Véreim magyar kannibálok -> alapmű, mely nekünk is ad motivációt és erőt, hogy hazánk és népünk fennmaradásáért küzdjünk. Nagyon nagy hatása van volt és lesz. Isten vele.
Azt azért nem mondhatjuk, hogy senki nincs már, aki kiáltson, vagy szóljon egy biztató szót. De azt be kell látnunk, hogy kevesen, nagyon kevesen vannak a kiáltók, és azok sincsenek elegen, akiknek van fülük a kiáltások meghallására. Akiket egyáltalán megérint a gond: mi lesz ennek a pusztuló nemzetnek a sorsa. Mi vagyunk kisebbségben minden ezt mutatja, ami mérhető. Bár ez a felismerés semmiképp sem azt akarja sugalmazni, hogy a nagy többség mind közönyös, mind elintézi egy vállrándítással a nemzeti jövőt. Voltaképp azok sem alkotnak még igazán erős tábort, akik szívükben-lelkükben naponta megtagadják magyarságukat, idetartozásukat, akik a fülüket bedugják, ha leleményes önpusztításaink bármelyik műfajáról szó esik, vagy akikben már csak annyi szikra maradt, hogy még ma sem képesek érdektelen közönnyel kijelenteni, csak indulatosan ordítani, hogy: nem érdekel!!! (Legérzékenyebben a fiatalokat sújtják majd a jövőrablás, a jövőfogyasztás, tehát a nemzeti jövő ellen elkövetett történelmi bűnök következményei. Legtávolabb viszont - programjából, megnyilatkozásaiból ítélve - éppen a FIDESZ áll ezeknek a sorskérdéseknek a megértésétől. Lapja, a Magyar Narancs, szinte csak gúnyolódni tud a népesedési problémákon, pártvezére olyasféle ellenvetéseket idézett föl a tévében, amely évek óta kikoptak már a Népszabadságból is. FEKETE AGYALÁGYULA ordítozik: Fogyik a magyar! Fogyik a magyar!" - gúnyolódik a Magyar Narancs. De lám csak: az 1990. márciusi választás ezt a nemzetpusztító gúnyolódást igazolta, s beszavazta a parlamentbe a politikai kultúrának ezt az egyebekben is hasonlóképp jellemezhető -színvonalát. Ha igaz az, hogy százezernyien - több százezren? - meg sem születtek volna a kigúnyolt törekvések nyomán létesült gyes intézménye nélkül, tudomásul kell vennünk azt is: jó néhányszor tízezren az ellen a politikai törekvés ellen szavaztak, amelynek az életüket köszönhetik.) Tehát még egyszer s utoljára: Az élet átörökítésének megvan a maga szigorú rendje s etikája. A szüleinktől kapott életet, minden hozzáadott értékével együtt - a történelmi norma szerint kamataival együtt - saját vagy nem vér szerinti utódainknak kell továbbadni - ez a fontosságában mindent megelőző etikai törvény. Ez a társadalmak alaptörvénye is, tartós áthágása a biztos pusztulással egyenlő. Ebben az életrendben váltják egymást a színre lépő nemzedékek, ez a gyerekek gondozásának-nevelésének, az öregek ellátásának-eltartásának mindenkori biztosítéka. Az egyén ugyan számíthat begyűjtött tőkéjére s kamataira (nyugdíjára) akkor is, ha saját utódja nincs (ha más nem, egy dörömbölőszoba" jut neki), ám a népközösség, a nemzet, tartósan sorvadó utánpótlásába belepusztul. Egyéni öngyilkosságokban hosszú évtizedek óta listavezetők vagyunk a világon; meglehet, szerencsénk, hogy a kollektív öngyilkosságra egy évszázad is kevés. A Weltwoche írja: ..A 10,7 millió főre rúgó magyarság... beletörődik a fokozatos kipusztulásba. Szemlátomást oda van ugyanis a magyarok gyermekáldás felett érzett öröme. A magyar újszülöttek száma 1975 óta