én meg azt figyeltem meg, hogy ezeket a hiedelmeket ha tápláljuk, akkor növekszik az intenzitásuk, és egyre aktívabban kezdenek működni, miközben a negatívak gyengülnek. a kettő nem lehet ugye egyszerre.
az a gond csak, ha tudatosan nem tápláljuk őket akkor megint visszasorvadnak, mert a külső világ ezeket ha nem teszünk érte, nem igazolja vissza. de ha kiválasztunk egy-két elsajátítani, megerősíteni kívánt alaphiedelmet, és naponta elmélyítjük a gondolatot, az megerősödik, működni kezd, és akkor már visszaigazolja a külvilág is. éberség kell hozzá, kétségtelen...
Hát, nem szélsőséges :P Gyakorlatilag egyik pozitív hiedelemmel sem rendelkezem, max kis mértékben. (pedig jó lenne, ha mégis)
Amúgy azt figyeltem meg, hogy ezek a pozitív hiedelmek kicsit olyanok, mint az elhajlított ág, ami visszacsapódva pofáncsap. Merthogy a negatív dolgok nagyon ragaszkodóak. Addig kell hajlítgatni az ágat, amíg nem csap pofán :D
akkor nézzük az általam felsorolt hiedelmek ellentétét:
az életnek van értelme
testem és a lelkes harmóniában van
van hatalmam az eseményk felett
az emberek jók
erős vagyok
többnyire azt teszem, amit akarok
az emberek szeretnek
szerencsés vagyok
na most kicsit provokatív meg szélsőséges leszek, előre is bocs, de ha ezen hiedelmek közül akár egyet is a magadénak tudsz, akkor nem lennél ezen a fórumon.
na mondtam:) szélsőséges vélemény. de a hiedelmek feltérképezéséhez kíméletlen őszinteség kell. nagyon jó, hogy így spontánul összeszedted a hiedelmeket, amik eszedbe jutottak, de vannak olyan mélyen fekvő hiedelmeink, amikkel nem merünk szembenézni. ha így le vannak írva, akkor pedig olyan szélsőségesen hatnak, hogy automatikusan elutasítjuk őket. pedig annak ellenére, hogy a tudatos agyunk elsőre elveti, sok ezek közül igenis működik a felszín alatt. én is küzdök némelyikkel.
pl ami a hatalmat, a szerencsét, vagy az erőt illeti.
A negatív érzések elfogadásáról jutott eszembe, hogy van egy "worry exposure" nevű terápiás gyakorlat szorongásos problémákra, aminek kifejezetten a negatív érzések megszokása a célja. A lényege az, hogy az ember 25 percig semmi mást nem csinál, mint a lehető legélénkebben elképzeli a legrosszabb félelmét egy nem teljesen kontrollálható helyzetben. Közben nem próbál racionálisan gondolkodni, nem tereli el a figyelmét, nem nyom el semmit. Csak a 25 perc eltelte után szabad/kell reálisan gondolkodni, perspektívába helyezni a dolgot.
Aktionáter, ez annyiban különösen érdekes lehet számodra, hogy a mögötte levő egyik elmélet szerint pont azért aggódnak az emberek szavakban és mondatokban, hogy elkerüljék a fenyegető mentális képeket és a velük járó érzelmeket. (bár ha jól tudom, neked nem annyira a mondatokban való aggódással, mint a mondatokban való gondolkodással van bajod)
Hát nem tudom, én ezeket a hiedelmeknek, meg belső hiteknek a nagy részét sohasem éreztem így.
Szerintem a belső hiedelmek (csak kevés fog eszembe jutni, majd még később lehet, hogy írok még), valószínűleg sok nem alaphit is lesz benne, de mindegy:
-minden dolognak van célja/rendeltetése (nincs) -minden dolog okkal történik (najó, az első kettőn kicsit még gyúrni kell, valahogy a cél és az ok közötti különbséget nem mindig érzem) -van objektív valóság, olyan értelemben, ahogy általában szokás használni (nincs) -a fentiből következően mindenki ugyanúgy érzékeli a környezetét, mint én (nem így van) -léteznek ezek a fogalmak: "megérdemlem", "jogom van", "nekem jár" (legfeljebb jogi értelemben) -léteznek abszolút bűnök (csak jogi értelemben) -létezik abszolút igazság, úgy értem igaz-ság (nem igazságosság vagy ilyesmi) (csak viszonylagos: ami beillik a valóságnak tartott képbe/illúzióba (vagy legjobban megfelel neki), az az igazság)
Jó persze ezt most csak hirtelen írtam, rég nem agyaltam ilyeneken. Meg a legnagyobb baj: ezek elég elvont fogalmak/szavak, valószínűleg nem is ugyanazt értjük alattuk, tehát jól el fogunk beszélni egymás mellett.
