyon mozoghatott.
A következő szinten egy általam eddig nem ismert magyar utazó, Rosti Pál amerikai képei voltak, ezen Dél-Amerikát értve, konkrétan Kubát, Mexikót ls Venezuelát. Ez is már csak holnap nézhető meg.
A képek alatt egy-egy részlet az útinaplójából, ami azt illeti, szívesen olvasnék többet ettől a szerzőtől. Egy képaláíráson láthattam, hogy a fotófelszerelést két málhás szamár vitte, ő meg egy lovon és egy kísérővel követte őket.
Azon jót mosolyogtam, hogy ama híres maya naptárkövet ő is lefényképezte! Csodálta is, hogy sikerült fémeszközök nélkül ilyen jó munkát végezniük a faragóknak.
Befejezvén a látogatást, még sétáltam egy kicsit a Nagymező utcában. Az Operettszínház előtt lévő Kálmán Imre szobor úgy ült egy padon, hogy helyet hagyott maga mellet. Engedtem a szívélyes invitálásnak, és rövid időre melléje telepedtem.
Aztán elnézegetem a kirakott lábnyomokat, aztán irány haza! A napnak ez a része határozottan kellemesen telt!
Egyetértek, tényleg nem lehet. Szerencsére még mindig sok érdekes hely akad.
Csak egy véletlen folytán tudtam meg, hogy idén is lesz Múzeumok Őszi Fesztiválja. Próbálom nem nagyon beleélni magam, ki tudja, mi lesz belőle. Azért a programot átnézem.
Már a neve is szellemes, érdemes lenne megnézni. Viszont ha elutazom Szolnokra, akkor alighanem legalább egy éjszakát ott kellenes töltenem. Ráadásul nem tudom, oda lehet-e jutni busszal? Viszont idén úgysem aktuális, úgyhogy még tervezgethetek.
A szolnoki Reptár – repülőmúzeum – igen különleges hely, már a méreténél fogva is, ugyanis a fedetlen terület 60.000 m2, a fedett 4.500 m2. Fiúknak, férfiaknak, a repüléstörténete, haditechnika, légvédelmi technika iránt érdeklődőknek egy hatalmas játszótér.
Csak néztem elképedve azt a sok vasat glédába állítva, millió adattal, évszámmal, teljesítménnyel ellátva a tűző napon, meg néha a fülemben megjelent a sugárhajtás süvítő hangja. Nekem az 1800-as évek közepén épült és frissen felújított indóház tetszett ebben a környezetben leginkább, ehhez egy nagyon modern csarnok épült, itt volt kiállítva egy híres és hírhedt II. világháborút megjárt Messerschmitt és Spitfire gépek 1-1 darabja, lengyel múzeumból kölcsönbe. Maguk a vasak nem voltak szemfényvesztők, inkább a hírük. Bent olvastam, hogy ezen a területen tervezték a Vasúttörténeti Park kialakítását, ami végül is a Tatai úton valósult meg.
Sok interaktív játék, szimulátor, katonai akadálypálya teszi színessé és változatossá az ott tartózkodást, ám azért magam vágyából biztosan nem mentem volna. Finomat ebédeltünk, kis vicces elnevezéseket kaptak az ételek, mint berepülő pilóták, kispilóták, elfogó vadászok étke.
A szerda jó részét, a csütörtököt és a péntek délelőttöt Balatonföldváron töltöttük. A többes szám alatt egy barátnőm és én értendő, kihasználtuk az utószezont, nem is bántuk meg.
Nem szeretnék túl hosszú lenni, különben is egy kellemes sétáról elég annyit írni, hogy kellemes. Földváron jártunk, és olvastam arról, hogy van ott egy Kulipintyó nevű ház, amiben több egyéb mellett a Széchenyi család történetéről is van egy kiállítás. Kőröshegyen volt vadászkastélyuk. Sajnos, már zárva volt, csalódtam! Talán jövőre.
Viszont voltunk a balatonfüredi Jókai-villában, Nemrégiben pedig a Jókai-kertben jártam, ez szerencsés egybeesés.
Az előtérben az író által hasznáét távcső másolata volt látható, bele is néztem, de csak a falombokat láthattam rajta. Amikor Móric használta, alighanem még kicsik voltak a fák, vagy a ház elől figyelte, nem csak a Holdat és a csillagokat, de azt is, hogy a megérkező hajó hoz-e ismerőst vagy sem?
Végigjárva a házat, megállapítottam, hogy kényelem és jó ízlés felfedezhető benne, szertelen túlzás nem.