folyamatosan apad. Meglehet, hogy valamikor a gyászos 2700. esztendő körül - legalábbis ez tűnik ki a budapestiek statisztikájából - ki fogja lehelni a lelkét az utolsó magyar is, és sivár, paprikamentes világot fog maga után hagyni..." Ha a Weltwoche népmozgalmi adatainkat 1958 óta ismerné, nyilván sokkal-sokkal korábbi időpontra jósolta volna kihalásunkat. Az utódnemzedékek apadása 1958 óta átlagosan: évente két Mohács. Békeidőben - törökök nélkül - két Mohács. Igen valószínű, ez a legsúlyosabb tétel a magyar történelemben a politikai felelősség számláján. Mindmáig ott sem tartunk, hogy végre ráeszméltünk volna erre a felelősségre, ezt bizonyítják, ezt dokumentálják sok egyéb tény mellett 1990 tavaszán a hatalomért viaskodó pártok többségének programjai, s előre látható, hogy ezt fogják bizonyítani a választási eredmények is. Rá kell pedig ébrednünk, most már hamarosan, hogy nem lehet büntetlenül évtizedekig fogyasztani, felélni, megrabolni a jövőt. Gumibotos rendőrökkel szétveretni, börtönbe vetni a 48-as márciust ünneplő fiatalokat, nacionalizmust pecsételni a sorskérdések bolygatóira, elárulni a határainkon kívülre rekesztett magyarságot, lepaktálni, összeölelkezni irtogatóival, évtizedekig mocskolni, ellenforradalomnak hazudni a világtörténelem egyik legtisztább, legnagyszerűbb forradalmát - nem lehet büntetlenül. Az érdektelenség közönyével a járda széléről nézni végig egy életen át a történelmet, éldegélni az egyenirányítótt sajtó silány szellemi takarmányán, makacsul nem figyelve a figyelmeztetőkre, körülröhögni a kártételekkel szembeszegülőket, az okos kezdeményeket, a termékeny gondolatokat, s eközben jókat mulatni a kabarén, jókat izgulni a krimin, jókat csápolni a szapora koncerteken, szórakozni, szórakozni, kikapcsolódni, bekapcsolódni soha, inkább évtizedeken át tapsolni a hatalmasoknak, szolgálatkészen elfelejteni, hol, mikor vérződött be a kezük - nem lehet büntetlenül. Kilencven-egynéhány százalékos többséggel a Parlamentben családnyomorító adótörvényt megszavazni, a közösségi lelkiismeret ébresztőinek torkára forrasztani a szót, Illyés Gyulát kitagadni a magyar sajtóból, leszólni, gúnyolni az anyaságot, agyonterhelni a több gyereket nevelő családokat, a lezüllött politika s a lezüllött sajtó összjátékával - hogy jobban csússzon - szappanozni a kötelet a nemzeti öngyilkossághoz, hatmilliónyi megindult életet kioltani - nem lehet büntetlenül. A történelem most nyújtja be a számlát. Sajnos, azoknak is, akik megpróbáltak tisztességgel élni, de nem szerveződtek olyan táborrá, amely képes megszabni az események irányát. Nekünk Mohács kell? Igazán el vagyunk látva Moháccsal, évente egy-két Moháccsal - egyelőre. Mert több ígérkezik, de már ez is sok. Tűzben edződik az acél, de olvadni is tűzben olvad; nincs abban semmi titokzatos, hány fokon edződik, hány fokon olvad - vajon hasonló biztonsággal felismerhetők a társadalom kritikus hőfokai: innen rajta az edződés, túl pedig az olvadás-elkenődés halmazállapota?... Erkölcsi és anyagi csődben az ország, s amit mérhető, érzékelhető helyzetéből, a mindenféle romlást egymást erősítő folyamataiból a tiszta ész, a tiszta logika következtethet, az - végzetes. Helyesbíteném kell: végzetesnek rémlett