"szóval én azt gondolom, hogy az a hit, hogy a mentális egészség jele az állandó jókedv, a kedvesség és a határozottság a mentális egészség jele és sosem szabad sírni vagy kimutatni bánatunkat. ezzel azonban az emberi tapasztalat természetes részét tagadnánk meg. a természetes érzéseket elfojtó próbálkozásoknak nagyon magas ára van. "
na, tehát, én azt gondolom, hogy a mentális egészség jelen NEM az állandó jókedv, határozottság, stb.
Ha "meglovagoljátok" az érzéseket, akkor lehetőség van arra, hogy eljussatok bizonyos alapvető hiedelmekhez. a következetes önfeltárások sora eredményt fog hozni, és további kreatív pszichológiai tevékenységekre ösztönöz.
néhány alaphiedelmünk (nagyon sok, nagyon különböző személyes hiedelem van, ezek csak általános verziók, amiket sok ember elfogad)
1. az élet siralomvögy 2. a test hitvány, a lélekhez képest alacsonyabbrendű 3 tehetetlen vagyok a körülményekkel szemben, amelyek fölött nincs hatalmam 4 az emberek alapvetően rosszak, kivéve engem
belsőbb hitek pl.
gyenge vagyok, mindig is az voltam soha nem csinálhatom azt, amit akarok nem szeretnek az emberek mindig balszerencsém van ...
az érzelmek a hiedelmeket követik minden esetben, ami pedig olyan valóságot alakít ki, amely mindezeknek megfelelő, és megfordítva nem azt mondjátok, hogy azért ilyen a valóságom, mert belső gondolataim ennek a valóságnak a táptalaját teremtik meg, hanem rámutattok a kialakult, szilárdnak és változtathatatlannak vélt valóságra és azt mondjátok. persze, hogy ezt gondolom, hiszen így van. nézd csak meg...
apropó mégegy hiedelem: a valóság olyan, amilyen. nem képlékeny, nem változik, hiszen az elmúlt 20 évbe alig változott valamit. miért változtak bármmit is az elmúlt 20 évben az benned zakatoló gondolatok?
a hiedelemfeltárásokhoz őszinteség kell és erős akarat, a megváltoztatásukhoz, még kétszer annyi akarat kell és háromszor annyi kitartás. egyszerűen csak mert az évek során berozsdásodott gondolati rendszer megmozgatásához nagy ellenállást kell legyőzni.
Ok, akkor ez legyen a kulcsmondat: az elfogadás nem beletörődést jelent. Ebben akkor mindannyian egyetértünk.
Sőt abban is, hogy a negatív érzelmeket nem szabad elfojtani vagy figyelmen kívül hagyni, hiszen én is erről írtam is alant.
Aktioner azt írod, hogy úgy tűnik mintha azt mondanám, hogy a negatív érzelmek magyarázatra szorulnának. inkább úgy mondanám, hogy a negatív érzelmeknek mindig van magyarázata, akárcsak a pozitívaknak. a negatív érzéseink gondolati forrásának azonosítása egyszerűen hasznos lehet, ha fel akarunk ismerni bizonyos korlátozó negatív hiedelmeket. ja és nem vagy észosztó attól, mert kifejted a véleményed.
Szóval én azt gondolom, hogy az a hit, hogy a mentális egészség jele az állandó jókedv, a kedvesség és a határozottság a mentális egészség jele és sosem szabad sírni vagy kimutatni bánatunkat. ezzel azonban az emberi tapasztalat természetes részét tagadnánk meg. a természetes érzéseket elfojtó próbálkozásoknak nagyon magas ára van.
