Különösen az ókorral-középkorral foglalkozók számára elengedhetetlen fontosságú az egykori földrajzi viszonyok, a vizsgált történelmi eseményekkel egykorú természeti adottságok ismerete, de a közelmúlt történései szempontjából sem közömbös olykor, gondoljunk csak a Tisza szabályozását megelőző helyzetre...
Ibn Yāqūt ezt a következő szavakkal bírálja: "Ez hazugság tőle, mivel legfeljebb öt arasznyit fagy be, s ez is ritkán esik meg. A szokásos, az csak két vagy három arasznyi. Én magam is szemtanúja voltam, és kikérdeztem efelől a helyieket. Talán úgy gondolta, hogy a folyó teljesen befagy, ám ez nem így van: csupán a folyó felső része fagy be, alatta tovább folyik a víz. A khwárizmiak pedig áttörik a jeget, és úgy jutnak hozzá az ivóvízhez, a jég pedig nem haladja meg a három araszt, csak nagyon ritkán." (Simon Róbert ford. i.h. lábjegyzetében)
Ibn Faḍlān: "A Dzsajhún folyó forrásától a folyó torkolatáig befagyott. A jég vastagsága 17 arasz. A lovak, az öszvérek, a szamarak és a szekerek úgy haladnak át rajta, mint az utakon. A jég pedig szilárd, meg sem moccan, s így marad három hónapon keresztül." (Beszámoló a volgai bolgárok földjén tett utazásról, Corvina, Bp., 2007, 20-21, ford. Simon Róbert)
Jerney János: "A Dneszter limánja, melly Akkermant Ovidiopol városkától választja, hosszaságban 5 mélföldnyi, szélessége pedig 10 verszt, azaz 1 1/4 mélföldnyinek tartatik, mélysége 2—1 öl , magáé a folyamé 40 láb. Télen rendszerint befagy, kivevén a folyó középtájoni vonalát; akkor terhes kocsikkal is járhatni rajta." (Jerney János keleti utazása II, Pest, 1851, 7).
Al-Qazvīnī az ő korában rendkívül bővizű Amu-darjáról: "Ḫwārizm népe csákányokkal léket vág bele, amíg a vízig el nem ér; ebből azután ivóvizet merítenek, úgy, amint a kútból szokás vizet meríteni, és korsókban elszállítják. Mikor azután tartósan befagy a folyó, a karavánok és megrakott szekerek ökröstül átkelnek rajta, s a végén semmiféle különbség nem marad közte s a föld között: a por úgy ellepi, mint a sivatagot. Így marad kb. két hónapig".
II. Lajos valószínűleg nem a Csele-patakban lelte halálát. Az egyetlen szemtanú a király kamarása, aki arról számolt be, hogy az uralkodó pár fős kíséretével a Duna felé vette az irányt, majd a Csele falu alatt, a Duna egyik mellékágában veszett a vízbe ... A kutatás sajátossága, hogy hangsúlyt kapnak benne a földtudományi módszerek, amelyek elengedhetetlenek, mert probléma, hogy táj, a domborzat, a Duna medre átalakultak.
Vadas András - Rácz Lajos
Éghajlati változások a Kárpát-medencében a középkor idején
Agrártörténeti Szemle 2010. 51:(1-4) pp. 39-62
https://www.academia.edu/3701402/Vadas_András-Rácz_Lajos_2010_Éghajlati_változások_a_Kárpát-medencében_a_középkor_idején._Agrártörténeti_Szemle._51_1-4_pp._39-62
Általános iskola 5/6. osztályában magyartanárnőm nem hitte el nekem, hogy Grönland a "Zöld sziget" (mint a neve egy az egyben mutatja)...
https://index.hu/tudomany/til/2019/09/16/gronland_izland_nev_elnevezes_zold_jeges_klima_vikingek/
536 volt a kezdete az egyik legrosszabb időszaknak, ha nem az volt a legrosszabb év – nyilatkozta a tanulmányról Michael McCormick, a Harvard Egyetem professzora. A vulkánkitörést és a pestis terjedését Európa-szerte megsínylette a gazdaság is, és ez a következő harminc évben így is maradt – olvasható a tanulmányban. A KITÖRÉS IDŐPONTJÁT ÉS HELYÉT EGYÉBKÉNT EGY SVÁJCI GLECCSERBŐL VETT ULTRAPRECÍZ VIZSGÁLATTAL SIKERÜLT BEAZONOSÍTANI, ÉS AZ IS KIDERÜLT, HOGY A VULKÁN AZ EDDIGI SEJTÉSEKKEL ELLENTÉTBEN NEM KALIFORNIÁBAN, HANEM IZLANDON VOLT. A mostani eredményeket alátámasztja, hogy 1990-ben már kimutatták, hogy az 540-es évek nyarai jóval hidegebbek voltak, ezt akkor fák évgyűrűiből vett minták alapján állapították meg.