már évekkel ezelőtt is. De újra bebizonyosodni látszik: a történelem megértéséhez kevés a ráció, a logika. Nem véletlen szerencse révén, nem magától jött és nem is várakozások nélkül érkezett, mégis csudálatos, hogy itt van, hiszen akik küzdöttek érte, legbelül már réges-rég beletörődtek, hogy ők nem érhetik meg, a tűznek mégsem szabad kialudni, mert ha a gyerekeik sem érik meg azt a napot, majd megérik az unokáik. És, lám, elkövetkezett az a nap. Szinte tisztelgésként a nagy francia forradalom kétszázadik évfordulójára. Ritka pillanata a történelemnek, amikor ennyire befejeződhet minden, s minden ennyire elölről kezdhető. Még mostani szűkölködéseinkben, nyomorúságainkban is éreznünk kell: szélesre kinyílt a végtelen előttünk, rengeteg minden lehetségessé vált. Jó volna, persze, ha tudnánk, hogy a lehetőségek nem teremnek ilyen bőséggel minden korban, s hogy ilyen bő termést esetleg hetvenhét szűk esztendő követ. És holnapra jóformán csak az a kevés lehetőségünk marad a mai számtalan közül, amit addigra külön gonddal megőrzünk. És holnaputánra még kevesebb. De most kinyílt előttünk a végtelen, és jó volna, ha észnél lennénk, mert hosszú-hosszú időre dől el az ország sorsa. Unokáink, dédunokáink áldása vagy keserűsége idézi majd mai tetteinket. Nehéz volna hasonló példát mondani a történelmünkből. Olyan hazai forrongó megújulást, melyet a határokon túlról - nyugat felől is, kelet felől is - nem is egy táborba tartozó hatalmak ennyi jóindulattal s rokonszenvvel kísértek volna. Soha ennyire, mint ma, rajtunk áll vagy bukik, hogyan sikerül majd a soron lévő nagy történelmi kísérlet. Soha ennyire, mint ma: minket illet minden felelősség.
(1989. december)
Eltelt közben egy év, ám ez az egy év - egész történelmi korszak. Olyan kedvező nemzetközi légkör, annyi biztató lehetőség nyílt meg előttünk, mint talán még soha a történelmünkben, de árnyékot vet a reményekre máris a jogos aggodalom: ha így folytatjuk, elherdáljuk a nagy történelmi lehetőségeket. Szorongat a mindenféle csőd, tehát megint a jövőnkre terheljük rá mai gondjainkat. A gyermeket - kivált a több gyermeket - nevelő családok nyomorgatása nemcsak hogy nem enyhült, még szigorodott is. Pedig a felelősség a népirtó pusztulás miatt a múltakról egyre inkább a jelenre hárul, s íme, a jelen politikája-társadalma sem kevésbé felelőtlen, mint a múlté volt, sorskérdéseivel ugyanúgy nem törődik, s ugyanúgy jellemzője a süket, minden emberségéből kivetkőzött, vállrándító közöny. Ennek a közönynek a fojtogatásában fogant a kötet címe. Korunk főrangú parancsára - Cselekedjünk úgy, hogy megmaradhassunk!" - a magyarság válasza mindmáig: az önpusztítás, az önsorsrontás cselekedetei. Szavazni is feltűnő arányban szavazott az önpusztításra - a kor titkait bogozgató történészek elámulnak majd; Titkosan! Demokratikus választásokon! - s együtt azokkal, akik el sem mentek az urnákhoz. A világ leggyorsabban vénülő, pusztuló népe vagyunk? Érdektelen" - köpi szemem közé a Magyar Napló cikkírója. - Vészesen fogy az utánpótlás? - Sebaj, telepítsük ide Hongkongot! - visszhangzik a Tisza mellől. Mert itt ma nálunk minden eladó, áruljuk a hazát is, mélyen leszállított áron. További jó étvággyal fogyasztjuk a jövőjét, véreim...