A megélt negatív eseményektől nem kell félni és ha ez valamiféle kényszert sugall, akkor azt mondom, nem is SZORUL magyarázatra. úgy érzem mintha ez a megfogalmazás azt sugallná, hogy magyarázkodnotok kéne magatok előtt valamiért. szó sincs róla.
de egy jobb éleminőség érdekében igenis nagyon hasznos dolog dolgozni ezekkel az érzésekkel, élményekkel.
a maguk módján például a gyűlöletteli, bosszúszomjas gondolatoktermészetes terápiás eszközök, mert ha követitek őket és elfogadjátok érvényességüket (azaz nem kendőzitek el létüket, nem fojtjátok el őket, hanem magatokénak tudjátok őket), akkor túlvezetnek önmagukon. újabb érzésekké alakulnak át és átvezetnek a gyűlölet mögött lappangó félelemhez. ami ha nem emelsz gátat újabb és újabb érzésekhez fog elvezetni.
ha rendszeresen megtagadjátok az ilyen érzések kifejezésre jutattatását, testtől és a tudatos gondolatoktól is elszigetelitek magatokat.
hiszek abban, hogy ha nem gátolja semmi szabad mozgását és természetes működését, akkor a test és a szellem egy önszabályozó, gyógyító és öntisztító rendszert alkot.
ez például egy nagyon hasznos hiedelem:) mindenkinek ajánlom, hogy tegye magáévá, mert világunk, kezdve az orvostudománytól, a valláson át egészen a természettudományokig mind hozzájárul ahhoz az alapvető bizalomvesztéshez, amit önmagunkkal szemben érzünk.
A negatív érzésektől/élményektől talán meg lehet védeni magunkat, de nagy áron: a pozitív érzésektől/élményektől is megfosztjuk magunkat.
Ha az ember elfogadja a negatív dolgok létét, akkor be tud fogadni mindent, és jöhet a havajszánsájn. Engem meg mindjárt felvesznek a Nőklapjába gay-fag észosztónak.
Hozzá lehet szokni a negatív dolgokhoz: az ember ha párszor érzi/megtörténik vele, rájön, hogy nem is annyira rossz érzés. pl az a paranoia, hogy átverik az embert, vagy hogy csalódások érik. A legtöbb "átverés"/csalódás olyan ártatlan (és főleg olyan emberek "követik el" rajtunk, akik nem is számítanak), hogy az ember egy idő után nem fog félni tőlük. És pláne nem fog elzárkózni olyan dolgoktól, amivel igazán jó kapcsolatokat tud kialakítani.
Pánik. Vannak emberek akik kifejezetten szeretik a félelmet. Lásd extrém sportok. Úgy érzik, hogy élnek.
Igen, valami ilyesmit gondoltam :) Az elfogadás nem a beletörődést jelenti, hanem egy olyan hozzáállás, ami nem vezet önleértékeléshez.
Szorongásos problémák esetén meg a "teljes élet" sokszor hosszútávon a szorongás csökkenését hozza, míg az érzelmeink ellen való küzdelem (például a társas helyzetek kerülése, vagy az alkoholizálás) hosszútávon az eredeti problémánál is nagyobb problémához vezethet.
Persze időnként érdemes belegondolni, hogy az érzelmeinket többnyire nem az események okozzák, hanem az, ahogyan az eseményeket látjuk, és egy realisztikus gondolkodás sokszor megvédhet minket a túlságosan negatív érzelmektől. De nem szabad túlzásokba esni, nincs az a gondolkodás, ami minden negatív érzelemtől megvéd.
Más: a szocfób nem mindig olyan vészes probléma, sokan maguktól is kigyógyulnak belőle. Egy (fiatal német nőkön végzett) vizsgálat szerint másfél év alatt a szocfóbosok egyharmada teljesen meggyógyult, egy másik egyharmada részlegesen meggyógyult, és csak egyharmada maradt ugyanolyan. A spontán gyógyulást valószínűsítő tényezők: teljes munkaidős munkahely, stressz hiánya, depresszió hiánya, általános szorongásérzékenység hiánya. Aki nem kerülte el társas helyzeteket, nagyobb eséllyel gyógyult ki teljesen. Érdekes, hogy a spontán gyógyulás nem függött a szocfób súlyosságától, vagy attól, hogy mióta állt fenn. Attól sem függött, hogy az illetőnek volt-e partnere, és hogy milyen képzettsége, vagy mennyi pénze volt.
Lehet, hogy én is félreértelek, de mintha azt mondanád, hogy minden negatívnak tűnő érzés magyarázatra szorul. De nem így van. A pánik, a félelem, a szorongás, a feszültség mind normális érzések, csak sokszor nem valóak egy helyzethez. De ez sem feltétlenül igaz. Ahogy olvastam (meg így is gondolom), a pánikbetegség és a szocfób alapja, hogy az ember azt hiszi, hogy nem helyénvaló egy rossz érzés. Pedig az. Az érzések létét kell tudni elfogadni.
