Különösen az ókorral-középkorral foglalkozók számára elengedhetetlen fontosságú az egykori földrajzi viszonyok, a vizsgált történelmi eseményekkel egykorú természeti adottságok ismerete, de a közelmúlt történései szempontjából sem közömbös olykor, gondoljunk csak a Tisza szabályozását megelőző helyzetre...
The Thames, from Middle English Temese, is derived from the Brittonic Celtic name for the river, Tamesas..., recorded in Latin as Tamesis and yielding modern Welsh Tafwys "Thames". The name may have meant "dark" and can be compared to other cognates such as Russian темно ..., Lithuaniantamsi "dark", Sanskrittamas, Irish teimheal and Welsh tywyll "darkness" ... and Middle Irishteimen "dark grey". The same origin is shared by countless other river names, spread across Britain, such as the River Tamar at the border of Devon and Cornwall, several rivers named Tame in the Midlands and North Yorkshire, the Tavy on Dartmoor, the Team of the North East, the Teifi and Teme of Wales, the Teviot in the Scottish Borders, as well as one of the Thames' tributaries called the Thame.
"Az s végű Temes, Maros, Szamos, Körös csoportba remekül belefér, és ezen nevek a római birodalmat megelőző korra mennek vissza (a Temes például rokonítható a Temzével, bár erről hallgatnak a szótárak)"
"Így elsőre tényleg nyugisnak tűnik a víz, de 892-ben (amikor még nem volt szabályozva) talán még egy vadvízi evezős sem merészkedett volna az Odrára:) Arnulf császár emberei nem kedvelték az extrém sportokat"
Feltételezem, meg sem fordult a fejedben, hogy a kanyarulatok levágásával egy folyó éppenséggel fel szokott gyorsulni...
Két másik regálé kapcsolódott még a nemesérc-bányászathoz: a pénzverési monopólium – a névérték és a fémtartalom értékének különbsége miatt – és a kamara haszna (lucrum camerae), mely az általában évi kötelező pénzbeváltásból származó nyereséget jelentette. Utóbbi tulajdonképpen egy inflációs adó volt, magyarul pénzrontás. Az ezüstpénzeket ugyanis nem tiszta nemesfémből, hanem ezüst és réz bizonyos ötvözetéből verték. A 14. század során az érmék réztartalma évről évre magasabb lett, míg névértékük változatlan maradt. Szintén Károly Róbert szüntette meg ezt a gyakorlatot, amikor 1325-től jó minőségű aranyforintot veretett, egy Európa-szerte népszerű fizetőeszközt. 1336-tól pedig megszüntette az ezüst váltópénz kötelező beváltását, majd 1339-től új, értékálló ezüstdénárokat veretett, melyekből 100 dénár volt egyenértékű egy aranyforinttal.
"urbura, a királyi bányászoknak járó – aranyérc esetén 1/10-nyi, ezüst esetén 1/8-nyi – illetmény"
Helyesebben a bányászok fizették a királynak. Az uralkodó kétszeresen is lefölözte a hasznukat: egyrészt csak akkor termelhettek ki nemesércet, ha annak tizedét vagy nyolcadát beszolgáltatták neki bányabérként (urbura), másfelől - és ez volt a jelentősebb - nem adhattak túl rajta, csak a királyi pénzverőkamaráknál, a valós értéknél kedvezőtlenebb beváltással (nemesérc-monopólium). 1327-ben Károly Róbert Nagyszombatban találkozott Luxemburgi János cseh királlyal, valószínűleg az ő hatására mentesítette a bányák feltárását nem akadályozó birtokosokat a cserekényszer alól. Ettől fogva az illető birtokosok megtarthatták földjeiket, melyeken nemesércet találtak, azokat nem vette el tőlük más birtokok fejében a király. Ráadásként pedig megkapták a bányászoktól az urbura harmadát. Két fontos regáléba (uralkodói haszonvételbe, felségjogon szedett jövedelmi forrásba) lehelt életet ezzel Károly Róbert.