(1990. december)
További egy év eltelt; zajos, mozgalmas, a világtörténelemben is külön számon tartásra érdemesült esztendő. Idegen szemmel olvastam el annyi fektetés után újra a kéziratot; nem találtam benne igazítani valót. Frissebb keletű tényanyaggal, újabb példákkal, idézetekkel kiegészíthetném, ám ez a pótlás szemernyit sem adna hozzá az okfejtésekhez, a következtetésekhez. Remélhetem, hogy sikerült olyan törvényekhez eljutnom, amelyek megállnak az időben. Azzal a szándékkal írtam annak idején a kötetet, hogy összegezzem benne három évtized népesedési vitáinak tapasztalait, földerítsem és körülírjam a civilizáció még nem diagnosztizált halálos kórját, túltekintve a hazai terepen, Európára kiterjedő érvénnyel. Első kísérlet a kórleírásra, miközben maga a kór - a jövő fogyasztása, megrablása, kizsákmányolása - szerte a civilizált világban már elhatalmasodott. Vádiratnak is szántam ezt a diagnózist, meglehet, az önvád benne a főszólam - végtére nem lehet tiszta a lelkiismeretünk. Pótlásként mégis ide kívánkozik egyetlen adat: két népszámlálás, 1980 és 90 között 334 ezerrel fogyott az ország lakossága. (1991. december)
Az 1990-es valasztas elotti, valamelyik partok kozotti vitaban hangzott el. A FIDESZ kepviseloje (aki vagy Orban vagy nem Orban volt) nemikeppen nehezmenyezte Gyulank meglehetosen sommas, lesopro hozzaallasat a vitahoz, ekkor roppent ki szajan az emlitett kifejezes. Lehet, hogy kesobb a Magyar Narancs is hasznalta e szot, ne felejtsuk, ekkor meg a FIDESZ szocsove volt.
Az igazán jó magyar írók emlékét egy mesterségesen megszervezett és felfújt gagyi propaganda az utóbbi 20 évben igyekezett következetesen elhalványítani.
Ezek helyett elõtérbe állítva egy másfajta silány politikai és ideológiai irodalom kis rablólovagjait.
A Fekete Gyula-szerü nagyszerü emberek meg nem voltak soha annyira pimaszok, sem tolakodók, hogysem aztán ezek elé a percemberkék elé akartak volna tolakodni.
A Fekete Gyula szerü embernek volt ugyanis méltósága, tartása.
Amit nem lehet a "hazadolgozó" könyvkiadók és az ugyanilyen médiákok által mesterségesen megcsinált kis dongólegyekrõl elmondani.
Nagy ember volt, Isten nyugosztalja. Ha bármelyik rendszer döntéshozói magukévá tették volna elképzeléseit, Magyarország tényleg megerősödve, emelkedve kerülhetne ki a várható európai összeomlásból. Így az egyik esélyes áldozatai leszünk.
Nem Orbán Viktor mondta és nem a Parlamentben hangzott el. A Magyar Narancs című újságban jelent meg egy őt gyalázó cikk, ahol agyalágyulának nevezték és ott írták le ezt a minősíthetetlen mondatot vele kapcsolatban.
Fekete Gyula embernek is, magyarnak is kiváló volt volt. Gyalázták évtizedeken át és ő krisztusi türelemmel tűrte, s csak mondta, mondta a magáét a tisztaság, az emberszeretet a magyarságszeretet, magyarságféltés, életpártiság és az igazságszeretet szavait.
"Szarházi SZDSZ-es médianyikhajok élcelődtek rajta, hogy szerinte "fogyik a magyar","
Nem akarom védeni az SZDSZ-t de felhívnám szíves figyelmed a "fogyik a magyar, fogyik a magyar" gúnyolódást Orbán Viktor követte el a parlament padsorai között. Saját fülemmel hallottam.
Nem teljesen értem,ezért fenntartásaim vannak ezekkel : 3. A magzati élet védelmét. 6. Vallás és erkölcsoktatást az elemi-, közép-, és felsőoktatásban. 8. Egységes, kötelező társadalombiztosítást. 11. Új alkotmányt.