Már megint az apróságok tetszettek, legjobban, pl. Jókai festőállványa. Az általam látottak ennél nagyobbak voltak, ez azonban csak kéttenyérnyi. A rajzok jól felismerhető növényi terméseket ábrázoltak, de még nem voltak kiszínezve. Volt három elefántcsont faragvány is, azok is alig arasznyiak, ezeket is az író készítette.
A könyvolvasó állvány is érdekes volt, no meg jó néhány használati vagy dísztárgy, ilyen például két sétapálca, egy pár párbajpisztoly (remélem, sosem használta), írótollak, pipa, ezt sem sokszor használhatta.
Tetszett a bögöshajó modellje (ilyenen volt hajóbiztos Tímár Mihály) no meg a hajómalomé, amit olyan szerencsésen elkerültek a Szent Borbála utasai.
Az egyik részen konyhai eszközök találhatók, pogácsaszaggató készlet (ez nem változott az idők folyamán) derelyemetsző (ez sem), és négy csodás, vörösréz kuglófsütő forma. Számomra érdekes volt még egy spirituszfőző is, díszes tartón függött egy teáskanna, alatta lehetett meggyújtani a borszeszt. Noha szép nagy tűzhely is volt, ennyiért nem lett volna érdemes begyújtani, főleg nyáron nem.
A hálószobában volt egy szép fehér ruha, nem hinném, hogy Rózáé volt, mert elég vékony alakra tervezték.
A falon képek, köztük Jókai arcképe, no meg egy-két csendélet. Továbbá egy vizsla olajfestményen, ezen kissé elcsodálkoztam, mert Jókai nem vadászott. Nem is volt túl jó kép, talán valami jó barát festette.
Látható volt a szerző keze, márványból kifaragva. A szobrász Jókairól már idős korában készíthette, mert kissé ráncos kéz volt, viszont szép, hosszú ujjakkal, úgyhogy a portréfestő nem hízelgett a modellnek.
Mindenesetre elhatároztam, hogy hazaérve újra előveszem az Aranyembert, és meg is tettem!
Nem voltam egész életemben macskás, engem a családi nyomás tört meg. Meg kellett hajolnom a többség kívánsága előtt. Amúgy a macskáink mind egytől egyig legek valamiben, azt nem állítom, hogy mind szép és okos volt, de volt valami mindegyikben. Az egyik pl a legnagyobb közömbösséggel tudott viseltetni irányukban, ezt is nagyon tiszteltem benne. Ha leültünk mellé odakint, akkor ő fordult kilencven fokot.
Minden macskatulajdonos azt állítja, hogy az ő macskája a legszebb és a legokosabb! Ezen állítások
azonban túlzottak és elfogultak, mert a legszebb és legokosabb macska az ÉN macskám! Na jó, elismerem, talán nem a legokosabb, de okvetlen a legkedvesebb!
Jó ebbe belelazulni, rég volt ilyen élményem. Mert ha teszek veszek zörgök, nem tudok mindenre figyelni. Úgy képzelném, hogy leülök a fotelbe, becsukom a szemem, hallgatom és közben magam elé vetítem. Csak ahhoz legalább le kéne ülni távkapcsoló és telefon nélkül.
Ma reggel a konyhában dolgoztam, közben rádióztam, és egy, sajnos már divatjamúltnak számító műfajjal találkoztam: a rádiójátékkal! Méghozzá Fellini írta! Az álmok országáról szólt, kitünő színészekkel. A főszerepben egyfajta kapusként Bodrogi Gyula beszélt. Bepillantást nyerhettünk az emberek álmaiba. A hajléktalan bőséges terített asztalról és kényelmes ágyról, a menyasszony csodás esküvőről és külön háztartásról álmodott.
A diák arról, hogy most ő felelteti a tanárát az általa ismert és fontos dolgokból, például kalandfilmekből, vagy a focicsapatok összeállításáról. A tanárok arról, hogy végre lóghatnak egy kicsit, remek idő van, mehetnek a játszótérre, és így tovább.
Sajna, előbb vagy utóbb, de mindenkinek fel kellett ébrednie.
Viszont a rádiójáték remek volt, örömmel hallgattam.
Egy rádióműsorból tudtam, meg, hogy a Capa fotókiállításon Miauuu címmel macskaképek láthatóak, és úgy döntöttem, elmegyek és megnézem. E hó végéig van nyitva, ezért igyekeznem kellett, hogy még láthassam. Kicsivel később tudtam meg, hogy nem magában az Ernst múzeumban van, hanem a mellette lévő kávézóban. Azért nem bántam meg, hogy benéztem, mert gyönyörködhettem egy nagypolgári lépcsőházban, ahol kellemesen hűvösek a márványból lévő lépcsőfokok és korlátok, az előtérben ilyen anyagból készült padokkal. Semmi szertelen túlzás, jó ízlés és visszafogottság jellemezte.