Ez volt a nemesérc-monopólium: a talált nemesércet nem volt szabad kivinni az országból, csak a királyi pénzverőkamaráknak volt joga beváltásukra. A beváltási árfolyamot a valóságos értéknél jóval alacsonyabban állapították meg, s ezzel a pénzverőkamarának, a kincstárnak jelentékeny bevételt biztosítottak, sőt mint Hóman kiemeli, "jövedelme sokszorosan meghaladta az urbura jövedelmét".
a Kristó főszerkesztette Korai magyar történeti lexikonból (Akadémiai, Bp., 1994) Heckenast Gusztáv szerfölött óvatos becslését, mely szerint Károly Róbert idején „Magyarország adta az akkor ismert világ aranytermelésének legalább egyharmadát, Európa aranytermelésének 11/12 részét”
... I. Musa Mansa, Mali dicsőséges uralkodója. A 14. századi afrikai király vagyonát bizonytalan becslések mai árfolyamon 400 milliárd dollárra teszik, amivel jó hatszor lenne vagyonosabb a mai leggazdagabbnál, a rongyos 60 milliárd fölött diszponáló Bill Gates-nél.
Az ilyen hangzatos történelmi vagyonvizsgálatokat persze érdemes kellő fenntartással kezelni, a számítások már csak azért is kétségesek, mert a vonatkozó történelmi források inkább csak allegóriákban és túlzó képekben szólnak gazdagságáról: aranyba öltöztetett rabszolgák, aranyportól roskadozó tevekaravánok, a világ távoli kincseivel felépített városok, és a nagy aranyrögök, amivel az ikonográfiai kánon a királyt állandóan ábrázolta. De hogy 700 év után is élénk az emléke I. Musa viszonylag konszolidált anyagi körülményeinek, az nem véletlen.
A mesés gazdagságnak szilárd alapjai voltak, az 1300-as években Mali adta a világ aranytermelésének a felét. A nyugat-afrikai birodalom jóval nagyobb volt a hasonló nevű mai országnál: a Niger belső deltájától egészen az Atlanti-óceán partjáig, a Szenegál folyó torkolatáig húzódott; a korabeli elbeszélők szerint nyolc hónapig tartott eljutni egyik végéből a másikig. Ebben persze benne volt a kötelező túlzás is, de az tény, hogy a több mint 1 millió négyzetkilométeres Mali a világ második legnagyobb kiterjedésű országa volt a késő középkorban, csak a Mongol Birodalom előzte meg.
... szeretném még megemlíteni a Kristó főszerkesztette Korai magyar történeti lexikonból (Akadémiai, Bp., 1994) Heckenast Gusztáv szerfölött óvatos becslését, mely szerint Károly Róbert idején „Magyarország adta az akkor ismert világ aranytermelésének legalább egyharmadát, Európa aranytermelésének 11/12 részét”. Ez az adat igen fontos számunkra, hiszen 1327-ig nem tudja felmérni a Magyar Birodalom területén bányászott nemesérc mennyiségét a modern kutatás. A kötelező birtokcsere intézménye miatt ugyanis a legtöbben titkolták a földjeiken feltárt bányák létezését és azok üzemeltetését. Ezeknek a fémlelőhelyeknek a száma és jelentősége azonban egyáltalán nem lehetett korábban sem elhanyagolható, ha az urbura, a királyi bányászoknak járó – aranyérc esetén 1/10-nyi, ezüst esetén 1/8-nyi – illetmény harmadának a birtokos számára történő átengedésével az említett mérvű termelékenység egyszeriben kimutathatóvá vált. Történetesen ez az újítás volt az, amely megnyitotta a földesurak bányáit a magyar királyok előtt, ám hogy a kötelező beváltás 30–35 százalékos nyeresége a bányászok-földesurak részéről ekkor csapódott le igazán, nem jelenti, hogy a hunogur korban vagy az Árpádok alatt itt ne folyt volna már komoly kiaknázás. A magyar föld természeti gazdagságáról mindenkinek figyelmébe ajánlom még Kulcsár Péter A Jagelló-kor c. könyvének (Gondolat, Bp., 1981) első fejezetét.