A többivel látatlanban egyet tudok érteni. Nagyjából.
Az orvos halálát olvastam tőle, középiskolában elvállaltam, hogy bemutatom az osztálynak. Szomorú volt a kisregény, arra emlékszem, hasonló lehetett a saját elmúlása is. Nemcsak az internetet vizionálta meg, úgy látszik. Annyira hallgattak róla, hogy ritkán jutott eszünkbe, így őszintén szólva nem gondoltam, hogy ebben az évezredben is még él.
Had osszam meg veletek személyes élményemet! Az MDF országos gyűlése előtt egy előkészítőt szerveztek! Gyula bácsi volt az elnök! A sok szájtépés közben fél órás szünetet rendelt el! Mivel nekem ismerősöm nem volt, otthagytam a folyosón vitatkozókat és visszamentem az ülésterembe! Amikor kb. 25 perc múlva az elnöki asztalhoz ült és ketten voltunk a teremben, így szólt hozzám: Addig nem lesz demokrácia, amíg ilyen fegyelmezetlenek leszünk! Lám az országon és az MDF-en is beteljesült a jóslata!
Tükröt tartott a magyar társadalom elé anno a Nők Lapjában megjelent "élünk magunknak" c. vita során.
Ma már csak a beavatottak foglalkoznak ilyesmivel (portfolio cikke):
Tőkepiacok - demográfiai hullámvölgy előtt
2009.10.20 08:00
A fejlett országokban a népes baby boom nemzedék nyugdíjba készül az elkövetkező években. Az asset meltdown (AM) (vagyonzsugorodási) hipotézis szerint tőkepiaci indexek zuhanása várható a fejlett országokban a népes nemzedék nyugdíjba vonulása hatására. A hipotézis érvényessége mellett és ellen felhozható érvek kiemelésén túl a nyugdíjrendszeri hatásokat is érinti Mosolygó Zsuzsának, az Államadósság Kezelő Központ (ÁKK) vezető közgazdászának az írása, melyet alább közlünk. A téma részletesebb bemutatását a Közgazdasági Szemle 2009. októberi számában találhatják olvasóink.....
Az első nagy vihart kavart elemzés - mely a demográfiai tényezők és az aktíva-árak kapcsolatát vizsgálja - a 80-as évek végén Mankiw és Weil (M-W) (1989) nevéhez fűződik.
Igen, róla írta néhány szemét libsi (meg - hozzáteszem - fideszes) a 90-es évek elején, hogy ő legszívesebben az egész országot egyetlen hatalmas női nemi szervnek szeretné látni, amelyből szüntelenül potyognak ki a gyerekek... Nyugodjék békében és legalább posztumusz ismerje el az utókor!
Ő volt a kádári MO-on az első és egyetlen, aki már akkor (tán a 60-70-es években) nem lankadó erővel figyelmeztetett a magyar népesség fogyására, a "kicsi vagy kocsi" szindróma utóbbi irányába való elfordulására (párhuzamosan MO adósság-spirálba való, egy másik Fekete nevű bankár általi bevitelével).
Hol vannak most azok, akik 40 évig az ő Kasszandra-jóslatán gúnyolódtak?
Na hol, az MDF-SZDSZ nászágyban, ami egyszerre röhejes és tragikus is!
A kék sziget (Szimmaren) sci-fi regényével gyermekkoromban nagyon sok örömet okozott.
A Dorrok, a Vatrongok küzdelmei egy távoli bolygón, a diszperz rádióval, főhősünk kalandjai a fantasztikusan fejlett utópisztikus társadalmi berendezkedésű kis szigetországban - kedveltem nagyon. De voltak más szellemes, szórakoztató művei is, ugyan ebben a műfajban. Amellett tiszteltem harcos elkötelezettségét a magyar érdekek mellett. Béke poraira.