A kiállítás némi csalódást okozott, nem a képek minőségével, hanem a mennyiségével volt gond. Talán egy tucat képet láttam, igaz, azokat érdemes volt megnéznem. A képek mellé egy történetet is mellékeltek, azokat is elolvastam. Egy barna cirmos macskáról kiderült, hogy Bolha a neve. Kb. egyhetes volt, amikor a fotós megtalálta, és a másik két macskája éppen meg akarta ölni. Felszedte, megszabadította az élősködőitől (a nevét innen kapta) és felnevelte. Később a másik kettő is megszokta.
Az is kiderült, hogy Bolha legkedvesebb időtöltése a dobozokban való elhelyezkedés, ez sok macskásnak ismerősen hangozhat.
Szerintem viszont a legutolsó kép a legjobb. Annyira megtetszett, hogy még a fotós nevét is feljegyeztem: Hajdú D. Andrásnak hívják. A képen egy ház, amiről el lehet mondani, hogy roskadófélben van a ház, hámlik rajt a vakolat. Ráadásul már ajtaja sincs. Van viszont egy szárítókötél, amin egy takaró lóg, a takarón egy meglehetősen feldúlt tigris villogtatja a fogát. A kép alsó sarkában egy kb, hathónapos, fekete kiscica, aki felfelé, a takaróra néz. A címe: Példakép.
Ez tetszett a legjobban, háromszor visszamentem megcsodálni.
Aztán rájöttem, hogy oda-vissza száznegyven percet utaztam egy húszperces nézegetésért, úgyhogy ha már itt vagyok, nézegetek tovább.
Örömmel állapítottam meg, hogy a Thália színház műsorán szerepel a Gyilkosság az Orient expresszen színpadi változata. Jó lenne megnézni!
Úgy döntöttem, az lenne a méltó befejezés, ha megennék egy fagylaltot, és meg is tettem a kedvenc mindenmentes cukrászdámban. Megkérdeztem, van-e az Ország tortájából, volt is a Szentivánéji álom fantázianevűből három szelet, bár inkább szeletkének mondanám. Ezt viszont kissé elhalasztottam, egy napra elég ennyi!
Ezt az oldalát nem ismertem Jókainak, csak most hogy írtad, olvastam utána én is :)
És ha már Mikszáthot szóba hoztam, hozok egy képet (netes, nem saját) a zebegényi Dőry Kastélyról, ez a Dőry báró szerepel a Különös házasság című regényben. A kastély már alig látszik a dús és magas zöld növénytől, teljesen eltakarja a látványt a kíváncsi szemek elől, előtte megy a kerékpár út, onnan lehet picikét vagy sétahajóval a Dunáról. Úgy hogy magát a kastély inkább neten csodáltam, amúgy jelenleg üresen áll, a parkja emellett csodálatosan gondozott.
Készültem a Jókai-kertbe tett látogatásra, utánaolvastam, érdemes volt. Jókai szenvedélyes kertész (is) volt, egy mondatát megjegyeztem, körülbelül így hangzik: A aki nem szereti a fáit, az jobb, ha piacon veszi meg az almát. Alighanem i gaza van.
Ami a Mikszáth-emlékházat illeti, az tényleg csalódás lehetett, ha arrafelé jársz, talán több szeencsétek lesz, érdemes lenne sort keríteni rá.
Azt olvasom, hogy 2200 pénzért vette egy elhagyott kőbányaként, pár év múlva megművelve, beültetve 30 000 pénzért vették volna meg tőle. Megértem, hogy nem adta.
És ha már Jókai, akkor megemlítem, hogy az egyik börzsönyi kirándulásunk alkalmával nagy táblán láttunk hirdetést az út mellett, miszerint Horpácson Mikszáth emlékház/kúria/kastély várja látogatóit. Mondanom sem kell, nagy volt a csábítás, be is kanyarodtunk a faluba. És akkora csalódás ért, mert pont vasárnap zárva volt, érthetetlen ez a nyitvatartási rend, így csak a parkot tudtuk meglesni a kerítésen keresztül. Tervezünk ám visszamenni, főleg, hogy ez az egyetlen Mikszáth múzeum.
Tegnap délelőtt a svábhegyi Jókai-kertben jártunk. A kert bejárása ingyenes, van egy Jókai-emlékszoba, annak a megtekintéséért kell csekély díjat fizetni.
A svábhegyi telket Jókai vette, két könyvének a honoráriumából, és itt, a város zajától távol, írni és pihenni tudott.
Ha már ismerték volna a biokertész fogalmat, akkor ez rá is vonatkozna, de hát akkoriban nem is volt más.