Naja, a modern kétéltű járművek és a hordozható pontonok, nagy teljesítményű buldózerek tömeges elterjedéséig bizony a folyókon, mocsarakon való átkelés jelentette a szárazföldi hadjáratok legnagyobb kockázatát, csak a magyar történelemből említek kapásból pár eseményt: muhi csata (első része), eszéki híd felégetése, szentgothárdi csata, zentai csata...
Nem akarok mást védeni, de szerintem pontosabb adatok kellenének, mielőtt dikkeznél. Mivel - az általam többször olvasott, és igen kedvelt Cholnoky könyv adatait - nem lehet általánosítani a felvetett kérdésben. Főleg, mivel itt nem is állóvízről, hanem ugye folyóról van szó. Egyes folyók valóban komolyan befagytak kemény télvíz idején, sőt pl. azt tudjuk, hogy 1527-ben még a La Manche Csatorna is, tehát át tudtak kelni lóval, de még szekérrel is Anglia és Fro. között! Azért az elég ritka esemény, hogy sós tengervíz így befagyjon, de ettől még nem vonhatunk le messze menő következtetéseket egy másik történelmi példára. A folyóvíz esetén ugyanis az is fontos volt, hogy mekkora az adott partszakasz magassága (mély medrű, gyors sodrású folyók ugyan szűknek látszanak, de nem egyszerű a rajtuk való áthaladás), milyen a parti talaj állékonysága, adhéziója. Kiszemelhetsz magadnak az általad békésnek vélt folyó itteni partján egy jól gázolható partot, ha a túloldalon történetesen egy ingovány vár rád stb. A folyók szabályozatlansága miatt még a középkorban is nagyon mocsaras területek voltak, pl. a Dráva szinte járhatatlan volt, Eszék kivételével, de ott is inkább hidat vertek, hogy elkerüljék a felesleges kockázatot.
Bocs, hogy beleszólok, de olyan szépek ezek a fotók a IX. század végéről:) Műholdas felvételt is tudsz hozni a korszakból? Az még meggyőzőbb lenne. Így elsőre tényleg nyugisnak tűnik a víz, de 892-ben (amikor még nem volt szabályozva) talán még egy vadvízi evezős sem merészkedett volna az Odrára:) Arnulf császár emberei nem kedvelték az extrém sportokat:)
"A Volgán és a Dunán is át lehetett kelni ezek szerint lóháton télvíz idején, Netuddkivogymuk bármennyire is nem hiszi el."
Nem télvíz idején, hanem akkor, ha keményen befagyott a folyó. Nem mindegy.
Ilyen kemény télen viszont hiába járható a folyó völgye, akkor sem tud egy nép otthonát elhagyva felkerekedni, mert a társaság fele az első éjszaka agyonfagyna.
Vagyis: népek vándorlása során az ilyen folyókon való átklés nyáron, tutajokkal (kompokkal) hosszú időn át történhetett.
Mindez természetesen a hadseregekre nem vonatkozik.
Cholnoky: "Csak szigorú, hideg télen, derült éjszakán lehet ezt a feledhetetlen zenét hallani. A Balaton jege ilyenkor 20-30 cm vastag, néha még vastagabb. Nyugodtan járnak rajta a kővel terhelt szekerek."
Az egyik tévéműsorban ma a Balaton múltjáról beszéltek, és szóba került egy eset, amikor a szemtanú 82, súlyos kövekkel megrakott ökrös szekeret számlált össze a tó jegén. Mint elbeszélte, a jég meg se nyekkent alattuk.