A Föld lapos kijelentés nyilván az átlagemberre vonatkozott, aki saját vizuális érzékelésére alapozva mást nem tudott elképzelni. A tudósok nézeteit meg meglehetősen kevesen ismerték, lévén 1-2 százalékos volt az írástudók aránya Európában, azok nagy része is alig olvasott valamit a Biblián és maior domusokon kívül.
Egy másik, azóta is népszerű városi legenda John William Drapertől származik. A tudományt mindenkor elnyomó kereszténység tézisét valló amerikai kémikus-polihisztor terjesztette el, hogy „a sötét középkorban”, egészen Kolumbuszig a lapos Föld elméletében hittek. Ma már tudjuk, hogy ez a mítosz mennyire légből kapott, az antikvitástól fogva az általános tudós nézet ugyanis azt tételezte, hogy a Föld gömb alakú. Ezt vallották szinte mind a nagy egyházatyák is, az egyetlen kivétel egy VI. századi bizánci szerzetes volt, csak ő gondolta a Földet laposnak, Cosmas Indicopleustes hatása azonban elhanyagolható volt.
The Thames, from Middle English Temese, is derived from the Brittonic Celtic name for the river, Tamesas..., recorded in Latin as Tamesis and yielding modern Welsh Tafwys "Thames". The name may have meant "dark" and can be compared to other cognates such as Russian темно ..., Lithuaniantamsi "dark", Sanskrittamas, Irish teimheal and Welsh tywyll "darkness" ... and Middle Irishteimen "dark grey". The same origin is shared by countless other river names, spread across Britain, such as the River Tamar at the border of Devon and Cornwall, several rivers named Tame in the Midlands and North Yorkshire, the Tavy on Dartmoor, the Team of the North East, the Teifi and Teme of Wales, the Teviot in the Scottish Borders, as well as one of the Thames' tributaries called the Thame.
"Az s végű Temes, Maros, Szamos, Körös csoportba remekül belefér, és ezen nevek a római birodalmat megelőző korra mennek vissza (a Temes például rokonítható a Temzével, bár erről hallgatnak a szótárak)"
"Így elsőre tényleg nyugisnak tűnik a víz, de 892-ben (amikor még nem volt szabályozva) talán még egy vadvízi evezős sem merészkedett volna az Odrára:) Arnulf császár emberei nem kedvelték az extrém sportokat"
Feltételezem, meg sem fordult a fejedben, hogy a kanyarulatok levágásával egy folyó éppenséggel fel szokott gyorsulni...
Két másik regálé kapcsolódott még a nemesérc-bányászathoz: a pénzverési monopólium – a névérték és a fémtartalom értékének különbsége miatt – és a kamara haszna (lucrum camerae), mely az általában évi kötelező pénzbeváltásból származó nyereséget jelentette. Utóbbi tulajdonképpen egy inflációs adó volt, magyarul pénzrontás. Az ezüstpénzeket ugyanis nem tiszta nemesfémből, hanem ezüst és réz bizonyos ötvözetéből verték. A 14. század során az érmék réztartalma évről évre magasabb lett, míg névértékük változatlan maradt. Szintén Károly Róbert szüntette meg ezt a gyakorlatot, amikor 1325-től jó minőségű aranyforintot veretett, egy Európa-szerte népszerű fizetőeszközt. 1336-tól pedig megszüntette az ezüst váltópénz kötelező beváltását, majd 1339-től új, értékálló ezüstdénárokat veretett, melyekből 100 dénár volt egyenértékű egy aranyforinttal.
"urbura, a királyi bányászoknak járó – aranyérc esetén 1/10-nyi, ezüst esetén 1/8-nyi – illetmény"
Helyesebben a bányászok fizették a királynak. Az uralkodó kétszeresen is lefölözte a hasznukat: egyrészt csak akkor termelhettek ki nemesércet, ha annak tizedét vagy nyolcadát beszolgáltatták neki bányabérként (urbura), másfelől - és ez volt a jelentősebb - nem adhattak túl rajta, csak a királyi pénzverőkamaráknál, a valós értéknél kedvezőtlenebb beváltással (nemesérc-monopólium). 1327-ben Károly Róbert Nagyszombatban találkozott Luxemburgi János cseh királlyal, valószínűleg az ő hatására mentesítette a bányák feltárását nem akadályozó birtokosokat a cserekényszer alól. Ettől fogva az illető birtokosok megtarthatták földjeiket, melyeken nemesércet találtak, azokat nem vette el tőlük más birtokok fejében a király. Ráadásként pedig megkapták a bányászoktól az urbura harmadát. Két fontos regáléba (uralkodói haszonvételbe, felségjogon szedett jövedelmi forrásba) lehelt életet ezzel Károly Róbert.