Lehet, hogy megint mellélövök, de azért van talán több női pánikbeteg, mert a férfiak jobban hozzá vannak szokva a félelemhez, és jobban el tudják fogadni a létét (talán evolúciós fejlődés eredménye részben). És hát ismerjük a közhelyet, hogy a nemi szerepek elmosódnak, felcserélődnek...
Nem azt állítja/állítjuk, hogy a helyzetet/betegséget kell elfogadni, hanem azt, hogy vannak rossz/kellemetlen érzések is. És hogy a rossz érzés az egy normális dolog. Nem kell nagyobb jelentőséget adni neki, amekkora valójában van. És nem kell megijedni tőle.
Mindenki érez félelmet, csak vannak, akik szerint ez nem normális, blabla még nem ébredtem fel rendesen.
na és persze sokszor az, hogy az önmaguk feletti hatalmat és felelősséget gyakran gyengén képzett, lelki bajos pszichiáter/lógusok kezébe tesszük, ezzel kiszolgáltatottá válva az ő szakértelmüknek, gyógyszer ráhibázásainak, tanácsainak, hangulatainak, kedvességének..stb. Mindez mentális lustaságot, lelki gyengeséget és ami a legnagyobb baj, a kiszolgáltatottság érzését eredményezi.
nem kiszolgáltatottságot! csak annak az érzését! soha nem vagytok kiszolgáltatottak, csak, ha azt gondoljátok, hogy semmi hatalmatok magatok felett.
a rossz érzéseimet tehát sokszor nem a világ valósága okozza, hanem a gondolataim a világról.
az én valóságom egyenlő a gondolataimmal a valóságról. ha ezt elfogadjuk, akkor a valóság máris sokkal képlékenyebb lesz. ha a valóságot negatív színben látom, azaz negatív gondolataim vannak róla, ezt automatikusan negatív érzések követik, melyek még racionálisabbnak tűntetik fel azt a szubjektív képzetet, amit magamban táplálok.
negatív gondolatok negatív érzéseket szülnek, ezek megerősítenek a negatív gondolatok helyességében, amik még több negatív gondolatot szülnek, és még több negatív érzést, végül annyi, és olyan erős negatív hiedelmek alkotják majd világunkat, amiből tudatos akarat és éberség lévén lehet "kimászni". azonban ehhez szükséges a belátás, hogy amit racionálisnak gondolok, az a valóságnak egy általam értelmezett aspektusa. ha máshogy értelmezem azt, másmilyen is lesz.
elfogadni a betegséget ajánlatos, olyan értelemben, hogy nem próbálok ellene menni. azaz nem a betegséget nem akarom, hanem a gyógyulást akarom. de azt igenis akarom.
teknős, volt egy ilyen mondatod, hogy meg kell próbálni a szocfób ellenére is teljes életet élni. értem én, hogy ezt hó tanácsnak szántad, és bizonyos értelemben jó is, csak valahol korlátozó jellegű.
ha egy féllábúnak azt mondják, hogy ez van, fogadd el, próbálj meg teljes életet élni, akkor ez teljesen helyénvaló tanács, hiszen ő ilyen értelemben gyógyíthatatlan, tehát a legjobb, amit tehet, hogy elfogadja helyzetét.
a szocfób nem gyógyíthatatlan betegség. az hogy a gyógyulási arány feltételezhetően nem túl magas, még nem igazolja ezt. régen a tbc-ről is azt hitték, hogy gyógyíthatatlan, csak mert nem ismerték az ellenszerét. az, hogy a szocfób elleni küzdelem jelenleg kevés sikerrel kecsegtet, nem a szocfób gyógyíthatatlanságát igazolja, hanem a módszerek, gyógyszerek csökevényét.
Beszélgetés közben nem tanácsos, ellenben ha rászoksz, hogy a beszélgetés előtt tisztázd magadban a dolgokat, akkor beszélgetés közben egyre kevesebb kellemetlen érzésed támad.
én milyen gyakran? fogalmam sincs...ma például kénytelen voltam. családilag igyekeztek bűntudatot kelteni bennem. csak azt éreztem, hogy nem érzem jól magam. aztán fejben megálltam egy pillanatra, azonosítottam a gondolati forrást, igyekeztem elővenni a legobjektívebb nézőpontomat, és sikerült fokozatosan jobban éreznem magam, amikoris megerősítettem magamban a gondolatot, hogy itt arról van szó, hogy korlátozni akarják a szabadságomat, és amiatt, hogy én ezt nem engedtem, nem kell bűntudatot éreznem. inkább gondolkodjanak el ők (ill ő, egy személyről van szó), hogy miért érzi úgy, hogy korlátoznia kell...
szóval ilyen gyakori tudatnézőpontváltásokkal lehet egyre rugalmasabbá, hajlékonyabbá tenni a tudatot. csak csinálni kell.