Talán Kuvrat egyik fiának bolgárjai hozták ide a szlovén–horvát határt képező folyó nevét. A Kupa neve így azonos lenne a Kubánéval. De Kubán folyónév van másutt is. Így hívják a Munzsa egyik bal oldali mellékfolyóját a Kemerovói Kerületben, az Altáj vidékén, továbbá a belorusz határnál is van egy Kubán, mint Sutyomova írja:
Шутёмова Нина Анатольевна
(диссертант Кубанского государственного университета, г. Краснодар)
Кубань на Кавказе и Кубань в Брянской области. Лингвистический анализ омонимов. Этимология
Csaknem bizonyosnak látszik immár, hogy Zemarkhosz a Kubánt emlegette Κωφην néven. Ez a feltételezés – melyet Harmatta mellett például Eichwald és Yule is képviselt – hangtanilag teljesen elfogadható. Az említett tudósokon kívül V. A. Kuznyecov (1984) és Róna-Tas (2001) is emellett foglalt állást.
Az Odra (Odagra) folyónév egyébként az Odera megfelelőjének látszik. A német–lengyel határfolyó az óegyházi szlávban Vjodr, Brémai Ádámnál Oddara, a Dagome Iudex-ben Oddera. A szorbok /w/ kezdőhanggal is ejtik.
Der NamensforscherJürgen Udolph vermutet als Namensherkunft das illyrische Wort Adra in der Bedeutung von 'Wasserader' unter Verweis auf ein ähnliches Wort im Sanskrit.
Teszek be pár képet a horvátországi Odra folyóról Dikk olvtársnak, aki a szóban forgó folyócska hossza alapján kikövetkeztette, hogy azon Arnulf császár emberei 892-ben nem közlekedhettek semmiféle vízi alkalmatossággal.
Ilyesmi lehet valóban a dolog mögött. A klimatikus ciklikusság és az emberi történelem ciklusaiban is van együttmozgás, ha hosszabb időszakon keresztül szemléljük a dolgot.
Manapság amúgy újfent egy természetes melegebb időszakban vagyunk darab ideje már. (Ezzel nem akarom a globális fölmelegedés emberi tényezőkre visszavezetett tézisét relativizálni, de ez is igaz.)
Kb. Kr.e. 100-tól Kr.u. 350 körülig tartott az ókori klímaoptimum kora. Ekkor viszonylag meleg volt az éghajlat Európa nagy részén, az Alpok hágói könnyen járhatóak voltak, mivel a hegyi gleccserek visszahúzódtak.
Ez a korszak nagyban egybevág a római civilizáció terjedésével és a római birodalom kiépülésével és fénykorával.
Utána egy kb. 400-450 éves hidegebb időszak következett, egy ún. klímapesszimum. A közép-ázsiai sztyeppék fagyossá és szárazzá váltak, ekkor zúdultak Európára a hunok, az avarok, majd a kazárok.
Kr.u. 800-tól meg ismét melegebbre fordult az időjárás, kb. 1300-ig tartott az ún. középkori meleg korszak.
Ammianus Marcellinus (19, 11) Constantius császár és a sarmata limigansok esete kapcsán is említi a befagyott Dunán való könnyed átkelést.