Ez volt a nemesérc-monopólium: a talált nemesércet nem volt szabad kivinni az országból, csak a királyi pénzverőkamaráknak volt joga beváltásukra. A beváltási árfolyamot a valóságos értéknél jóval alacsonyabban állapították meg, s ezzel a pénzverőkamarának, a kincstárnak jelentékeny bevételt biztosítottak, sőt mint Hóman kiemeli, "jövedelme sokszorosan meghaladta az urbura jövedelmét".
a Kristó főszerkesztette Korai magyar történeti lexikonból (Akadémiai, Bp., 1994) Heckenast Gusztáv szerfölött óvatos becslését, mely szerint Károly Róbert idején „Magyarország adta az akkor ismert világ aranytermelésének legalább egyharmadát, Európa aranytermelésének 11/12 részét”
... I. Musa Mansa, Mali dicsőséges uralkodója. A 14. századi afrikai király vagyonát bizonytalan becslések mai árfolyamon 400 milliárd dollárra teszik, amivel jó hatszor lenne vagyonosabb a mai leggazdagabbnál, a rongyos 60 milliárd fölött diszponáló Bill Gates-nél.
Az ilyen hangzatos történelmi vagyonvizsgálatokat persze érdemes kellő fenntartással kezelni, a számítások már csak azért is kétségesek, mert a vonatkozó történelmi források inkább csak allegóriákban és túlzó képekben szólnak gazdagságáról: aranyba öltöztetett rabszolgák, aranyportól roskadozó tevekaravánok, a világ távoli kincseivel felépített városok, és a nagy aranyrögök, amivel az ikonográfiai kánon a királyt állandóan ábrázolta. De hogy 700 év után is élénk az emléke I. Musa viszonylag konszolidált anyagi körülményeinek, az nem véletlen.
A mesés gazdagságnak szilárd alapjai voltak, az 1300-as években Mali adta a világ aranytermelésének a felét. A nyugat-afrikai birodalom jóval nagyobb volt a hasonló nevű mai országnál: a Niger belső deltájától egészen az Atlanti-óceán partjáig, a Szenegál folyó torkolatáig húzódott; a korabeli elbeszélők szerint nyolc hónapig tartott eljutni egyik végéből a másikig. Ebben persze benne volt a kötelező túlzás is, de az tény, hogy a több mint 1 millió négyzetkilométeres Mali a világ második legnagyobb kiterjedésű országa volt a késő középkorban, csak a Mongol Birodalom előzte meg.
... szeretném még megemlíteni a Kristó főszerkesztette Korai magyar történeti lexikonból (Akadémiai, Bp., 1994) Heckenast Gusztáv szerfölött óvatos becslését, mely szerint Károly Róbert idején „Magyarország adta az akkor ismert világ aranytermelésének legalább egyharmadát, Európa aranytermelésének 11/12 részét”. Ez az adat igen fontos számunkra, hiszen 1327-ig nem tudja felmérni a Magyar Birodalom területén bányászott nemesérc mennyiségét a modern kutatás. A kötelező birtokcsere intézménye miatt ugyanis a legtöbben titkolták a földjeiken feltárt bányák létezését és azok üzemeltetését. Ezeknek a fémlelőhelyeknek a száma és jelentősége azonban egyáltalán nem lehetett korábban sem elhanyagolható, ha az urbura, a királyi bányászoknak járó – aranyérc esetén 1/10-nyi, ezüst esetén 1/8-nyi – illetmény harmadának a birtokos számára történő átengedésével az említett mérvű termelékenység egyszeriben kimutathatóvá vált. Történetesen ez az újítás volt az, amely megnyitotta a földesurak bányáit a magyar királyok előtt, ám hogy a kötelező beváltás 30–35 százalékos nyeresége a bányászok-földesurak részéről ekkor csapódott le igazán, nem jelenti, hogy a hunogur korban vagy az Árpádok alatt itt ne folyt volna már komoly kiaknázás. A magyar föld természeti gazdagságáról mindenkinek figyelmébe ajánlom még Kulcsár Péter A Jagelló-kor c. könyvének (Gondolat, Bp., 1981) első fejezetét.