Nekem is megy, amikor próbálom, csak nem mindig jut eszembe próbálni, vagy mondjuk egy beszélgetés közben nem érzem úgy, hogy jó lenne állandóan megállni, és tisztázni a dolgokat :)
Szóval egy dolog, hogy van egy jó "trükk", ami megfelelő idő és energiaráfordítással eredményeket hozhat, és más dolog, hogy a gyakorlatban mikor érdemes azt az időt és energiát erre vagy másra fordítani - szóval a kérdésem az, hogy milyen gyakran állsz le és szánsz egy pillanatot ilyen dolgokra? Vagy olyan ritkán vannak kellemetlen érzéseid és gondolataid, hogy nem is kérdés, hogy mindig?
nincs statisztikám, mindenestre, amikor próbáltam ment igen, és megkönnyebbülést okozott. nem nagy bonyolultság szerintem. nem kell túlmisztifikálni, csak tudatosságot igényel. rendszeresen alkalmazva jó kis módszerré válhat ez is, aminek segítségével nem hagyod, hogy automatikusan beépüljenek, tovább erősödjenek a negatív személyes hiedelmek.
Amikor érzed, hogy kellemetlen gondolataid támadnak, szánj rá egy pillanatot, és próbáld azonosítani a forrásukat. A válaszok sokkal könnyebben elérhetők, mint gondolnánk. Fontos, hogy fogadd el magadének ezeket az érzéseket.Ne temesd még mélyebbre, ne hagyd figyelmen kívül és ne cseréld fel őket „jó” gondolatokra. Ahogy idővel tudatosulnak a hiedelmeid, érzed hogyan idéznek benned elő automatikusan bizonyos érzéseket. Amikor mondjuk legközelebb alkalmatlannak érzitek magatokat valamire, tapasztaljátok meg aktívan ezt az érzést, miközben tudatosítjátok, hogy , hogy bár kevesebbnek érzi magát másoknál, ez nem jelenti azt, hogy valóban kevesebbek is lennétek másoknál. Ki kell mondani: „kevesebbnek érzem magam másoknál”, de amikor kimondjátok, tudnotok kell, hogy ez az érzés nem a tényt fogalmazza meg, hanem az emóciót- ami ezzel újfajta érvényességet nyer.
Az emóciók megtapasztalása érzelmekként közel sem ugyanaz, mint az emóciók maradéktalan elfogadása a létetekről szóló ténymegállapításokként.
Most kicsit a tudatos elme fontosságáról lenne szó.
A depresszió egyik legáltalánosabb kiváltója például az a hiedelem, hogy a tudatos elme tehetetlen a rá zúduló körülményekkel szemben vagy a belülről fakadó, túlságosan erős eseményekkel szemben. A „pozitív gondolkodás” irányzatát követő iskolák megpróbálják orvosolni a helyzetet, általában több kárt okoznak, mint hasznot, mert olyan hiedelmeket szeretnének ránk erőltetni, amit bármennyire is szeretnénk, nem tudunk magunkénak vallani, a hiedelmek jelenlegi zűrzavara közepette legalábbis képtelenek vagyunk rá. Sok ilyen filozófia arra int, hogy óvakodjunk a negatív érzelmektől. Ha azt hiszed, hogy az ilyen gondolatok helytelenek, igyekszel elfojtani őket, miközben egyre nő a bűntudatos- ami viszont önmagad ellen irányuló agresszivitást szít. Ha ilyen helyzetben azt olvasod, hogy a jóságról kell gondolkoznod, és amikor ideges vagy tereld azonnal a szeretetre és a fényre a gondolataidat, akkor nagy bajba kerülhetsz. Ilyenkor csak még jobban megrémülsz természetes érzelmeidtől. Egyáltalán nem fogod jobban megérteni ezen érzelmek okát. Minél inkább igyekszel ilyenkor jó lenni, annál kevesebbet fogsz érni önmagad előtt.
Tudom, ismerem a dolgot, de ebből a szempontból okosak voltak a szüleim. (legalábbis ahogy emlékszem). 8 évesen kezdődött egyébként, logopédusra nem volt pénz. Egyébként a dadogáson kívül nem volt bajom a dadogással. Ezt úgy értem, ettől nem lettem visszahúzódóbb, eleve az voltam.