[11] A császár tehát mielőbb el akarván hárítani a közelgő veszélyt, gondos előkészületek után, mint említettem, útnak indult, és Valeriába érkezett, amely valamikor Pannoniához tartozott, de Valeriának, Diocletianus lányának tiszteletére különválasztották és róla nevezték el. Seregével az Ister folyó mentén bőrsátrakban ütött tábort, és onnan kémlelte a barbárokat, akik az ő megérkezése előtt barátságot színleltek ugyan, de titokban zsákmányszerzés szándékával Pannoniába készültek betörni még a zord tél idején, amíg a tavasz melegétől nem olvad el a hó, s a folyón mindenütt gyalogszerrel át lehet kelni, a mieink pedig a fagyos-zúzmarás terepen nehezen viselik a szabadban való tartózkodást. A császár hamarosan két tribunust küldött egy-egy tolmáccsal a limigansokhoz, hogy tapogatózó kérdésekkel földerítse, miért hagyták ott a békekötés és a szövetség fejében saját kérésükre kijelölt lakóhelyüket, miért kóborolnak szerteszét, s nyugtalanítják a tilalom ellenére a határvidéket. Ezek félelmükben összevissza hazudoztak, hamis és alaptalan okokat hoztak föl mentségül, kérve kérték a császárt, bocsásson meg nekik, vessen véget az ellenségeskedésnek, engedje meg, hogy a folyón átkelve színe elé járuljanak, elmondhassák gondjukat-bajukat; készek a Római Birodalom területén a császár akarata szerint bármilyen távoli földeket elfogadni, hogy ott állandó békét élvezve a Nyugalmat istenként tiszteljék, s az adófizetők terhét és nevét magukra vegyék.
Maszúdí: "A Kazár folyót a Nīṭas öblével összekötő víz néha befagy, s ilyenkor a ġuzzok lovaikkal együtt átkelnek rajta, mert noha a víz hatalmas, annyira megszilárdul, hogy nem szakad be alattuk; az átkelés után a kazárok felé veszik útjukat. Olykor maga a kazár király vonul ki ellenük, ha az odarendelt emberei nem elég erősek ahhoz, hogy aġuzzokat visszavessék, a jégen való átkelésben megakadályozzák, és a birodalmat megvédjék. Nyáron persze a törököknek nem áll módjukban átkelni rajta."
Theorista most idézte Agathiaszt (5, 11) egy másik topikban: "Miként szokásos, tél közeledtével a folyó tekintélyes mélységig befagyott, s a jég már kellően szilárd volt, hogy lóháton át lehessen kelni. Erreföl Zabergán, a kotrigurok vezére átvágtatott a fagyott vízen egy nagy lovas haderővel, nehézség nélkül kelve át a rómaiak területére. Úgy találva, hogy a terület elhagyatott, és senki nem száll szembe vele, áthaladt Moesián és Scythián, és megtámadta Trákiát. Ezen a ponton kettéosztotta seregét, egyik részét Görögországba küldte, hogy dúlják föl és rabolják ki az ottani védtelen helyeket, míg a másik csapattestet a trákiai Kherszonészoszhoz küldte."
A Volgán és a Dunán is át lehetett kelni ezek szerint lóháton télvíz idején, Netuddkivogymuk bármennyire is nem hiszi el.
"A kitörést követő évben a globális átlaghőmérséklet 1,2 Celsius-fokkal esett. Az időjárás évekig a megszokottól eltérő mintákat mutatott és a hőmérséklet csak 1888-ra tért vissza a korábbi szintekre. "
Talán ezzel a kitöréssel függhet össze, hogy 1886/1887 telén rendkívül kemény, zord tél volt Észak-Amerika nyugati részén.
Wyomingban és Montanában állítóléag másfél méter hosszú jégcsapok lógtak le a farmépületek ereszéről.
Az amerikai Nyugaton a szabadban telelő rideg szarvasmarhacsordák jelentős részét elpusztította a hideg időjárás.
Százával mentek tönkre a marhatenyésztők, főleg a kisebb méretű, kevesebb tőkével és tartalékkal rendelkező vállalkozások.
Több száz cowboy vált hirtelen munkanélkülivé, ezek egy része nem talált munkát és a banditizmus útjára léptek, nőttek a társadalmi feszültségek.
A rideg marhatartásnak ha nem is mindjárt abban az évben, de szép lassan befellegzett.
Végső soron ezek az események egy olyan folyamatot indítottak el, amik a "régi amerikai Nyugat", az Old American West eltűnéséhez vezettek.
"Franklin úgy vélte, az 1783-as és 1784-es év rendkívül hideg időjárását az izlandi Laki-hasadék hatalmas kitörése okozhatta."
