NÉGY ÉVSZAK (- ismeretlen japán költő - Ismeretlen költők versei a Manyoshu című VIII. századi dalgyűjteményből)
Tavasz
Ha tavasszal széttekintek Az ébredő ormokon Mikor jön a hajnal; Virágfelhő lebeg körül Minden szöglet megédesül Az illatsóhajjal.
Nyár
Narancsvirág ont illatot, S a lejtőkön pompáz buján Irisz virág szerte; Kakukk madár szavát hallom S hull az eső, meleg eső Halkan permetezve.
Ősz
Beköszöntött már az ősz is, Leszállott a földre s vége Már az év felének; S mint elfogy a hold korongja, S amint elszáll az éjszaka Úgy száll el az élet.
Tél
Hidegebb lesz hajnal tájra Hegyi ösvény mély havában Gondolkozva járok; Hová megyek, hová, hová, Oh, azt lábnyom nem mutatja Nyugtot hol találok.
Tavasszal mindig arra gondolok, hogy a fűszálak milyen boldogok: újjászületnek, és a bogarak, azok is mindig újra zsonganak, a madárdal is mindig ugyanaz, újjáteremti őket a tavasz.
A tél nekik csak álom, semmi más, minden tavasz csodás megújhodás, a fajta él, s örökre megmarad, a föld őrzi az életmagvakat, s a nap kikelti, minden újra él: fű, fa, virág, bogár és falevél.
Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok, innám a fényt, ameddig rámragyog, a nap felé fordítnám arcomat, s feledném minden búmat, harcomat, élném időmet, amíg élhetem, hiszen csupán egy perc az életem.
Az, ami volt, már elmúlt, már nem él, hol volt, hol nem volt, elvitte a szél, s a holnapom? Azt meg kell érni még, csillag mécsem ki tudja meddig ég?! de most, de most e tündöklő sugár még rámragyog, s ölel az illatár!
Bár volna rá szavam vagy hangjegyem, hogy éreztessem, ahogy érezem ez illatot, e fényt, e nagy zenét, e tavaszi varázslat ihletét, mely mindig új és mindig ugyanaz: csodák csodája: létezés... tavasz!
vannak vidékek gyönyörű tájak ahol a keserű számban édessé ízesül vannak vidékek legbelül szavak sarjadnak rétjein gyopárként sziklás bércein szavak kapaszkodnak szavak véremmel rokon a patak szívemben csörgedez csobog télen hogy védjem befagyok páncélom alatt cincogat jeget-pengető hangokat tavaszok nyarak őszeim maradékaim s őseim vannak vidékek viselem akár a bőrt a testemen meggyötörten is gyönyörű tájak ahol a keserű számban édessé ízesül vannak vidékek legbelül
Erdélyi fák között egy évben kétszer hull a falevél. Összel, mikor a hervadás leszáll, s az árva fák közt zúgni kezd a szél. És tavasszal, mikor a holt mezökre az élet lüktetése visszatér. Nálunk akkor is hull a falevél. Nálunk akkor is búsak a lelkek, mikor a rónán pacsirta dalol, úgy ég olyankor, úgy fáj valahol...
Tavaszi szél még jobban megcibálja itt a fákat, s mi megmaradt: emléke a régi nyárnak, az a kevés is mind, mind lepereg.. Erdélyi fák között, én nem tudom miért, de kétszer hullanak a falevelek...
az ŐSZIKÉK-ciklus születésének körülményei: 1856-ban kap egy kapcsos emlékkönyvet Gyulai Páltól, s elsőként a Szondi-balladát másolta bele. Sokáig nem jegyez bele, majd 1877-es dátummal és Őszikék címmel újra írni kezd a könyvbe verseket, balladákat - vegyesen. => margitszigeti sétáin rögzített több versét is => modernsége: a ciklus verseit a magába forduló, benső énje gazdagságát feltáró, igen modern lírát teremtő idős Arany írja (költészetében eljut egészen az impresszionizmusig! pl. Vásárban, A tölgyek alatt) => műfajai: a régiek, de új tartalommal telíti őket => az "aszúvá érett" tapasztalat szülöttei e versek