A két hold nagyságú tövisbozótot Jókai parkká változtatta, fákat, szőlőt, konyhakertet, no meg sok-sok rózsát telepített. Egy csinos kis házat is épített rá, de ezt az örökösök nem tartották karban, le kellett bontani.
Fennmaradt viszont a présház, csinos, jólépített helyiség, ez viszont remek állapotban van, barátságos, hívogató. Magától értődő, hogy egy jó hűvös pince is van benne.
Elvégre Móric bácsi szüretei fontos események voltak annak idején.
A szomszéd telken is van egy kb. ilyen korú villa, sajnos, erősen elhanyagolt. Viszont a mellette lévő táblán érdeklődve olvashattuk, hogy magát a telket az adásvételi szerződésben így jelölték meg: A Steindl-telek mellett. Igen, Steindl Imre apjáról van szó, ő volt a szomszéd.
Ennek a családnak is figyelemre méltó a története, volt köztük építész, őt nem kell bemutatni, de műbútorasztalos és ékszerész is. Az előbbi készítette a Vigadó belső berendezését, nemrégiben meggyőződhettem arról, hogy remek munkát végzett. A Lánchíd faszerkezete is őt dícséri. Az ő családtörténetük is tanulságos, Ausztriából származtak, de egy generáció alatt elmagyarosodtak.
Maga a kert tele van árnyékos ösvényekkel, sok kellemes ülőhelyet kínáló pad is akad, ezek közül persze az oroszlános pad az, amit a legtöbbet emlegetnek. Kőből készült, és nem csak a pad, de az előtte lévő asztal lába is oroszlánokat formáz. Szép nagy, félkörívbe hajlik, bőven volt rajta hely a krinolint viselő nőknek is.
Meg kell adni, Móric bácsinak jó ízlése volt, mert a kilátás a legtöbb helyről csodás! Igaz, az ízlésében eddig sem kételkedtem. Persze, akkor még nem okvetlenkedtek villanyvezetékek a képben.
A szőlőket újratelepítették, a kadarka fajtájú szőlővel, sok vörösbort készítő pincészet segített benne.
A kert valóban madárbarát, jó néhány etetőt és fészekodút láthattunk a fákon, meg külön kis állványon is. Sok tábla tájékoztatott arról, milyen madárfajokat láthatunk erre, legalábbis némi szerencsével.
Érdekelne, vajon a denevéreknek is készítettek-e szállást?
Két csodás, de éppen elvirágzóban lévő nyári orgona bokrot is észrevettem, megfelelt azon hírének, hogy ez kész pillangó találkozóhely.
A Jókai emlékszoba kicsi, ezért aztán csak ötösével mehettek be a látogatók, többen el sem fértek volna.
Néhány személyes tárgy látható benne, például Laborfalvy Róza íróasztala, egy első kiadású Kárpáthy Zoltán (az első kötete) egy csomag tarokk-kártya (ezt a játékot Jókai kedvelte, és szívesen foglalkozott vele.
Észrevettem, milyen szép a szoba közepén függő kovácsoltvas lámpa. Eredetileg biztos petróleum égett benne, most persze villany.
Ahogy említettem, a pince kellemesen hűvös és szép boltíves volt, illetve most is az!
Hazafelé menve felfedeztünk egy termő szilvafát, ezt biztos nem az író ültette, mert ahhoz túl fiatal volt, viszont a gyümölcse ízletes.
Aztán a buszmegálló felé menet láttunk egy csinos, rendezett kis teret, kényelmes, árnyas paddal, és egy remekül sikerült, minden pátosz nélküli Jókai szoborral, nem is mulasztottam el, hogy kezet fogjak vele!
A tőle nem messze lévő háborús emlékműről ez nem mondható el, de ez azért más műfaj.
Hú, de rég nem voltam színházban! Tavasszal volt száz éves a Csepeli Munkásotthon, erre több színdarabbal készültek, el is határoztam, hogy legalább egyet, de inkább kettőt megnézek, erre beütött ez a nyavalyás vírus.
Erre is igaz lehet, hogy a csúcson kell abbahagyni :)
Várni a következő találkozást, mintsem úgy távozni, hogy na elfogyott a szó.
Azért a színházi éhségem kicsit csillapodott, pár napja Szarvason a Vízi Színpadon volt szerencsém egy darabra, igazi nyáresti szórakozás volt, klasszikus kabaré jelenetekkel, kis kuplék, dalbetétek, annyira rövid volt mindegyik, hogy szinte mindre azt mondtam, ezt még jó lenne hallgatni, nevetgélni kicsikét, összességében parádés volt a maga műfajában.