Franciaországban csapnivaló volt a szőlő- és a gabonatermés, ennél fogva a kenyér és a bor ára emelkedett, általános elégedetlenséget okozva a szegényebb rétegek körében.
A feudális Franciaországban az adóprés már így is túl volt szorítva, ehhez jött még a rossz termés, a lakosság legszegényebb rétegei szó szerint éheztek, az éhhalál küszöbén tengődtek.
Mindeközben az ancienne régime vezető társadalmi csoportjai, az arisztokraták és a katolikus felsőpapság tagjai hihetetlen luxusban dőzsöltek a kastélyaikban.
Sokak szerint a 2 hideg év és az azt követő rossz termés részben hozzájárult a francia forradalom kitöréséhez.
Bizonyára erős hatással volt az éghajlatra a Tambora 1815-ös kitörésének, amelyet a történeti idők legnagyobb kitöréseként tartanak számon. Az indonéz Sumbawa sziget 4000 méteres tűzhányójának magassága egynegyedével csökkent a robbanások során. Két kilométer átmérőjű kalderája bedőlt, a szakemberek becslése szerint mintegy negyven köbkilométer hamu, tajtékkő, salak és bomba repült a levegőbe, kétszer annyi, mint a Krakatau 1883-as kitörése során. A lávafolyamban és a szökőárban tízezer ember lelte halálát, nyolcvanezer pedig az éhínség áldozatául esett, amely a termés elpusztulása miatt köszöntött rájuk. Az évkönyvek az 1816-os esztendőt „nyár nélküli évként” említik. Új-Angliában (USA) júniusban még éjszakai fagyok fordultak elő, helyenként pedig öt-tizenöt centiméteres hó esett. Rendkívül kevés szénát sikerült betakarítani, a kukorica pedig teljesen elfagyott. Kanadában még kegyetlenebb volt a hideg, a Szent Lőrinc-folyótól északra fekvő kis tavak vize még július közepén is fagyott volt. Az élelmiszerek ára a szegényes aratás következtében az égig szökött. Állatokat kellett idő előtt levágni takarmány híján, sok paraszt tönkre is ment. Az 1816. évi hideg nyárnak Európában is szomorú következményei voltak. Mindenekelőtt Franciaország szenvedett tőle a napóleoni hadjáratok után, amikor a kisparasztoknak és földmunkásoknak nem volt élelmiszer-tartalékuk, hogy áthidalják az 1816-os rossz termés utáni esztendőt.
A tűzhányókból származó por- és gázfelhőknek az éghajlatra gyakorolt hatását már a XVIII. század második felében felfedezte Benjamin Franklin amerikai természettudós és államférfi, akinek találmányai közé tartozik a villámhárító is. Franklin úgy vélte, az 1783-as és 1784-es év rendkívül hideg időjárását az izlandi Laki-hasadék hatalmas kitörése okozhatta. A kitörés során a Föld mélyéből kiszabaduló jelentős mennyiségű gáz Izland és Észak-Európa nagy része fölött lebegett. Miután csak a kitörés kezdeti szakaszában zajlottak nagy erejű robbanások, a gázoknak csak kis része jutott fel hamufelhők útján a magasabb légrétegekbe. Egyes tudósok szerint a forró lávamezők fölött képződött konvekciós áramlások is szállíthattak – igaz, lassabban – nagy mennyiségű gázt a sztratoszférába. A gőz eltorlaszolta a napsugarak egy részének útját a Földre, és ez okozta a szokatlanul hideg telet, magyarázta már Franklin. Az 1783-as évben egy másik nagy vulkánkitörés is történt, méghozzá Japánban. Az Asama-vulkán erupciója a mai szemlélet szerint igazolja Franklin elméletét, bár az amerikai tudós erről a kitörésről mit sem tudhatott, mert a Japán Császárság akkoriban zárt birodalom volt, ahonnan alig érkeztek hírek a világ többi részébe.