Egy érdekesség: idegenekkel sokkal kevésbé dadogok. Minél kényelmesebb a helyzetem, minél jobban megszokok egy helyzetet, annál jobban dadogok (pl részegen, amikor nyilván jobban elengedem magam, a megnémulásig durva tud lenni a dolog).
Meg ha sok ember előtt kell olyan szavakat kimondani, amik helyett nem tudok szinonimát mondani. Van, hogy hosszú időre (akár hónapok) elmúlik, azután apropó nélkül megint beerősödik. És gyakorlatilag helyzettől független. Inkább magától a szövegtől függ, ha tudok szinonimákat, akkor oké, ha nincsenek (pl a saját nevem) akkor van gond.
Szóval ezek miatt merült fel bennem az agyi rendellenesség is.
a dadogásról annyit, hogy nagyon gyakran ott rontják el a szülők, hogy ha a gyerek kiskorában dadog, kijavítják. minden egyes korrekciónál, "mondd mégegyszer, de lassabban" típusú felszólításnál a gyerekben megerősödik a tudat, hogy vmit nem jól csinál. így a beszédet egyre inkább nehéznek érzi, valami olyasminek, amire túlzottan oda kell figyelni. ez pedig generálja a dolgot, így még jobban akarja, tehát még nehezebben mondja ki a szavakat.
az a sajnálatos ebben, ha a szülő nem korrigálná ilyenkor a gyereket, akkor a dadogást a gyerek észre sem venné és pár hét, hónap múlva magától elmúlna. ez abszolút szakvélemény, szóval nyugodtan terjeszthetitek, mert a szülők részéről egy korai bele nem avatkozással évtizedek szenvedéseit kerülheti el a gyerek.
Tökéletesen értem. :) Lehet az is, pl az én esetemben, hogy én értem félre, vagy új gondolatok jutnak eszembe egy írásról és akkor nem egészen arra válaszolok, amire kéne. :P
Igen, ez lenne a megoldás. A kérdés már csak az, mennyi ideig vagyok hajlandó elviselni ezt a helyzetet. Valahogy jó lenne egy egyetemet elvégezni előbb. Vagy az lenne a legjobb, ha nem gondolkoznék ezen annyit, hanem egyenesen belevágnék a közepébe, és ha akkor nem menne, akkor még mindig visszaköltözhetnék.
Nálunk is kb néhány jelentéktelen témát szajkóznak hetekig. :D Nem egymással beszélgetünk lassan, hanem egymáshoz beszélünk. :P
"a szociális szorongáskor az ember nem a társalgásra figyel, hanem önmagára, ahogy éppen mond valamit. Fókuszban az "Én". Na ennek aztán az szokott a vége lenni, hogy nyelvünk összeakad, össze-vissza beszélünk"
Ez nem lehet nálad?
Vagy esetleg az, hogy folyton előre gondolkodsz?
Ezek persze ezek csak ötletek, neked kell tudnod, mi van ilyenkor.
A kerek mondatokban fogalmazás is összefügghet a szorongással, + a megfelelni akarással.
A dadogáshoz nem nagyon értek. Biztosan jó ötlet lenne, ha egy szakemberrel beszélnél (gyerekkorodban nem vittek logopédushoz?) Egy jó weboldalnak tűnik a http://demoszthenesz.hu/
Nem tudom. Valamit megpróbálok agyalni a dolgon. A dadogás meg az agyalás összefügghet, nem tudom. De lehet, hogy szimplán az agyalás miatt van a dadogás. Gondoltam arra is, hogy beszéd közben magamban is mondom a szavakat. Mintha két szinten mondanám a szót (nem tudom érthető-e, mit akarok). De nem tudom, hogy ez lehet-e ok, és miért. Gondoltam arra is, hogy valami kényszer a dadogás. Túl jól akarom kiejteni a szavakat, emiatt nem engedem ki a hangot egyből, emiatt megnő a nyomás a torkomban, és még kevésbé tudom kiejteni (p,m,l,t-vel kezdődő szavak). Sajnos a félbehagyás-levegővétel-újrakezdés nem segít.
Ja, és egy érdekesség: részegen jobban dadogok. Akár annyira, hogy nem bírom kinyögni egyáltalán, amit akarok. Lehet, hogy sima agyi baj? volt egy agyhártyagyulladásom 5 évesen, de a dadogás kb 7-8 évesen kezdődött, semmi traumához nem tudom kötni.